Határ Győző

Életrajz

Határ Győző 1914. november 13-án született Gyomán. Eredeti neve: Hack Viktor. 1946-ban magyarosított, első verseskötete még az eredeti nevén jelent meg.

Apja, Hack Vilmos a gyomai Kner nyomda alkalmazottja volt, a családot azonban – férje első világháborús rokkantsága miatt – az anya, Túri Mária Margit tartotta el.

Határ Győző a Markó utcai Főreálban érettségizett, majd a budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát, miközben a Zeneakadémián is hallgatott órákat. Szigorló mérnökként Hajós Alfréd mellett dolgozott, ezt követően a Közmunkatanácsnál állt alkalmazásban. Ekkor már első regényeit írta.

1943-ban részt vett egy államellenes szervezkedésben, ezért összeesküvés vádjával letartóztatták. A Haditörvényszék első fokon felségárulásért halálra ítélte, amit 12, végül 5 évre mérsékeltek. Sátoraljaújhelyre került, ahonnan 1944 őszén megszökött. Az ostromot Budapesten egy Wallenberg-házban élte túl.

1945 és 1947 között a budapesti UNRRA-misszió alkalmazásában építészként dolgozott. A szervezet megszüntetése után fordításból, és mások számára név nélkül végzett munkákból tartotta fenn magát. Irodalmi műveinek megjelentetésére nem volt remény.

1950 elején Triesztbe akart elmenni, de a határon – ekkor már határsáv volt – elfogták és tiltott határátlépésért elítélték. Több börtönt is megjárt, s a miskolci Egyetemváros építésében is részt vett. Miután 1952-ben kiszabadult, egy tervezőirodában dolgozott, majd az Írószövetség Műfordítói Szakosztályának tagja lett.

1956 tavaszán ismerte meg Prágai Piroskát, későbbi feleségét, akivel 1956 decemberében elhagyta az országot és Londonban telepedtek le. Itt Határ a BBC Magyar Osztályának munkatársa lett, nyugdíjazását követően pedig a Szabad Európa Rádiónak dolgozott.

Dél-londoni végleges otthonukban sűrűn szerveztek irodalmi esteket, szoros kapcsolatot tartottak az emigráció különböző irodalmi köreivel. A hetvenes évek végétől egymásután jelentek meg művei.

Egy évtizeddel később hazai kapcsolatai is helyreálltak. 1988 áprilisában Kabdebó Lóránt kérdéseire válaszolva londoni otthonában magnóra mondta életútját. 1989 őszén látogatott haza első ízben hivatalosan. 75. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Ékesített Csillagrendjével tüntették ki. 1990-től haláláig szinte minden könyvhétre hazajött, szerzői esteket tartott, dedikált. 1991. március 11-én Kossuth-díjat kapott. 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választotta. 1994-ben szülővárosa, Gyomaendrőd díszpolgára lett. Ugyanez évben a Miskolci Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. 1994. június 16-án megkapta az angol királynő engedélyét az érdemrendek viseléséhez. 1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának rektorától átvette arany- és gyémántdiplomáját. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. 2005 őszén a Magyar Írószövetség Elnökségének örökös tagjává választották.

Az 1989–90-es fordulat óta rendszeresen publikált hazai folyóiratokban. Többször lépett fel vidéki városokban, sőt Kassán és Pozsonyban szervezett előadóesteken is. Neve fokozatosan ismertté vált a szélesebb közönség előtt; kialakult hazai olvasótábora. Könyvei sorra megjelentek különböző hazai kiadóknál; haláláig hatalmas szellemi frissességgel dolgozott, figyelemmel kísérte mind a politikai, mind az irodalmi élet jelenségeit. Naprakész publicisztikával állást foglalt vitás kérdésekben s tanácsaival, véleménye nyilvánításával hozzájárult a művészeti élet anomáliáinak tisztázó rendezéséhez. 90. születésnapját az Írószövetség szép rendezvénnyel ünnepelte; a 2005-ös könyvhéten több új kötetét dedikálta, könyvbemutatóin részt vett. 2006-ban hunyt el Londonban.

Interjú:

„Egyszer csak a tíz ujjam el kezd kopogni az írógépen"

Határ Győzővel beszélget Szakolczay Lajos

Határ Győző, a több mint három évtizede Londonban élő író nem mindennapi életművet mondhat magáénak. Drámaköltő, prózaíró, filozófus, esszéista, akinek kitűnő, jobbára már itthon is ismert könyvek fűződnek a nevéhez (Hajszálhíd, Lélekharangjáték, Medvedorombolás, Sírónevető, Golghelóghi, Pepito és Pepita, Éjszaka minden megnő). Az irodalmat, igazi alkotó lévén, világszínháznak gondolja, amelyben a harlekin játékai attól megejtők, hogy a legkisebb mutatvány mögött is fölfedezhető az emberiség szabadságért vívott örök harca. Határ egész életműve egy mindenségköltemény, amelyben a műfajok nincsenek alárendelve egymásnak; egyik a másikat folytatja, kiteljesíti.

Idézzünk fel egy jellemző esetet a gödöllői ÁVO pincéjéből! Mikor odakerültél, megfosztottak kedvenc kabátodtól. Parancsra le kellett dobnod a mocskos kövezetre. A következőket írtad valahol: az emberi méltóságom összeomlása abban a pillanatban kezdődött, amikor ezt az angol szövetből készült ezüstszürke csudakabátot le kellett ejtenem. A méltóságodat nyilván – ennél sokkal drasztikusabb eljárásokkal – továbbrombolták, hogy megtörjenek. A kabátra visszatérve, így kötődsz valamely tárgyhoz?

A tárgyakhoz, lepődjél meg, nem igazán kötődöm. Mint jól menő építésznek akkoriban sok pénzem volt, és az üzlethez hozzátartozott, hogy az ügyfelek előtt mindig nagyon prezentábilisan jelenjek meg. Szerettem így járni (mondták is rólam, hogy milyen elegáns), gerjesztően szépen öltöztem. Az általad említett kabát elegáns ruhatáramnak a kiemelkedő darabja volt. Sokba is került, Pest egyik legelső szabója varrta. Nem kötődtem jobban hozzá, mint általában egy, a tárgyakhoz szokott gondolkodó, aki tudja, hogy minden vanitatum vanitas. Már most hogyan rombolták tovább az emberi méltóságom? Lapidáris történet, legalább egymillió ember, ha nem több, ismeri ebben az országban. Erre megvannak a módszerek, és megvoltak a szakemberek is, akik tudták, hogyan kell az embert megtörni. Az egyik legegyszerűbb és legelemibb lépés, leviszik az embert egy pincébe, hosszú folyosón, valamelyik pincezugolyba. Olyan sötét van, hogy egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, amíg hozzászokik a szem, és látja, hogy a végigszórt szalmán már mások is ülnek. Helyet mutatnak, hogy hová szabad – mondjuk két fogoly közé – lekuporodnod. Önkéntelenül leutánzod a törökülést, melléjük kuporodsz, és attól a perctől fogva nem tudod, hogy mögötted van-e a detektív, vagy nincs senki mögötted. Fogoly vagy. Megkockáztathatod a sugdolózást – közben kiderül, hogy három smasszer is figyel –, mert a pincevilágnál elkezdődik a teljes csend. Zajtilalom van. A detektívek egymás között integetéssel, sziszegéssel, pisszenéssel, füttyjelekkel közlekednek. Téged időről időre az a szerencse ér, hogy felvisznek kihallgatni. A mögötted álló tenyerével ráver a fejedre, vagy a füledet megrántja – pssz! - „jössz te, kifelé!". És akkor visznek. Az embernek ebben a szerencsében jó esetben három-négy, esetleg hat-nyolc nap múlva megint része lesz. Ekkor következik a második szakasz. Nagyon módszeresek. Először is feltesznek egy ártatlannak tetsző kérdést, akármit válaszolsz rá – majdnem mindegy hogy mit válaszolsz –, az nekik nem tetszik. Neked esnek, általában ez a legegyszerűbb kezelési mód, hasra vágódsz a padlón. Ketten rád ülnek, a másik két figura lefogja a kezed, fejed, karod, másik kettő hátul felfeszíti a lábad, úgy hogy térdből meghajoljon, s akkor a verőlegények – a kínzásban igencsak járatosak – a kemény ruggyanta husánggal, gumibotnak is mondják, elkezdik verni a meztelen talpadat. Mind a kettőt. Attól függ, hogy ki milyen érzékeny, vagy ki meddig bírja, az egyiknek huszonötöt, a másiknak százat sóznak rá. S akkor közlik veled, ha akarsz, fel is állhatsz. De te nem tudsz ráállni a lábadra, mert csillagokat látsz. Aki gyengécske, az elkezd bőgni, és azt mondja, mindenáron vallomást akarok tenni. Bevallok mindent. Erre ők, mert nagyon értenek a szakmájukhoz, azt felelik, hogy nem vagyunk rá kíváncsiak, takarodj a szemünk elől! Ocsmány nyelven elkezdik szidni az anyádat, az apádat, az összes le- és felmenőidet. Visszazavarnak a pincébe, oda, ahol voltál, s tíz napig rád se bagóznak. Aztán minden kezdődik elölről.

Döbbenetes, ahogyan ecsetelted a börtönvilágot. Fájdalmas – mit fájdalmas, kibírhatatlan – a testnek ez a kínzása, meggyalázása, de talán ennél is fájdalmasabb a lélek összetörése. Ha arra gondolok, hogy íróként az ötvenes években irodalmi négermunkára kényszerültél, nagyon is előttem az az állapot, amibe a szellem embere kényszerült. Erről beszélj! Egy helyütt azt írtad, hogy volt olyan párttagkönyves barátod is, aki – az általa hirdetett eszmével ellentétben – gyakorlatilag kizsákmányolt téged.

Csak egy kis korrekció, nem az ötvenes években történt mindez – miután egy kis afférom támadt Gerő Ernővel – hanem a '45 utáni években. S attól kezdve imposszibilis lettem. És nem folytathattam – nem szabad elfelejteni, hogy csaknem két évig az UNRA alkalmazottja voltam – korábbi tevékenységemet. Tudniillik az amerikai segélyszervezett olyan mérnököt s egyben grafikust keresett, aki tud angolul, tud oroszul, beszél franciául, vagyis minél több nyelven; segít neki rendbe hozni a villát, a házat, plakátokat csinál az UNICEFnek, a gyermek-segélyezésnek. Ilyen minőségben voltam ott két évig, amíg ki nem rúgtak. Az UNRA sötét folt volt a múltamban. Amikor a Gerő-féle ügy kiderült, s a Heliáne című regényemről megírták (megiratták?!) azt a borzalmas kritikát, végképp elestem minden megélhetési lehetőségtől. Ezután került sor a négermunkákra. A legelső négermunka már 1945-ben rám talált.

Bocsánat, miért kellett 1945-ben az írónak négermunkát végeznie? '45-ben, az úgynevezett felszabadulás után az élet valamennyire megpezsdült. Nyilván az irodalomban is. Mindenki a saját nevén publikálhatott.

Negyvenöt elején, talán márciusban vagy áprilisban – nem emlékszem pontosan – volt az a nyilvános pártnap, ahová bemerészkedtem, és ott összeakadtam Gerő Ernővel. Felvette az adataimat a Gájer-ügyből kifolyólag, és lehetetlenné tett. Attól kezdve egyik szerkesztőségben sem fogadtak szívesen. Különben is, dolgoztam egy drámán – egy mulatságos és igen aktuális mesejátékon –, címe: Morzsatolvaj. Egy egész estét betöltő, nem minden politikai üzenet nélkül való aktuális (gyakran összecsendülő versekben és néha pedig versprózában írott) mesejáték volt. A cím hangsúlyozta az időszerűségét. Felvittem a Nemzetibe. Soha nem hallottam felőle semmit, valószínűleg valahol elsikkadt, elveszett. (Tizenkét oldal valahogy – csodamódon – mégis megőrződött belőle, hiszen édesanyám kettesével postára adogatta a kéziratot Londonba. Amit a posta elkobozott – ilyen időket éltünk 1956 után –, az mindmáig hiányzik.) Elég az hozzá, hogy akkor történt – az idő tájt elég nehezen éltem –, egyszer csak betoppant hozzám Szendrő József színművész cimborám, régi testi-lelki jó barátom. „Itt van ez a vastag Sztanyiszlavszkij – ha jól emlékszem a könyvben harminc levél volt olvasható a színművészetről –, fordítsd le, én majd elintézem a többit!" Lefordítottam, 6-700 oldalas gépirat lett. (Könyv alakban sosem láttam, pedig tudom, hogy megjelent.) Elvittem neki a kéziratot – Jóska párttag volt –, és ő bizony nagyon soványan fizetett. Pontosabban, mire odajutottunk, hogy fizessen, addigra valahogy elfeledkezett, hogy milyen összegben állapodtunk meg, mennyit kellett volna végül is leadnia. Szerette a tütüt – erősen alkoholista volt –, és az alkoholistáknak mindent meg kell bocsátani, állítólag.

