Perényi Miklós 1948. január 5-én született Budapesten. Apja, Perényi László Kodály-tanítvány, kórusvezetőként és zenepedagógusként dolgozott. A kőbányai Liget utcai iskolában működő kórusának egyik próbáját maga Bartók Béla is meglátogatta, amikor egynemű karra komponált műveinek bemutatójára készültek.

Perényi Miklós két idősebb testvére is zenélni tanult. Idősebbik nővére, Erzsébet zongorázott, ő később nyelvész lett, Eszter pedig Kossuth-díjas hegedűművész, a Zeneakadémia professor emeritája, generációk számára meghatározó hegedűpedagógus.

Perényi László kedvenc hangszere a cselló volt, így az ötéves Miklós ezen a hangszeren kezdett tanulni. A Popper-növendék Zsámboki Miklós tanította, aki Perényi László kollegájaként és barátjaként már Miklós születése előtt azzal viccelődött, hogy ő szeretne a leendő gyermek tanára lenni.

Perényi Miklós egy diákok számára készült ún. feles méretű hangszeren kezdte meg tanulmányait. Eleinte magánúton tanult, Zsámboki a lakásán tanította, majd 7 évesen felvételt nyert a Zeneakadémia (akkoriban Zeneművészeti Főiskola) Előkészítő Tagozatára. Bemutatkozó koncertjére 1956. októberének végén került volna sor, de a forradalom elsöpörte a koncertet. Miklós eleinte a Kékgolyó utcai lakásuk erkélyről követte az eseményeket, majd hamarosan a pincébe kellett lemenniük, ahonnan egy hétig nem jöhettek fel. A megismételt koncertre majd egy évvel később, 1957. november 4-én került sor a Zenekadémia nagytermében. A korabeli sajtó már ekkor a “magyar Casals”-ként említi Perényit.

Perényi Miklós saját bevallása szerint 11 éves kora óta úton van. Az első állomások között Enrico Mainardi salzburgi mesterkurzusát kell megemlíteni, ahová a kiváló olasz zongorista, Carlo Zecchi ajánlásával került. Mainardi a kurzus után meghívta Perényit a római Santa Cecilia akadémia posztgraduális képzésére. Itt 1960 és 1962 között a tavasz-nyári időszakokban tanult az olasz mesternél; diplomát is kapott. Mainardi kiváló zongoristaként és zeneszerzőként széleskörű rálátással bírt a zenére, és a budapestitől némileg eltérő repertoár is szélesítette Perényi zenei horizontját. Az olaszországi jelenlét fontos koncertlehetőségeket eredményezett, sőt Carlo Zecchivel egy Beethoven lemeze is megjelent 1966-ban. Időközben Budapesten Zsámboki Miklós nyugdíjba ment, Perényit 1960-tól Banda Ede vette át. Banda nagyműveltségű ember és kivételes érzékenységű kamaramuzsikus volt, aki többek között a hangszer megszólaltatásának könnyedségét hangsúlyozta növendékeinek.

Perényinek 14 évesen már normál méretű, egészes csellóra volt szüksége. Egy Gaetano Chiocchinak tulajdonított csellót végül Mainardi közbenjárására Anda Gézáné, a Luzerni Fesztivál, továbbá Walter Strebi, a luzerni fesztivál igazgatója segítségével tudott megvenni. Mindösszesen két évvel később a magyar állam a korszak hazai komolyzenei életének egyik legbefolyásosabb embere, Barna Andrásné kezdeményezésére egy Johannes Gagliano hangszert vásárol Perényi számára. A hangszerről időközben kiderült, hogy minden valószínűség szerint egy Kelet-európai kópia, de ez a tény mit sem változtat a tényen, hogy egy kiváló hangszer, amelynek elsősorban az á-húrja kiemelkedően szép. Az időrendben kissé előreszaladva itt érdemes megemlíteni, hogy Perényi 20 évig ezt a hangszert használta, utána elsősorban a C-húr szépsége miatt visszatér az eredeti hangszerhez, majd végül még 12 évig, egészen 2008-ig mégis visszatért a Gagliano csellóhoz.

