Bertha Bulcsu

Életrajz

Bertha Bulcsu apja tanító, édesanyja őt és két testvérét nevelte. A 2. világháború alatt elszenvedett, hányattatott kisgyerekkor – bombázások, menekülés, többször valóságos életveszély – után, a család folytonosan költözködött. A tanítóként elismert és közkedvelt apja a családjával, de főként vele, az elsőszülött fiúval a kegyetlenségig szigorúan bánt, s élete végéig nehezen viselte, hogy fia tehetséges és sikeres író lett. Az ötvenes évek elején tartott meggondolatlan, fölösleges, és tét nélküli kocsmai szónoklatai miatt az ÁVH üldözői elől menekülnie, majd három évig bujdosnia kellett a Bakonyban, s ez a tény a családot is állandó vallatásnak, fenyegetésnek tette ki, s létbizonytalanságba taszította. A gimnazista Bertha Bulcsunak családfenntartói szerepet kellett vállalnia. Sokat mulasztott az iskolából, hogy napszámba járjon, vagy az erdőre tűzifáért, és halat fogjon a Balatonban, hogy étel kerüljön az asztalukra.

Mindezek miatt gyanakodva figyelő, serdülő fiatalemberként a bölcsességek és az irodalom felé fordult, mert itt talált biztos pontokat, szellemi kapaszkodókat, s néhány remek, tudós tanárt a keszthelyi Premontrei Gimnáziumban: dr. Klempa Sándort, Ipoly Gusztávot, Kun Kázmért, Radnóczi Kelement, majd később, a papoktól elvett, államosított, Vajda János nevével jelzett gimnáziumban dr. Jánki István magyartanárt. Bertha Bulcsu tudatosan készült az írói pályára. Rengeteget olvasott, jegyzetelt, s verseivel, írásaival már gimnazista korában jelentkezett különböző irodalmi fórumokon és pályázatokon. A körülmények ellenére jó eredménnyel érettségizett, mégsem vették fel egyetlen főiskolára, egyetemre sem. Több helyen hiába teljesítette a felvétel kívánalmait, betelt létszámra hivatkozva utasították el, de előfordult, hogy már a gimnázium sem továbbította felvételi kérelmét. Így újabb hányattatott időszak következett az életében: kikötő-villamosításon, gyapotültetvényen, cementlapkészítő üzemben, állami gazdaságban, vasműben, s végül három évig Pécsett, a Háziipari Szövetkezetben fémnyomóként dolgozott.

Pécsre dr. Nógrády György mikrobiológus tudós hívására költözött, náluk lakott egy ideig, majd Nógrády professzor felesége, dr. Csernyik Bernadett biztatására kezdett versek helyett prózát írni: – „Bulcsukám, nem való neked a költészet. Ne a verslábakkal meg a rímekkel vacakolj. Prózát írj. Keményet. Tapasztaltál eleget." – mondta, s rázárta a fehéregerekkel, fortyogó kémcsövekkel teli laboratóriumot, s addig nem engedte ki, míg Bulcsu meg nem írta a következő novellát. (Nógrádyék örökölték azt a balatongyöröki házat, amiben a Bertha család is lakott, innen az ismeretség, a halálig tartó barátság, a közös vitorlázások, és a végtelen beszélgetések, versmondások.)

Pécsen, a mediterrán városban négy gimnázium, orvostudományi egyetem, pedagógiai főiskola, zeneművészeti szakiskola, színház, irodalmi folyóirat, pezsgő kulturális élet volt, s a fiatal írójelölt baráti, bíztató fogadtatásra talált a Dunántúl szerkesztőségében. Szántó Tibor főszerkesztő, a nagytekintélyű poeta doctus, Csorba Győző, Várkonyi Nándor irodalomtörténész, Katona Ferenc színházigazgató, Antal György zeneigazgató, karmester, az írótársak: Weöres Sándor, Lázár Ervin, Kalász Márton és sokan mások, Pécs akkori szellemi életében fontos szerepet játszó alkotók azonnal a körükbe fogadták. Írásai sorra megjelentek, nem csak Pécsett, hanem országos lapokban is. Mégis három évbe tellett, míg a fémnyomó műhelyből egy rövid könyvtári kitérő után a Dunántúli Napló szerkesztőségébe kerülhetett. Ettől fogva élete végéig munkakapcsolatban volt előbb vidéki napilapokkal, a Dunántúli Naplóval és az Esti Pécsi Naplóval, majd irodalmi folyóiratokkal, a Jelenkorral, az Új Írással, végül irodalmi hetilapokkal, a Lyukasórával, a Heti Nemzeti Újsággal, az Extra Vasárnappal, az Új Idővel, és az Élet és Irodalommal.

