Gál Sándor

Életrajz

„Örökös tartozásban" – Gál Sándor vallomása kifejezi a felnevelő környezetéhez, Mátyusföldhöz és szülőfalujához, Búcshoz, benne a szüleihez, rokonaihoz való viszonyát. Megannyi alkotásában tűnnek fel az „otthontudat" jelei – adóssága legteljesebb lerovása az önéletrajzi elemekkel tűzdelt Mesét mondok, valóságot című szociográfiája. Szinte mindenütt kiemeli, hogy Búcs a korai időktől kezdve fontos település volt, először 1208-ban említik a nevét, amikor már temploma, sőt monostora is van. A falutörténet aztán a pusztítások krónikája: dúlták tatárok, dúlták Csák Máté hadai s a törökök, többször is. Kiűzetésük után 1691 nevezetes dátum: a vármegye újjászervezésekor Búcson tartották meg a tisztújító közgyűlést. A későbbi századokból a falu emlékezete büszkén hivatkozik a község egykori tudós lelkipásztorára, Katona Mihályra, a XIX. század legnagyobb magyar geográfusára, akinek a Közönséges természeti földleírás című munkája megelőzte Humboldt Kosmosát.

A huszadik század már a családtörténeté. Az ősök között számon tartott valamelyik szépapáé, aki módos gazda lehetett, aztán a dédapáé, az atyai ágon, aki nem vitte tovább a bakterságnál, miként a nagyapa, majd az édesapa sem a „zsellérsorú cselédforma emberek kényszerű kenyérkereseténél". Gál Sándort ez a paraszti szegénység várta, amikor 1937. november 29-én megszületett abban a nádtetős zsellérházban, amely alig fél esztendő múlva, a fél faluval együtt a tűz martaléka lett. Kölcsönből is csak egy szoba-konyhás új házra tellett, ide születik a húga, Vilma, az öccse, a Soóky néven ismert költővé lett László viszont már az újtelepi otthonukba. A háború még a korábbi helyükön éri őket, s itt – a béke nyugalma helyett – a kitelepítés, a Csehországba hurcolás veszedelme is, amitől a húga fertőző betegsége miatt menekülhettek meg. Ekkor neki, a tíz év körüli fiúnak már iskolába kellett volna járnia – ha lett volna hova. 1944-ben mindössze egy hónapot járhatott − másra kellett az iskola épülete. Egy évvel később alig kezdődött el a tanítás, a kassai kormányprogramot követve a csehszlovák hatóságok betiltották. Majd két év után, 1947-ben engedélyezték, de csak szlovák nyelven. Így s itt lett mindjárt második osztályos. Harmadikos korában Bátorkeszin beiratkozott egy esti, magyar nyelvű kurzusra, a kettőt párhuzamosan végezve, mielőtt Érsekújváron, illetve Párkányon megpróbálkozott volna a szlovák gimnázium elvégzésével. „Egy év elég volt belőle" – idézi fel iskolás idejét, mint írja, élete „legtragikusabb szakaszát". A folytatás: Ipolybél, egyéves mezőgazdasági tanonciskola, innen tizenhét évesen a Komáromhoz tartozó Gadócra megy, mezőgazdasági szakközépiskolába, ahol − Volt egyszer egy osztály című emlékező riportjai szerint – végre otthon érzi magát, és ahol érettségizik is.

