Gion Nándor

Életrajz

Gion Nándor – a hivatalos anyakönyvezés szerint – 1941. február 1-én született a soknemzetiségű, magyarok, szerbek, németek, délszlávok lakta bácskai kisvárosban (Gion mindvégig falunak nevezi), Szenttamáson, Gallai Teréz és Gion Mátyás gyermekeként. Gion úgy emlékszik, hogy vézna, beteges csecsemő volt, az apa életképtelennek ítélte, ezért várt a hivatali bejelentéssel, s visszamenőlegesen február 1-jét adta meg a születés dátumának.

Szülőfalujában végezte el az általános iskolát, majd egy évig ugyanitt az ipariskolában fémipari mechanikusnak tanult, a szabadkai szakközépiskolában pedig géplakatos szakmát. Kitűnőre érettségizett, de sikertelenül felvételizett a belgrádi műszaki egyetem gépészmérnöki szakára. Hazafelé menet beiratkozott az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Sinkó Ervin vezetésével éppen akkor induló magyar nyelv és irodalom szakára. Egyetemi csoporttársaival – Gerold László, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Bányai János – a Symposion, majd az Új Symposion lapban jelentek meg írásai (Gion utóbb eltávolodott a symposionosoktól). Az író nyilvános szereplését glossza- és kritikaírással kezdte. Már egyetemi évei alatt az Újvidéki Rádió ösztöndíjasa volt, miután 1963-ban tanári oklevelet szerzett, a rádió magyar nyelvű adásának munkatársa, szerkesztője, végül főszerkesztője (1985–1993) lett. 1964-ben házasságot kötött Hegedűs-Budánovics Idával, volt egyetemi társával; 1967-ben megszületett Gábor fia, nem sokkal később felesége tragikus körülmények között meghalt.

Első írói sikerét az 1968-ban megjelenő Kétéltűek a barlangban című regényével érte el, majd a Testvérem, Joáb 1969-es regényével, mely szintén elnyerte a Forum Kiadó első díját. 1973-ban jelent meg tetralógiává bővülő szülőföld- és családregényének első darabja, a Híd-díjat is elnyert Virágos katona.

1977-ben olyan nagy sikert aratott A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban (1983-ban film készült belőle), 1982-ben megjelent a mű folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért, amelyet szintén megfilmesítettek 1984-ben.

1970–71-ben ösztöndíjjal Budapesten tartózkodott, megismerkedett második feleségével, Juba Eszterrel (1972-ben házasságot kötöttek, megszületett leányuk, Katalin). Budapesti tapasztalatából írta meg az élénk kritikai visszhangot kiváltott Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplóját. A napló 2012-ig csak az Új Symposionban jelent meg.

1985–1993-ig az Újvidéki Rádió magyar adásának volt főszerkesztője. 1979–1982 között a Vajdasági Íróegyesület elnöke, 1983–1985 között az Újvidéki Színház igazgatója volt. Jugoszlávia felbomlása, a délszláv háború idején is kitartott munkahelyén, de 1993-ban családjával együtt átköltözött Budapestre. Állást nem kapott, kőbányai otthonában elszigetelten élt. Magyarországon írta meg a Latroknak is játszott című regénytetralógiájának két utolsó darabját, a délvidék „hideg napok" történetét és az ötvenes évek hidegháborús világát.

A nyolcvanas évek második felétől egyre nagyobb figyelemmel ismerte el a magyarországi kritika és irodalmi közélet munkásságát: 1987-ben Déry Tibor-, 1988-ban József Attila-díjban, 2000-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja kitüntetésben részesült.

2002 augusztusában szállították be a szegedi Újklinikára, ahol másnapra meghalt. 2002. szeptember 12-én temették el a budapesti Farkasréti temetőben. Szülőhelyén, Szenttamáson 2010-ben megnyílt a Gion Emlékház.

