Hunyadi László

Életrajz

Hunyadi László a népi hagyományokban, népművészetben gazdag Kisküküllő mentén, Dicsőszentmárton szomszédságában, Küküllődombón született 1933. november 16-án. A falu akkor még sokat őrzött a patriarchális életmódból. A falubeliek ragaszkodtak elődeik szokásaihoz, tisztelték tradícióikat. Gyermekként ebben a szellemben nőtt fel, egész életét, pályaválasztását, emberi, művészi magatartását ez határozta meg. Földműves nagyapja szenvedélyes fafaragó volt, ezzel unokáját is megfertőzte. „Még megvan egy csodálatos, szép szőlőprés tőle, olyan, mint egy modern szobor" − mondja büszkén, indulására emlékezve a szobrász. Tehetsége kibontakozását az édesapa is nagyban elősegítette, azzal is, hogy miután öt évig Amerikában tette próbára szerencséjét, annyi pénzzel tért haza, hogy vásárolhatott a családnak egy kis téglagyárat. Az üzem és környéke teljességgel magához vonzotta a fiút. „Állandóan gyúrtam az agyagot, verést is kaptam érte, mert elcsavarogtam, elbújtam valahova, hogy nyugodtan gyúrhassam. Aztán beszoktam a lakatosműhelybe, és vég nélkül bütyköltem valamit." De kis korától rabul ejtette a népzene is. Megbűvölték tanítója hegedűi, a vidék híres cigányprímásától, Lenzi Jóskától tanult hegedülni. Olyan gazdagon merít a népdal tiszta forrásából, hogy ma is ámulatba ejti társaságát, ha előveszi hegedűjét, és megszólaltatja szűkebb pátriája nemesen egyszerű vagy hajlításokkal díszített dalait, páratlan szépségű dallamvilágát. Kétségtelen, hogy zenésszé is válhatott volna, de iskoláit már Marosvásárhelyen kezdi, és ott végérvényesen eldől, hogy szobrásszá kell lennie. A nagy múltú Református Kollégium rajztanára, Bandi Dezső, a későbbiekben az egész székelyföldi népi iparművészetet mozgalomszerűen megújító keramikus hamar felfedezi a kisdiák kiugró tehetségét. Bátorítja, irányítja a fafaragásban, mintázásban. A háborús körülmények kedvezőtlenül hatnak az oktatásra is, a szülőfaluban biztosabbnak tűnik a tanulás. Onnan visszatérve már a fémipari szakiskolába iratják be, de amikor létrejön a középfokú oktatás gyorsan országos hírűvé tekintélyesülő marosvásárhelyi fellegvára, átiratkozik oda. Az érettségi diplomát ott szerzi meg, de ami még fontosabb, a művészet iránti alázatot, elkötelezettséget, az igényességet olyan művészpedagógusok oltják belé, mint a szintén Küküllő menti Bordi András, illetve Barabás István, Piskolti Gábor, Izsák Márton. Sokat tanult ezektől a jeles mesterektől, különösen a kiváló szobrász Izsáktól, akinek a műhelyében, műtermében közvetlenül bekapcsolódhatott több jelentős köztéri munka kivitelezésébe is. Alapos felkészültséggel jelentkezett a kolozsvári művészeti egyetemre, fel is vették a szobrász szakra. De az új rendszer a kisüzemet és tizenkét hold földet birtokló apát kapitalistának és kuláknak nyilvánította, „osztályidegen" fiát félévkor eltávolították a főiskoláról. Korábbi tanára, Izsák Márton járta ki Bukarestben, hogy az exmatrikulált hallgatót a következő évben (1953) immár munkáskáderként vették vissza a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrász és pedagógia szakára. 1959-ben köztársasági ösztöndíjjal fejezte be ottani tanulmányait. Talentumait kitűnő tanárok irányításával gyarapíthatta. Kós Andrástól mindenekelőtt azt tanulta, hogy a művésznek közössége szószólójává kell válnia, a szobrászati anyanyelv iránti hűséggel felvértezve hinnie kell abban, hogy az alkotó nemcsak népének, hanem saját lelkiismeretének is tartozik mindazzal, amivel önmagából a legjobbat adhatja. Vetró Artúr a gondolkodás fontosságára vezette rá, az európai kultúrára irányította figyelmét, és a szocreál szigorú megkötései idején is kitekintést biztosított az egyetemes művészetre, a modern irtányzatokra. A kortárs román szobrászat egyik legjelentősebb képviselője, Ion Irimescu gondolataiból elsősorban azt jegyezte meg, hogy a szobrászművészetben is mennyire nélkülözhetetlen a harmónia, amely a tömegek illő térbeli elhelyezésében nyilvánul meg. Másik mesterét, Szervátiusz Jenőt pedig kiváló emberként is példaképének tekinthette. Annyira csodálta faragásait, mindazt, ahogyan a formavilágát is alárendelte a fának, hogy már-már úgy vélte, abba kell hagynia a fafaragást, mert ezt a szintet másnak nem lehet elérni. Tanulni viszont mindenkitől lehet. A jóbaráttól, jeles kollégától, a majdan Párizsban világhírnevet szerzett Román Viktortól például azt, hogy „nem szabad mást tennünk, csak azt, amiben hiszünk, csak azt, amitől önmagunk maradhatunk". Hunyadi máig ragaszkodik ehhez a meggyőződéséhez. Magasra ívelő életpályája, hat évtizedet átölelő eddigi alkotóművészete következetesen ezt tükrözi.

