Fekete Vince

Fekete Vince: Curriculum vitae

A romániai Ceaușescu-éra, „dicsőséges" évtizedeiben gyermekeskedtem, de szép gyermekkorom volt. Boldog volt és felszabadult. Falusi környezetben felnőni mindenkor paradicsom a természeti környezetbe beleszülető, azt nagyon szerető, mozgékony típusú gyermeknek. Dombok, völgyek, fenyvesek és borvizek. A házunktól kőhajításnyira csordogáló patak nyáron papírhajókázásra, de akár lubickolásra is megfelelt, télen pedig, amikor kiöntött és befagyott, kitűnő jégpálya lett belőle. Lehetett itt korcsolyázni, kaszafokoson, szánkón csúszkálni. A falu körül a hepehupás Bíró-kert és a Csemetés-kert vagy a Betegtova kínált szebbnél szebb helyeket az elég népes, kalandszerető gyerekcsapatnak. Ha meguntuk a császkálást (meg a csúszkálást) a közeli dombokon, a hegyre futó, mélybe lejtő utcácskákban (Bokor utca, Csavarok utca, Borvíz pataka), akkor még mindig ott volt a szomszédban a Bazinok tágas, pipefüves tere az azóta már kivágott öreg fűzfával, ahol nagyon jól lehetett indiánosdit, hunyóst, kergetőzőst meg mindenfélét játszani. Ha időnként le kellett szedni – mondjuk – a fekete ribizlit, vagy a ház körül el kellett végezni ezt-azt, mire szüleink a munkából hazajöttek, az is a játék jegyében telt el. Nem beszélve a rendszeres nyári gabonaürítésekről vagy az őszi pityókaszedésekről, amikor a barátokkal hetekig jártunk dolgozni a gabonaraktárokba vagy ki a mezőre. Játék és munka elég jól megfért egymással. És mi is jól éreztük magunkat. Természetesen voltak kellemetlenebb élmények is, de ezeket a szelektív emlékezet igyekszik homályosabb zugokba raktározni.

Azonban minden porcikám azt kívánta, hogy elkerüljek később a faluból. A szomszédos kisváros, Kézdivásárhely pedig az ideiglenességet, a tranzitállapotot jelentette. Tizenöt éves koromig a város volt, ahol Hampelné, a gyermekorvos rendelt. Ennek a városnak (itt élek) abból az időből számomra ma is késsel durvára szeletelt parizer és friss vekni vagy kifli íze van. Az íz-emlék az, ami egy-egy nagyon erősen kimerevedett kép mellett legjobban megmaradt. Persze valami olyan parizer-íz ez, olyan kifli vagy vekni-íz, amit azóta sem találok. Végképp a gyermekkorom íze maradt, ami eltűnt, elveszett, elmúlt. Nélkülözhetetlen díszlete a városkának a zöldre mázolt parki pad (kábé száz méterre van a mostani lakásunktól), ahol a rendszeres orvosi felülvizsgálatra járásaink alkalmával, éhgyomorra történő vérvétel után édesanyámmal elköltöttük a tízórainkat, ebédünket, és a barna vinil-bevonatú várótermi szék, ahol – sorunkra várva – havonta olyan sokat üldögéltünk. Szívreuma, sárgaság, mindenféle bajaim voltak, egészen negyedik általánosig, ötödikben meg egy szerencsétlen baleset folytán voltam kénytelen hosszabb időt kórházban tölteni. Már csecsemőként kórházból kórházba vittek a szüleim; három hónaposan melegített téglák és palackok közé bugyolálva szállítottak rendszeresen Brassóba, ahol egy-egy diónyi vérértágulást kellett eltávolítani a fejemről és az oldalamról. Gyermektelen, idősödő román orvos volt, aki lesütötte („forró, majd hideg vassal") a diónyi dudorokat, kért is fiatal szüleimtől, hogy adjanak örökbe nekik. Persze, szó se lehetett róla. Kilencediktől aztán bekerültem a városba, Kézdivásárhelyre. A rengeteg ingázás maradt meg többnyire ebből az időből, busszal, vonattal, aztán a foci, az egyetlen szórakozási, kikapcsolódási forma; a kiszállások a környező megyékbe vasárnaponként; az áramszünetek, a tökmagpirítás a félhomályos szoba-konyhában otthon, ahol a gázlámpa körül együtt volt a család; a biztonság, a kamasz lázadásai. És persze a nagy-nagy sóvárgás valami után, ami nem az volt, amiben éltem. A falumban a hagyományos falusi életformának akkor már csak a nyomai voltak. Szándékosan nem mondok parasztit, hiszen tudom, hogy nagyszüleim, édesapám, akik már mind halottak, no meg a szülőfalum egykori és mai emberei, kikérnék ezt maguknak. A gazdálkodási és a szokásbeli hagyományok, a falu szigorú hierarchiája, a tökéletes rend csak nyomokban volt meg, de megvolt. Kollektív gazdaság volt akkor már (MTSZ), eszmélkedésem idején; apám, anyám, mindketten ott kezdték, aztán otthagyták, amikor látták, hogy nem mennek semmire, és bekerültek a városba, gyárakba mindketten. Volt egy huszonöt áras földünk (egynegyed hektár), azon minden évben pityókát termesztettünk; tartottunk évente egy disznót, tyúkok voltak, nyulak, minden vasárnap nyúlhúst ebédeltünk nyaranta; azóta ki nem állhatom szegény tapsifülest. És hát hónapról hónapra éltünk. Ma is előttem van, ahogy anyám és apám a belső szobában, ahol egy fából készült kazettában tartották, számolják a pénzüket, hogy egy zsák búzakorpát kellene venni a disznónak, s hogy akkor vajon kihúzzuk-e a maradékkal hónap végéig.