Ekkorra már „elvégezte" a maga költői szárnypróbálgatásait. Bár a búcsi házukban, mint a legtöbb szegényparaszt családban, legfeljebb három könyvet ismertek, a Bibliát, az Énekeskönyvet és a kalendáriumot, ő mégis versek, egy eposz és egy rémdráma írásába fogott legelébb – első költeményét már ipolybéli iskolás korában volt bátorsága elküldeni az Új Ifjúság címére. Hasonlóan merész elhatározása lehetett, amikor harmadikos középiskolásként úgymond fölruccant Pozsonyba, a Szabad Földműves szerkesztőségébe, kérvén, végzés után hadd dolgozhasson ott. Kérése teljesítését a főszerkesztő a kétéves kötelező katonai szolgálat letöltéséhez kötötte. Nyilván, miután érettségizett. És miután, teljes két hétig, végzettségének megfelelően állattenyésztőként dolgozott Léván. Ide jött a szerkesztőség távirata, hogy vonuljon be – hozzájuk, mert egyszerre két munkatársuk kapott behívót. Így lett előbb fizetés nélküli, honoráriumos gyakornoka, majd szerkesztője a Szabad Földművesnek – a kettőt egybevéve kereken tíz évig, 1969-ig.

Ez alatt a tíz év alatt már költőként is nevet szerzett magának: behozta – még ha nem is tudatosult benne − azt a lemaradást, amit nemzedéktársaival, az ún. „nyolcak"-kal, az 1958-ban megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájának szerzőivel szemben érzett. Személyes ismerősei lettek azok az idősebbek is, akiknek a nevével s egypár alkotásával 1956 táján a komáromi színház írói alkotókörében találkozott először. A hamar egymás után kiadott két verseskötete – az Arc nélküli szobrok (1964) és a Napéjegyenlőség (1966) – annak is tanúsítója lett, miképp faragható előny a hátrányból. Mármint abból, hogy hamar behívták őt is, és a sumavai laktanyába járó újságok szinte kizárólag a cseh költészetet kínálták fel számára. A „cseh" versolvasói és fordítói korszaka lenyomatát nemcsak az első két kötete őrzi. Más hatásokat mutat a Nem voltam szent című könyvével (1968) kezdődő szépprózai munkássága. S megint másokat igen szerteágazó publicisztikai tevékenysége, amelynek gyűjtőhelye tíz év után, igen rövid ideig, mindössze három hónapig az Új Szó volt, azután pedig – kétéves kitérőt követően – a Hét, amelynek 1971-től a rendszerváltoztatásig a kassai tudósítója volt. A kitérő pedig, ami lakhelyváltoztatást is jelentett: 1969-ben a Kassán megalakuló Thália Színpad dramaturgja lett, egy év múlva itt avatják színpadi szerzővé is A szürke ló című mesejátékának bemutatásával.

Alkotói pályája lényegében a kezdetektől töretlen: ahogy a vele készült első nagyobb lélegzetű beszélgetésben (Vita és vallomás, 1977) partnere, Tóth László jellemezte, a nyíltsága és a lendülete, valamint „ízig-vérig közéleti gondolkodású és közéleti erkölcsű" volta újságíróként éppúgy talált témát, feladatot magának, mint szépíróként, költőként. Mint riporter, tudósító évente „leutazott" harminc-negyvenezer kilométert – az író könyvei pedig annyira szaporán követték egymást, hogy 1969-től kezdve mind a mai napig a bibliográfiájában azok az évek ritkák (1971, 1977, 1986 és 1987, 1991, 1995, végül 2009), amikor egy kötete sem jelent meg. „Életed motorja az isteni KRESZ által megengedett fordulatszám kétszeresével-háromszorosával is pörgött" – szólt egy alkalommal a köszöntése. S e pörgés a súlyos betegségei, műtétei körüli időkben is (1978. március: „kétharmados gyomorreszekció", 2008. szeptember: második gyomorműtét, rákos góc eltávolítása) meghatározta munkálkodását. Ötletadója, illetve résztvevője több kulturális, művészeti rendezvénysorozatnak: az 1964-ben a magyar nemzetiségűek országos szavalóversenyeként indult komáromi Jókai-napoknak, a Szencen 1966-tól megrendezett Szenczi Molnár Albert-napoknak, az 1972-ben első ízben megtartott Fábry-napoknak. 1982-ben gyűlik először össze a Somodi-fürdői művelődési tábor, amely az évtized végén nyári szabadegyetemmé alakult át, Jászót választva helyszínéül.