A fiatal Perényi Miklós pályájáról szólva két név megkerülhetetlen: a Kodály Zoltáné és Pablo Casalsé.

Kodály Zoltánnal 1955-ben, 7 évesen találkozott először Perényi. Az idős mester ekkor Perényi visszaemlékezése szerint elsősorban nem is annyira a játékához szólt hozzá, inkább aziránt érdeklődött, hogy tornázik-e, majd ő maga bemutatott néhány fekvőtámaszt — 72 évesen. Az időben némileg előreugorva 1964 a következő fontos dátum, amikor Perényi a Szólószonátát eljátszhatta Kodálynak. Erről filmfelvétel is készült. Ezután Kodály, nem sokkal a halála előtt, a 16 éves Perényinek két koncertjére is elment, és a koncertek után a művészszobában kedves szavakkal bíztatta a fiatal művészt.

Perényi Miklós 1963-ban megnyerte a budapesti Casals versenyt, minek köszönhetően 1965-ben Zermattban részt vehetett Pablo Casals mesterkurzusán. 1966-tól Puerto Ricoban, 1969 és ’72 között pedig a világ talán leghíresebb nyári kurzusán, a Vermont állambeli Marlboro Fesztiválon tanulhatott Casalstól. Itt a csellóórákon túl intenzív kamarazenei élet folyt, sőt sőt a tanárokból és diákokból álló zenekart sokszor maga Casals vezette, aki 97 éves korában bekövetkezett haláláig minden nyáron részt vett a fesztiválon, a zenélés templomaként hivatkozva Marlboróra.

Ezek az élmények Perényit elmondása szerint elsősorban felrázták, segítették kimozdulni a komfortzónájából. Casals dinamikusabb játékra serkentette Perényit, felhívta figyelmét az énekhang, illetve a dallamvonalak fontosságára, valamint olyan nagyobb összefüggésekre mutatott rá, amelyekre addig Perényi saját bevallása szerint nem is gondolt. Schiff András egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy amikor Perényivel játszik (és csak akkor), tisztán érzi Casals hatását.

A tanulóévek csak formálisan zárultak le a budapesti és római tanulmányok, valamint a külföldi mesterkurzusok után. Az ezt követő időszak Perényinek ugyanolyan jelentősnek bizonyultak, csak immáron nem csellistáktól, hanem elsősorban zeneszerzőktől tanult. Itt mindenekelőtt Kurtág György nevét érdemes megemlíteni.

A kivételes pedagógusoktól szerzett tudás arra sarkallta Kovács Dénest, a Zeneakadémia rektorát, hogy 1970-ben felkérje Perényi Miklóst, tanítson az intézményben. Perényi azonban nagy alázatról tanúbizonyságot téve türelmet kért, mert úgy érezte, hogy még nem áll készen erre, és végül csak 1974-ben kezdett el tanítani. Az elmúlt ötven évben számtalan kiváló növendék került ki osztályából, magyarok és külföldiek egyaránt. Perényi örömforrásként hivatkozik a tanításra. Azt tekinti a legfőbb eredménynek, ha a tanítványával dolgozva egyszer csak felsejlik a darab legbensőbb rétege, és így betekintést nyerhetnek a mű keletkezési körülményeibe. A zeneakadémiai tanítás mellett Perényi világszerte rendszeresen tart mesterkurzusokat; tanári működése nemzetközileg is elismert.