Visszaugorva egy-két évtizedet kisvárosom történetében, vannak itt, ezen a „térképen", az én személyes térképemen olyan pontok Kézdivásárhelyen, mint a Bujdosó, Gatyaszár, Kaszárnya, Fortyogó, Józsiás, Rózsa, IGO (Lakásgazdálkodási Vállalat) stb., amelyek ma is léteznek, még a régi pompájukban, vagy mostani lepusztultságukban, és vannak olyanok is, amelyek már rég az idő ködébe vesztek, mint a Pantallós, a Mureş, a Robbantós, az IFET (az egykori fafeldolgozó üzem) stb., de ott élnek még az egykori kézdivásárhelyiek legendáriumában. A Bethlen utca ma is megtalálható, talán más néven, bár a 11-es szám nem tudom, hogy létezik-e/létezett-e, ez csak úgynevezett rímkényszerből került az én egyik versembe (Bethlen utca 11). Az akkori város leglerobbantabb része volt ez a negyed, itt porladtak az egykori vargaváros legkorábban épített tömbházai, a Holland-blokkok, és itt lakott a legszegényebb, legszerencsétlenebb népség zöme a nyolcvanas évek elején-közepén. Nem véletlen, hogy bekerült a Kilakoltatottak rondóiba ez a helyszín, hiszen egykori lakásgazdálkodási „szektoristaként" (ez amolyan fuss ki, intézd el, gyere vissza-foglalkozás volt) elég sokszor „ki kellett szállni" ide, és volt olyan is, úgy félévente, amikor egy Fediuc nevű végrehajtóval meg egy Aramă (Penge) nevű milicistával megerősítve, „hivatalból", a vállalat képviselőjeként részt kellett vennem ilyen kilakoltatási procedúrákon. Az állami tömbházlakások eladósodott bérlőit – és itt volt a legtöbb – tették nem sok teketória nélkül az utcára ilyenkor. Igen erős élmény volt nekem ez akkoriban, húszévesen. Meg aztán személyesen is elég közelről érintett az egyik ilyen eset, amikor a korábban, fiatal korában kitűnő asztalos, jó szakember rokonom, a nagy család fekete báránya került az utcára, és éppen télvíz idején. Rá is ment az egészsége, pár évre rá bele is halt. (Tulajdonképpen, úgy is mondhatnám, hogy neki, és az ilyeneknek, mint ő, állítottam emléket a legelső kötetem Kilakoltatottak rondói című verseiben.) A Bethlen utca táblája helyett akkoriban az szerepelt egyébként, valamelyik tömbházfelelős jóvoltából, fehér olajfestékkel odamázolva, hogy Betlehem. Vallásos ember lehetett az illető, s az ő szótárában a Bethlen helyett Jézus születésének a helyszíne valamiért előbbre való volt. Első kötetem egyik hőse, Hajni pedig a kisváros egyik bolondjaként élte felhőtlen életét a hetvenes-nyolcvanas évek Kézdivásárhelyén, színes ruhákba, göncökbe öltözve járta a várost és „kőkorszakbeli" fotómasinájával kattintgatott, így örökítette meg ezeket a helyszíneket, embereket, talán magának, talán az örökkévalóság számára. Én pedig versbe mentettem őt is, aki, ha beszélt, fröcskölt szájából a nyál, de mégis valami üde színfolt volt ő a valamikori város életében, az önjelölt, őrült, képzelt „művésznek" valamiféle archetípusa. Az Udvartér című, 2008-ban (kibővítve, újraszerkesztve: 2014-ben) megjelent tárcanovellás kötetem borítóján a könyv grafikusa egy színes, szecessziós épületekkel körbevett szívformát mintázott meg. Azt gondolom, hogy elég jól megközelítette az én saját készítésű térképemet is, azt, hogy hol is található számomra Kézdivásárhely. Ma is azt gondolom, hogy ez a kisváros, „Háromszék Párisa", ahogy Orbán Balázs nevezte, maga a városka főtere, a régi városrész – legalábbis számomra – a világ egyik legszebb, leglakhatóbb helye. De ezen a képzeletbeli térképen Kézdivásárhely csak a központ, mert szervesen hozzátartoznak a környező falvak is szülőfalummal, Kézdipolyánnal (Kézdiszentkereszttel) egyetemben.