Az államvizsga után az ország egyik legeldugottabb vidékére, a máramarosi Avasba helyezik. Keveset marad ott, de a folklorisztikai szempontból rendkívül sajátságos és gazdag tájegység lenyomata az idő tájt a művészetében is felismerhető. Hazatérve Marosvásárhelyre, a bábszínházhoz kerül díszlet- és bábtervezőnek. Félév elteltével − ismét a származása miatt − eltávolítják onnan. A népművészeti iskolánál lesz óraadó tanár, egykori tanárával, a néprajzos Bandi Dezsővel két éven át rendszeresen járják a Székelyföldet, főleg Korond vidékét, a Sóvidéket. Az ottani élmények – az emberek, a szokásvilág, a motívumkincs – örökre elraktározódnak benne, folyamatosan táplálják munkásságát. Aztán a vásárhelyi alma materbe, a művészeti középiskolába térhet vissza a szobrászat tanáraként. 1961 és 1979 között számos fiatal tehetségnek adhatja át mindazt, amit a képzőművészetben fontosnak tart. Oktatói pályája alkotói létének egyik legnagyobb feladatával ér véget. Megbízzák, hogy az elhunyt Kulcsár Béla terveit továbbfejlesztve, kollégájával, Kiss Leventével együtt készítsék el az Agyagfalvi emlékművet. Közel két esztendőt áldoz erre a monumentális munkára. És ettől kezdve csakis az alkotásnak él. Még középiskolás volt, amikor 1951-ben először kiállított, egyetemista, mikor az első márványportréja, a klasszikus szépségű, üde kalotaszegi Kislányfej megszületik, és olyan sikere van, hogy elindítja a múzeumokba, közgyűjteményekbe kerülő műveinek sorát. Rövidesen Marosvásárhely országos jelentőségűvé fejlődő képzőművészeti életének mind meghatározóbb egyéniségévé válik, évről évre rendszeresen részt vesz a tartományi, megyei, megyeközi, országos tárlatokon. Első egyéni kiállítását 1961-ben rendezi meg Csíkszeredában. Abban az évben tagja lesz a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Nem csak pályatársai elismerésének, megbecsülésének örvend, az egész magyar közösség egyik nagyra tartott, példaadó, tevékeny emberét tiszteli személyében. 1990-től négy évig elnökként irányítja a művészek szakmai szövetségének helyi fiókját, majd felveszi soraiba a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, valamint a Barabás Miklós Céh is. 2005-től választja tagjául a Magyar Művészeti Akadémia. A különféle művészeti, állami és regionális díjai – Kolozsvári testvérek-díj, Koller díj, Magyar Örökség Díj, Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata, Marosvásárhely Díszpolgára cím, Marosfelfalui Fibula − egy kivételesen termékeny és elismerésre méltó alkotói életművet, közéleti tevékenységet honorálnak.