Soha nem tartozott irodalmi csoportosulásokhoz, sem népihez, sem urbánushoz. Fiatalon kötött, élete végéig tartó barátság fűzte Lázár Ervinhez, Gyurkovics Tiborhoz, Szakonyi Károlyhoz és Kiss Déneshez. Baráti köréhez Budapestre költözése után csatlakozott Jovánovics Miklós szerkesztő, akivel az Új Írásnál, az Extra Vasárnapnál, majd az Élet és Irodalomnál dolgoztak együtt. Ez utóbbi hetilapot példátlanul magas példányszámra futtatták fel Bertha Bulcsu gyakran kemény társadalomkritikát megfogalmazó cikkei, és Jovánovics Miklós bátor vállalása, hogy leközölte azokat. (Többek között a nagy visszhangot keltő Kesudió című írást.)

Közéleti érdeklődése, számtalan jobbító szándékú publicisztikája, jegyzete, glosszája miatt Bertha Bulcsut több szervezet is felkérte tanácsadásra, konzultációra: a Balatoni Intéző Bizottság, a Környezetvédelmi Minisztérium, a Finn Magyar Kulturális Vegyesbizottság. Szakmai szervezetek munkájában is részt vett: a Magyar Írók Szövetségében, a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályában, a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat Bizottságában. Ülésekre, tanácskozásokra járt, hatalmas mennyiségű írott anyagot tanulmányozott át, hogy érdemben is hozzá tudjon szólni a felvetett problémákhoz. Mindezt természetesen díjazás nélkül, „társadalmi munkában" látta el.

Élete utolsó hat évében komoly betegségek gyötörték, melyeket – remélhetőleg túlzott jó szándékból eredő – gyógyszer túladagolás okozott.

Halála után 1998-ban emléktáblát avattak nagyszülei hajdani házának homlokzatán, Nemeskeresztúron, ahol kisgyerekkorában a vakációkat töltötte. 1999-ben Balatonszepezden a Közösségi Ház felvette a településen harminc éven át kertet, szőlőt művelő író nevét. 2003-ban Balatongyörökön, gimnazista éveinek színhelyén, róla nevezték el a könyvtárat. Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo tiszteletére évente rendezett költőverseny mellett 2004 óta Bertha Bulcsuról elnevezett díjakat adnak át az irodalmi publicisztika-pályázat legjobb alkotóinak.

[2012]

Curriculum Vitae

Bertha Bulcsu: Nincs hová hazamenni

„A szülőházamról nem tudok beszámolni, Nagykanizsán születtem, a kórházban. Házunk egyáltalán nem volt, bérlakásokban éltünk. Apám szerint boldog kisgyermek voltam, de én csak a szomorúságaimra emlékszem és a félelemre. Bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a szüleimnek nem vagyok valóságos gyermeke. Gyanakodva figyeltem a felnőttek mozdulatait. Nem tudom miből eredt ez az érzés, talán a feszültségből, ami lakásunkat mindig megtöltötte. Későn, felnőtt koromban tudtam meg, hogy apámat felvették a Zeneakadémia operaénekes szakára, de anyám azt mondta, vagy ő, vagy a színpad. Apám így sorsába látszólag beletörődve, vidéki tanító, majd tanár lett, helyi szónoklatokat tartott a szereplés kedvéért, akkor is, amikor nem kellett volna (…) Szellemi energiái nem vezetődtek le a végtelen zongorázásokban, s a feszültség időnként csaknem szétvetette lakásunk falait. Később, kamasz koromban éreztem, hogy jelenlétében rokon, testvér, barát csak második lehet vagy harmadik, első soha. Túlzottan nyomasztó ez egy fiatalembernek, aki éppen arra készülődik, hogy kialakítja saját szuverén világát, s érvényre juttatja személyiségét. Szüleim válása után hirtelen szakadt rám a felnőttség minden terhe. Sok fát haza kellett hordanom a györöki erdőből a hátamon, hogy anyám főzni tudjon, húgom és öcsém melegedni. Apám elemében érezte magát, ha küzdeni kellett. Amíg csak a tanári állásából függesztették fel, mindig volt ételünk, bakancsunk, téli ruhánk. De amikor az ötvenes évek árnyéka vidéken is egyre hosszabbra nyúlott, s a színpadra vágyakozó pedagógusban ellenséget sejtettek, a tanulás mellett pénzt kellett keresnem. Két hétig gimnáziumba jártam, egy hétig napszámba. A történelmi igazság kedvéért el kell mondanom, hogy apámat 1957-ben rehabilitálták. (…) Furcsa, hogy az embernek nincs hová hazamenni… Annyi helyen laktam, némelyikre már alig emlékszem. Kisgyermek koromban Zalahalápon, aztán Tapolcán a kertvárosban, majd a vasút mellett a Fazekas utcában, a háború után a tavasbarlang utcájában, a Tóth pék műhelye mellett. Hol laktam még? Szombathelyen, Balatongyörökön, Keszthelyen a Rákosi Jenő internátusban, később a tüzérlaktanyában berendezett állami kollégiumban. Dunapentelén is laktam, Sztálinvárosban is, Gombáspusztán, Zalaegerszegen Pécsen hat különböző helyen, s végül itt, Budapesten. (…)