A nyolcvanas években, Romániában, önálló kötet előtt még szerepelni kellett minimum egy antológiában. Ez volt a belépő. Azt hiszem, erre gondolhatott Boér Géza, néhai költő-tanár barátom, amikor érettségi táján javasolta, hogy a középiskolás évek alatt neki odaadogatott, és ott kötetnyire felgyűlt anyagot adjuk le a kiadóhoz; menet közben majd, a várakozás ideje alatt, ha kell, ki lehet aztán cserélgetni a verseket; változtatni lehet még rajta. Úgyhogy a kézirat, egy dossziényi vers Egyed Péterhez, a Kriterionhoz került. És itt elfektetődött. Érettségi és sikertelen felvételi után, nyár közepén munkába álltam. Kezdetben egy faipari vállalatnál dolgoztam; gázolaj és petróleumszagú irodákban üldögéltem, vagy vágtereket jártam egy kluppával; cserefák átmérőjét mértem, gondosan feljegyezve az adatokat, hogy megsaccolhassák majd, kábé hány köbméternyi faanyag jön ki az illető terület kitermelése után. Világoszöld Ukrajna biciklimmel egyik helyről a másikra, vágtértől vágtérig, erdészháztól vágtérkezelői irodáig, a favágók egyik szálláshelyétől a másikig karikáztam, táskámban a szalonna, hagyma, túró és kenyér mellett Márquez, Karinthy, Szerb Antal, Szilágyi Domokos kötete, mikor melyik. Tapasztaltam, hogy olvasni lehet a cserefák árnyékában, a rőtvadak bőgését hallgatva; később az előre gyártott faelemeket szárító kamráknál éjszaka; ötezer literes hordók tetején; delegációban, jéghideg bukaresti szállodában; mázsaházban, kabanákban, erdészházakban; szemet rontó lámpa- és gyertyafénynél, a füstölgő kanóc és a zavaros petróleum fejfájdító bűzénél is. Aztán egy mezőgazdasági termelőszövetkezetben, pityókaszedésnél asszisztáltam. Később feketeribizli-bor lefejtésénél felülvigyázó „lógósként" ügyködtem, azaz ültem a hordó tetején, olvastam és jegyzeteltem; készültem a felvételire. Közben öt-hat idősebb falusi ember fejtette a jó vastag, olajos bort; nekem pedig arra kellett (volna) figyelnem, hogy ne lopják nagyon, de nem nagyon sikerült. Naponta hármat-négyet is fordultak ilyen-olyan ürüggyel a nénikék és a bácsikák; állatokat ellátni, ezért, azért ugrottak haza, és vitték minden egyes alkalommal a teli demizsonokat. Mi több, második vagy harmadik estére a felülvigyázónak is fel volt akasztva egy ötliteres kanna a biciklije kormányára. Este, hazaindulás előtt tanácstalanul nézett szét az a tizenkilenc éves fiatalember, aki voltam, hogy mi ez itt, amikor vagy harminc méterre tőle megpillantotta az éppen őt „figyelő" munkásokat, nevetve integettek, vigye csak, vigye, az a magáé. Az őszi szezon után aztán egy lakásgazdálkodási vállalathoz kerültem szektoristának. A még kiadatlan, üres lakásokban is elég jól lehetett olvasgatni. Közben meg, hétvégenként fociztam, C osztályos (NBIII-as) labdarúgóként a kisváros csapatában, majd otthon a falusiban. Olyan vasárnap is volt, hogy délelőtt Kézdin, délután a szülőfalumban is lejátszottam egy-egy mérkőzést. Na és udvaroltam (csajoztam) kitartóan. Nyolcvankilenc nyarán jutottam be aztán az egyetemre, innen még a dicső forradalmon, egy évfolyamra Lakatos Misivel, Sántha Attilával, Tompa Andreával, Vida Gáborral. Jöttek az egyetemi évek, irodalmi körök, kinyílt, vagy másképp nyílt ki a szemem előtt a világ; azokat a verseket pedig elsodorta az idő, illetve újabbak keletkeztek, újabb kötetnyi vers, és az első kötetemet aztán már azokból állítottam össze.

