Áldott gyermekkor

685 x 970 mm
 

Boldog gyermekkor

1982 tájékán munkába menet minden reggel átvágtam a bukaresti Sfânta Vineri téren, ahol a szűkre tervezett fordulón minduntalan csörömpölő fel-felsikoltó villamosok figyelmeztették a keresztül-kasul közlekedő gyalogosokat. Aki a téren szerencsésen átért, úgy érezhette, hogy a bukaresti élet pulzusán tartja a kezét. A 16-os villamos – és sok másik, amelyeknek a számára már nem emlékszem – végállomásán kívül, a teret a 3-as kerület törvényszéki épülete dominálta. Ez az épület mint mágnes vonzotta maga köré az amúgy panoptikumba illő figurákat.

Naponta vágtak át a síneken lábbilincses és vezetőszáron tartott rabok vagy elítéltek. A villamosvezetők ilyenkor eszeveszett csörömpölésbe kezdtek, ki üdvözlésképpen, ki pedig megvetését világgá kürtölve. A lármára ilyenkor felpattantak a hajnal óta a törvényszék falának árnyékában guggoló hozzátartozók és világvége hangulatot keltve az égbe kiáltották átkaikat vagy imájukat. Kissé távolabb, a szebb időket látott díszes homlokzatú kis zsidó boltok előtt, a megsüllyedt szűk járdán álldogáltak a kíváncsiskodók, Bukarestben tébláboló vidékiek, Kent cigaretta-valutát értékesítő cigánynék, akik ha vevőre akadtak, a nyílt színen fellibbentették a szoknyáikat, s valahonnan a lábuk közül elővarázsolták a karton cigarettát. Voltak őrszemek, akik figyelmeztették őket, ha fakabát tűnt fel a láthatáron. Úgy értem a beavatottakon kívüli rendőr.

Hát egy ilyen őrszem volt történetem alanya. Ha valaki emberszámba vette, bátorságát és megbízhatóságát bizonyítandó, rögtön elnyomott egy izzó parazsú csikket az alkarján. Gyakorlott, határozott mozdulattal, addig nyomta, míg elfogyott belőle a füst. Közben szeme sem rebbent, arcán mindvégig az boldog-együgyű vigyorral, amit a rajzomon is próbáltam megragadni.

A rajzolás során, egy új képi elem kívánkozott a portré mellé, méghozzá óvodáskori első kézműves alkotásom. Sablon alapján kellett kivágnunk és tűvel, cérnával összevarrnunk egy vörös kartonból egy maci alkotóelemeit – fejét, törzsét és lábait. Ez a munkám eddig kiállta az idő próbáját, és mint látjátok szervesen kapcsolódik későbbi munkásságomhoz. Ezt a vörös macit rajzoltam hát illő távolságra a fejtől, mintha tudtam volna, hogy csak a macinál nagyobb vetett árnyékkal kapcsolódik igazán a képhez. Mindezek után hetekig elégedetlenül nézegettem a képet. Amikor vészesen közeledett az országos tárlat beadási határideje, átlépve saját árnyékomat, drasztikus elhatározásra jutottam. Úgy éreztem, hogy akkor szerzem vissza rajzom becsületét, ha én is sebeket ejtek rajta. Izzó csikkeket nyomtam el a rajzon. Azóta tudom hogy a katarzis füstszagú.

A képet annak rendje módja szerint beneveztem a kiállításra. Napokig sétálgattam a Dalles terem vitrinje előtt, hogy megtudjam, esetleg bejutott- e a munkám a kiállításra. És bejutott! Igaz, nem a fő falra, oda a Kárpátok géniuszát dicsőítő remekműveket akasztották. Az én rajzom a belső terem oldalfalára került, amit a vitrinre préselt arccal oldalvást nézve még láthattam. Boldogságom csak a másnapi megnyitóig tartott, illetve másnap délelőttig, amikor idősebb rendező kollégám Matty Aslan – aki a zsűri tagja volt – miután gratulált elmondta, hogy Stefanescu elvtárs és sleppje utolsó pillanatban még zsűrizett egy jót és néhány alkotást levetetett a falról. Az enyémről állítólag azt mondta, hogy aki nem tudja megbecsülni a saját munkáját és cigarettával égeti ki, az nem érdemli meg, hogy részese legyen egy ilyen ünnepi eseménynek.

A történet minden szereplője a szabadság jegyében cselekedett. Én a lelkiismereti szabadságomat tartottam szem előtt. De könnyen lehet hogy az én készülékemmel van baj.
 

Forrás: Szilágyi Varga Zoltán