De hát a fellendülés időszakában jelent meg, saját neveden, a Liturgikon című verseskönyved és a Heliáne című regényed. A Heliánét követő támadások miatt kellett neked négermunkát vállalnod?

Nem. A Heliánét követő támadások következtében eredetit nem publikálhattam, de addigra már ismert műfordító voltam. Valahogy a „szükség törvényt bont" alapon az illetékesek úgy gondolták, hogy többet ér nekik, ha én névtelenül vagy még névvel is fordítok oroszból, vagy akármilyen nyelvből, mintha nem csinálok semmit. A helyzet az volt, hogy az angol, a francia, az olasz nyelvű fordítanivaló egy-kettőre elkelt az arra érdemeseknek, maradt az orosz.

Térjünk az önálló műveidre! Azt hiszem, a megszenvedett életutat nagyon is hitelesítik. S ha nem volna is mögöttük ez a megélt-megszenvedett valóság (Recsk, Csillagbörtön, stb.), akkor is ezek a művek – elsősorban verseidre, drámáidra, filozófiai könyveidre gondolok, meg egy-két nagyregényedre, a Csodák Országa Hátsó-Euráziára és a Köpönyeg sorsra – az egyetemes magyar irodalom csúcsteljesítményei. Te mégis mintha valamennyire kételkednél a „nagyságodban". Tudniillik ezt a nagyon pontos és a külső szem által is jól észrevehető rendszert rendszertelenségnek mondod: „a rendszertelenséget hívom segítségül, hogy elkerüljem a rendszeralkotás nagyzoló késztetését és szégyenét". Úgy vélem, te ebben a rendszertelenségben is rendszert alkottál, az első műveidtől kezdve egészen az idősebb korban megjelent alkotásokig mindez jól érzékelhető.

Jó sokat mondtál egyszerre, legalább tizenkét kérdést. Tisztázzuk a dolgokat! Amit idéztél, az egy bölcseleti művemből való; s hogy „a rendszertelenséget hívom segítségül", csak a bölcseletről írt műveimre vonatkozik. Tudod, a XX. század második felében nemcsak, hogy nem volt divat a rendszeralkotás, az egész filozófia ellene fordult. Minden rendszeralkotás gyanússá vált Wittgenstein és társai után, tehát amit ott leírtam, erre vonatkozott. Ami az én – hogy is mondjam – nagyságomat illeti, per abszolúte nem érdekel, nem foglalkoztat. Ilyen nincs. Amikor a négy fal között leülsz az írógép elé, vagy éjszaka felébredsz, meditálsz és eszedbe jut valami, akkor nem foglalkoztat sem a kicsinységed, sem a nagyságod. Te mint személy egyszerűen nem vagy ott. A feleségem reggel kilép a ház kapuján, elmegy dolgozni fél nyolckor, én pedig odaülök az írógép elé háromnegyed nyolckor… egyszer csak a tíz ujjam elkezd kopogni az írógépen. Megszenvedett életút? Kérlek szépen, nem illő dolog, nem ildomos hencegni ilyesmivel, hiszen milliók szenvedtek. Én nem vagyok a szinguláris eset, az átlag vagyok. Sokan szenvedtek, nagyon hasonló élményen mentek keresztül, mint én – ez az egyik, amit mondani szeretnék. A másik pedig: az alkotásnak vagyok a híve. Éspedig a minél töményebb, a minőségileg minél töményebb alkotásnak – alkotni valamiből a személyiség lehető kikapcsolásával, vagyis, hogy minél kevesebb életrajzi érdekű adat szerepeljen a műben. Miért is találnád a megszenvedett életút mozaikjait regényeimben, amikor még véletlenül sem magamról írok. Legnagyobb öröme az embernek, amikor fikciót művel, a kitaláció. Kitalálom. Persze nem a semmiből, hanem élményekből, a valós élet élményeiből, melyhez három-négy-öt furcsa figura hozzáverődik (barátok esetleg vagy ismeretlenek, avagy félig ismerősek). S a négy-öt alakból összeáll egy megalkotott idol. Erre már nem lehet azt mondani, hogy kulcsregény, az egyik szereplő biztosan ez, a másik meg biztosan az. Se nem ez, se nem az, hanem amit ott, abban a pillanatban a papír előtt kigondoltam.

Műveidben úgy van ábrázolva a történelem, hogy előre-hátra kalandozhatunk benne. A Heliáne zseniális megoldására, még korabeli kritikájában, Vajda Endre mutatott rá: a regényben együtt (jelen, múlt, jövő egyidejűségében) történnek a dolgok. A Golghelóghi című hatalmas, kilenc estét betöltő drámád ezerben játszódik, a Világúton, de azt sugallja, hogy ami ezerben játszódik, az játszódhatik kétezerben is. Döbbenetes…

A maiság onnan jön – persze erre én akkor nem gondoltam, ugyanis a gondolat 1952-ben fogant meg a márianosztrai börtönben –, hogy most már erősen közeledünk a kétezerhez; a rezonanciája a kétezernek az ezerhez hatalmas, meglepő, hogy milyen sokan emlegetik Jézus Krisztus második eljövetelét. Amire egész Európa annyira számított, amit annyira rettegett. Akkor félelmi hisztéria hulláma vert végig a kontinensen; annak valami furcsa színezetű, de másmilyen megfelelője Európában a nagy ezredforduló. Istenem, hát mi lesz, történik-e valami. Ezért még egy darabig, egy évtizedig ez a külön izgalma is meglesz ennek a drámának.

Hanák Tibor, a Bécsben élő filozófus mondotta volt a Golghelóghiról, hogy mesterien leírt többrétegű iszonyat. Én ezt a tanulmányt – Vonulástan címmel jelent meg – nagyon beleérző szövegnek vélem, de úgy gondolom, hogy ez a mesterien leírt többrétegű iszonyat a dolognak csupán az egyik oldala, hiszen jómagam – többszöri olvasás után – a Golghelóghit élő szervezetnek tudom: vére van, teste van, íze van, népmeseként is és költészetként is megáll a talpán.

Hát nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Volt nekem egy kedves jó barátom Angliában – nem véletlenül, hajánál fogva ráncigálom ide –, egy Müller Endre nevű színházi szakember. Hatalmas, megnyerő küllemű, rendkívül érdekes figura volt. Olyasvalamit tett 1956-ban, amiért Magyarországon halálra ítélték. Így kiment Angliába, ott elvett egy nemesi származású skót hölgyet – bár igen jól beszélt továbbra is magyarul, teljesen elangolosodott –, s évek múlva ő lett a durham-i egyetem színháztörténeti szakosztályának a dékánja, vagyis rezidens professzora. Egyszer meglátogattam. Durham gyönyörű város, mint tudod, ott van az a hatalmas román székesegyház, s az egyetemnek ezt a fakultását egy hajómágnás palotája képezte. (A hajómágnás egyszerűen ráhagyta az egyetemre a gyönyörű épületet.) Ennek a negyedik emeletén – a véget nem érő manzárd tetőemeleten – székelt a színházi fakultás. Mint tudod, az angolok rendkívül tehetségesek, ez a fickó – anélkül hogy tudtam volna a létezéséről – engem felfedezett. Fölényesen értett a színháztörténethez, klasszika-filológiai tudása messze fölülmúlta az enyémet. Folyékonyan olvasott görög szövegeket, latinul is kitűnően tudott. Azt mondja, akar írni rólam egy könyvet, mert belehabarodott a drámáimba. Különösen a Golghelóghit szerette. Sajnos, nem lett belőle semmi, mert tragikus körülmények között meghalt. Nem tudni, hogy öngyilkos lett-e vagy csak eltévesztette a sorrendet: ha valaki gyógyszert vesz be, nem föltétlen kell rá inni. Ez a fickó írt egy hosszabb recenziót a Golghelóghiról; az volt a lényege, dehogy is könnyű dráma. Igaz, egyelőre csak könyv formájában olvasható, ám vérbeli színpadi mű. Színpadra kerülvén azonnal megelevenedik. Hát nekem is ez a szerény véleményem. Kuncogva arra gondolok, hogy ez olyan kihívás, amelyet bármikor elfogadok, bármelyik színház is próbálkozzék vele. Csak tuszkolja a színpadra az első, egész estét betöltő darabot. Aztán ha a közönség úgy érzi, mert unja, hogy nem kíváncsi a folytatásra, akkor ejtsenek el engemet is meg a drámát is, mindenestül. De ha a második és a harmadik este után érdeklődnek, akkor a színház vigye a deszkákra azon történéseket is.

Őszinte legyek? Én nemcsak az első estét (az első drámát) szeretném látni, hanem az egymás után következő mind a kilencet. Igaz, az első játék után is meg lehet érezni a darab különös drámaiságát, furcsa – költészetként ható – időszemléletét, de ekkor még csak valami kezdődik. Azt hiszem, úgy járnánk, mint az Anibel francia fordításával, mikor is a trilógiából csupán az első rész jelent meg.

Hát, az tragikus volt.

Hirtelen nem is tudom, hogy a francia olvasó hogyan tudta elképzelni ezt a különös történetet csupán a „bevezetés" alapján. Az első könyv után történnek igazán a dolgok.

Messze vezetne mindent számba venni…. Tudod-e, hogy az a könyv miként esett áldozatul az irodalmi – helyesebben kiadói – berkekben dúló házi háborúnak? Az egyik nagy korifeus megharagudott a másik nagy korifeusra. Csepülték, csépelték egymást a Le Monde hasábjain, pereket indítottak egymás ellen. S közben a szerzőket – nemcsak engem, hanem a kiadóvállalatnak legalább ötven-hatvan szerzőjét – ejtették. Nem tették rá a futószalagra, nem küldték el sehova a könyv példányait, s így sokadmagammal a francia könyvkiadás háborújának áldozatai lettünk. Visszatérve a Golghelóghira, egyik visszatérő rémálmom – rettegek is tőle –, hogy valaki járhatónak véli a járhatatlan utat, magyarán, azt mondja nekem, „mélyen tisztelt szerző úr, vonja össze a kilenc drámát úgy, hogy a játszási idő csak három óra legyen!". Erre nem vállalkoznék, és mindenkor kézzel-lábbal hadakozni fogok az ilyesféle törpítő kísérletek ellen. A Golghelóghinak, vagyis a kilenc drámának 24 óra a játékideje. Előadása olyan volna – sokszor elképzeltem magamban –, mint egy prózai Bayreuth. Egyik este a másik után, kilenc napon át. Nem szabad megkurtítani. Ki szeretné elolvasni – azért a kicsit a naggyal össze ne vétsem! – a Karamazov testvéreket harminc oldalon? Jóllehet az egyik kiadó egy ilyen „könyvet" is asztalra tett.

A Golghelóghinak, ennek az izgalmas és a magyar irodalomban mindenképpen unikumnak számító műnek – én anti-Madáchként fogom föl és Madách halhatatlan remekével egyen rangúnak tartom – lehetne olyan megvalósítási formája is egy kis másítással, mint az angol misztériumjátékoknak a görgőszínpadon. Úgy tudom, hogy a misztériumjátékok megrendezett jelenetei kocsikon vonultak el a közönség előtt.

Így van.

Andrei Serban, a nagy román rendezők, Pintilie és Ciulei nyomába lépett érzékeny fiatal rendező Amerikában úgy vitt színre klasszikusokat (például Shakespeare-t), hogy a közönséget megsétáltatta. A misztériumjátékok görgőszínpadán a jelenetek, képek utaztak a nagyérdemű előtt, nála fordítva volt – zseniális meglátás –, a tengerparton egymástól nem túl nagy távolságra felállított színpadokon zajló jelenetek előtt a közönségnek el kellett sétálnia, ha látni akarta a képek folyamatosságát. Én egy ilyen előadással tudom elképzelni ezt a kilenc estét, akár esetleg két-három egymáshoz közel lévő színházban is.

Én is voltam részese hasonló előadásnak Angliában. Glasgowban volt ilyen sétáló színház. A kilencórás előadást egy nagy hangárban rendezték meg. De, sajnos, én már öreg vagyok ahhoz, hogy órákat végig álljak vagy végigsétáljak. Annak örülnék a legjobban, ha a nézők konzervatív módra beülnének a zsöllye székébe – nem ötvenen és nem százan, és nem pinceszínházban, hanem mint a német nevezi, Schaukastenbühne, vagyis egy proszcéniumnyílásos színpad előtt ezren, ezerkétszázan –, s onnan figyelnék és élveznék a játékot.

Egyik interjúdban említetted, hogy Hamvas Bélát – úgy tudom, barátok voltatok – nagyon sokat hallgattad, anélkül, hogy visszafeleseltél volna. Gyakorlatilag nemegyszer voltál a közönsége, noha tudtad – vagy legalábbis érezted –, hogy másképpen vélekedik a dolgokról, a világról, min te. Hadd idézzem egyik nagyon érdekes, 1957-es levelét, amelyet hozzád írt Londonba! „Azt hiszem, bármilyen káprázatos mutatványokra leszel is valaha képes, mértéked szerénysége miatt a dolog nem lesz jelentékeny." Neked, amióta tollat fogtál a kezedbe, lehetett ez a mérték szerény?