Előkelő gimnáziumba jártam Keszthelyre. Kitűnő premontrei papok tanítottak, Radnóczi Kelemen, Ipoly Gusztáv, Kun Kázmér, dr. Klempa Sándor, aki később apostoli helynök lett, ma püspök. De nem tudtam az iskolában a gimnázium rangjához méltóan megjelenni. Rossz, kopott ruhákban jártam. Később a civil tanárokkal is szerencsém volt, dr. Jánki István négy-öt magyar órát végigmesélt Párizsról. (…)

Az érettségi vizsga után egyedül laktam a györöki házban. Ha akadt erdei munka vagy napszám, dolgoztam, ha nem akadt, éheztem. Egyik télen kikötő-építkezésen dolgoztam, jól kerestem, de a pénzt néhány hónap alatt feléltem. Kukoricakásán éltem é halon, De voltak napok, amikor semmit sem ettem. Két nagy éhezési korszakom volt, egyik a háború végén, a másik Rákosi Mátyás uralma idején. Dolgoztam közben Gombáspusztán egy gyapjútermelő állami gazdaságban, majd Zalaegerszegen a cementüzemben. (…) Sztálinvárosban szedett-vedett emberekkel dolgoztunk, s ott a munkásszálláson a nemi erőszaktól a gyilkosságig minden előfordult. Mégis, a szemem láttára épült ki egy gyártelep és a hozzá tartozó város. Amikor az éhezéseket megunva Sztálinvárosba érkeztem, anyám már régen ott dolgozott. (…) A kohónál dolgoztam, de az óriás üzemben soha nem éreztem azt a munkásszolidaritást, amit később Pécsen az ipari szövetkezetben, ahol fémnyomó voltam. A fémnyomás komoly szakma, Szép egyedi munkát lehet végezni. (…)

Volt néhány szerencsém is az életben. Györökön, véletlenül egy olyan házban laktunk, amit később dr. Nógrády György mikrobiológus és orvos felesége örökölt. Az értelmiségnek ahhoz a rétegéhez tartoztak, akik az elesetteket pártfogolják, segítik eligazodni a világban, és kenyérhez jutni. (…) Nógrádyéktól tanultam meg, hogy az értelmiségi munkának milyen a természete, s hogy a szellem emberének vannak bizonyos esélyei a világban. Elesettségemet látva Nógrádyék hívtak Pécsre, s az első évben náluk laktam a Mikrobiológiai Intézet orvoslakásában. Ekkoriban ismerkedtem meg Szántó Tibor íróval, aki a Dunántúl szerkesztője és az Írószövetség titkára volt egy személyben. A Dunántúl körül akkoriban pezsgett az élet. Ott volt Csorba Győző, Galsai Pongrác, Werner Pista, T. Polgár István, Kalász Márton és még nagyon sokan. (…) Akkoriban kezdtem megérteni, hogy az én szenvedésekkel teli életanyagom milyen sokat érhet egy író számára.

[Új Írás, 1979. január]