Perényi számára a csellózást legjobban kiegészítő tevékenység a zeneszerzés. 30 éves korától kezdve rendszeresen komponál. A készülő és befejezett művekről Perényi eleinte Szunyogh Balázs, majd később Eötvös Péter zeneszerzőkkel konzultált. Az elkészült alkotások között találunk kadenciákat versenyművekhez, de szólóműveket, kamarazenei apparátusú alkotásokat, valamint egy nagyobb léptékű, 10 fúvós hangszerre komponált ciacconát is. Perényi alkotásai 12-hangú kompozíciók, azonban bizonyos tonalitással, harmóniai stabilitással. A hangok szerveződése elsősorban matematikai struktúrákon nyugszik, de a hangzó felületet hangköz-összefüggések uralják. Így vall Perényi mindezekről: „A többszólamúságban is a lehető legkedvezőbb, természetesnek érzett kapcsolódásokat és hangköz-vonzatokat keresem. A zeneszerzés nagyon szép, időigényes tevékenység: újra és újra meg kell dolgozni a megoldásokért. Olyan egyensúly-arány összefüggések merülhetnek föl, amelyek felülírhatják a korábbi döntéseket. Az átmeneti kétségbeesést leküzdve, a fölfokozott tempóban elvégzett javítások és módosítások közben olyan új, előnyösebb irányok kerülhetnek előtérbe, amelyek utat mutatnak a darab további formai kialakításához. A munkafolyamat örömforrás, de küzdelem is egyben. Az anyag fokozatos gyarapodásával megtörténhet az átlényegülés, ami abban áll, hogy kialakul a személyes kötődés a leírtakhoz."

Perényi Miklós a gordonkairodalomat teljes szélességében, mélységében játssza, a barokktól a kortárs zenéig, szólóművektől kamarazenén át a versenyművekig. Vannak kompozíciók, amelyek kiemelkednek ebből a hatalmas repertoárból, amelyekhez Perényi rendszeresen visszatér. Mindenek előtt Johann Sebastian Bach szvitjeiről érdemes szót ejteni. Perényi Miklós 9 éves kora óta foglalkozik ezekkel a művekkel, ekkor tanulta meg a G-dúr szvitet, majd a következő évben, 10 évesen a d-mollt, és így tovább haladva. A szviteket azóta is folyamatosan repertoáron tartja. Több felvétele is készült, a Magyar Televízió által forgatott felvételek generációk számára szolgálnak viszonyítási pontként. Perényi saját bevallása szerint egyre újabb összefüggésekre talál a művek tanulmányozása közben, és ezeknek a szintézisét igyekszik újra és újra létrehozni, lehetőség szerint a mű összes rétegét felmutatva. Kiindulásként Anna Magdalena Bach kéziratát használja, ehhez tér vissza minden alkalommal, azonban úgy, mintha egy újonnan írt művet fedezne fel.

Egy másik szerző, akinek csellóra komponált művei végigkísérik Perényi pályáját, Ludwig van Beethoven. A szonátákat kétszer is lemezre vette Perényi, először Ránki Dezsővel 1979-ben, majd Schiff Andrással 2004-ben. Ez utóbbi, az ECM gondozásában megjelent felvétel több díjat is nyert, közöttük a MIDEM Classical Awardját.

Két 20. századi versenymű összeforrt Perényi nevével. Az egyik Lutoslawski versenyműve; ezt Perényi előadta a szerző vezényletével, lemezre vette Lehel György dirigálásával, és kétszer eljátszotta a Berlini Filharmonikusokkal is — ezen előadások felvételei elérhetőek a Digital Concert Hall archívumában. A másik versenymű Ligeti György 1966-ban komponált csellóversenye. A darab elején található, a semmi széléről induló pppppppp hang, amely azután folyamatosan növekedve betölti a teret, felejthetetlen maradt azoknak, akik hallották ezt Perényivel élőben.

Számtalan ősbemutató fűződik Perényi Miklós nevéhez, köztük több tétel Kurtág György Jelek, játékok, üzenetek sorozatából. Fontos megemlíteni Eötvös Péter Concerto Grossóját is, melyet Perényi a szerző vezényletével mutatott be, szintén a Berlini Filharmonikusokkal.