Ismerned kellett volna Bélát, hogy tudjad, ez benne volt a svádájában. Olyan hirtelen, olyan sommás értékítéleteket tudott az ember fejéhez vágni, hogy csak, na. Vájt fülű volt, mi több, lézerszemű ember volt. Jött egy könyv, rátette a kezét, és lehunyt szemmel folyékonyan mondta is, hogy mi van benne. Alig ért hozzá a kézirathoz – odanyomtam neki egyik készülő regényemnek a vázlatát –, szinte fel se nyitotta, és már közölte, hogy mi a baj vele. Érted? Nem kell ezt komolyan venni. Ő nem figyelt oda arra, amit én csinálok. A Heliánét is csak átpörgette, nem olvasta igazán soha. Tisztesség ne essék szólván – sok dolga volt és önmagára koncentrált – nem volt elég ideje semmire. Egy kicsit felületes volt.

Hanák Tibor nevezetes könyvében Hamvas Bélát azon írók közé sorolja, akik a filozófiában is tulajdonképpen művészetet csináltak. Inkább érzékeny művész volt, mint filozófus. Téged elég gyakran ért az a vád – gondolj csak a háromkötetes Szélhárfa és az Özön közöny fogadtatására –, hogy te pedig filozófus is vagy, szépíró is vagy, de igazán sem egzakt filozófus, sem valódi szépíró nem vagy. Ez utóbbi azért sem, mert szépirodalmi alkotásaidat, regényeidet, elbeszéléseidet túlterheled a bölcseleti információkkal.

Kérlek szépen, Magyarországon senki sem kezdheti azzal, hogy felugrik a filozófia pegazusára. Magyarországon ilyen pegazus nincs, a közönség nemigen figyel oda. Viszont az angolszász világban évszázados hagyománya és hatalmas olvasótábora van a bölcseletnek. Benne van az olvasói elvárásokban, hogy a műfaj minden szintjén – népszerűsítő, szakmai, nagyobb átfogó látomást tartalmazó, nagyközönségnek szánt vagy szelektív, inkább az elitnek szánt módon – adjanak ki bölcseleti munkákat. Az olvasótábor tíz százaléka tart igényt ezekre a szép – különben is az angol könyvek gyönyörűek –, étvágygerjesztő művekre. A tíz százalék azt jelenti, hogy százezrek vannak, akikre az író számíthat. Magyarországon el tudsz képzelni egy olyan kiadót, amely csak a filozófiai monográfiák vagy hosszú értekezések, traktátusok megjelentetésével foglalkozik? Ki venné meg őket? Hát az első, akivel találkozol, az a kiadó kidobó embere. Hamvas Bélát is az viszi el, hogy rendkívül könnyen olvasható. Nagyon kevés kulturális és intellektuális poggyász kell ahhoz, hogy értse az ember. Meglátásom szerint két és félezer évet elkésett – kései, vagyis mai – neoplantikus ő, modern felöntéssel. Azt teszi le az asztalra, nem törődvén más véleményével, amit gondol. Jól emlékeszem arra, hogy gyermeki naivitással vette természetesnek, hogy akinek esze van, az ugyanazon a véleményen van, az ugyanúgy látja a dolgokat, mint ő.

Aligha van tisztában műveinek értékével az az író, aki néhanapján annyira el tud keseredni, hogy tolla alól ilyen mondatok futnak ki: „a magyar szellemtudat mint egészséges szervezet engem, idegen testet kilökött, mert nem tudott megemészteni, és az idegen test sorsa ilyenkor az útszélre hullás, gyors elkallódás"; vagy: „világéletemben hegyi mozdony voltam, de csak babakocsit akartak húzatni velem". Honnan ez a mérhetetlen keserűség?

Angliában rengeteget dolgoztam, mindig volt két vagy három állásom. Például a rádiónál, ami a megélhetésemet biztosította, mindig kellett valamit tevékenykedni. Igaz, nem megerőltető, csak rutinmunka volt, de ellopta az időmet, mert mégiscsak ott kellett lennem. Két adás közt, hogy valahogyan elteljen az idő, néha beloptam magam a könyvtárba. Természetesen néha nekem kedves munka is akadt, amikor karácsonyra vagy húsvétra angol középkori misztériumjátékot kellett fordítanom. Jólesett, hogy nem pénzben fizették ki, hanem időben; kaptam két vagy háromheti szabadságot, és otthon örömmel elbíbelődtem, eljátszadoztam vele. Misztériumjátékot átkölteni, lefordítani – az semmi, gyerekjátszadozás, vagyis babakocsi-húzás. Én sokkal nehezebben gördülő anyag elvontatására is képes volnék, ezért mondtam azt, hogy nehéz hegyi mozdony vagyok. Akkor voltam igazán elemében, amikor, mondjuk, a legfontosabb bölcseleti munkámat, az Özön közönyt írtam, amihez a háromrészes Szélhárfa lényegében kommentár. A csaknem 1000 oldalon tekintélyes ismeretanyag van, egyrészt klasszika-filológiai, másrészt bölcseleti. Mindezt feltérképezni, rendszerezni, beiktatni – egy nagy teljesítményű, nehéz gőzmozdonynak való munka. Erre születtem, ezt szeretem.

Az irodalom köztársasága szerinted miért viperafészek? Az emigrációs irodalmat vizslatva mondtad azt is, hogy tíz ujjadon meg tudnád számlálni azokat a nyugati magyar alkotókat, akik állampolgárai lehetnének ennek az irodalmi köztársaságnak. A te magas mértéked szerint kik lehetnének állampolgárai az eszményi – az általad leszúrt határmezsgyéken belüli – államnak?

Nagyon nehezeket kérdezel. Annál is inkább, mert a kérdés önmagában hordozza ellehetetlenülését. Tudniillik, ha az irodalom valóban viperafészek, akkor én most nem mernék megszólalni se, mert már meredeznének tizenkét felől a viperák, hogy megmarjanak, ugye? Hát mit is mondhatnék? Kérdezz könnyebbet, talán olyasmit, amire az olvasó is inkább kíváncsi! Mert ezek az irodalom belügyei, amik inkább mulattatóak, mint emberiek.

Az avantgárdhoz való kapcsolatod szintén darázsfészek. Az egyik kérdezőnek azt válaszoltad, hogy – most az írásról beszélünk – csak az az avantgárd jó, ami egyúttal őskonzervatív is. De megfordítva is igaz, csak az a konzervatív jó, ami egyúttal kétezer éve avantgárd. Megállapításaidért nem haragszanak meg a magukat egyértelműen avantgárd írónak tartó kollégáid? Kérdésem: a konzervatív és az avantgárd miképp függ össze?

Megharagszanak, nem haragszanak, esete válogatja. Van, aki büszke rá, hogy ő olyan avantgárd, ami kétezer éve érvényes, és rokona a Rigvédának vagy nem tudom én minek, s egy buddhista szerzetes fennmaradt írásaiban ráismer arra, amit ő tegnapelőtt gondolt, és prózaversbe foglalt. S létezik olyan író is, akit mindez irritálja, bosszantja. Ezen én segíteni nem tudok, én így látom a dolgokat.

A tudás felhabzsolása – Julianus-regényedben tulajdonképpen a léttitok eme formájáról értekeztél – rád kiváltképp jellemző. Műveidben bármilyen messze is kalandozzál – korábban említettem volt, előre és hátra is – az időben, ez a léttitok, akármi is a főhős neve, valamiképpen ott van. Nem véletlenül mutatod az örökké tanuló író képét, a nagyon sok helyről – a filozófiából, az irodalomból, a művészettörténetből, a zenéből (a végtelenségig sorolhatnám a művészeti ágakat) – fölszedett értékeket, amelyeket valóságos művészetté tudsz avatni.

Ne lepődjél meg, volt olyan is, aki polihisztornak csúfolt. És én ezt szégyelltem. Tudniillik, az igazság kettős. Az egyik aspektusa az, hogy nemcsak, hogy nem vagyok polihisztor, de nagyon közepes elme vagyok. Ennek nagyon tudatában élek. Hát mit tudok én? Nem tudok én, kérlek szépen, semmit. Csak azt az egy valamit, ami felmerül az írás során, hogy hol kell keresnem, hová tettem el azt – mert mindegyiket elteszem vagy elmém fiókzatába, vagy egy konkrét kartotékrendszerbe, netán jegyzeteimbe –, ami sorra fog kerülni. A könyvtáram valamelyik polcán ott nyugszanak a megjelölt oldalszámú, piros ceruzával aláhúzott könyvek. Én csak azt tudom – de azt nagyon –, hogy mi hol található. Közepes elme lévén nem tudok memorizálni. Van akinek – az angol így mondja – fotografikus memóriája van, s ha egyszer meghall egy szöveget, utána föl is tudja mondani. Én képtelen vagyok ilyen szövegeket megtartani.

Az, hogy közepes elmének titulálod magadat, nyilván szerepjátszás. Szerintem az emberi ősanyag tudásával fölvértezett olyan harlekin vagy, aki talán egyetlen ujján meg tudja pörgetni az egész golyóbist.

Ne haragudj, nem tudok utána menni a szavaidnak; én nem érzek magamban semmi különösséget. Mesterember vagyok, teszem a dolgomat. Ilyesmik – mekkoraságom vagy micsoda – nem foglalkoztatnak. Mármost ami – hogy is mondtad? – a léttitkot meg a tudás fölhabzsolását illeti …

A Köpönyeg sorsra, vagyis a Iulianosz ifjúságára utaltam vissza…

Nem tudom, talán elkerülte a figyelmedet, pedig a záró tanulmányban szóltam a mű keletkezéséről. Vagyis hogy hol találtam ezt a gondolatot, aztán hogyan próbáltam – nagyon bizonytalanul és nagyon gyáván, félősen – megírni. Ez az első ötven-hatvan oldal volt… de addigra már sok mindent összeolvastam, és amikor elkezdtem korrigálni, megrémültem a sok tárgyi tévedéstől. Kezdtem érezni, hogy ebbe bele van hüvelyezve egy jóval nagyobb terjedelmű regény. Úgyhogy újra nekiláttam az írásnak, és akkor megint hozzátanultam. Tehát nem habzsolom a tudást, csak lassan felfeslik, hogy mi az, ami még hiányzik, mi az, ami még pontatlan. S akkor nagyon a végére járok. Szerencsére, olyan könyvtárat gyűjtöttem össze, ami erre való. A Iulianoszhoz mi kell? Mindenekelőtt ismerni kell magának a császárnak az írásait – három nagyon szép kétnyelvű (angol és görög) kötetben adták ki –, hogy az ember ellenőrizhesse azt a szöveget, amit idézni akar eredetiben. Tudniillik Juliánus az ókor egyik legtudósabb és legszórakoztatóbb auktora volt. Aztán elő kell szedned és kijegyzetelned mindazokat, akik foglakoztak Juliánusszal – Ammianus Marcellinust és sokakat –, de nem szabad túlságba vinni, nehogy letörje az ihletnek vagy a lendületnek a szarvát. És akkor már úgy dolgozol tovább, hogy kikerekedik az a nagyocska regény, aminek a csírája az ötven oldalas elbeszélésben vagy kisregényben már benne volt. Itt már nincs tárgyi tévedés, itt már minden rendben van. Én bizony eredetileg is sok mindent tudtam a római kultúrtörténetből, mégis hozzá kellett tanulnom, hogy mi volt a negyedik vagy az ötödik században. Erről jut eszembe, nyilván te is tudod, Kosztolányinak is álma volt, hogy ír egy Julianus-regényt. Aztán meggondolta, hátha olcsóbban ússza meg, ha „csak" színdarabot ír. A Julianus-terv töredékben maradt. Egy helyütt említi, sebaj, amit akkor tanultam – persze ekkor nagyon fiatal volt még –, azt felhasználtam a Néró-regényben, az A véres költőben. Hogy a fenébe használta föl, ez soha nem ment a fejembe. Majdnem félezer esztendő van a két korszak között. Hát mit lehet felhasználni a Krisztus utáni első században játszódó regényben abból, ami a negyedik században történt?

Talán a dolognak a költészetét, nem?

Aha.

Talán a dolognak a költészetét. Ha nézem a Golghelóghit, ott sem csak az ismeretanyag a lenyűgöző, hanem – noha te saját megítélésed szerint csak mesterember vagy – az ismeretanyag átformálása, költészetté való oldása.

