Devich János

Devich János: Curriculum vitae

„Minden ember életútja két pályán mozog. Az egyiken a történelem kényszere és környezete befolyásolja, a másikon önmaga tervezi, építi sorsát. Különösen így volt ez a technika által kitágított tér és az események sűrűsége miatt egyre gyorsuló idő közelmúltjában, a XX. század második felében. És csak a jó Isten a tudója, életem hanyadrészében.

Egészséges, lelkileg kiegyensúlyozott, szeretettel megáldott szüleim második fiaként láttam meg a napvilágot Szegeden, 1938 virágvasárnapján. Tudom, a statisztika szerint minden 365. gyermek virágvasárnap születik, mégis, ha tudat alatt is, mindig önbizalmat adott, hogy én is közéjük tartozom. Talán csak a karácsonyiakra gondoltam némi irigységgel.

Kisgyerekkorom játékos és gondtalan éveit kegyetlenül vágta el a Magyarországra ért háború, amelynek végnapjai már Budapesten, egy Batthyány utcai lakásban találták családomat. Az első szirénázás '44 karácsony estéjén kergetett az óvóhelyre. Akkor még nem sejtettük, hogy az a rémséges hang két hónapos pinceéletnek volt a nyitánya. Két hónap, napi nyolcórás szakadatlan bombázással, vízhiánnyal, majd szabadrablással, »malenkij robottal«.

Az állandó életveszély elmúltával, az újrakezdés izgalmas éveiben a történelem és saját történetem kezdett külön úton járni. Tizenegy éves koromban kaptam először gordonkát a kezembe, egy időben a »csengőfrász« és a létbizonytalanság keserves mindennapjaival. Tanáraim tehetségesnek mondtak, én pedig kétkedés és aggályok nélkül tettem a dolgom, és készültem egy pályára, amelyről még semmit nem tudtam. De azt sejtettem – akkor még csak gondterhelt szüleim félmondatait kilesve –, hogy a történelem hamis útra tévedt, hiszen mást lehetett, mást kellett mondani az utcán, az iskolában, mint otthon, családi-baráti körben.

1956 a katarzis éve. Kitűnőre sikerült érettségim örömét túlszárnyalta a tizenkét nap mámora, és beárnyékolta a rá következő kétségbeesés. A történelem életünk drámájává vált.

Még ez évben sorsom eldőlni látszott: felvettek a Zeneakadémiára. Öt tanulással eltöltött év barátokkal, egészséges rivalizálással, ártatlan szerelmekkel és a zene habzsolásával. Diploma előtt tagja lettem az Operaház zenekarának.

Újabb csoda: féléves ösztöndíjat kaptam Rómába. Fillérekkel a zsebemben róttam az Örök Várost. Barátom lett Michelangelo, Raffaello, Bernini, Bramante, pihenni a kutak mellé, vagy a Palatínus kertjében egy-egy dór oszlop tövébe heveredtem. A Trevi-kút meghálálta bedobott érmeimet: később vagy húsz alkalommal láttam viszont kedves városomat.

Negyvennyolc kilóra lefogyva tértem haza, de a szabad világ levegőjével tüdőmben, és jövőm építésének terveivel gondolataimban. Mint annyiszor, ezúttal is Sándor bátyám nyomdokaiba lépve, vonósnégyest szerveztem. Az igen kemény felkészülési időszak munkája hamar meghozta gyümölcseit: előbb Budapesten, majd Münchenben nemzetközi versenyt nyertünk. Jutalmunk a Liszt-díj volt, és az impresszáriók érdeklődése. Néhány személycsere után az együttes felvehette Kodály Zoltán nevét. Befutottunk.

A végképp elszürkült, hazug és kilátástalan történelem számomra elvesztette jelentőségét. A zene volt az életem – és a Kodály vonósnégyes sikerei. Közel kétezer koncert, több, mint ötven lemezfelvétel munkánk eredménye. Nevezetes koncerttermek, kezdetben silány, majd pompás szállodák, mintegy ötszáz repülőút (benne két kényszerleszállás!) emlékét őrzöm. A jó kritikákat albumba, a rosszakat íróasztalom legmélyébe gyűjtöttem. És, hogy igazi »ízelítőt« is soroljak: házi whiskyt ittam egy elszegényedett skót nemes jéghideg házában, feleségem gondosan csomagolt szendvicsét majszoltam a Machu-Picchu romjain, bagdadi kereskedő teával, perui parasztasszony friss narancslével kínált, Kínában száznapos tojást, Japánban sabu-sabut kóstoltam, ebédvendég voltam a norvég királynál (feleségem jobban főz!), Olaszországban, a kedves Olaszországban végképp döntöttem: a legjobb sajt a világon a gorgonzola.

1989, egy borzas hajú fiatalember merész beszéde Nagy Imre emlékezetes újratemetésén ismét közel hozta, sőt, mindennapjaink izgalmas részévé tette a történelmet. Az elemi erővel fellángoló reményt, hogy barátságban lehet egymással egyéni életút és történelem, ha csalódásokkal is, máig táplálom magamban.

Egykori alma materem, a Zeneakadémia már mint érdemes művészt és a Bartók–Pásztory-díj büszke tulajdonosát fogadott vissza tanárként, zenei pályám koronájaként. Habilitálás után 1999-ben kaptam meg egyetemi tanári kinevezésemet. Amennyit adni tudok tudásomból, tapasztalataimból a fiatal művészjelölteknek, annyit igyekszem tőlük visszalesni derűből, energiából, fiatalságból.

Három fiam (újságíró, tanár, jogász) igazi büszkeségem. A muzsikusforrás ugyan elapadt, de amit szüleimtől örököltem: az egészséget, a lelki kiegyensúlyozottságot, a szeretni tudás képességét tovább tudtam adni életük megtervezéséhez. A hit, hogy a történelem is segít majd ebben, bizakodóvá tesz. Még 75 évesen is."

-------------

Munkásság

Diszkográfia

Haydn: String Quartets (Complet, 25 CD), Naxos (1989-1994)

Mozart: Chamber Music, Naxos (1991)

Beethoven: String Quartets, Op. 18, No. 1-6, Naxos

Schubert: String Quartets, D.804; D.87; D.173; D.73; D.94, Naxos (1994-1996)

Schubert: Trout Quintet (közreműködik Jandó Jenő), Naxos (1991)

Schumann-Brahms: Piano Quintets (közreműködik Jandó Jenő), Naxos (1990)

Viotti: 3 Flute Quartet (közreműködik Gian-Luca Petrucci), Tudor (1995)

Dohnányi: String Quartets, Op.7; Op.15/2, Hungaroton (1997)

Brahms-Weber: Clarinet Quintets (közreműködik Kovács Béla), Hungaroton (1991)

Donizetti: 4 Flute Quartet (közreműködik Gian-Luca Petrucci), Tudor (1997)

Debussy: String Quartet, Ravel: String Quartet, Ravel: Introducion and Allegro (közreműködik Maros Éva, Gyöngyössy Zoltán, Kovács Béla), Naxos (1998)

D'Indy: String Quartets, No. 1-2, Marco Polo (1989)

Kodály: String Quartets, No 1-2, Hungaroton (1982)

Bartók: Piano Quintet (közreműködik Jandó Jenő), Naxos (1993)

Különböző zeneszerzői lemezeken Durkó, Bozay, Láng, Soproni, Sárai vonósnégyesei, Hungaroton