Fő és örök témája, ihletője az ember, minden, ami emberi, emberközeli. Műtermét mindenkor kőből faragott, agyagból, gipszből formált, fémből öntött arcok, fejek, alakok népesítik be, munka közben is köznapi vagy fiktív személyek szobormásai, domborművei veszik körül, de folyamatosan bővülő nemzeti panteonja hagyja mindenkiben a legmélyebb benyomást. Páratlan kitartással örökítette meg egész alakban vagy mellszoborban, reliefeken, plaketteken történelmünk nagyjait, népünk, nemzetünk kiemelkedő személyiségeit, elöljáróit, főembereit, szellemi géniuszait. Erdélyi és magyarországi tereken, szoborparkokban, középületeken, intézményekben, létesítményekben mintegy félszáz időtálló plasztikája, emlékműve hirdeti jelképerővel, hogy mi fontos igazán számára, az övéivel azonosuló, „történelmi emlékezetünket gyógyító" (Sütő András) művésznek. Voltak évtizedek, amikor a romániai diktatórikus rendszer, a hatalom, a többségi elnyomó politika teljes mértékben elzárta a kisebbségi alkotók előtt a köztéri alkotások, a historikus szobrászat, a nemzeti jellegű, monumentális munkák lehetőségét. A szobrász Hunyadi akkor az ötvösség, az ékszerkészítés útját választotta, és beásva magát a fémművesség múltjába, a népi motívumkincset kamatoztatva, ebben a műfajban is kimagaslót, egyedit alkotott, iskolát teremtett, követőket nevelt. Amikor pedig az esély végre megadatott, a legjobbat nyújtva igyekezett szolgálni a hiánypótlást, gazdagítani a magyar térszobrászatot. Különleges teljesítmény az, amit az utóbbi két évtizedben megvalósított. S az életmű tovább gyarapodik. Több új szobra vár már arra, hogy tartalommal, üzenettel, jelenhez, jövőhöz szóló értelmes látvánnyal töltse meg még otthonosabbá tehető tereinket.

„Örök hűséget esküdtem a szülőföldnek"

Máthé Éva beszélgetése Hunyadi László szobrászművésszel

Marosvásárhely, Nagyenyedi utca, 8. szám. A legtöbb marosvásárhelyinek f-fogalma sincs arról, hogy a városban létezik ilyen nevű, utca. Arról még kevésbé van tudomásuk, hogy benne található Hunyadi László „műterme". Az idézőjel nem véletlen. MeH a kis házban nincs semmi, de semmi műtermi jelleg. (Hatalmas, világos, üres belső terek, földig érő ablakok stb. - mint a filmekbe?i.) Az épület egy földbe süppedt családi muszájház (majd kiderül, hogy mit takar e furcsa fogalom), melyben ma már senki nem lakik, csak az enyészet bomlasztja csendesen, kitartóan, mint titkos féreg, mely folyton rág. Belül, a szabálytalan, nem konvencionális, poros műteremben időtlen ülnek formába, fémbe, kőbe a Hunyadi Lászlói míves formák, a megszólalásig élethű portrék, írói arcmások… A polcon ütött-kopott táskarádió. Gurgulázó hangok, recsegések, ropogá­sok kíséretében szól a Kossuth Rádió hangja. Ebben a környezetben telnek Erdély egyik legjelentősebb szobrászának napjai.

A Hunyadi családban volt-e előzménye az Ön igen sikeres képzőművé­szeti ténykedésének? - Nem volt semmi ilyesmi

Első generációs városlakó?

Nem vagyok városlakó.

Akkor minek tartja magát?