Hát persze, ott is alaposan utána néztem a középkor történelmének, kultúrtörténetének. Fölástam igen sok medievalistát. Etienne Gilson, a kiváló francia középkor-történész munkáira támaszkodtam; de még inkább G. G. Coultonra, aki a két világháború között élt, s tervezett ötkötetes óriás művéből – közben az illusztris szerző meghalt – négy el is készült. A ma már könyvritkaság számban menő mű büszke birtokosa vagyok. Alaposan tanulmányoztam, úgy hogy a Golghelóghiban nem egy hiteles epizód szerepel. Anélkül, hogy lábjegyzeteltem volna – így és így hívják azt a fickót, akinek száján kiszalad ez és az a furcsa mondás –, belesimult a történet-folyamba.

Szintén tőled származik: az állatot, amely mindenevő, az különbözteti meg az embertől, hogy az ember istenevő. A Golghelóghira utalván megetted-e az Istenedet, az isteneidet?

Ezt a kérdést nem nagyon értem. Amit ott írtam, azt másra – éspedig a kereszténységre – vonatkoztattam. Hiszen jól tudod, hogy két szín alatt megesszük istenünket. Ezt sem én találtam ki, nemrég bukkantam a furcsa adalékra. A kora-keresztények elleni vádat, amely a pogányoktól származik, az Olimposz-vallás hívei fokozták fel avval, hogy ezek kannibálok, kannibál-módra megeszik istenüket. Más kérdés, hogy alig volt olyan vallás vagy kultusz, amely ne mívelte volna ezt. Szinte mindegyik élt a rítussal. Úgy gondolták – csodaváróként –, ha megeszik az ellenfél belső részeit (a szívét, a máját), amely a virtusnak, az energiának hordozója, megnövekszik az erejük.

De minthogy ebben a műben az örök rossz, a sátán győzedelmeskedik – a saját arcára formálva a világot –, nem vehetem-e úgy, hogy tulajdonképpen ez is egyfajta istenevés?

Ebben a drámában nem győzedelmeskedik a sátán, mert soha nincs küzdelem. A dráma szerint mindig is a sátán uralkodott és uralkodik az univerzum fölött. Ezt sem az ujjamból szoptam, hiszen ez egy manicheus tétel. Már sokszor kérdezgettek e felől. Nagyokat kacagtam, mert bizonyítva látták, hogy aki ilyeneket gondol, az biztosan sátánhívő. Van egy házi kápolnája, és abban térdet, fejet hajt – vagy ki tudja, mit csinál – a sátán előtt. Hát ez ostobaság. Olyasvalami, mint amikor egy írónak a szemére hányják, hogy találóan ábrázolja a családirtó rablógyilkost. S talán onnan leste el a karaktert, hogy csirkefogóként ő maga is ilyesfélével kísérletezett. Szó sincs róla. Ha én egy figurának a szájába adok valamiféle badarságot, nem jelenti azt, hogy a badarságokat osztom. Az az elgondolás, hogy a földet a sátán teremtette, és a zsidó-kereszténység demiurgoszának, teremtő istenének, gonosz istenének magasan fölötte áll egy olyan istenség, amelynek a kezét a teremtés nem szennyezi be, többször fölmerült. Egyfelől az eretnekségek történetében, másfelől olyan vallásokban, amelyek csak határosak a kereszténységgel. A manicheizmus például ilyen – nagy – vallás. Lényegében a két vallás öldöklő harcában vérzik el a kereszténység, mert végül is már csak azzal tudott visszavágni, hogy magába fogadott életellenes manicheus-elemeket. Ez az egyik. A másik? A kereszténységen belül Marcion, a hajós alapította vallás – amely kb. 4-500 esztendeig élt – fiók-egyházként működött. Az alapító elvetette az egész Ószövetséget –gonosznak tekintette a zsidó-kereszténység istenét –, s úgy képzelte el, hogy van egy felsőbb lény (felsőbb isten?), akinek a kezét a föld sara, a teremtés, az anyag, a szenny nem foltosítja meg.

De azt csak nem mondod, hogy az állam mint erőszakszervezet a legfőbb jó? Evvel arra akarlak ösztönözni, hogy fejtsd ki az államról való tételedet-tételedeidet!

Engedd meg, hogy a magam tételeit ne interjú formájában fejtsem ki! Gondolom, arra célzol, hogy a Golghelóghiban a főhős egy helyütt az államot a legfőbb zsiványságnak, Magnum Latrociniumnak nevezi. Ami persze megint csak vallástörténeti terminus. Hiszen tudod, hogy az arianus kontraverzia idején egyik zsinat a másikat érte. És volt egy szörnyen és gonoszul manipulált zsinat – a vallástörténet csak rablózsinatként aposztrofálja -, amely nem más, mint a Magnum Latrocinium. Innen kölcsönöztem Golghelóghi megnevezését, miszerint az államot a rabló haramiaság tetejének tartotta. Hogy nekem mi a véleményem az államról – óhatatlan szükségszerű, rossz, jó, gonosz? – az nem ide tartozik. Nem tudnám kifejteni. Ez olyan, mintha arra kérnél, hogy mikrofonon keresztül mutassuk be a kedves hallgatónak az agyalapi műtét mikéntjét. Merre vannak az ideg-párok, mit fogunk meg és melyik csipeszfogóval… Ez egy vizuális dolog. Ugyanilyen nagy kérdés, hogy mit tartok az államról; két perc alatt nem tudom neked elrecitálni.

Kedvenc olvasmányom volt a sok évvel ezelőtt Münchenben megjelent kis könyvecskéd, a Pantarbesz. Hadd idézzek belőle egy, az életművedre és gondolkodásodra is nagyon jellemző mondatot! „"Olyan eszményi üveges szeretnék lenni, akinek üvegtáblái egyenként vakok, de mind többet egymásra rakva, így válnak fényáteresztővé."Ebből is látható, hogy összeköttetés – közlekedésedényszerű összeköttetés – van a műveid között. A Csodák országa… – amelyet te az öt kedvenc könyved között tartasz számon – természetesen másképp, másabb szinten beszél a világról, mint a Golghelóghi, ám együtt a gondolkodás nagyobb terrénumát rajzolják ki – jóllehet önmagukban is jeles alkotások… Szükséges vagy nem szükséges a Hajszálhídat, a Golghelóghit, a Csodák országát, a Köpönyeg sorsot és a Szélhárfa köteteit egymás mellé raknod, hogy eszményi üvegessé válj?

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Nagyon örülök, ha így látod, hogy ez nekem sikerült. Én azt hittem, hogy amit gondolok, nagyon hozzáférhető. Mindig iparkodtam szolgálni az olvasót, könnyűvé tenni a megértést. Az egyik bánatom az, hogy mindenfélét rám kentek – nehezen olvashatónak, obskúrusnak, szürrealistának „becéztek" vagy belegyömöszöltek egy olyan fiókba, amelyet az olvasó nem szeret –, és én ezt elhittem. Azért vetted elő a Pantarbeszből azt a kis idézetet, hogy kifejezzed a dolog nehézségét? Különben azért vagyok zavarban, mert a szegény, szerencsétlen olvasó olyan művekről hall véleményt, amelyek nincsenek a könyvkirakatban, sem a könyvtárakban, s fogalma sincs, hogy miért kell őt gyötörni. Milyen más az, amikor a Tragédiáról azt mondod, hogy ott, a londoni jelenetben… Az olvasó is tudja, hogy mire célzol, s ha idézel, a figura is előtte van, hiszen már látta legalább ötször… Egyszer talán épp azért utazott Szegedre, hogy a Dóm téren is láthassa… Az én munkáimat senki nem látta, még meg sem szagolta. Hogy lehet beszélni valamiről, ami nincs jelen?

Vegyük az eszményi állapotot, valamikor a műveid meg fognak jelenni a magyarországi könyvpiacon is…

Azt én már nem érem meg…

S ha megjelennek a könyveid, a magyar színház is fölfigyelhet például a drámáidra; s itt nemcsak a Golghelóghira gondolok, hanem kétkötetes drámagyűjteményed, a Sírónevető darabjaira is. Jövőre a Magvető kihozza válogatott verseskönyvedet, s a kritika az egyetemes magyar irodalom fontos részévé avathat. Az előbb azt mondtad, hogy segíteni szeretnéd az olvasót a művek megértésében. De nálad a „segítés" is a költészetnek olyan magas foka, hogy valódi beleérző embernek kell lenni annak – a tudásról most ne is beszéljünk –, aki a műveiddel meg akar birkózni. Minden drámádnak zseniális a jelenetezése, a szimbólumrendszere. A Libegő című játékban két ember – egy férfi és egy nő, tulajdonképpen egy öregedő házaspár – elindul annak a lánynak (saját lányuknak!) az esküvőjére, aki még meg sem született.

Igen, vagyis életük felfedezésére indulnak el.

Az olvasónak/nézőnek – mert itt is a költészet munkál – nyilván bele kell helyezkednie ebbe a különös helyzetbe, hogy értse a megpróbáltatás különböző lépcsőit. A Kötélvilág ugyancsak rád – színpadi teremtő ihletedre – jellemző dráma. A játék tulajdonképpen a földön kívül zajlik, ahonnan – valahonnan a magasból? – a szereplők leeshetnek. Hová?

Megint csak nem tudja a szegény olvasó, hogy miről beszélünk. Egy álomkezdeményből született ez a dráma. Egyszer álmodtam egy olyan világot, amelyben nem volt sehol a Föld. Az űrben – a csillagközi űrben – óriási kötélhágcsók lógtak, és ezeken tanyázott a legendabéli, mítoszbéli emberiség. Facér emberiség, hiszen az ég világos semmiféle dolga nem volt. A dráma tulajdonképpen abból áll, hogy ők ilyen helyzetben – vigyázkodik fölöttük egy leckeőr – mit tesznek, mit csinálnak. Akármilyen ijesztő is – hátborzongató! – a vége, humoros drámának is mondható, hiszen van benne sok groteszk jelenet.

De itt nem mondhatod – megint csak a szavaidat idézem –, hogy nem támaszkodtál a költészet koldusbotjára. S ha az idézetet tovább folytatom, nagyon is megvoltatok „kettecskén". Vagyis az alkotó és a költészet ebben a drámában – álomjátékban – olyan magasra emelkedett, hogy a Libegőnek a legjobb magyar drámák között a helye.

Köszönöm, hogy így látod, ehhez nem tudok hozzászólni. Viszont amit mondtál az író és a befogadó közötti viszonyról, eszembe jut valami. Egy nagyon kedves jó barátom, Szász Imre kiadott egy Háló nélkül című esszé- és kritikakötetet. S valamelyik írásában az avantgárddal kapcsolatban van egy remekül megfogalmazott kitétel – szabadon idézem –: néha az az érzésem, hogy a mutatványba vagy a téteménybe befektetett idő hozama jóval kisebb annál, mint amennyit beléfektettél, érted? Ha valamely rejtélyes dolog kibogozására hat órát szentelsz, utána gondolva rájössz arra, hogy elvesztettél tizenkét óra életidőt. Szóval engem sokszor avantgárd szerzőnek neveznek, s ezek a darabok – mint tudod – meglehetősen avantgárd darabok. De nem azért azok, hogy nehézzé tegyék a nézők dolgát. Én azt szeretném, ha a nézők odaragadnának a székükhöz. Ezért is megpróbálom feszíteni az érdeket.

Hadd fogjalak szavadon, darabjaid konzervatívok is? Mert egy helyütt azt mondtad, hogy az igazi avantgárd valamiképp visszautal az őskonzervativizmusra.

Hát persze. Vegyük csak az általad említett Libegőt, amelyben az öregedő házaspár nagyon kalandosan elindul! Emlékszel? Az egész darabon keresztül egy végeérhetetlenül óriási lépcsőt másznak meg. Ez, tudod, mire emlékeztet? A monarchiának volt egy méltatlanul elfeledett kitűnő drámaírója, Nestroy. Darabjai, jóllehet a 19. században élt, csaknem a 20. századi „modern" filozófiát, formanyelvet idézik.

Az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon bősége mellett sok zavart is mutat. Téged például megfiatalított tíz esztendővel.

Bárcsak igaza lenne!

S egy olyan könyvvel is „megajándékozott" – a Cinke könyv nyilván valaminő mesefeldolgozás – amelyet elmondásod szerint te sosem írtál meg.

Valami ostoba fantázia…

Korábbi beszélgetőtársaid sem jutottak a nyomára. Hegyi Béla pontosan utána sem tudott nézni ennek a könyvnek, s jóllehet Gömöri György eljutott az Országos Széchényi Könyvtár katalógusáig, de talán nem volt olyan kitartása, hogy meggyőződhetett volna a kötet valódiságáról.

De igen, volt kitartása. Utána járt, és felőle tudakolózván megkérdezte a pultnál lévő szolgálatos könyvtárost… Aki nagy zavarában csak azt mondta, kérem, valamilyen ürüggyel kiemeltük, hogy miért nincs a helyén, nem tudom. De megvan.

