Albert Gábor

Életrajz

Albert Gábor 1929. október 30-án született a Baranya megyei Egyházasharasztiban Albert Áron Tamás adóügyi jegyző és Horváth Katalin – a helybeli református lelkész leánya – második gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait Sámodon, majd Sellyén osztatlan iskolában végezte. (Édesapja 1932-ben a sámodi, majd 1937-ben a sellyei körjegyzőség vezetője lett.) Középiskoláit a kőszegi Hunyadi Mátyás Katonai Nevelőintézetben és a pécsi (gróf) Széchenyi István Állami Gimnáziumban végezte.

Édesapját 1944-ben a nyilasok internálták. A nagykanizsai internáló táborból a front közeledtével sikerült megszabadulnia, lakásuk (egyetlen vagyonuk) a háború során szinte teljesen megsemmisült. Az igazoló eljárások után 1945-ben visszahelyezték állásába, amikor viszont 1950-ben Baranya déli részét határsávvá nyilvánították, mint megbízhatatlant, felmentették hivatalából. A kitelepítés elől a család Pécsre menekült, s a továbbiakban a családfő előbb fizikai munkás lett, majd egy üzemi balesetet követően irodai munkára (bérszámfejtőként) alkalmazták.

Albert Gábor az érettségi után (1948) az ELTE Bölcsészkarára jelentkezett, de csak többszöri próbálkozás után, 1950 szeptemberében sikerült az osztályidegen apa „katonaiskolát" megjárt fiának tíznél több felvételi vizsga után bekerülnie a budapesti egyetemre. Időközben egy vagy két félévet kitűnő eredménnyel elvégzett a pécsi Pedagógiai Főiskolán, a budapesti Református Theológiai Akadémián és a pécsi Jogtudományi Egyetemen. Végül is az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon tanári (1950–1954), illetve könyvtárosi képesítést szerzett (1950–1955).

1954-től 1964-ig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1954-ben házasságot kötött Marek Zsuzsannával – írói nevén Albert Zsuzsával –, aki a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán volt irodalmi szerkesztő. 1955. október 24-én született első gyermekük Albert Gábor Áron, aki jelenleg a Közlekedéstudományi Intézet egyik osztályának vezetője. Második gyermekük, Orsolya 1969-ben született, biológiából a Bécsi Egyetemen Phd fokozatot szerzett, jelenleg negyedik gyermekével gyesen van. Albert Gábornak hat unokája és egy dédunokája van.

1956 augusztusától 1957 márciusáig a budakeszi Korányi TBC Intézetben gyógykezelték. Gyógyulása után visszatért a Széchényi Könyvtárba, az töltött idő alatt jelent meg D. Szemző Piroskával és Vizkelety Andrással közös szerkesztésében Schiller Magyarországon című bibliográfiai kötetük.

1964-ben megvált az Országos Széchényi Könyvtártól, s – egyre intenzívebb írói munkássága mellett – csökkentett munkaidőben az akkor alakuló MTA Zenetudományi Intézet munkatársaként az intézet könyvtári és dokumentációs osztályát vezette 1994-ig. Ebben az időszakban jelent meg az Európa Kiadónál válogatásában (részben fordításában és elemző tanulmány kíséretében) a német hangjátékokat (Láthatatlan színpad, 1964) és a modern német drámákat bemutató (Vigyázz, szakadék! 1966. két kiadásban) kötete.

A hatvanas években rendszeresen publikált tanulmányt, kritikát és főleg novellákat a pécsi és a budapesti folyóiratokban. Első szépirodalmi munkáját, novelláit 1966-ban adta ki Albérleti szobák címen a Szépirodalmi Könyvkiadó. A kötet írásai az ötvenes évek diákéletéről adnak a személyes élmény hitelével átfűtött, emlékezetes képet.

Három év múlva, 1969-ben jelent meg következő kötete, Az istentagadó, amely négy kisregény terjedelmű novellát tartalmaz. A becsapott ifjúság nagyon is aktuális életérzését mutatja meg az ógörög témájú címadó kisregényben, a másik téma az otthontalanság (Vesszőfutás), amelyet a korszakot jellemző groteszk humor enyhít (Hintz néni). Az ebből írt hangjáték volt – az akkor már a színpadtól betegsége miatt visszavonult – Mezei Mária egyik utolsó rádióbeli fellépése.

Hosszú kiadói, ideológiai hercehurca előzte meg első regényének, a Kagylóhéjban (1974) megjelenését. A kirekesztettség, a betegségtudat, a szenvedés és bezártságélmény, a halálfélelem, az ösztönökbe süllyedő, menekülő öntudat pilléreire épül ez a beteg magyar (egyáltalán minden emberi) társadalmat megjelenítő, jelképi erejű regény. A Kagylóhéjban az együttérzés és szeretet, a jóság és hipokrízis, az önfeláldozás és a kegyetlen önzés egymásba villódzásának regénye. Az 1979-ben kiadott novelláskötetében (Útvesztők verőfényben) a korábban, s különösen a Kagylóhéjban felvetett etikai, esztétikai problémákat teszi újra vizsgálat tárgyává.

Egy évre rá, 1980-ban jelent meg Királyok könyve című történelmi regénye, amelyben az előző könyveiben kidolgozott regénytechnikai eszköztár birtokában jelenítette meg a 13. századi magyar történelmet, annak főalakjait (II. Endrét, IV. Bélát, Árpád-házi Margitot) és a külső, történeti eseményekkel párhuzamosan öt hömpölygő, sodró belső monológban a szereplők lelki-szellemi habitusát.