Falusinak. Apám egy kilencgyerekes falusi parasztcsaládban született, heten nőttek fel, és a testvérek közül egyedül ö tanult. Apai nagyapám Dicsöszentmártonban dolgozott, ott volt asztalosműhelye. Anyám már városi lánynak számított.

Tehát félig-meddig nem is első, hanem második generációs városi… És itt, a Nagyenyedi utcai kis házban városszéli embernek tartja magát?

A lényeg az, hogy a falut a városnál jobban szeretem. Ha nem muszáj, nem is megyek be a központba. Egyébként a Poklos-patak mellett lakunk.

Az is egy „aligvárosi" környezet. Térjünk vissza kissé a múltba. Édesapja miért került kuláklistára?

Szülőfalumban, Küküllődombón volt termőföldünk, a falu mára már összenőtt Dicsőszentmártonnal. Apám öt évet kint töltött Amerikában, s mikor hazajött, megvásárolt egy téglagyárféleséget, azt rendbe tette, úgyhogy „gyáros" lett belőle, de a földművelésről sem tudott lemondani. Ökröket, tehenet, lovakat tartott. Tizenkét hold földje volt. Tehát kapitalista és kulák is volt. 1948-ban nem államosították a kisüzemet, akkor a munkásai nem egyeztek bele…

Hány munkása volt?

Szezonban dolgoztak, tavasztól késő őszig ment a munka, téglát és cserepet gyártottak úgy 40-45-en.

Szóval, az már egy komoly kisüzem volt.

Végül ötvenben vették el… Apám még néhány hónapon át üzemvezető volt, majd az elvtársak úgy döntöttek, hogy 24 óra alatt el kell hagynunk a szülői házat. Egy ideig még a faluban laktunk, aztán apám bejött Vásárhelyre, a téglagyárban főgépész volt. Utána az „Encsel Mórban" dolgozott (fémipari cég, neve ma Matricon Rt. - a szerk.), s onnan ment nyugdíjba hetvenéves korában. Tulajdonképpen az annakidején még nagyon rangos vásárhelyi fémipari szakiskolában végzett. Szóval, bejöttünk mind ide, a városba, a nővérem itt volt férjnél, a nagyszobájukat szekrénnyel elválasztották, s a mögött élt a mi egész családunk. Ebből a sokadalomból kerültem egyetemre…

Mit szólt a család ahhoz, hogy László fiúk művésznek készül? Művészeti középiskolát végzett?

Fémipari iskolába jártam. Majd amikor megalakult a művészeti iskola, átiratkoztam. De már ezt megelőzően a Bolyai iskolában a Bandi Dezső kezei alá kerültem, ő indított el a művészi pályán. Anyámnak azt mondta, hogy hiába akarnak belőlem műszaki embert faragni, vagy építészt, mert úgyis szobrász leszek. Jóslata, sajnos, bevált. Otthon nem volt baj emiatt. Különösen anyám nagyon szerette a művészetet, főleg az irodalmat, zenét, habár csak négy polgárit járt… Az egyetemre első próbálkozásra bekerültem, viszont a félév végén, amikor kezdődött a szesszió, mint osztályellenséget, kirúgtak.

Ez hányban volt?

1952-ben. A következő évben Izsák Marci bá' fölment Bukarestbe, a minisztériumba, s elintézte, hogy mint munkáskádert fölvettek. Aztán így, második nekirugaszkodásra ösztöndíjjal végeztem.

Szóval, származása miatt kirúgták, majd származása miatt visszavették. Furcsa idők jártak…

Ez így volt. S ha egy évet még az egyetemen maradok, akkor ismét kirúgtak volna, mert óriási tisztogatás következett.

1956 az egyetemen érte?