Az életrajzot összeállította: Pécsi Györgyi [2012]

_________________

Gion Nándor: Naplórészlet korai halálomról

Alig néhány napos csecsemő voltam még, amikor édesapám kis híján megfojtott. Párnát szorított az arcomra, és megfojtott volna, ha édesanyám nem taszítja félre, és ha nem sikoltozik hangosan. Ezután én hangosan sírtam, édesanyám is sírt, és egy barna szőrű korcs kölyökkutya vonított a bölcsőm mellett. Mindezt azért tudom ilyen pontosan, mert az apám mesélte el részletesen többször is. Fejcsóválva mesélte el, de egyáltalán nem bűnbánóan. Meg volt róla győződve, hogy 1941. február legelején ésszerűen akart cselekedni. Mert mélységesen csalódott bennem. Születésem előtt elment otthonról, és távolról várta a híreket, elvárta, hogy fia szülessen. Anyámat rábízta nagyanyámra. Tudta, hogy jó kezekre bízta, anyai nagyanyám önszorgalomból és kényszerből afféle falusi szülésznővé képezte ki magát, a fél falu gyermekeit ő segítette világra, köztük nagyapám számos törvénytelen gyermekét is, akiket nem szeretett, de azért gondosan elvágta a köldökzsinórjukat, és gyöngéden bepólyálta őket mindenféle puha ruhadarabokba. Később sanda szemmel figyelte felnövekedésüket, sokszor legorombította őket, és leginkább lekicsinylőén szólt róluk. Engem szeretettel segített világra egy vert falú falusi házban petróleumlámpa fényénél, szakszerűen elkötötte a köldökzsinóromat, ezzel később indokoltan büszkélkedhettem nyaranként a Krivaja nevű folyó mellett, ahol meztelenül futkároztunk és fürödtünk, és a barnára pácolódott gyerekek nemre és fajra való tekintet nélkül megcsodálták formás köldökömet. A köldöknézést korán abbahagytam, inkább rácsodálkoztam a világra, de nem sok örömöm tellett benne, ezért nem is igen dicsekszem szemléletváltásommal. E csalódásig azonban valahogyan el kellett jutni. Apám fenyegetően forgolódott körülöttem. Amikor távolról meghallotta, hogy fia született, nagyon boldog volt. Aztán megnézett engem közelebbről, boldogtalanná vált, üvöltő, satnya csecsemőt látott, úgy ítélte meg, hogy nem vagyok életre való, hamarosan meg fogok halni, így hát születésemet be sem jelentette a községházán, rosszkedvűen félrevonult, aludni szeretett volna, mert fáradt volt, rengetegeit dolgozott már akkor is, sok pénzt akart összekaparni leendő nagy családjának, házunkat is akkor kezdte építeni, igényes kőművesmester volt, szép házat akart csinálni, mindez sok munkával járt, éjszakánként pihennie kellett, idegesítette, hogy egy haldokló kisgyerek visít a közelében, véget akart vetni reménytelen kínlódásaimnak, ezért szorította arcomra a párnát. Anyám akkor megmentette az életemet, és mindjárt utána anyai nagyapám. Értesült apám ingerültségéről, szitkozódva berontott hozzánk, nagyapám sokat káromkodott, de ezt választékosán tette, isten nevét sohasem vette szájára. Akkor is választékosán káromkodott, engem kiragadott a bölcsőből, pólyástul magával vitt, nagyvonalúan rábízott nagyanyám gondoskodására, ő meg elment fontosabb dolgokat intézni. Nőuralomban felnőtt olvasóknak ehhez az esethez rövid magyarázatot kell fűznöm. A mi családunkban a férfiak parancsoltak. A nők csak ritkán szólaltak meg, és akkor is halkan. Házunkban apám beszélt, és akkor mindenki őt hallgatta. Nagyapámat pedig az egész falu figyelmesen meghallgatta. Nem lehetett neki ellentmondani. Vasbottal és forgópisztollyal járt a világban, a férfiak tisztelték, kicsit talán féltek is tőle, az asszonyok szerették, mert szépen beszélt velük, és dicsérte erényeiket. Innen a törvénytelen gyerekek, akiket nagyanyám érthető módon nem kedvelt, de nem volt igaza, jóravaló, rendes gyerekek voltak ezek, legjobb gyermekkori barátom is közülük került ki, persze akkor még nem tudtam, hogy törvénytelen nagybátyámmal barátkozom. És közben nagyon korán kétlaki életet kezdtem élni. Nem volt szülőházam, illetve egyszerre több is volt. Villámgyorsan alkalmazkodtam. Otthon éreztem magam igazi szülőházamban is, amelyet azóta lebontottak, az apám által felépített házunkban is, amely még mindig áll, a nagyszüleim házában is, amelyben most ismeretlen emberek laknak. Ez a képességem mindmáig megmaradt, eddigi életem folyamán mindenütt gyorsan otthonra találtam, pedig sokszor igen csúnya helyekre kerültem.