Mint arra korábban is utaltam, kiemelt jelentőségű Perényi életében a kamarazenélés. Számtalan kiváló zongoristával alkotott duót. A már említett Zecchin és Ránkin túl Lantos Istvánt, Jandó Jenőt, Rohmann Imrét fontos megemlíteni. Kocsis Zoltánnal való együttműködése egy legendás zeneakadémiai koncertsorozatot és több legendás lemezt eredményezett, amelyek a mai napig etalonnak számítanak. Schiff Andrással Perényi 60-ik születésnapját ünneplendő egy három koncertből álló sorozatot rögzítettek DVD-re a Zeneakadémia nagytermében, ahol a szonátairodalom gerincét szólaltatták meg. Manapság Perényi leggyakrabban Várjon Dénessel dolgozik együtt, repertoárjukon barokk, klasszikus és romantikus művek mellett francia szerzők (Debussy, Fauré, Honegger, Saint-Saens, Piemé) szonátái, cseh szerzők (Janácek, Dvorak, Martinů) alkotásai és szinte valamennyi jelentős magyar szerző (Bartók, Kodály, Dohnányi, Veress, Weiner, Farkas Ferenc és mások) művei szerepelnek. Felléptek együtt a legrangosabb koncerttermekben, például a londoni Wigmore Hallban többször is, egyik koncertjüket lemezen is kiadták.

Egy másik kamarazenei felállás, amely fontos szerepet kapott Perényi életében, a vonósnégyes. Már a marlborói élmények annyira lelkesítően hatottak Perényire, hogy hazatérte után Bartók- és Beethoven-kvartetteket próbált egy szál csellón kibogozni, a szólamok között ugrálva. Évtizedekkel később az Ittingeni Fesztivált vezető Schiff András és Heinz Holliger ösztönzésére, ugyan csak időszaki együttesként, de végre létrejött Perényi részvételével egy vonósnégyes, amelyben Takács-Nagy Gáborral, Tuska Zoltánnal és Papp Sándorral zenélhetett együtt. A fesztivál eredetileg Bartók vonósnégyeseinek megszólaltatására kérte fel a zenészeket, de a kvartett működése annyira lelkesítette őket, hogy Mikrokosmos néven koncertezni kezdtek, és Kocsis Zoltán őket kérte fel, hogy a Bartók Új Sorozat részeként rögzítsék Bartók hat vonósnégyesét. Végül Kocsissal, mint a sorozat spiritus rectorával együttműködve, a Somfai László vezette magyar zenetudományi kutatások legfrissebb eredményeit felhasználva etalon értékű felvételt hoztak létre Bartók kvartettjeiből.

Perényi Miklós szívesen készít felvételeket, majd hetven kiadványt számol a diszkográfiája. Lemezei elsősorban a Hungarotonnál jelente meg, de készített felvételt az ECM-nek, Deccának, Sonynak is. Számára a mikrofon nem stressz forrása. Inspirációt tud meríteni a stúdiók csöndjéből; saját bevallása szerint a felvétel egy koncert hangulatához képest egyfajta feszesebb figyelemre inspirálja. Vágások helyett inkább a több eljátszásra törekszik, egészen addig, amíg valamelyik eléri az általa kívánatosnak tartott minőséget.

Lemezei közül az eddig említetteken túl csak néhányat szeretnék kiemelni. Mértékadó Kodály Zoltán csellóra komponált műveiből készült 3 lemezes felvétele. A Takács-Nagy Gáborral közösen rögzített Duó, a Várjon Dénes színes közreműködésével felvett zongorás művek, valamint a szóló csellóra íródott Capriccio és Szólószonáta is széles körben etalon nem csak a csellisták, hanem a teljes zenei élet számára.

A Kocsis Zoltánnal készített három albuma is legendás. Az első lemezen Debussy, Bartók, Fauré és Kodály műveit, a másodikon Brahms szonátáit, a harmadikon pedig több, mint két tucat virtuóz karakterdarab élő felvételét hallhatjuk. Ezek a lemezek a szakma elismerése mellett jelentős közönségsikernek is bizonyultak, a Hungarotonnak ebben a műfajban kiadott legkelendőbb lemezei közé tartoznak.