Igen, akkor még egyetemre jártam, de a forradalmi időket aránylag szárazon megúsztam, bár egy hónapon keresztül minden este kihallgatásra mentünk az UTM-hez. Faggattak. Sokan rosszabbul jártak, mint én. Tirnován Alit, Balázs Imrét bezárták, majd Péterffy Irénkét is. Az egyik román kollégánkat, aki szintén benne volt az 56-os pontok megfogalmazásában, áthelyezték Bukarestbe, ott elvégezte az egyetemet, kiment Svájcba tanulmányútra, és „véletlenül" belefulladt a Genfi-tóba. Pedig sportoló volt…

Kit, kiket tart tanítómesterének?

Mint említettem, Bandi Dezső indított el, és négy éven át a művészeti középiskolában Izsák Márton tanított. Ott érettségiztem. Az egyetemen nagy szerencsém volt, mert a román szobrászatnak a legkiválóbb mestere. Ion Irimescu tanított. Nagyon szerettem, tiszteltem, kiváló ember volt. Tőle rengeteget lehetett tanulni. Sajnos, Irimescu csak két évig tanított. Rövid ideig Kós András, Kós Károly fia is oktatott, ő volt a katedrafőnökünk. Utána Vetró Artúrhoz kerültem, aki kiváló tanár, pedagógus és ember volt, baráti viszonyba kerültünk egymással. Az volt az előnye, hogy a saját stílusát és koncepcióját nem kényszerítette rá a tanítványokra. Mindenkit engedett a saját útján haladni. A célja is az volt, hogy mindenkiből egy egyéniséget hozzon ki.

Volt olyan típusú tanára, aki a stílusát bele akarta sulykolni a tanítványokba?

Hogyne, volt ilyen. Nem akarok neveket emlegetni. Nagyon szerettük még Szervátiusz Jenő bácsit, kedves, kiváló ember volt. Csodáltam a faragásait. Annak idején Bandi Dezsőnél faragással kezdtem a szobrászatot, és éveken keresztül arra készültem, hogy féiból fogok faragni, de éppen Szervátiusz Jenő miatt annyi gátlás alakult ki bennem, hogy lemondtam arról. Úgy éreztem, hogy hozzá hasonlót sem tudok alkotni. Annyira alárendelte formavilágát is a fának, hogy azt csak csodálni lehetett. Eszmeileg is föból vannak az alkotásai. Nem éreztem magamban annyi képességet, hogy azt meg tudjam csinálni. Tehát végül lemondtam a fóról.

Alkotásait, szobrait melyik művészeti irányzatba lehetne besorolni? Van-e valamilyen közös vonásuk? Melyik szobrásziskolához tartozónak vallja magát?

Nagyon szeretem a portrét. Szívesen készítem ezeket, néha sikerül, máskor kevésbé. De ezt nem az én dolgom megítélni. Saját magammal sosem vagyok megelégedve. Bármiről legyen szó. Pályámon voltak kitérők is. Például volt olyan időszakom, hogy 10-15 éven át egyáltalán nem készítettem szobrot.

És egy szobrász ilyenkor mivel foglalkozik?

Rátértem a fémművességre, ötvösködtem.

Közismertek és elismertek a Helikon írócsoportosulás tagjairól készített plakettjei. Ezeket mikor kezdte készíteni?

Azt hiszem, 1997-ben. De már azelőtt készítettem plaketteket. Ezeket néhány barátom, ismerősöm meglátta, mint Bogyó Levente, Csiszér Sándor… S mondták, hogy ebből jó lenne sorozatot csinálni. Az erdélyi helikonosoknak a portréit kihozni.

Itt, a műteremben most éppen a Horváth István portréján dolgozik. Eddig hány darab van ebből a sorozatból?

A százat meghaladja a számuk. Az első Bözödi György volt, az részben szívügyem volt, mert a nagyapám szülőháza a szomszédja volt Bözödi György házának. Majd következett Szabédi László, Sükösd Ferenc, Kemény János, Wass Albert…

Hosszú a sor, száz nevet úgy sem lehet kapásból felsorolni.