Apám kénytelen volt tudomásul venni, hogy életben maradtam. Kedvetlenül elment a községházára bejelenteni születésemet. Útközben visszaszámolt. Tudta, hogy elkésett, ha az igazat mondja, büntetést kell fizetnie. Hamis dátumot diktált be, sőt rosszkedvűen anyám családi nevét is tévesen mondta. Ezzel tartósan megkeserítette az életemet. Ma már csak én ragaszkodom makacsul az igazsághoz, mármint, hogy 1941. február elsején születtem, és anyám neve Gallai Teréz. Hivatalos okmányaimban egészen más adatok vannak, és nagyon kell vigyáznom, hogy az ügyintézéseknél miket beszélek. Ezt leszámítva azonban az apám a továbbiakban rendesen és szere te treméltóan viselkedett velem. Miután életben maradtam, életben akart tartani. Téli éjszakákon a vert falú, frissen vakolt és még nem eléggé kiszáradt faluvégi házban, ahol a hideg nyirkosság lilára színezte a bőrünket, apám a karjaiba vett, énekelt nekem, és táncolt velem, a levegőbe dobált, nem engedte, hogy megfagyjak. Később, amikor téves védőoltást kaptam, és ötszörösére dagadt a karom, százötven kilométert szekerezett és gyalogolt velem a szegedi kórházig. Kamaszkoromban egy színjeles bizonyítvány láttán felajánlotta, hogy motorbiciklit vesz, ezt visszautasítottam, mert mindig utáltam a motorbicikliket, de később lakást vett nekem Újvidéken, és egyszer még sírni is láttam, amikor az újságban elolvasta, hogy első díjat nyertem egy regénypályázaton. Ritkán vásárolt újságot, de akkor mindent elolvasott az utolsó betűig, és mindent elhitt, amit kinyomtattak. Meglátta a fényképemet, elolvasta a hízelgő aláírást, és elhitte, hogy nagy író vagyok. Berúgott, és elsírta magát. Férfiúi vonalon ekkora elérzékenyülést azóta sem tapasztal tam családomban. Tehát szeretett az apám, de nem lehetett mindig mellettem. Háború volt, magyar honvédként elment a Kárpátokba, hősiesen hadakozott, de a szovjet hadsereg a hátuk mögé került, fogságba ejtették, megpróbálták neki megmagyarázni, hogy felszabadították, de apám sohasem hitt az idegeneknek, a második napon megszökött, és mindenféle kanyargós utakon megindult hazafelé. Messze járt még tőlünk, amikor a háború Szenttamásra érkezett. Békés, nyugodt délutánon ért oda a háború. Nagyapám, aki az első világháborúból szétlőtt karral és érdemrendekkel jött haza, tapasztalt frontharcosként fölneszeit a nagy csöndességre. Kiparancsolta az asszonyokat és a gyerekeket a házakból, hevenyészve megásott futóárkokban lapultunk meg. Este ádáz csatározás kezdődött a fejünk fölött. Bennünket mindkét oldalról lőttek, egy tüzérségi lövedék a közelünkben csapódott be, és engem a föld alá temetett. Nagyapám kikapart a föld alól, fuldokolva jöttem ismét a világra, földet, sarat köptem, és rémült asszonyokat láttam magam körül. Ennél nagyobb baj nem történt velem azon az éjszakán, az asszonyok kiszedték a számból a földet, és bátorító szavakat suttogtak, nagyapám meg hangosan intézkedett, és megmentett bennünket az életnek. Enyhe klausztrofóbiával kerültem ki a zűrzavarból, később ezt megideologizáltam, azt magyarázgattam, hogy minden kisebbségi író klausztrofóbiás egy kicsit, nyilván igazam is van, de amikor magyarázataimat már dagályosnak éreztem, titokban azzal áltattam magam, hogy nekem tényleges okaim vannak a klausztrofóbiára, hiszen egészen kicsi koromban párnával akartak megfojtani, a felszabadítók meg a föld alá temettek.