A bársonyos forradalom győzelme növelte közéleti lendületét – annak következtében is, hogy a Csemadok országos választmánya alelnökeként, illetve Kassa-környéki területi választmányának elnökeként 1974-től 2006-ig jószerint minden program felelősének tudhatta magát. Előbb, 1989 márciusában nyolc író- és párttag-társával együtt (köztük Duba Gyulával, Grendel Lajossal, Tőzsér Árpáddal, Ozsvald Árpáddal), valamint a szlovák kommunista párt titkárával, a miniszterelnök első helyettesével, továbbá az iskolaügyi és a kulturális miniszterrel „beszélték meg" korábbi beadványuknak, az ún. harminchármak memorandumának a magyar nemzetiségre vonatkozó tényeit és állításait. A forradalom napjaiban, november végén Dobos László hívására részt vesz egy nemzetiségi független fórum létrehozásában. A rendszerváltoztatás szinte megsokszorozta az erejét: 1990-től az induló kelet-szlovákiai társadalmi és kulturális havilap, a Keleti Napló munkatársa, két esztendő múlva az utolsó lapszámig, 1995 januárjáig a főszerkesztője. Ezzel egy időben, 1989 nyarától az Anyanyelvi Konferencia társelnöke tizennégy esztendőn át; 1992-ben a Magyarok III. Világkongresszusán küldöttként vesz részt, ahol beválasztják a Magyarok Világszövetsége plénumába. Ugyanebben az évben, miután főmunkatársa volt, főszerkesztő-helyettese lesz a Miskolcon kiadott Holnap című folyóiratnak. Ezzel a kötődéssel is magyarázható, hogy 1997-ben három évre a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnökévé választották.

A megbízatások, tisztségek mellől nem maradtak el a díjak, kitüntetések sem. Legelőször a Szabad vonulás versei részesültek elismerésben, 1970-ben Madách Imre-díjat kapott értük; az Alföld folyóirat 1981-ben, a Madách kiadó 1991-ben jutalmazta nívódíjban. 2004 mérlegéhez nemcsak a londoni szereplés, továbbá a másfél hónapos amerikai út tartozik, hanem két díj is: a Berzsenyi- mellett a József Attila-díj. 1997-ben a magyar köztársaság elnökétől arany emlékérmét kap, 2002-ben ismét két helyről jön az elismerés: a szlovák köztársaság ezüst plakettje az egyik, a Szabó Zoltán-díj a másik.

Három év múlva ismét magas méltatások következnek: a Madách-Posonium életműdíjjal jutalmazza, tagja lesz a Magyar Művészeti Akadémiának. Eltelik egy év, s 2006-ban a Magyar Művészetért Díjban részesül. Része a méltánylásnak, hogy az AB-ART kiadó 2000-ben hozzákezd egybegyűjtött művei megjelentetéséhez, és 2013-ban már a XII. kötetnél tart – napjainkban páratlan gesztus ez az egyetemes magyar irodalomban. Gál Sándor eszerint elégedetten tekinthet vissza pályájára. Számvetése része lehetne azonban felelni arra a vádra, amely a legutóbbi kitüntetése, a Pulitzer-díj átadása (2009) alkalmából az Élet és Irodalomban érte – hogy a neve szerepelt a csehszlovák kommunista állambiztonsági szervezettel együttműködő újságírók nyilvános névsorában. Ha ez tény, akkor vele szemben áll egy másik: kollégái, írótársai vagy a közélet szereplői közül senki sem tett közzé őt terhelő dokumentumot, és senki sem marasztalta el.

Az életmű félreérthetetlen érték. Minden félreértés tisztázása a szerző előnyére válhatna. Hiszen egyik kötete mottójában Seneca gondolatával állítja: „Több az útravalóm, mint a maradék utam".

Az életrajzot összeállította: Márkus Béla [2012]