Rajtuk kívül más személyiségek is szerepelnek plakettjeim sorozatában: fejedelmek, zeneszerzők… A legtöbb középméretű, 21 cm átmérőjűek, a nagyobbak meghaladják az életnagyságot. Horváth Pista bá' portréja a „magyarózdi toronyaljában" lesz elhelyezve. Az Ipó Lászlóé pedig Székelykeresztúron az emlékházban. Az is most készül. Ezek nagyobb méretűek.

Egy előbbi kérdésemre nem kaptam választ. A szobrászatban mennyire érvényesülnek olyan irányzatok, mint például a festészetben az expresszionizmus, impresszionizmus, vagy más stílusok? Ón milyen irányzathoz, iskolához tartozik, ha lehet erről beszélni? Az világos, hogy a realizmus jegyében alkot.

Absztrakttal is próbálkoztam, van néhány ilyen jellegű munkám is, de az az elvem, határozott meggyőződésem: ahhoz, hogy valaki jó absztrakt szobrot tudjon csinálni, nagyon kell tudnia. Mert az absztrakt művészet − a szobrászatban, grafikában, festészetben is − a térnek a filozófiája. Nem idegen tőlem az a stílus sem, de nem szeretnék valami híg limonádét készíteni.

Tehát ha az absztrakt mű mögött nincs filozófia, akkor menthetetlenül „limonádé'' lesz belőle…

Nagy térérzék keli hozzá, tiszteletben kell tartani azt a bizonyos aranymetszést, amit a reneszánsz idején már megfogalmaztak és konkretizáltak a nagy mesterek. A realista ábrázolás közelebb áll hozzám. Sajnos, az a történelmi korszak, amiben felnőttünk, életünk nagyobbik részét leéltük, megtiltotta, nem adott lehetőséget arra, hogy történelmi kötelezettségeinknek eleget tegyünk. Nagyon sok minden elmaradt, amit be kellene pótolni. Éppen ezért szívesen vállaltam azt, hogy ilyen realista ábrázolásmóddal próbálok emléket állítani olyan személyiségeknek, akiknek hosszú évtizedeken keresztül nem adatott meg az a lehetőség, hogy tisztelőik szobrot áUítsanak nekik.

Ha mái' ezt szóba hozta, akkor foglalkozzunk a köztéri szobraival. Több magyarországi és romániai városban találkozhatunk alkotásaival. Melyek ezek közül a kedvencei?

Az első köztéri munkám a fehéregyházi Ispán-kútnál levő Petöfi-kö, amit aztán oly sokszor, oly szépen „megdolgoztak"… Utána következett Márkosfalván, Sepsiszentgyörgy közelében, a művész Miklós szülőfalujában a Barabás Miklós-szobor, amit márványból faragtam ki. Szalárdon is van egy dekoratív jellegű munkám - a forrásnál. Marosvásárhelyen én készíthettem el a színház épületének a kapuját, a házasságkötő termekben és az ifjúsági házban a csillárokat, világító testeket. Ezeket a dolgokat még 1989 előtt állami megrendelésre készítettem. 1990 után az első köztéri munkám az Apor Vilmos mellszobra, amelyet Segesváron, a plébánia udvarán, a várban helyeztek el. Ezt követte a székely udvarhelyi Orbán Balázs-szobor, majd a Márton Áron-szobor, ez szintén Udvarhelyen található, a Szent Istvánplébánia feljáratánál…

Magyarországról mikor kapta az első megrendelést?

1997-ben úgy nézett ki, hogy Pannonhalmára Szent György-szobrot kell készítenem, de az nem jött össze. Később Keszthelyen akartak felállítani egy második világháborús emlékművet. El is készült, bronzból kiöntötték, nagyon jó szobornak tartom, csak egy kissé absztrakt. Az emlékműveknél elengedhetetlen ünnepélyesség valahogy hiányzott belőle. A lakosság nem fogadta el, ekkor felkértek arra, hogy valami más tervet készítsek. Összehoztam, gótikus elemekből áll, és lényegében egy parasztmadonna. Ezzel már elnyertem a lakosság meg az önkormányzat tetszését. Megbíztak a kivitelezésével. Rengeteg nehézség, munka volt vele. Mészkőből készült, 2 méter 30 centis figura. Azon is évekig vitatkoztak, hogy Keszthelyen hova kerüljön az emlékmű, végül az idén, március 15-én gyorsan felállították, leleplezték. Talán azért, hogy a polgármester érdemeket szerezzen.