Azóta is gyűlölöm a felszabadítókat, és erre legalább két okom van. Az éjszakai ütközet után orosz tisztek költöztek be a házunkba. Az első napon udvariasan viselkedtek. Megsimogatták a fejemet, és udvariasan beszéltek anyámmal. Aztán másnap már pusmogni kezdtek. Szerencsére éppen akkor megérkezett hozzánk nagyanyám. A pusmogásból gyorsan kiszűrte, hogy a felszabadítók engem a falhoz akarnak vágni, anyámat pedig meg akarják erőszakolni. Ráparancsolt anyámra, hogy azonnal meneküljön el a harmadik utcában lakó rokonainkhoz. Anyám kétségbeesetten szedelőzködött, legfőbb gondja az volt, hogy nem találja a sapkámat, nagyanyám azonban dühösen kipenderítette a házból, odakint hideg volt, anyám futva menekült velem, de nem futott elég gyorsan, a fejem megfázott, egész életre náthás lettem, rengeteg zsebkendőt elhasználok, és piros az orrom, ez fiatal koromban főleg olyankor zavart, ha szerelmes voltam, és tetszeni akartam a lányoknak, mostanában egyre kevésbé zavar, bár mostanában sem szeretek tükörbe nézni sokáig.

Ezért nem értem, hogy hogyan történhetett meg velem, hogy kisgyermekkoromban majdnem belefulladtam egy vizesdézsába. Harmadik vagy második szülőházam, vagyis nagyszüleim házának udvarában történt a baleset. Megbámultam tükörképemet a sima vízben, annyira elbámészkodtam, hogy fejjel beleestem a vizeshordóba, nagyanyám figyelt föl kalimpáló lábaimra, kirántott a hordóból, kipumpálta belőlem a vizet, azután elzavart a folyóra, és rám parancsolt, hogy tanuljak meg úszni. Szófogadó gyermek voltam, gyorsan megtanultam úszni, és ezután leginkább egy régi vízimalom mellett úszkáltam, a vízimalom valamikor dédnagyapámé volt, és mély és tiszta víz hajtotta a malomkerekeket. Itt szándékosan vízbe akartak fojtani. Ennek a sajnálatos történetnek olykor nemzeti jelleget adok, lehet, hogy igazam is van. Egy nálamnál jóval idősebb és erősebb szerb fiú akart vízbe fojtani. Dühödten nyomkodta a fejemet a víz alá, úgy éreztem, hogy szétrobban a tüdőm. Végveszélyben azonban mindig gyorsan járt az agyam. A tiszta vízben tisztán láttam a fiú bokáját, belekapaszkodtam és a mélybe rántottam, én a víz fölé kerültem, ekkor a fojtogató vállára álltam, még mélyebbre taszítottam, én meg kiugrottam a partra, és elmenekültem. Azután évekig türelmesen vártam, hogy felnőjek és megerősödjek. Az ellenséges érzelmű fiú is növekedett és erősödött, de nem olyan gyorsan, mint én. Amikor eljött az idő, egy éjszaka megvártam egy sötét, szűk utcában, és biciklilánccal félholtra vertem. Később, intellektuális magányomban sokszor eltöprengtem elítélendő cselekedetemen, és megpróbáltam leküzdeni bosszúvágyó hajlamaimat, azt hiszem, ki kellett volna beszélni magamból, de nagyon sokáig hallgattam róla. Egyetlenegyszer, egy hagymázos belgrádi éjszakán nyilatkoztam meg, az akkor még létező Jugoszláv írószövetség vezető embereként konyakoztam egy másik vezető beosztású íróval, neki vallottam be, hogy nem tudom elfeledni sérelmeimet, mindenre visszaemlékszem és mindent megbosszulok, és hogy ezt jellembeli fogyatékosságnak tartom. Beszélgetőtársam tekintélyes méretű író volt, legalább százharminc kilós, Szarajevóból származott el Belgrádba, neki is voltak sérelmei, megvigasztalt, azt mondta, hogy egyáltalán nincsenek jellembeli fogyatékosságaim, ő maga is számon tartja sérelmeit, vissza is fizeti azokat, valószínűleg embereket is fog ölni, pontosan tudja, hogy kiket. Ezt megtehette volna, Szarajevóban később sok embert legyilkoltak, de író barátom nem vett részt az öldöklésben, mert a háború legdühödtebb napjaiban kórházban feküdt súlyos gerincbántalmakkal, és az orvosok kíméletlen fogyókúrára kényszerítették.