Apám, elég korán, ötvennégy évesen halt meg (1991-ben), én még viszonylag fiatal – első évet végzett egyetemista – voltam, és nagyon erős nyomot hagyott a halála bennem. Sajnos ezt az élményt versekben is megírtam, ma már nem, vagy nem így tenném, de akkor nagyon fontos volt az, hogy kiírjam magamból. Meg aztán a halála is olyan volt, ami sok-sok kérdőjelt és kevés bizonyosságot hagyott maga után. Ezt ki kell öntenem magamból, úgy gondoltam, és jöttek is a versek egymás után. Ez az apasiratás, sajátgyász alkotta az első kötetem gerincét. Túlontúl közeli, túlontúl feldolgozatlan volt még akkor az élmény. Mások, a barátaim már a kezdet kezdetén felszabadultan játszadoztak versben, prózában. Én pedig hosszú ideig vittem magammal ezt a terhet, görgettem magam előtt, újra és újra felvettem a már elejtett szálakat, súlyos és megrendítő dolgokat akartam írni, valahogy leszámolni vagy elszámolni azokkal a számomra igen terhes/terhesnek gondolt előzményekkel.

Amikor Kolozsvárra kerültem, kezdetben elég nehezen találtam fel magamat. Az, hogy első év végén halt meg édesapám, az az élmény számomra nagyon meghatározta ezt az időszakot. Első kötetem – amint említettem – tele lett borús, szomorú, tragikus hangszerelésű versekkel, noha én igazából nem olyan ember voltam, vagyok; mégis egy-két évemre, és pont az első kötetre ez teljesen rányomta a bélyegét. Ki akartam írni magamból, ki is írtam, jól, rosszul, többnyire azonban olyan nyomott, tragikus hangulatú versekben, amelyektől még most is futkározik a hideg a hátamon. Súlyos, komor dolgokról írni, magasztos eszméket tolmácsolni, lehetőleg patetikusan, azt gondoltam, hogy az az igazi költészet – akkor. Hogy ami nem életről, halálról, sorsfordító dolgokról, tragikumról és drámáról szól, az nem is lehet komoly dolog. Közben persze a játékos én is létezett, csak az valahogy visszaszorult. Néhány ilyen verset adtam az akkori Echinox nevű diáklapnak, mint csak olyan játszadozós, komolytalan firkálmányt, és nagy visszhangja lett az egyetemen, és a Bretter György körön. Emlékszem, Jánoska, OJD miként terjesztette és népszerűsítette is őket. Aztán jött a Bretter György Kör, éppen idejében, és jöttek azok a társak, akikkel hetente összejártunk, és akikkel nagyon sokat segítettünk egymásnak a fejlődésben. A fő ideológus – persze – Jánoska volt, és Sántha. Ők találták ki az egész transzközépet, ezt a később bevallottan is állati nagy blöfföt, de ami jó volt arra, hogy felfigyeljenek ránk mint