A sok éve bujdokló „kísértetkönyvről" – illetve a lexikon szócikkéről – azt írtad, hogy a könyv létét nyilván a kisujjából szopta a szerző, s az egészből nem is annyira a rosszakarat és a tettetett jól értesültség sugárzik, mint inkább a lomha közöny. Ugyancsak a szádból hangzott el: leteszed a nagy esküt, hogy ilyen című könyved soha nem volt. Meglepődnél, ha a kezedbe adnám?

No, mutasd! Cinke könyv, Ifjúsági Könyvkiadó. De hol van a nevem rajta? Helikon Könyvtár… Hát ez egy műfordítás, ilyesfélét milliót csináltam akkoriban. Századok meséi vagy Világ meséi volt a sorozat címe? Nagyalakú könyvek voltak. Sokunkat bevontak a munkába – hamarjában Csatlós Jánosra meg Réz Palira (nem Ádámra? – a szerk.) emlékszem –, és fordítgattam, fordítgattunk. Egyszer gondoltam egy merészet, és az indonéziai népmesék közé – akkor épp azokat kaptam fordításra – becsempésztem az egyik kis írásomat. Amelyet a Csodák Országa Hátsó-Eurázia oldalairól emeltem ki: Lupaki Béka kiitta a föld vizét… Indonéz népmese? Hát persze, ez csízelt… A lektorom nem vette észre a csalafintaságot, s meg is jelent. Hogy visszatérjek a Cinke könyvre, hát ezzel bakot lőttél. Természetesen ilyen könyvem nincs. Amíg ezt nem láttam, régi meseregényemre gondoltam. A Tururu és Türürüre a Szépirodalmi Kiadótól kaptam szerződést még '56 elején, Hincz Gyula rajzaival kellett volna megjelennie… aztán valami közbejött.

Bárhogyan is ódzkodsz, a Cinke könyvre oda van nyomtatva, hogy Határ Győző feldolgozása; tehát a neved alatt jelent meg. Bár az OSZK katalógusában szerepel a mű, az eddigi kutatók azért nem találták meg, mert liliputi könyv. A három cinke gyermekről szóló kis mesét a miniatűr könyvek között őrzik.

Rengeteg ilyen mesét fordítottam (gyakran átköltöttem), nem emlékszem rá. A kézirata ennek is csak pár oldal volt, talán öt-hat flekk.

Valóban. Elolvastam és jót derültem rajta. Ám a Cinkéről szálljunk tovább! A nem magyarországi otthonaidról beszélj! Nyilván többször kellett otthont, illetve könyvtárat alapítanod.

Igen. Hát könyvtárat csak egyszer, Londonban. Magyarországon négy könyvtárat veszítettem el. Vagy azért, mert letartóztattak, vagy pedig azért, mert el kellett hagynom az országot. Ami volt, az itt maradt. De külföldön – Bécsben csak két hónapig éltünk, az nem volt otthon – nagyon jól éreztük magunkat. Véghetetlenül boldogok voltunk. Emlékszem, amikor egy fillérünk sem volt, úgy oldottuk meg a kérdést, hogy vettem a feleségemnek egy gyönyörű cipőt, minthogy aznap estére egy nagyiparos jóvoltából jegyünk volt Mozart Szöktetés a szerájból című operájára a bécsi Operába. Olyan leírhatatlanul boldogok voltunk, amikor beültünk a két zsöllyébe, egész közel a színpadhoz, hogy el sem tudom mondani. No persze, aztán Angliában lassan-lassan alakulgattak a dolgok, amíg odaérkeztünk a kis házhoz. 1912-ben épített szecessziós ötszobás ház volt – ismered a sorházakat? – Észak-Londonban. Bájos volt, lakályos volt, elöl-hátul parányi kerttel. Mögötte óriási zöld hegyoldal. Ott éltünk, vagyis Hampstead-ben 1967-ig. '67 március 15-én vettem egy nagyobb házat Wimbledonban, Dél-Londonban, és idestova huszonkét éve ott élünk. Ez az én igazi fészkem.

Kis Magyarországod.

Igen, úgy hívják, hogy Hongriuscule. Egy francia költőtől, a Madáchot is fordító Jean Rousselot-tól kapta a nevét.

Milyen a ház berendezése?

Nézd meg azt a kis portréfilmet, amelyet holnap fog vetíteni a Magyar Televízió! A képernyő sokkal többet tud elmondani, mint a szavak.

Tehát igényes vagy nemcsak az olvasmányaidban, hanem a körülötted lévő világ kialakításában is.

Jó érzés szép környezetben élni. Meg aztán, tudod, a munkámhoz hozzátartozik a kilencezer-tízezer kötetet számláló hatalmas magánkönyvtár. Kéznyújtásnyira van a viktoriánus könyvszekrény, s faltól falig, föl a mennyezetig mindenütt könyv van. Még a lépcsőpihenőkön is. De a dolgozószobámban lévők – akárcsak a többi – nem a luxust, a fényűzést szolgálják, hanem a munkát. Amikor szükségem van valamire, előveszem a létrát – ügyes kis csigalépcsőszerűség –, s a legfelső polc is könnyen elérhető.

Műgyűjtő is vagy?

A rossznyelvek szerint igen. Az idők során sok mindent összeszedtünk. Főleg XIX. századi bronzokat (szobrokat), órákat…

Bútorokat is?

Mind ilyent.

Festményeket?

Festményeket kevésbé. Egyrészt, mert nem divat, másrészt ahhoz az embernek sokkal gazdagabbnak kell lennie, hogy igazán értékeseket vehessen. Persze mindig ki tudtam szagolni, hogy hol lehet valami értékesre bukkanni. Igazán szólva engem nem érdekel a műtárgyak értéke – valaki majd megörökli, bánom is én –, csak azt akarom, hogy amíg ott élek, biztosítsa nekem az otthon érzését. Hogy jó legyen leülni, jó legyen itt létezni. Természetes, hogy ez igényem, hiszen otthonülő vagyok.

Azt olvastam az egyik interjúdban, hogy azért mentél el Magyarországról, mert nem hittél abban, hogy akár egyetlen eredeti műved is megjelenik. (A nagyon durva Heliáne-kritika után lehetett ezt gondolni.) Távozásod másik indoka pedig az, hogy nem szeretted – nagyon nem szeretted – a mindenhonnan dőlő cigányzenét.

Ez utóbbi csak egy tréfás kirohanás volt; pestiesen szólva, ziccer, amit nem lehetett kihagyni. A másik inkább igaz. Amikor azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e vagy ne menjek – függetlenül a politikai vonatkozásoktól vagy a komoly, szinte állandósított rendőri fenyegetésektől –, legalább egy százalékot nyomott a latban Király Istvánnak az a bizonyos kritikája. Úgy véltem, amíg Király István trónol az egyetemen és Rákosi Mátyás vagy Kádár János a hatalom centrumában, tőlem semmiféle eredeti művet nem fognak kiadni.

Aki ilyen mennyiségű életművet írt, tulajdonképpen rabszolga, az irodalom és a szellem rabszolgája. Mennyit dolgozol naponta?

Szeretek dolgozni. Az az igazság, hogy reggeli – még inkább hajnali – munkás vagyok. Világéletemben az voltam. A Heliáne úgy született, hogy hajnali háromkor felkeltem, és séta után nyolcig írtam. Így az egész nap az enyém volt. Igaz, hogy korán kellett lefeküdnöm, hogy mégis valamennyit aludjak. Ezt a furcsa szokásomat mindmáig megtartottam. Most az a helyzet, hogy reggel nyolc körül, egy tizenöt-húszperces séta után leülők az írógép vagy a szedőgép elé, és egyig dolgozom. Könnyű ebéd, megint egy kis séta, és délután pedig revideálom, amit addig írtam; esetleg kefelevonatot javítok vagy a levelezésemet intézem.

Műveid nemcsak folyóiratban és könyvformában jelentek meg, hanem magnetofon-kazettákon is. Ez utóbbiak hány példányban? Mi indított arra, hogy feleségeddel, Prágai Piroskával magánszínházat hozzál létre?

Amikor át-átruccantam Amerikába, és végigjártam a városokat, láttam, hogy milyen sikere van a közönség, az emigráns közönség körében a huncutságoknak. Hallatszottak olyan hangok, hogy „jaj, de szívesen megvenném, nincs kazetta róla?". Ez elgondolkoztatott. A felszerelés megvolt, miért ne csinálnék kazettát? Később beszereztem a sokszorosítót is, és kétszáz-háromszáz példányt készítettem. Mindig csak annyit, amennyit megrendeltek. Soha semmi nem maradt a nyakamon.

De némely kazettád csak ötven-hatvan példányban került ki a műhelyből.

Legalább ötvenben, de – tudod, elég sok fajta volt – a kétszáz-háromszázas széria sem volt ritka. Néha fárasztott az előadás, és beszereztem egy olyan szerkentyűt – egy magnót, jó hangszórókkal –, amelyről bejátszhattam a verseket s a jeleneteket. Jártam a városokat, egypár szót szóltam, s a többit a magnó elvégezte helyettem. Persze néha az is előfordult, hogy megütöttem a bokámat, mert becsúszott valami műhiba. A kazetta szalagja feltekeredett, elszakadt, s el tudod képzelni, hogy ilyenkor mekkora bajban voltam. De mindig el tudtam simítani a botlást egy-két tréfával. Aztán belefáradtam a kazettagyártásba, mert sok adminisztrációval járt. A kazettákat is, miként a könyveket, csomagolni, címkézni, postázni kellett, hogy eljussanak a megrendelőhöz.

Egyik régebbi leveledben említetted, hogy valójába téged az amerikai előfizetők tartanak el. Hány példányban jelentetsz meg egy-egy könyvet, és hány előfizetőd van nyugaton?

Most drámai pillanathoz érkeztünk, mert félő, hogy a könyvkiadási lehetőségeim el fognak olvadni. Londonban, vagyis nyugaton, sokkal drágább a könyv, mint otthon. Ha a Szépirodalmi Könyvkiadó vagy a Magvető megjelenteti valamelyik művemet, a közönség inkább az olcsóbbat, vagyis a hazait veszi meg, mint az „aranytáblásakat". Ez az egyik. Visszavetítve a múltra, nem szabad elfelejtened, hogy a diaszpóra kicsiny. S a dolgok természeténél fogva nagyon szétszórt. Amerikában megismertek, megszerettek, s kialakult egy olyan olvasói bázis, akik hűségesek, kitartanak mellettem. Kartotékoztam őket, s ha elküldtem a cirkulárist – hogy ez és ez újra megjelenik, ennyibe és ennyibe kerül, szíveskedjenek csekken elküldeni a könyv árát. S amikor szépen befolydogált a pénz, s láttam, hogy fedezi a nyomdaszámlát, a szedést, továbbítottam a nyomdába.

Párszáz olvasóról-vevőről van szó?

Párszázról, mit gondolsz? A katalógusom 700 névből állt. Ám az emberek elöregednek, címet változtatnak, s főleg elindulnak a sírok felé. S a címlistám mostanra leolvadt négyszázra. Most már csak négyszáz példányban jelentetem meg a könyveket. Bizony, az is sok az emigrációban. Gondold el, hogy Angliában az emigráció gyakorlatilag majdnem semmi. Nincs huszonötezer magyar. Azok közül a második generáció már alig tud magyarul; aki elvett egy angol lányt vagy hozzáment egy angol fiúhoz, az elveszett a magyarság számára. Négyszázat eladni egy könyvből, nem könnyű munka. Nem múlik el hét, hogy ne kapnék Magyarországról levelet, hogy küldjem el ezt vagy azt a könyvemet, mert itt hallottak róla, ott olvastak róla. Nem tudok a kéréseknek eleget tenni. Nem csupán azért, mert semmiféle pénz nem folyhat be – valuta helyett mit tegyek én a forinttal, amelyet nem jegyeznek? –, hanem azért is, mert egyetlen bölcseleti könyvem sem kapható. Nincs. Én már csak támpéldányokat őrzöm…

Van-e kedvenc színed?

Ezen nem gondolkoztam. A feleségem mindig azzal gyötör, hogy az asztrológia szerint a piros szerencsét hozó szín, s egyik piros pulóver után a másikat, majd szintén a piros inget veszi ajándékul. Nagyon bosszankodom ezért, mert nekem a vörössel – amit nem szeretek – vannak ilyen asszociációim. Angliában a színeknek nincsenek politikai társításai, úgy hogy nyugodtan viselhetek akármilyen vörös inget, senki sem fog se Kassáknak, se Lenin-fiúnak nézni.

Kedvenc életed és italod?

A minél egyszerűbbek, hogy mihamarabb elköltsem őket, és visszamehessek a könyveim közé. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne volnék – inkább talán csak voltam – gurman. De az egész most már kevésbé érdekel; az evés, például, feltart a munkában.

Valaha az írás és az építőművészet mellett zeneszerzéssel is foglalkoztál. Emlékeim szerint mintha zeneszerzőnek készültél volna. Most milyen a zenéhez való viszonyod?