Én viszont megnyugodtam, elfogadtam, hogy a Balkánon a bosszúállás normális és természetes cselekedet, így hát továbbra sem bocsátók meg ellenségeimnek és rosszakaróimnak, és érdekes módon nem félek a vízbefúlástól. Szeretem a vizet, különösen a folyóvizeket, szeretek úszni, mert ilyenkor azt hiszem, hogy testem is, lelkem is megtisztul. A tűztől azonban félek, nem tudom, hogy miért. Pontosabban: nem a tűztől félek, hanem attól, hogy egyszer majd nagy tüzet gyújtok. Nem értem, hogy honnan ered ez a szorongás. Mindig körültekintően, elővigyázatosan gyújtottam tüzet, a lángokat beszabályoztam, sohasem csináltam semmi bajt. Mégis félek a tűztől és gyújtogató hajlamaimtól. És a vérmérgezéstől. Erre már van magyarázat. Mezítlábas koromban szívesen csatangoltam a temetőkben. Házunk körül temetők voltak, békés, csöndes temetők, én naphosszat elnézegettem a fekete és fehér márvány sírköveket, megbarátkoztam a halottakkal, akik már senkinek sem tudtak ártani. Egy ilyen bolyongáskor csúnyán felsebeztem a lábomat. Sok vérem elfolyt, de ettől nem ijedtem meg, máskor is folyt már a vérem, aztán gyorsan begyógyultak sebeim. így történt akkor is. Két vagy három nap múlva azonban elgyöngültem, ágynak estem, nem bírtam enni. Anyám tanácstalanul állt mellettem, üzent nagyanyámért. Nagyanyám kirángatott az ágyból, talpra állított, és körbejárt. Előttem meg elsötétült a világ. Nem szédültem el, szilárdan álltam a lábamon, de lábaimat görcs szorította, és nem láttam. Ezt közöltem a két aggódó asszonnyal. Nagyanyám megkérdezte, hogy folyt-e vérem az utóbbi időben. Mondtam, hogy igen. Anyám sikoltozni kezdett, én ismét megláttam a világot, eltűnt a sötétség, egyből tudtam, hogy vérmérgezésem van, és azt is tudtam, hogy meg fogok halni. Abban az időben a gyerekek Szenttamáson főleg torokgyíkban és vérmérgezésben haltak meg. Meglepő nyugalommal vettem tudomásul, hogy pusztulásra ítéltettem, visszafeküdtem az ágyba, és vártam a halált. Nagyanyám azonban harcias asszony volt, tudta, hogy mit kell tennie, egy cselekvőképes férfit keresett. A férfiak, amint ez már lenni szokott, természetesen ezúttal is valahol messze voltak, az apám ököristállót vagy gyárcsarnokot épített a harmadik határban, és számolgatta, hogy mennyi pénzt tud összekaparni családjának; nagyapám a forgópisztolyával tolvajokat és más bűnözőket üldözött, nyár volt, a nagy munkák ideje, az utcánkban egyetlen férfi maradt, Andróczki Dániel. Ezt a nevet örömmel írom le. Amikor valós történeteket mondok el, általában nem emlegetek neveket, de Andróczki Dániel nevét szívesen leírom. Szálfatermetű, ősz