nemzedékre. Azt a friss szellemet, azt az újító energiát azonban, amit akkoriban a nemzedék jelentett, OJD és Sántha fecskendezték a csapatba. Nélkülük nem ez lett volna ez a társaság, ami lett. És hát, akarva-akaratlan, nyilván hatottunk egymásra, nemcsak a szilaj vadságnak, a polgárpukkasztásnak lett szerepe mindannyiunk munkáiban, hanem a féknek, a visszafogottabb, el nem kapkodott teljesítményeknek is. Olyan performansz (is) volt az egyik Bretter-körön, beszervezett verekedéssel, telt ház előtt Onán Mester mímelésével, hogy az senkit nem hagyhatott semlegesen. Felfigyeltek ránk a tanáraink is, a kritika is, a lapok is; sokan támogattak, segítettek, de velük is jobbára OJD és Sántha tartották a kapcsolatot. Komolytalan, heccelődő, intrikus, bolondos társaságnak tűnt ez a csapat, csakhogy jöttek a lapok (a Serény Múmia, majd az önálló folyóirat, az Előretolt Helyőrség), és jöttek a verseskönyvek, s ahogy megjelentek a köteteink (OJD, László Noémi, Sántha, Lakatos, Kelemen Hunor, és az én könyvem), láthatták a kételkedők is, hogy komoly is tud lenni ez a társaság. Sokat nyomtak a latban a hetenkénti, pénteki irodalmi körökön (és utánuk) a beszélgetések, amikor úgy tanítottuk egymást, hogy állandóan tanultunk is egymástól. A belépés a Helikon tagjai közé már azt jelentette, hogy egy emelettel fennebb jutottunk. Még a pipázást is átvettük az akkoriaktól; a történeteiket, anekdotáikat magunkévá tettük. És még annyi mindent, hogy hirtelen fel sem tudnám most sorolni. Amit Szilágyitól, Királytól, Mózestől, K. Jakabtól, Lászlóffytól kaptunk, az azt az érzést keltette, aztán erősítette, táplálta bennünk, mintha együtt lettünk volna velük is fiatalok, egyszerre koptattuk volna a szerkesztőségi és kocsmabeli asztalokat és székeket. Bevettek, befogadtak maguk közé, segítettek az indulásban, nyesegették a szárnyainkat, aztán továbbadtak, utunkra engedtek. És amikor visszaléptek, visszavonultak, a helyüket is átadták nekünk. Kolozsvár pedig a kilencvenes évek elején-közepén olyan közeg volt, amely a huzatánál fogva vitt. A sok költő, író, a lapok, folyóiratok inspiráltak, stimuláltak. Mondogatta is Szilágyi akkoriban, hogy Kolozsváron keményebb a munka a fennmaradáshoz, és kisebb az esély arra, hogy önelégült megyei vezető költővé váljon valaki; és hogy ebben a légkörben egy ifjúembernek meg kell mártóznia, végig kell ezt a pár esztendőt csinálnia, s akkor már hazamehet a maga kisvárosába, mert fel van vértezve rendesen minden ellen.