Volt egy ilyen kísértésem. Elég erős kísértés volt. De idejekorán rájöttem, hogy nagyon gyenge, csupán harmadrangú zeneszerző lett volna belőlem. Egy időben úgy képzeltem el, ha nyugalomba vonulok, és már nem tudok semmit csinálni – vagyis gyagya, szenilis leszek –, akkor majd muzsikát fogok hallgatni. Ebből a célból rengeteg preklasszikus, klasszikus és romantikus zenét vettem kazettára. Hiszed, nem hiszed, hat fiókom tele van a fölvételekkel.

Több száz kazetta?

Ezer óra, ezer óra jó muzsika. Most már ideje lenne – hetvenöt éves vagyok –, hogy elővegyem őket. Hát azt hiszed, előveszem? Soha nincs időm, mindig valamit kell csinálni. Én vagyok a csináló ember. Ott egye meg a fene.

Az életművedből öt nagy könyvet említettél, szerinted ezek reprezentálják gondolkodásodat, művészetedet. Cím szerint: Csodák Országa, Hátsó-Eurázia; Heliáne; Golghelóghi; Özön közöny; Köpönyeg sors. Csodás vonulat. Viszont szeretnék pár szót hallani a Mangun, a halott című csaknem háromórás tragédiáról is. Szerintem ez nagyon illeszkednék az általad megjelölt sorba.

Ha valaki előadná, én volnék a legboldogabb. Feleségemmel hangjátékként fölvettük – ketten több mint tíz szerepet alakítottunk –, de valójában színpadra kívánkozik. Ez egy olyan furcsa játék, mintha monodráma volna. Egy kissé az is, hiszen a főhős mindig a színen van, de természetesen más szereplők kíséretében. Az előadásnak nagyon spektákulumnak kellene lennie, nagyszerű díszletek, stb.

Ki ez a Mangun?

Tudod, mit, magajándékozlak a kézirattal, olvasd el.

Köszönöm a kedvességedet, már elolvastam. Azért mertem mindezt megkérdezni, mert a riporter kérdései egyben a nagyközönség, az olvasó kérdései is…

olvasó-hallgató, nem mondhatja, hogy jaj de érdekes, szaladok a könyvesboltba, mert ez a művem sem kapható. Nincs. Még egy színigazgató sem mondhatja, hogy ezt megnézem, tartsunk belőle egy olvasópróbát. Honnan is venné elő? Nem tudja előkapni. Hát minek beszéljünk róla.

Befejezésül a nyugati magyar irodalom további létéről szeretnélek faggatni. Cs. Szabó László valahol azt írta, hogy a nyugati magyar irodalom ki fog halni, mert nem lesz utánpótlása. (Ti. az 1956-os magyar forradalom bukása után menekülésre kényszerültek – remélhetően ilyen tragédia többé nem fogja sújtani az országot –, adták az utánpótlást.) Hogyan látod ezt a fájdalmasan is izgalmas kérdést?

Cs. Szabóhoz nagyon hasonlóan. Hát persze, anomália volt, visszás helyzet, hogy annyi embernek –talán 200 ezer fölött is volt a számuk – nyugatra kellett szaladnia. Ha nem lesz hasonló dráma, és bizonyos félelmek miatt senki nem hagyja el – legalábbis tömegével – az országot, helyreáll a természetes állapot: aki otthon akar élni, az otthon él, és – ha író az illető – otthon is ír. De én őrizője vagyok-e annak, hogy más mit forgat a fejében? Nem tudom. Amennyiben én egy parányi része vagyok, amíg Londonban élek, a nyugati magyar irodalomnak, mi mást tennék, mint az ezt megelőző évtizedekben. Magyarul írok, s amíg bírom, verem az írógép billentyűit.

1989

Utószó egy régi interjúhoz

Egy húsz évvel ezelőtt készült beszélgetéshez mit tud az ember hozzáfűzni? Az évtizedekig Londonban élt – nem rég meghalt – Határ Győző életműve ma már többé-kevésbé Magyarországon is ismertté vált. Bár drámáitól a mai magyar színház igencsak ódzkodik – pontosabban, a színművekre fittyet hány –, könyvei (leginkább verseskötetei) megjelennek; tehát az olvasó előtt ez a huszadik századi harlekin – a filozófia csengőjét sipkáján hordó bohóc – valamennyire ismertté vált. Miért mégis eme beszélgetés kései közzé tétele? (Korábban csak pár flekk jelent meg belőle.) Mert általa a zseniális író arcának nem egy vonása kikristályosodhatik, s némi betekintést kaphatunk a nyugati magyar irodalom – szellemélet – nem egy, még ma is kevéssé ismert részletébe (könyvkiadás).

A kézirat eddig valamelyik papírhegy alatt bujdokolt, s nem tudom, hogy várta-e a föltámadást. Határral – bár addig is találkoztunk néhányszor, és sokat leveleztünk – később igazi barátságba kerültem (nyilván ezt „sok" pesti író elmondhatja magáról). Telefonban és borítékban ezerszer elpanaszolta fájdalmát – vagyis hogy ő a kortárs magyar irodalom nagy ismeretlenje –, és nem tudta megemészteni a magyar színház közönyét. Amikor egyszer-kétszer színre került egy-egy darabja – Nyíregyháza, Nemzeti Színház kamaraszínháza –, oda volt a boldogságtól. A nyíregyházi az A patkánykirály bemutatóján tanúja voltam izgatott érdeklődésének. Az előadás előtt szinte percenként hívta föl a színházat – jómagam is telefonvégre kerültem –, és az iránt érdeklődött, hogy milyen a hangulat, gyülekezik-e a közönség. Stb. Izgult, mint a vizsga előtt álló diák.

Fölöttébb szerette magát. Nem csupán azért, mert (önmaga által is!) szeretetre méltó lény volt – döbbenetes élményem, ahogyan élete utolsó hetében sírástól fojtogatva beszámolt felesége haláláról –, hanem azért is, mert valójában kevesen szerették igazán. Műveit megemészthetetlennek tartották-tartják – a Himaláját mezítláb és gyakorlat nélkül valóban nehéz megmászni –, s mostanában kevés az idő az ilyen monstrumok megismerésére-befogadására. Mikor az író 1989-ben sokadszorra (?) Pesten járt, rögtön jeleztem, hogy szeretnék vele interjút készíteni. A legnagyobb meglepetésemre azt mondta, „rendben van, gyere le Pécsre!". Egy kicsit meghökkentem ajánlatán. De minthogy százszorosan fölkészülvén az életművéből még egy másik bolygóra is elmentem volna mikrofonommal, beleegyeztem a „távoli" találkozásba. Egy kissé idegesítette tudakolódzásom, s mikor a „nem lévő" Cinke könyvet a kezébe adtam (hogy honnan szereztem a miniatűr könyvből egy példányt, hiszen az OSZK-ból nem lehet kölcsönözni, magam sem tudom), még jobban elhidegítette a hangját. Ingerlékeny volt, fáradt volt – különben az azt követő időkben ilyennek sosem láttam –, mintha megbánta volna, hogy Pécsre invitált (ahol – talán az Ifjúsági Házban – valami föllépése volt). De volt annyira úriember, hogy leküzdte a nehézségeket. Beszélt, beszélt, s ettől a – noha sok közbevágással megszakított – monológtól a vidám sötétségben mosolyogni kezdett a mikrofon is.

2010

In: Szakolczay Lajos: Párbeszédek és perbeszédek. Magyar Napló Kiadó, 2010, 196-221.

Határ Győző: Újszülötthöz intézett ADMONITIO, avagy hogyan ne írjunk életrajzot

Jóllehet nehezen forog a nyelved, a szádat

tartani — azt nem tudod

(Aulus Gellius, NOCTES ATTICAE,1,15,15)