hajú, előkelő tartású, szerencsétlen sorsú nemesi származék volt, egyik unokatestvérét elsőként végezték ki a partizánok az apácazárda falainál, Andróczki Dánieltől elvették földjeit és tanyáit, egy alkoholista feleséggel is megverte az isten, lecsúszott a falu szélére feltörekvő kézművesek és konokul törtető parasztok közé. Méltósággal tűrte a sorscsapásokat, és közben még hasznos munkát is végzett: egy verőfényes nyári napon zsákba fogott egy kirajzott méhcsaládot valamelyik akácfáról, a méheket hosszú, türelmes munkával felszaporította, aranysárga mézet pergetett ki a kap tárakból, jó nevű és megbecsült méhész lett belőle. Nagyanyám is a kaptárak tövében találta meg, elmondta neki, hogy halálosan lebetegedtem, és hogy sürgősen intézkedni kellene. És ekkor a szerencsés véletlenek sorozata következett. Azóta sem volt ilyen szerencsés napom, attól tartok, nem is lesz. Andróczki Dániel véletlenül kedvelt engem, mert mindig illedelmesen köszöntem neki, és a méhészet iránt is érdeklődtem. Felállt a zümmögő méhek között, és nemesi becsületszavát adta, hogy megmenti az életemet. Én addigra már reménytelenül összenyaklottam, lábaim begörcsöltek, mozdulni sem tudtam, ágyam mellett egy elaggott, barna szőrű korcs kutya vonított panaszosan, a szegény állat korai gyermekkorom óta sokszor elsiratott már. Andróczki Dániel a vállára vett, és elindult velem a falusi utcákon, orvost keresett. Szenttamás igazi nagy alföldi falu, nem könnyű bejárni, és abban az időben ritkán fordult meg orvos arrafelé, ezért haltak meg a gyerekek torokgyíkban és vérmérgezésben. Andróczki Dániel elvitt egészen a vasútállomásra. Véletlenül akkor futott be egy vicinális. A vonaton véletlenül egy katonaorvos is utazott, véletlenül volt nála tetanusz elleni gyógyszer. Andróczki Dániel lerángatta az orvost a vonatról, és parázs vitát folytatott vele, mert a katonaorvos valami miatt nem kedvelte a magyarokat. A vita közben én bágyadtan haldokoltam a földön. A katonaorvos végül mégis belém szúrt egy injekciót, aztán felugrott a mozgásba lendülő vonatra, és továbbra is mindenféle gorombaságokat kiabált a magyarokra. Andróczki Dániel hasonló gorombaságokat kiabált vissza a szerbekre, majd hazavitt engem, visszafektetett az ágyba, elment megnézni szorgoskodó méheit, este meg begyűjtötte a feleségét valamelyik rossz hírű kocsmából. Két nap múlva meggyógyultam, és leszűrtem magamnak néhány tanulságot. Azóta gondosan ápolom a sebeimet, mélységesen tisztelem a nemesi származású embereket és a katonaorvosokat, és őszintén sajnálom, hogy kevés ilyen ismerősöm van.