Szóval ez egy jellegzetesen kisvárosi hercehurca volt…

A javából. Tavaly Kalocsán hét érseki szobrot állítottak fel, hat kisebb méretűt, 1 méter 30 centist, és egy 2 méter 30 centist. Ezt hét szobrász készítette, Erdélyből Bocskai Vincét és engem vettek be a csapatba. Keszthelyen és Pesten dolgoztam ezen, s tavaly augusztus 19-én avatták fel a szoborcsoportot. Évente részt veszek a Hortobágyi Alkotótáborban, immár öt éve. Ott megbíztak azzal, hogy Hajdú- hadházára, a művészeti iskola elé készítsek egy Múzsát. Elkészítettem a vázlatot, utólag kiderült, hogy pályázaton vettem részt, ezt nem tudtam. Megkaptam a megbízást. Részben ottani kőfaragók kezdték el a munkát, kinagyolták, nem a legjobban, rengeteg munkával hoztam helyre. Végül sikerült, és nagyon szép helyre került. Tavaly szeptemberben állították fel.

Az egyik legutóbbi jelentős alkotása a marosvásárhelyi Petőfi Sándorszobor, melyet tavaly december 16-án lepleztek le.

Igen, rendkívüli gyorsasággal készült…

Miután évekig vita folyt arról, hogy hova kerüljön…

Két-három hónap kellett volna még ahhoz, hogy alaposabb munka legyen. Ez volt életem legnagyobb kihívása.

A gyorsaság vagy a feladat szépsége miatt?

A gyorsaság miatt. De a téma maga is próbára tett. Gyerekkorom óta foglalkoztat Petőfi figurája. Ez, amit csináltam, egy olyan vázlat alapján készült, amit még másodéves egyetemista koromban mintáztam, az egyik tanáromnak nagyon tetszett, kiégettem és neki adtam. Életem első szobra, amit nyilvános kiállításon, profi képzőművészekkel középiskolásként kiállíthattam, szintén egy Petőfi-portré volt, egy mellszobor.

Szóval, ez a téma egyike a kedvenceinek. Milyen anyagból dolgozik a legszívesebben?

Szívesen dolgozok kőből. Jó néhány márványszobrom is van. Diákkorom első munkája, amit az állam megvásárolt, az egy kalotaszegi kislányt ábrázoló márványfej volt. Utolsó éves egyetemista koromban történt, akkor már jogunk volt kiállítani. Későbbi bukaresti kiállításokon is keltek el márványszobraim. A bukaresti múzeumba is került belőlük. Tudomásom szerint az egyik Bákóban található. Később a fémmegmunkálással foglalkoztam szívesen. Jó néhány lemezszobrot, domborművet, dekoratív elemet, tálakat, plaketteket, ékszereket is csináltam fémből

Minden korban meg lehetett élni a szobrászatból? Vágy oktatással is foglalkozott?

Húsz éven át tanítottam. Pályafutásomat a marosvásárhelyi bábszínháznál kezdtem, onnan aztán gyorsan kirúgtak.

Ott díszlettervezőként, bábtervezőként dolgozott?

Mindkettő… Mielőtt kirúgtak, összesen egy darabhoz sikerült megterveznem a bábukat, de ehhez hozzá kell tennem, hogy már középiskolás koromban „félnormális", azaz félnormás báb- és díszlettervezője voltam a marosvásárhelyi bábszínháznak.