Olyan országban, ahol évtizedeken át életrajzok íratásával gyötörték a népmilliókat, mazochizmus kell ahhoz, hogy bárki kíváncsi legyen gályatársa életrajzára. Egy-gályában eveztünk, ugyanegy-utópia keresztjére felfeszített nemzet voltunk, úgy is tudja mindenki, hogy- volt-mivolt, s börtöneinkkel, árnyékbokszolásunkkal, füstölgő kényszer-beleilleszkedésünkkel úgy hasonlítunk, mint egyik tojás a másikhoz éltem: van ehhez mit hozzátenni? S nem elég, hogy ebbe más is belehalt már? Én döntsem el, álom és ébrenlét közül hogy melyik az igaz valóság, ha Szókratész sem tudta eldönteni? Szerettem volna „egyidősnek lenni a századdal", ám ezzel elkéstem; ehelyett azt álmodtam, hogy 1914-ben születtem, amivel eredeti kívánságom képletesen teljesült, hiszen „jelesb" történészek szerint a 19. század az első világháború nyitó puskalövésével ért véget, s mivel jómagam, Gyomán, a Kner-nyomda tőszomszédságában ezzel a puskaropogással ébredtem létre és valóra, történelmi szempontból egyívású vagyok a századdal. De mennyivel nagyobbszerű lett volna, ha születéssel-elszenderüléssel lepipálom Matuzsálemet, s egyívású lettem volna az évezreddel: Krisztus Második El-Nem-Jövetelétől Harmadik El-Nem-Jöveteléig?! Lám, nehezen forog a nyelvem, a számat tartani nem tudom. Alig nyitom ki, máris elárulok mindent magamról; azt is, hogy ,,égetni való heretnek" vagyok, és azt is, hogy írói „rendhagyóságomban" hiszem és vallom (ahogyan a Mesterek Mestere, Lawrence Sterne hitte), hogy az élet sava-borsa az elkalandozás kitéréssel kezdem, elkalandozással folytatom, míg végezetre rajtaérnek, hogy lekéstem az életrajzírás gyors vonat járói: egy közbülső állomáson – Isztambulban, Evlia Cselebi Há­zában vagy Chicagóban, Szathmáry Lajos vasúti restijében – kiszálltam egy sonkás zsömlére, és ott fogott a csevej… Jut eszembe. Valaha százmilliók álmodoztak arról, hogy ,,elmozdulnak" a térképen, aztán ott ragadtak, ahol voltak: a falujukban. Nem a világsodródás, hanem a helyben maradás volt a szabály. Mainapság meg, hiszem-nem-hiszem: megvalósult a hamuban-sült-pogácsa álma meg a világgá eredésé, s nemcsak a legkisebbik fiúnak van ,,olyanja", de ahány fiú- és leánygyermeke a családnak csak van: fogja az alumíniumvázas háti hóbelevancát, és nekivág a Nagy Kalandnak. Új ifjúságtípus született, a ,,hátán-háza-kebelénkenyere". Kutyát se érdekelné, hiszen mindenki járt már arrafele, amerre én jártam, és megszé­gyenülnék csavargásaimmal. (Ahogy Chateaubriand a londoni Szent Pál székesegyházban, úgy rekedtem egyszer éjszakára a kölni dómban, 19 éves fejjel, 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében, első, kalandos Európa-járásom idején). Meg hát, megszégyenülnék már csak azért is, mert az okosok irodalmizáló útinaplót vezetnek, felcsipegetnek tücsköt-bogarat, és mindenre kitérnek élvezetes-ropogós elmélődéseikben sub spécié aeternitatis, én meg váltig azt néztem, hol foghatom meg az alkalmi munka végét: útközbeni kenyeret kellett keresnem. Ösztöndíj? Olyan se tarisznyámat, se vitorlámat nem dagasztotta, s ha az angol szólás szerint ,,a vendégnek dallal (sziporkázássaladomázással) kell fizetnie a vacsoráért", hát én sem hagyhattam cserben vendéglátóimat azzal, hogy ,,elvonulok" útinapló-csinálásra… Akivel Hunniában csak szóba elegyedtem, valamennyien ,,leroptak" már hét-nyolc országot, s jártak ,,Görögben"/,,Olaszban"/,,Franciában". Egyszer már bokáig pirultam Kabdebó Tamás írországi útikalauza olvastán, ahol azt írja, eddig jó félszáz országot bejárt. Nem az jutott eszembe, hogy annyi ország tán a Földkerekségen sincs (mert van), hanem annak a futónak a szégyenével, akit többszörösen leköröznek, s a küzdelemből kiállva az árokszélre ül, elkezdtem összeszámolni, hogy én meg hány országban jártam. Nem hittem a ceruzacsonknak, amivel az országokat a repülőjegy hátán kipipáltam. Úgy fordultam meg 32 országban, hogy észre se vettem, és miért? Mert úrrá lett rajtam a robot mentalitása fúrtam-faragtam: hol egy színdarabot, hol kisértekezést (,,fejezetek a filozófia abszurd drámájából"), hol kenyérkereső rádiós beszámolót egy fesztiválról, hol építészeti belecsodálkozást egy világszép székesegyházról (csak Angliában két tucat nagykatedrálist vettem így pórázra); s ilyesformán, ez az én átok-istenverte HOMO FABER-természetem elvette az útinaplóírástól a levegőt. Az életteret meg az önéletírástól az vette el, hogy meghalnom se volt időm, nemhogy élni: amit összeírtam, a szó szoros értelmében ,,ellopott időben" írtam, amit a kenyérkereső robot meghagyott; pl. a hajnali műszak üres óráiban (dögfáradtan); vagy két nyelvlecke közt; hol otthon, belelógva az éjszakába, hol az autósztrádán, fél kézzel a volánon, fél kézzel a zsebdiktafon bigyóit nyomogatva. Így azután, mikor, mikor nem, ,,kiizzadtam" magamból az önéletírás kukac-ingerét (a szabvány átlagember, az egyenkukac ne zengedezzen életrajzariosókat.) sehogyan sem éreztem otthon magam a műfajban, s végezetül oda jutottam, hogy lefele rangsoroltam, lefokoztam az autobiográfiát, mint ami ,,nem igazi alkotás" legszívesebben a ma született újszülöttnek mondanám, világrajövetel után, azon mocskos véresen, amikor nemhogy még fókuszolni se tud, de a csipáját se tudja, hogyan kell kinyitni, s csak épp hogy inter urinas et faeces előbuggyant a boldogtalan (és de mivel a szóból nem ért, valami igézetes sugdosódással… már miért ne?! Inkább neki, a ma született szűz agyvelőnek, mint annyi sok agyonmosottnak; és már mondom is) – Pajtikám! Ma még azt se tudod, fiú vagy-e vagy leány; de – oda se neki. Te csak ne keserítsd magad Senecával, hogy vitám nemo acciperet si daretur scientibus, mert már megvagy, itt vagy: nem igaz, hogy az életnek csak ez a keserű seprője van és semmi egyebe; s ha nem is közvetlen a lépről csurgatott méz, vedd annak, ami: adottságnak. Ne higgy az egzisztencialisták gyomorégésének, ahogy a gyomornedv-felböffenéssel belőlük kifreccsen: „létbevetettségünk" ostoba félrefogalmazás, emocionális grandguignol, az ő sanyaróvendelségük az ő magánügyük. S jóllehet még csak rügye vagy annak, ami leszel, te alig-lélek, te: itt, már most – a lelkedre kötöm: ne csinálj életterveket. Egyáltalán, semmiféle életterv mellett eszedbe ne jusson, hogy elkötelezd magad. Mert ha én tudom, hogy végezetre, de már úgy 80 fele járóban, milyen égető szükségem lett volna rá, hát inkább arabul/perzsául/szírül tanulok, és nem megyek soha-de soha Műegyetemre. Hülyüském! Nem is hiszed, mennyire ki van szolgáltatva (és milyen soká) az Ádám-ivadék az ,,elemeknek", értvén ezeken a toronyhullámokon a zsarnoki jóakarókat, a családot, az iskolamestereket, a gügyüt, a lelki vezetőt. Te csak ne hallgass rájuk, célirányosan te csak ne alakoskodjál, s ne fogadd meg Kópé Szent Pál tanácsát, s ne mutatkozz annak a Galambnak/Kígyónak, akivel éppen beszélsz; s bárha állnál komédiásnak (olyan is kell), szelíd ravaszságod másra, mint láttatásra ne használd. Tudom, ,,színpad a világ" – ezt Shakespeare előtt másfél ezer évvel így tudta már bizonyos Plotinosz is (szegény! öregségére nemes arcvonásait megette a lepra) –, de az örökös szerepjátszásban elveszted igaz-önmagad jól vigyázz, hogy ne légy senki „szemefénye", mert akkor öt-rossz neked. Körülötted a majsztramok, a filiszterek, a lélekrablók, a gyalogsátánok, a fejedet-satuba-fogók már a bölcsődnél azzal fenyegetnek, hogy felcsapnak „tehetségkutatónak"; még fel se cseperedtél, és már beletosszintanak valamelyik iskátulyába, s azontúl jaj neked, ha nem váltod be a hozzád fűzött reményeket. Pöttöm készségedet, helyre kis ügyességedet „tehetséggel" tévesztik össze, jóllehet annak semmi köze démonodhoz (ha van), hogy az mit súg kortexed fülébe, sem géniuszodhoz (ha van), hogy annak mi az „üzenete" így bukdácsoltam végig jómagam is ezt a gátfutást, a tehetségugrató-beugrató korlátokat, s hol azt verték belém, hogy „az isten is festőművésznek teremtett" (meglehet, de úgy, hogy nem nézett oda) – csupán mert távlatnak rajzoltam a távlatot; hol azt olvasták a fejemre, hogy Polühimnia felkentje vagyok, amilyen „jó" a filhallásom, s úgy ittak rám előre, mint a medve bőrére – hogy az operaszerzőségig meg sem állok. Hol hittek a mátyásmadárnak, mely kihúzta planétámat: a Vitruviusi Mesterség kiszemelt magának – mi nagyszerű végzet! Folyóméterszám rajzolhatom a palotahomlokzatokat! Hol meg előmbe vezettek egy kezesnek mutatkozó, de csúnyácska milliomos menyasszonyt: ülj bele a vagyonba, éljed világod, ne fanyalogj olyan józanul, te ökör: aranytálcán kínálom, s többé nem ismerlek, ha nem ragadod üstökön a szerencsét!… Te csak, fiam, ne gyorsalkodjál a szerencse üstökön ragadásával; mert pro primo amikor kéne, úgyis elkésel vele, és pro secundo megjárod, ha a rossz szerencsét ragadod üstökön, s az cudarabb, mint ha a pokol egy rossz rostélyemeletére szánkáznál, s ott fogna a kárhozat-nyilvántartás ládd, öregapádnak, nekem ötven évem is beletelt, amíg rájöttem, intellektusomnak hogy mi a faculté maitresse-z, lényemnek mi az aretéje. Hogy mire való vagyok. Ötven évem ráment, ésde nem is azért, mert elterveztem ugyan életemet, de rosszul, hanem mert az élet tervezhetetlen. Valamikor volt egy bolond gondolatom (valamelyik regényemben olvashatod is): ,,az élet megbosszulja azt, aki (odakínált) alkalmai elől kitér." Szörnyen hittem ebben az áligazságban, mely inkább emocionális életcsapadék, mint tapasztalat. Nem sejtettem, hogy a sors a sorsalany által (jószerével) alakíthatatlan; s ha alkalmait elmulasztjuk, az ugyanúgy beletartozik, mint ha megragadjuk. Én is hány éjszakát átvirrasztottam, és szakajtóra való keserves könnyet elsírtam azon, hogy szöszkeszép szeretőm, a fehérorosz N. I. gúzsba kötve nem vitt magával, amikor 1941-ben kitört a német–szovjet háború, s ő gazdag családjával Spanyolországba (majd Argentínába) menekült, abban a szent meggyőződésben, hogy (most fogóddz meg) a szovjet hadigépezet megállíthatatlan, a nácikat a tengerbe söprik, és a fehér-orosz emigránsokat, ha itt találják, felkoncolják és én? Mit gondolsz, miért nem mentem vele, világszép szláv menyasszonyommal?! Peckesen kihúztam magam (én hülye), és pátoszomon magam is megütközve (franciául) azt szavaltam neki: itt a helyem, osztoznom kell népem sorsában. Magyar író vagyok, mi lesz tízkötetnyi oeuvre-ömmel, ha így ebek harmincadjára hagyom?… Pedig-pedig! Ugyan mit változtatott „népem sorsán", hogy első fokon halálra ítélt B. hadbíró százados, „felségárulásért"? Hogy meglaktam az ország majd minden börtönét? S ha azóta opuszaim számát ötször annyira szaporítottam is: hol az az ország, amely ennek hiányát érezte, az irodalom, amely nem lett volna jól el nélküle…?! tanulj belőle, Pajtikám. Hogy nincs tanulság: hogy kapkodás és rögtönzés az élet (mármint a magunkfajta szegénylegényeké, akik nem az örökölt vagyon uzsorakamatait költögetve élnek). Hogy megalkuvás és azért rongy minden rongyélet – bár engem cifrábban, a megalkuvás Herkules-bunkójával sújtottak tarkón, amikor 1945-ben, az ún. „felszabadulás" után mire kellett rájönnöm, mire nem: a sátoraljaújhelyi katonai fegyintézetben a vakeset egy-zárkába vitt egy hajdani pártkorifeussal, G. I.-vel, aki a spanyol polgárháború után, a francia internáló- táborban összerúgta a patkót Rajk Lászlóval, s ez lett a veszte. Rajk bosszút esküdött, első dolga volt, hogy G. I.-t bevágja a budadéli büntető- táborba, s utána mindenki, akiről kiderítették, hogy vele ült és feltehetőleg vele pajtáskodott, megjegyzett ember lett. így lett nekem mint megjegyzett embernek tízszer te nehezebb az indulás, és a megalkuvásból is vastagon kijutott: szovjetorosz pártfércművek lefordítására fogtak, s ebből éltem akkor is, amikor a szovjet nyomdatermékek penetráns húgyszagától öklendeztem szinte.

Igaz, megesett, hogy megmakacsoltam magam: nem voltam hajlandó Zelk Zoltán „alá" nyersfordítást készíteni egy közép-ázsiai Sztálin-eposzból. Megütöttem volna a bokámat, és aligha kerülöm el, hogy bele ne vágjanak a Rajk-per ötödik-hatodik menetébe (ahogy G. I.-t bevágták: ő a Slanski-kirakatper egyik fővádlottjaként a kötélen végezte) – ha túlcsorduló undoromban el nem határozom, hogy Triesztbe szököm, ahol az UNRRA-nál állást ígértek a jugó határon fognak el, rám vernek három mázsát, leülöm, s utána – mint kétszeresen megjegyzett ,,bokorugró népellenség" – fogcsikorgatva mérnökösködöm egy esztendőcskét, míg vissza nem csábítanak műfordítónak az irodalom margójára: a ,,Főigazgatóság" hallgatólagosan elfogadja feltételül szabott legalázatosabb kérésemet, hogy többé oroszból nem fordítok… Ki így, ki úgy úszott az árral, ferdítette ,,egyenesre" életrajzát, fel-felfedezve munkás–paraszt származását, s úgy írt, hogy a Rákosi-korszak lincshangulatában megússza. Ki ízlésesen, ki ízléstelenül. A háború előtt Horthy-ellenes voltam (a jópál fenéje se tudja, mért, egyebek közt tán azért, mert nem szenvedhettem Horthy dinasztikus törekvéseit); de mihelyt lesöpörték a sakktábláról, és az öregúr portugáliai palotavillájában a legyeket hajtotta, többé eszembe se jutott. Uralma alatt „Horthy- ellenesnek" lenni kockázattal járt; 45 után viszont gyáva ízléstelenségnek, sőt hullagyalázásnak éreztem, ha rúgtak rajta egyet, vagy látnom kellett, hogy írótársaim – munkaversenyben a krumplicsillagért – egyre-másra azzal adnak szerenádot a pártállamnak, hogy elkövetik Horthyn ezt a hullagyalázást. Hol úgy, hogy „Horthy-ellenesség" örve alatt nagy ravaszul a sorok közé belopják a Horthy-korszak nosztalgiáját, hol úgy, hogy egy-egy háború előtti intézményen, tudományegyetemen, piaristákon, Ludovikán – elverik a port. Opportunizmus volt, amelyet fair playnek álcázni nem átallották: méla undorral figyeltem a fanarióták gerinctelenségét, és pironkodtam helyettük de hogy felküzdöttem magam a műfordítói ranglétrán, és már csak „parádés megbízásokkal" meg „kiemelt honoráriummal" tábláztak be tucat szerződéssel évekkel előre – megkeseredett a szám íze. Eredetit csak fióknak írhattam, s ezzel mintha koporsóba eresztettem volna le… 56-ban, mint akit koránál fogva fasisztagyanúsnak nézhetnek, a fiúk visszazavartak a barikádokról. Vagy két tucat elfogott szovjet katonát kihallgattam ugyan, de különben kényszerű passzív szemtanúja voltam a forradalomnak. 56 pünkösdi királysága alatt minden könyvem leszerződtem hirtelen alakult kiadókkal, akik az ország lerohanása után szétspricceltek. A kibelezett-letiport ország látványa, az elgyalázottság érzése megbénított. Üszkös lélekkel képtelen voltam a megkezdett nagy opusz folytatására – hogy tolmácsoljam Rabelais humorát. „Kapuzárás" után, 56 decemberében golyózáporban menekültünk Piroskámmal Bécsbe a Mariahilferstrasse fényeibe belevakultam. Karácsony Becsben! Belekábultam, újjászülettem. Teveled is lesz majd úgy, kis Palántám, ha gerincvelői fészkén az életinger oly igen elmohósul, hogy hinnéd, az öröklét sem elég; máskor meg ez a tetűnyi lét – a Korán szerint: ,,amennyi egy szúnyog szárnycsapása" –, az is sok. Sose türelmetlenkedj: minden előre ki van mérve, el van boronálva