Itt akár be is fejezhetném korai halálaim leírását, legfeljebb még néhány díszes mondattal utalhatnék arra, hogy milyen halálosan szenvedtem könyveim megírásakor. Nem is hazudnék, mert írás közben tényleg szenvedek, és ez idáig megírtam tizenhárom könyvet, a nagy szavakat azonban nem szeretem, meg hát nem is szándékozom meghalni írás közben, saját balekságomat néha elátkozom, a rövid versek helyett hosszú szépprózát kezdtem írni, ami roppant időigényes és vesződséges munka, de ezen már nem tudok változtatni, és eddig még túléltem. Illetve egyszer majdnem belehaltam, de ezért is csak magamat okolhatom. Irodalmi pályafutásom kezdetén történt. Plebejusi becsületszavamat adtam, hogy Mindenszentek napján benyújtok a könyvkiadónak egy regényt. Nagy vehemenciával nekifutottam az írásnak, titokban abban reménykedtem, hogy ezzel a művemmel berobbanok a világirodalomba, éreztem, hogy formában vagyok, a témára is ráhibáztam. Csakhogy különleges adottságom van a bajok a halmozására. A regényt szépen kiterveztem a fejemben, kényelmesen megírhattam volna, de akkor hirtelen és teljesen feleslegesen érzelmi zűrzavart teremtettem magam körül. Elviselhetően rendezett életet éltem, egy szelíd lelkű, szép szőke asszony látogatott meg minden délután, én nyitva hagytam az ajtót, és aludtam, ő bejött a lakásba, kávét főzött, türelmesen megvárta, hogy felébredjek, megitatott kávéval, aztán elvárta, hogy gyöngéden viselkedjek, ezt én meg is tettem minden alkalommal, nem esett nehezemre, ment volna minden a maga útján, de akkor beleszerettem egy szemüveges lányba. Illetve két szemüveges lányba lettem szerelmes, erről máskor majd részletesebben írok, most csak annyit mondok el, hogy mindkettőnek megkértem a kezét, mindkettőt el akartam venni feleségül, és ezt komolyan gondoltam, mert a szemüvegük mögött sok okosságot láttam, de mellettük elkezdtem udvarolni egy nem szemüveges és lehangolóan buta lánynak is, akinek széles csípője volt, és én arra számítottam, hogy végszükség esetén őt veszem el feleségül, és ő majd képes lesz sok gyereket szülni nekem. Ostobán összekavartam a szálakat. A két szemüveges lány kicserélte információit, megállapították, hogy megbízhatatlan és állhatatlan vagyok, elmentek mellőlem, azóta sem tudom, hogy mi lett a sorsuk, a széles csípőjű lány féltékenykedett, és mindennap rikácsolt velem, a szép szőke asszony szomorúan szemlélte vergődésemet, de kitartott mellettem. Valamiképpen elrendeztem ezt a kavarodást. Udvaroltam, szerelmet vallottam, kedveskedtem, szépeket mondtam, és regényt írtam. Mindezzel annyira eltékozoltam az időmet, hogy egyre kevesebbet aludtam, és jóformán semmit sem ettem. A regényt azonban leadtam. Mindenszentek napján. Azután két hónapig aludtam. Aludtam fekve, aludtam ülve, aludtam állva is, mint a lovak. Miután kialudtam magam, barátaim közölték velem, hogy nem robbantam be a világirodalomba, de a magyar irodalomban már jegyzik a nevemet. Elégedett voltam, azt hiszem, hogy ez nagy dolog, többször bejártam a magyar nyelvterületet, és igen szépnek láttam. A könyveimet ugyan lefordították idegen nyelvekre, filmek is születtek írásaimból, az is előfordulhat, hogy egyszer világhírű leszek, de én mindig kézzel írtam és magyarul, kissé nehezen araszolok előre, de egyáltalán nem panaszkodom, és ma már ésszerűen bánok az időmmel. Tudom, hogy mit kell megírnom haldoklás nélkül.

In: Curriculum vitae, 30 kortárs magyar író. Kortárs, 1995, 145–158.