A hetvenes évek végén szerződést kötött a Magyarország felfedezése sorozat egyik szociográfiájának a megírására. A több éves könyvtári kutatásnak és terepmunkának lett eredménye, 1983-ban megjelent az Emelt fővel. Ebben a munkában a magyar szociográfiai irodalom klasszikusainak szellemében Albert Gábor a 20. századi magyar történelem legfontosabb, a nemzet életét meghatározó kérdéseit veszi számba. A nemzetiségek helyzetét, a ki- és betelepítéseket, a középparasztságot (és a magyar mezőgazdaságot) tönkretevő kulákpolitikát, a trianoni békediktátum következményeit, a bukovinai székelyek kálváriáját, azokat a kérdéseket, amelyeket összefoglaló néven sorsproblémáknak szoktak nevezni. Ugyanebben az évben, már némileg a szociográfia igézetében jelent meg Egy lakodalom végelszámolása (1983) című novelláskötete.

Hol vannak azok az oszlopok? (1983) című regényében szinte minden külső motívum, a szereplők sorsa arra az igazságtevő, megtisztító viharra utal, amelyet 1956 októbere a magyar és a 20. századi világtörténelemben jelentett.

Albert Gábor 1986-ban elnyerte a Művészeti Alap Irodalmi Díját, majd az 1986-os írószövetségi közgyűlésen elmondott beszéde miatt – amelyben élesen bírálta a Kádár-diktatúrát és rámutatott az erkölcsi válság okaira – egy ideig nem jelenhettek meg könyvei. A fokozatosan enyhülő légkörben végre nyomdába kerülhetett történelmi esszéregénye, a Szemere Bertalan, Kossuth Lajos és Teleki László hármas portréját tartalmazó Zsákutcák hősei (1989, 2. kiadás: 2005), majd válogatott tanulmányainak kötete, a Szétszóratás után (1989). Az utóbbit 1990-ben az Év Könyve-díjjal tüntették ki.

1989-ben Tőkéczki Lászlóval közösen megszervezte a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet, melynek elnöksége (Szentágothai János, ifj. Bartók Béla és Nemes Nagy Ágnes) mellett a titkári teendőket látta el. Az egyesület lapja az újra megindított Protestáns Szemle 2009-ben szűnt meg.

1991-ben az Új Magyarország című napilap alapító főszerkesztője, az indulásától kilenc hónapig. 1989-től 1994-ig a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa kuratóriumának elnöke. 1992. április-júliusban az Új Magyar Hírek főszerkesztője, 1992. júliustól 1995-ig a Magyarok Világlapja főszerkesztője lesz. 1989-től a Magyar Írószövetség választmányának tagja, 1998–2001-ben elnökségi tagja. A Százak Tanácsának tagja 1997-től, a megalakulástól, 2003-tól az MMA társadalmi szervezet tagja, 2010 januárjától a Magyar Írószövetség örökös tagja. 2011-tő a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Válogatott novelláit 1991-ben jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Sárkány és oktaéder címen, majd újabb tanulmányainak kötetét 1993-ban a Püski Kiadó adta ki István király fanyar bora címmel. Ezt regények és tanulmánykötetek követték.

Éveken keresztül foglalkozott az 1848-49-es emigráció történetével, különösen Szemere Bertalan tevékenységével. Ennek során a MTA támogatásával kiadta Szemere Bertalan naplóját (Szemere Bertalan: Napló (1849–1861), Felsőmagyarország Kiadó, 2005), majd emigrációs levelezéséből egy válogatást (Szemere Bertalan leveleskönyve, 1849–1865), forráskiadvány, Balassa Kiadó, 1999), s ugyancsak leveleiből egy könnyebben olvasható, a forráskiadványtól eltérő „történeti levélregényt" Lidérc minden, mi homályba vezet (Maecenas Kiadó, 1999) címen.

Műveiben az egyetemesre, a teljes, a látható és azon túli valóság megragadására törekszik. Ennek eszközei – a belső monológ, a lírai látomás, a tudományos fejtegetés – együtt jelennek meg az irracionális és a groteszk elemekkel, a humorral. Nagy erővel, nyelvi gazdagsággal alkotja meg a század modern eszmeiségével lírai és filozófiai töltésű írásait, amelyekben hol a történet gazdagsága, hol a gondolat a domináns elem. Az érzelmek és a gondolat végletességének örömét világosan felépített gondolati és nyelvi megformálással kínálja az olvasónak. Példa erre a 2006-ban megjelent Függőfolyosók című regénye vagy a Védekező halálraítéltek (Szókratesz és Bakunyin, 2007) című esszéje és a 2009-es Csakazértis! című kötete.

Albert Gábor jelenleg is dolgozik. Szépirodalmi munkái mellett sorozatban jelennek meg tanulmánykötetei, amelyekben a kor, a nemzet, a kultúra kérdéseivel foglalkozik, mintegy folytatva azt a világgal és a nemzettel folytatott párbeszédet, amelynek nyitánya volt az Emelt fővel és az 1986-os írószövetségi beszéd, ihletője pedig a közösség iránt érzett felelősség és aggodalom. Jó partnerre talált a PONT Kiadóban, mert az fórumot biztosít az Európa Unióval, a magyarság torz történetszemléletével, a baloldaliság leleplezésével, Trianon lélekpusztító hatásával foglalkozó elemzéseknek, segélykiáltásoknak a megjelentetésére: Keskeny résen át (2004), A lineáris ember (2006), A védekező halálraítéltek (2007), A szellem napvilága (2009), Csakazértis! (2009), Őslakosok és telepesek (2010), A földieper levelei alatt (2010), Kiért szól a hidasi harang? (2011). Ez utóbbi röpiratban sok más mellett olyan kérdésekről esik szó, mint a magyar írók felelőssége, a németek kitelepítése, az 1945-ös népbíróság ítéletei és a nemzeti identitás problémája.

Az életrajzot összeállította: Ugrin Aranka (2012)