De Quincey leírja, hogy az ópium hatására egyetlen éjszaka néha száz évnek tűnt. S hány ilyen százéves éjszakám van nekem – ha tudnád! Amikor belegondolom magam, azon dévánkodom, hogy a patvarba is – hogy az ördögbe kötöttem ki az angol szigetországban, mikor világéletemben a francia irodalom „szellemi gyermekének" tudtam magam?! De – így van rendjén, így esett; különben sohasem tudtam volna meg, hogy a northumberlandi szénbánya csilléinek a nyomtávolsága (4 láb, 8 1/2 hüvelyk) volt az őse az egész kontinens vasútiszabvány-vágánytávolságának; hogy az angolszász világban nem a férfiak kérik meg a hajadonok kezét, hanem a hajadonok kérik meg a férfiak kezét, és penderítik őket (szigorú mosollyal) az oltár (vagy az anyakönyvvezető) elé; meg hogy Leeds milliós város, ott van a világ legmegigézőbb, leggiccsesebb, toronykupolás városház-palotája, mely (számomra) arról nevezetes, hogy még 1953-ban, a „Gyűjtő" titkos börtönirodáján, egy angol folyóirat címlapján meglátnom-belehabarodnom és megfogadnőm egy pillanat műve volt: ha lejárom a lábam, akkor is – ezt a toronykupolát megkeresem-megtalálom! Úgy is lett; mert valahol van, kell legyen egy nagy osztováta, hol a sorsokat vetélik (így tudta Flaubert is): ott szőtték bele sorsomba, hogy Londonország promontóriumáról tekintsek széjjel a világon, és a British Museum kupolás könyvtártermének árnyékában üssem fel sátorfámat – nekem nem is volt beleszólásom. S itt újabb félreugrás következik, Kicsim, s nem kötöm az orrodra életutamat egyszer még tán találkozni fogsz „regényelméletemmel" (ne nagyzoljunk; nem sziklányi, csupán szilánknyi) – arról, hogy milyen a ,,jó regény". (Persze nem posztmodern regényhamisítványokra gondolok, melyek rendetlen elmék oltári rendetlenségét tükrözik, meg arra való képtelenségüket, hogy írásuknak architektúrát/vázat/felívelést, homlokzatrendet adjanak: ezekre a tétel nem érvényes). A jó regény arról ismerszik meg, hogy oldalakon át habzsolod – bosszúsan s egyre türelmetlenebbül. Hogy ,,ebben a könyvben semmi se történik". Oután-osztán, felénél-kétharmadánál a térdedre ejted, a könyv a könyvjelzőre rácsapódik, te meg csak ámulsz-bámulsz: ,,Úristen: mennyi minden történt!" a jó regény a sápadtszürke élet monoton forgását majmolja, a hétköznapok taposómalmát komédiázza – míglen azon nem veszed észre magad, hogy a történet hömpölytükre megborul veled, s az események Niagaráján te a pokolra szánkázol… Elsápadsz, beleőszülsz, hitetlenkedve pergeted a naplóoldalakat, amelyeket megírni nem volt érkezésed: ha én Neked azt a negyven évet Messze Idegenben elődbe borítanám!

Ilyen lett volna az én életregényem is, ha lett volna – amilyen a „jó regény": hogy évszám „semmi se történik"… Most jut eszembe, no né: volt is! Van is ilyen „életregényem", s három kötetéből kettő már ott virít a kirakatokban: „Életutam" 1988-ban az a meglepetés ért, hogy rám szállt egy jeles irodalomtörténész, Kabdebó Lóránt, és addig szorongatott, amíg be nem adtam a derekam. Magnóra vette „Életutamat". Igaz, mindez a Kádár-korszak utolsó esztendejében történt, s még voltak Szent Tyúkszemek: tabutizált témák és nevek, ezeket kerülni kellett. Nem kerültem, a kigyomlálást másra hagytam; jómagam sohasem kacérkodtam azzal az irodalmi esztáblismenttel, se gazsuláló levelet nem írtam Aczél Györgynek, mint egyik-másik dörgölődző emigránstársam, amolyan maga felkente írófejedelem; bár azt tudom (angoloktól, diplomata tanítványaimtól, akik hivatalos minőségben jártak nála), hogy Aczél György dolgozószobájában könyveim ott sorakoztak a polcon – s ezzel fény derült arra is, ki volt a titokzatos anonim könyvvásárló, aki londoni kiadványaimat egy hollandiai cégen keresztül, több példányban, hűségesen megrendelte… De „Életutam" trilógiája a nyomda ajtaján még be se kopogtatott, amikor jött éve csodáknak, megbukott a Kádárscsina, többé nem kellett tekintettel lenni a tabukra, se lakatot tenni a számra: gondolom, ma sokan megorrolhatnak rám akkori szabadszájúságomért.

Pajtikám: légy te is olyan, hogy ami a szíveden, az a szádon. Az intellektuális tisztesség vértezetében, mint a szabad szólás szörnyetege, s legelöl a páston! Hogy a rút visszavonás tüze közt Te megállj ál – mert a magyarnál csak az ukrán emigráció az utálatosabb, az aztán az acsarkodásban közmondásos, hogy rajtunk is túltesz. Mit magyarázzam?! Londonban, 56 után, új életkezdés, gürizés, albérlet, főbérlet, megágyazkodás másik negyven évre, villa a villanegyedben: meg se próbálom, hogy elmondjam. A BBC-ben a rádiózásnak megvolt az az előnye, hogy megmaradhattam az irodalom margináliáin, meg hogy magyarul írhattam: színházi beszámolót, könyvismertetést; majd amikor 1976-ban a „Magyar Maffia" az angol rádióból kiintrikált, a Szabad Európa Rádió tárt karokkal fogadott, s ennek meg sokkal nagyobb nyilvánossága volt, naphosszat hallgatta az ország, sőt a Felvidék, Újvidék és Erdély magyarsága is: hallgatóságom megszázszorozódott. Aki az Irodalmi Újságban, az Új Látóhatárban és az emigráció számos más orgánumában olvashatta írásaimat, az európai és amerikai felolvasó kőrútjaimon személyesen is megismerkedhetett velem. A „Szittya Gócok" olvasóköreiből előfizetők rekrutálódtak, akik körleveleimre csekkel/pénzeslevéllel válaszoltak: vajszigetet köpültem könyvkiadásom alá, s hogy szebbek és olcsóbbak legyenek, azontúl magam szedtem kiadványaimat (szedőgépem külön szerelmi történet). Nem mintha valaha is emigrációban „utaztam" volna, hiszen maga voltam a megtestesült Treuga Dei: éppenséggel nem hullottam ki a Kádár-ellenes egységfront rostáján, hiszen a szabharcosoknak is tagja voltam, de az évek előrehaladtával érdeklődésemet lefoglalta a széppróza, majd a bölcselet. És nemcsak a nyelv kötött oda, de az egyre növekvő korrespondencia is: az író- és költő társak, régi és új barátságok ezer szálával fűzött magához az Óhaza. C'est d'un autre tonneau – mondhatnám Rabelais-val, mármint az, ami most következik, figyelj, kis Emberpalántám, naposcsibének se vagy te olyan buta, hogy ezt ne értenéd; ha te olvasod légyen, fogadni mernék, neked is megragadja a képzeletedet ez a posztfenomenológiai káprázat

Hans Reichenbach hamburgi születésű amerikai pozitivista gondokozóról (és matematikusról) szól ez a közbevetés, akit alighanem Platón barlanghasonlata ihletett meg, mert egyik korai könyvében hasonló ábrázolatos modellel érzékelteti a világot és a tapasztalást (Experience and Prediction-, Chicago, 1938). Képzeljük el – mondja –, hogy a mindenség egyetlen irdatlan kocka, amelynek minden lapja áttetsző opálüveg. Kívül a kockán madarak röpködnek, de minden, amit belőlük láthatunk, alul-felül és négyfelől: az árnyékuk a kocka opálüvegén. Eleinte ezeket a suhanó árnyékokat tekintjük a valóságnak. Hamarosan előáll ám egy fickó, bizonyos Copernicus, merész elméletével: amit látunk, csupán vetett árnyéka a valóságnak (ez esetben a madaraknak), de az igazi létezők kívül vannak a kocka üvegén. No most. Képzeljük el – folytatja a filozófus –, képzeljük el, hogy ez az opálüveg kocka zsugorodni kezd: addig-addig, amíg rá nem szopja magát testünkre – amíg a bőrünk, az epidermiszünk nem lesz. A testbelsőben, a szenzórium észlelőernyőin megjelennek a „ madárárnyékok", összenézzük/egybelátjuk a kortikális retinán, és arra következtetünk, hogy az, ,,amott" – a világ. ,,Ilyen" a világ, a rajtunk kívüli, a ,,künnenső". Naposcsibének se vagy te olyan buta, hogy ezt ne értenéd. A te szenzöriumodon kívül neked én csak a ,,madár árnyé­ka" vagyok a bőröd opálüvegén; de ha hozzáveszed, hogy nekem meg könyveim vannak, s ezek a kifele vetített árnyékok az én ,,madaraim" – ámde neked ez már az „árnyék árnyéka " madárárnyék a hatványon –, akkor elképzelheted, milyen nehéz a dolgod, hogy engem az árnyék árnyékából rekonstruálj. De nincs más módja. Barátocskám: az írónak nincs élettörténete; csak könyvei vannak. Oda nézz: ott szállók a bőröd opálüvegén: az árnyékmadár madárárnyéka – kapd el hamar! Exponálj, fotózd le, s ,,hívd elő" szürkekérgi retinádon! Nincs más támpont, amivel szolgálhatok. Rakj össze abból a félszáz salabakterből, ami utánam marad, és még sokáig röpködni fog világod érzőüvegén, bőröd opalizáló membránján – az a kiteregetett szárnyú Garúda Madár, amelynek hátán megülve Visnu Világatyaúristen lovagol – amikor én már nem leszek.

Egyszer egy vidéki arisztokrata fűzfapoéta verspaksamétát küldött Coleridge-nek, hogy mondana róla véleményt. Coleridge négysorossal válaszolt:

Sir, I admit your generál rule

That every poet is a fool

But you yourself may serve to show it

That every fool is nőt a poet

(Elismerem, örök szabály

hogy minden költő nagy szamár

de éppen Ön jól bizonyítja

hogy nem minden szamár — poéta)

Vigyázz magadra, féltelek, kis Emberpalánta. Nemcsak azok a szamár költők rohannak meg, hanem azok a szamár világmegváltók is; márpedig „ezerszer sarlatánok a magyar sarlatánok". Félnótás imposztorok, önjelölt világjobbítók, s mind magának akar. Szívleld meg Cioran szó fejtését: „Megváltó = dühöngő, aki szégyentelenül hisz magában." Téged is, mint minden csecsemőt, vagy azzal, hogy az agyadat, vagy azzal, hogy a fütyidet: körülmetéljék/agyonmossák. Mennyből-pokolból, jobbról-balról, első felsírásod hallatán máris fenyegetnek az agymosás fundamentalista rohamcsapatai. Vigyázz, angyalkám, az agyacskádra: nagyon vigyázz. Nehogy végzetesen és életveszélyesen összetéveszd magad a lasszóval bitangoló „meggyőződésekkel". Hogy te mit gondolsz, mi a te hited?! Egy élet beletelik, amíg ennek a végére jársz, édeskevés, amit én ebben segíthetek.

Alig hiszem, hogy találkozni fogunk; mert megfogadtam, hogy ebből a londoni házból (HONGRIUSCULE, ,,Kis-Magyarország" a neve) nem mozdulok, s úgy visznek ki belőle, lábbal előre, bár félő, hogy kiköltöztetőim igen zavarban lesznek velem, hiszen akit hamvasztanak, azon nehéz kiókumlálni, merre van a „lábbal előre". De ha nem vagy a tévé szélütöttje, sem a dobhártyarobbantó akusztikai környezetszennyezés agykérgi süketültje, még „összefuthatunk", s akkor majd elárulhatom, ami ebből kimaradt. Pedig az a vastagja most csak ezt a zárójelet hagyom itt neked, ha nem lennél rest, hogy bepótold a kipontozottakat: ,,HGy (szül. Gyoma 1914, ……? ……?)" Jómagam fölöslegesnek tartom a pontosítást; és a fél tucat epitáfium közül, ahányat írtam, ezzel zárom Hozzád intézett ADMONITIÓM-at (ezt az ötsorost majdnem ötven éve, 1946-ban rögtönöztem, a gyorsportré alá, amit Szabó Vladimír rajzolt rólam észrevétlen, egy felolvasó- estemen):

szeretett volna író lenni

hogy századok kútjába vesse le

elégedetlen megpihenni

a szellem hull — a teste semmi

most már oda a szándék is vele

In: Curriculum Vitae, 30 kortárs magyar író önéletrajza, Kortárs Kiadó, Bp., szerk. Tárnok Zoltán, 1995, 159-176.