Számomra a nagy szerkesztőség akkor is, most is a kilencvenes évek közepének Helikonja volt és maradt mind a mai napig. Ez az a hely, ahová visszavágyom, ők azok az emberek, akik között nagyon jól éreztem magamat, akiktől nagyon sokat tanultam. Tulajdonképpen a szakmát is tőlük tanultam, tőlük lestem el. Gondoljunk csak bele: Szilágyi István, Király László, Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Sigmond István. Ők nem csak kitűnő írók, költők, profi szerkesztők, hanem emberként is olyanok voltak számomra, akiktől gerincet, egyenes tartást, kitartást és a munkád iránti szenvedélyes szeretetet is megtanulhattad. Azt is, hogy hogyan kell bánni a fiatalokkal: ha tehetségesek; hogyan kell őket szárnypróbálgatásaikban segíteni, bátorítani, odaállni melléjük; és mindezt úgy tenni, hogy ne érezzék azt, hogy rájuk telepedtünk, hogy nem szabadok a gondolataikban, tetteikben. A szerzeménynek és szerzőnek pedig – gondolom én – az válik egyaránt javára, ha nem hímezünk-hámozunk, ha barátian, de egyenesen, őszintén, kertelés nélkül, a tévedés kockázatát is belekalkulálva, megmondjuk neki, hogy mi a véleményünk. És ha szemernyi tehetséget is látni vélünk az írásaikban, akkor nem a hibákat, hanem a jó sorokat, mondatokat, szakaszokat, jó passzusokat kiemelve bátorítjuk, biztatjuk, támogatjuk a magunk nem véges lehetőségeivel. A szerkesztésben pedig, a novellák, prózai anyagok rostálásában, ha tisztában vagyunk a szerző intenciójával, akkor – főképp a fiatalabbak esetében, de néha másoknál is – nyilván használni kell a ceruzát. A javító, jobbító szándék vezérel minket, hiszen minél jobb anyagok közlése a célunk. A jó szövegeken lényegi változtatásokat nem szoktunk végezni; vagy ha igen, akkor csak a szerző beleegyezésével.

A szakma mellett emberi-írói tartást lehetett tanulni tőlük. Bele is vetettem magamat becsületesen a „szerkesztői munkába", végigjártam néhányukkal a különböző, azóta már nem létező helyeket, csak ilyeneket mondok, hogy Decanat, Ancora, A Porbafingóhoz (mi kereszteltük el ennek), Gambrinus. Ide Mózes Attilával, Király Lászlóval, a fiatalokkkal mentünk, akik akkor már meglehetősen nagy számban csatlakoztak a hadhoz. Egy dolgot nem lehetett megtanulni tőlük, amit nem is bánok, az ügyeskedéses, vagy az ügyeskedéssel együtt járó, a jég hátán is megélést. A törtető, könyöklő karrierizmust. Tisztességet, emberséget, szegényen, szerényen, de elégedetten élést lehetett még – a szakmán kívül – ellesni tőlük. Már akinek feküdt az ilyesmi. Persze azt lehetne mondani, hogy az ilyesmi már egy letűnt idő, idejétmúlt felfogás, múltban élő emberekkel. De valahogy ezekhez az értékekhez ragaszkodom azóta is.