Versenyművekből is több lemezt készített. A Budapesti Fesztiválzenekarral Csajkovszkij Rokokó-variációit, valamint Dvorák csellóversenyét rögzítette Fischer Iván vezényletével. Ferencsik Jánossal és az Állami Hangversenyzenekarral Strauss Don Quixote című szimfonikus költeményéből készített lemezt, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral pedig Haydn csellóversenyeit vette fel Perényi.

Perényi Miklós zenélését nem könnyű szavakat megragadni. „Sok előadóművész mindenáron való egyéniségre törekszik, s a »saját« Bachját vagy Beethovenjét igyekszik tolmácsolni. Az ilyesféle eredetiség talán érdekes lehet, de úgy gondolom, hogy modorossághoz vezethet. Szerintem a művész egyénisége a játékban amúgy is mindenképpen megmutatkozik. Igyekszem mindig magát a művet feltárni. Casals is arra tanított, csak a zene fontos. Nem törődött a technikával: az ujjrendet, a vonásnemeket mindig alárendelte a zenei mondanivalónak.”

Valóban, Perényi művészetében nincs helye semmilyen allűrnek. Egyfajta kíméletlen pontosság és egyszerűség van helyette, mindez makulátlan technikával és maximális zeneiséggel. Aszketikus, kompromisszummentes maximalizmus.

Perényi csellótechnikájából érdemes kiemelni a jobbkéz-technikáját. Sosem forszírozza a hangerőt, de magvas hangja az utolsó sorig elér. Csellisták között bevett mondás, hogy két Kossuth-díjából Perényi az egyiket pusztán a jobbkezéért kapta. Vonóhúzása jellemzően lassú és sűrű, minden pillanatban maximálisan képzi a hangot, amely sosem levegős, mindig magvas. Törekszik az egész vonót kihasználni, ugyanakkor nagyon precíz, kidolgozott az artikulációja.

Perényi balkéz-technikája pedig teljes mértékben „csúszásmentes”, sosem hallatszik fekvésváltás. Minden húr minden fekvésében azonos minőségű hangot tud képezni. Teljesen egyenrangúan használja a hüvelyk- és a kisujját is, nem köt kompromisszumot ujjrendjeiben sem — és minden virtuóz technikai megoldása zenei célokat szolgál.

Közhely manapság a felgyorsult világról szólni, illetve annak a szólista életpályára gyakorolt hatásáról, a zenészek élsporthoz való hasonulásáról, az ezzel párosuló hideg tökéletességről. Perényinél mindez irreleváns, nála a cél mindig ugyanaz: a zene mélységeinek és a zeneszerzőnek a megidézése. Ehhez az alkotások minél mélyebb megismerésén, megértésén, elmélyült elemzésén keresztül vezet az út. Egy jó koncerthez mindezeken túl sok próba is szükséges. Koncertrutinjáról így vallott: „Ha egy koncert ½ 8-kor kezdődik, már hatkor ott vagyok a helyszínen. A színpadra lépés előtt egy órával már kész vagyok a vonó begyantázásával, mert az előadás kezdetéig még szükségem van arra az egyórás nyugodt időszakra. Ez az idő kell arra, hogy még egyszer átgondoljam vagy részleteiben átjátsszam a műsort.”

Mindez teljes összhangban van Perényi személyiségével, azzal, hogy a kor követelményeivel szemben semennyire nem helyezi magát előtérbe, semennyire sem reklámozza magát. Szerény, alázatos, és egyben maximálisan céltudatos ember, aki semmilyen kompromisszumra nem csábítható.

Perényi minden interjújában lelkesen számol be aktuális terveiről, feladatairól. Folyamatosan járja a világot, és mindig találkozik új kihívásokkal; mindig tanul új műveket. Amikor nem a zenével foglalkozik, akkor a természet szereti járni, vagy olvas. Saját bevallása szerint a nagyobb lélegzetvételű epikus művek helyett manapság inkább a versek foglalkoztatják.

[2024]