A mi nemzedékünk először az úgynevezett messianisztikus transzszilvanizmussal szakított, a szenvelgő és szenvedő ideológiával. A megmaradásozással, a sorok közötti olvasással, az olvasóval való cinkos összekacsintással. Valami egészen mást, valami újat akartunk, és mindezt úgy, hogy egyaránt fontos volt számunkra mind az elődökre való építkezés, mind az a határtalan nyelvi kincs, amit Erdély és az Erdélyben születő irodalom nyújtott és nyújtani tudott. Bár ez a csoportosulás nem volt híjával a polgárpukkasztó gesztusoknak, a szabadszájúbb megnyilvánulásoknak, a durvább, obszcénebb nyelvhasználatnak, a merészebb megfogalmazásoknak, azért köztünk – amint említettem – megvoltak a jelentős különbségek. Volt, aki egy bizonyos határt nem lépett át soha, ez beállítottság, alkat, neveltetés és gyomor kérdése is volt. Mások pedig ennél tovább merészkedtek, de ha jó lett valami, nem ettől lett jó, és ha rossz volt, nem ezért volt rossz. Viszont mindannyiunk munkáira jellemző volt a több-kevesebb játékosság, a különböző formai játékok, a komikum és a tragikum ötvözése.

Az, hogy mi, erdélyiek, mi, magyarországiak, sajnos, ez egy létező, skizofrén helyzet. Itt is, és ott is megvannak a rangsorok, irányzatok, műfaji csoportosítások. És ez a kettő nem passzol egymással. Az erdélyiek sokan azt szeretnék, ha a nagy magyarban, összmagyarban lennének valakik. De ott már meg vannak a rangsorok, ki vannak alakulva a hierarchiák, csak nagyon kevesen kerülhetnek be oda. És nem mindig azért, mert nem volnának ugyanolyan jók, mint azok. Én egyébként erdélyi költő vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával egyaránt. Előnye ez a szép vidék, ez a táj, ez a környék, hogy itt élek, ahol élek; hogy ott dolgozom, és azt csinálom, amit szeretek; olyan kollégákkal, akik a barátaim; hogy itt a lapok, folyóiratok, írók, költők között nincs meg az a széthúzás, az a megosztottság, ami Magyarországon viszont nagyon keményen megvan. Előnye a határon túliság, hogy mi, hála Istennek, felülről, kívülről nézzük a dolgokat, a mindenféle hajcihőket. Egyszerre vagyunk kint és bent; íróként, szerkesztőkként éljük és ismerjük a magyar irodalmat, de nem kötődünk olyan szorosan a helyi (pesti, debreceni, pécsi stb.) viszonyokhoz, hogy azok megköthetnének, lehúzhatnának minket és a lapunkat. Hátránya, hogy – időnként az az érzésem – úgy dolgozunk itt, mintha emigrációban élnénk, alig vesz tudomást rólunk a szakma, a kritikusok, a menő, fennforgó fórumok, néhány nagyon kevés kivételt leszámítva, amit meg lehet nyugodtan számolni, akár egy kézen is. Itt kétszer vagy háromszor olyan jó kell legyél, mint egyes felfuttatott ottaniak, hogy szóba jöhessél. Vagy szerencsés, vagy jól helyezkedő stb. Nem is folytatom. De szerencsénk, hogy erdélyiként kimaradunk az ottani irodalmi élet minden belterjességéből, a klikkesedésekből, nem kell zavarjon a szakma elfogultsága, a kánonok működése, a méltán vagy méltatlanul piedesztálra emeltekkel, vagy az elhallgatottakkal. És kimaradunk ebből a rettenetesen kínos, fárasztó és számunkra elképzelhetetlen „szellemi polgárháborúból", ami a jobb és baloldal között folyik egyre megveszekedettebben – az irodalomban is. Azonban – ami kárpótolhat –, hogy hihetünk az irodalom erejében, a magyar nyelvben, és – ilyen szempontból is – Erdély különlegességében. És ehhez nem kell ide vagy oda tartoznunk.

[2015]

Munkahelyek

1983–1984: kézdivásárhelyi faipari vállalat (IFET) gyakornoka

1984–1985: esztelneki kollektívgazdaságnál (MTSZ) alkalmazott

1985: kézdivásárhelyi Lakásgazdálkodási Vállalat (IGO) szektoristája

1993–2003: Helikon című szépirodalmi folyóirat, Kolozsvár, szerkesztő

1996–: Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, szerkesztő

1999–: Székelyföld folyóirat, Csíkszereda, szerkesztő; jelenleg a folyóirat főszerkesztő-helyettese