De akkor mi volt az oka a kipenderítésnek? Hiszen ezek szerint a tervezett bábok megfeleltek a követelményeknek…

Persze, a bábok jók voltak… Szegény Antal Pali, az akkori igazgató, nagyon ragaszkodott hozzám, és mindent megtett annak: érdekében, hogy megtartson. Mégis eltávolítottak. Utána letelt egy év, és fölvettek a népművészeti iskolához. Korondra jártam… Akkor a fazekasok még nem voltak olyan „nagy művészek", mint manapság. Még velünk is szóba álltak. Bandi Dezső irányításával kivittük az udvarhelyi múzeumból a régi, sóvidéki kerámiatárgyakat, és a fazekasokkal naponta összejöttünk néhány órára, hogy a népi kerámiát tanulmányozzuk. Próbáltuk visszatéríteni őket az ősi, sóvidéki formákhoz, motívumvilághoz. Két éven át ezzel foglalkoztam. Ott is félnormás voltam, és motorbiciklivel jártam Korondra. Minden hónapban egy hetet töltöttem ott. Majd a mar-osvásárhelyi művészeti iskolában tanítottam húsz éven át. Majd közbejött az agyagfalvi negyvennyolcas emlékmű, amit szegény Kulcsár Béla kezdett el, de még vázlatkészítés közben bekövetkezett a tragédia, az ő halála. Ekkor megbíztak engem és Kiss Leventét, hogy próbáljuk meg elkészíteni a végleges tervet és a kivitelezést. Ez egy iszonyúan komoly feladat volt. Fizetés néllíüli szabadságot kaptam a tanügytől.

Ez mikor történt?

1978-ban. Három évig tartott a munka. Elkészítettük a tervet. Ekkor ebből éltünk. Állami szerződés alapján dolgoztunk, előleget kaptunk. A képzőművészeti alapon keresztül a Művelődési Minisztérium finanszírozta a munkát. Tavasztól őszig a borszéki kőbányában nagyoltunk. Az elején tíz kőfaragó dolgozott nekünk. 21 köbméter kő van benne a szobrokban. Egy üvegcsűri kiváló faragómester is velünk dolgozott, aki Izsák Mártonnak is sokszor faragott. Végül a hatalmas, több mint két méter magas szoborcsoport elkészült, kikerült a helyszínre, de az avatására nem került sor annak idején, mert olyan feliratot akartak rátenni, amivel az akkori propagandatitkár, Valter elvtárs nem értett egyet, mondván, hogy kompromittálná az egész erdélyi negyvennyolcas szabadságmozgalmat.

Tehát olyan román nyelvű szöveget akartak rátenni, amibe a magy>ar hatósági emberek sem mentek bele…

Azt nem lehetett elfogadni. Valami olyasmi volt, hogy „az ősi román földért küzdő székelyek emlékére".

Tehát végül felirat nélkül maradt az emlékmű, és a hivatalos leleplezés elnapolódott egészen 1990-ig, ha jól emlékszem.

Valóban '90-ben került fel az eredetileg eltervezett szöveg, amelynek betűi korábban elkészültek, de a betűket elásták. Az idézet az, amit még Kós Károly választott ki a negyvennyolcas kiáltványból… „Szász és oláh testvérek, békét, szabadságot óhajtunk e honban" - valahogy így hangzik. Rejtegették a betűket, ahova elásták, az kegyhely lett, odajártak az emberek. 1990-ben aztán megvolt a nagy avatás, ünnepély, és a háromnyelvű szöveg is a helyére került.

Vagyis három évig ez biztosított önnek megélhetést. Utána mi következett?

Mire visszamentem volna a tanügybe, a művészeti iskola megszűnt. A pedagógiai líceumhoz csatolták, s akkor már fölöslegesnek tartottam, hogy visszamenjek tanítani; szabadúszó lettem. Megtörtént az átadás, kifizették az emlékművet. Később főleg a Veres Nicolae elsőtitkár jóvoltából kaptam a dekoratív munkákra szóló megrendeléseket. Már nem is tudom, hogy városi vagy megyei titkár volt, de mindenesetre sokat tett Marosvásárhelyért, a kultúráért. Az ő ötlete volt az egykori Kárnász-ház felújítása, eredeti formába való visszaállítása, és oda létesítették a házasságkötő termeket. Ekkor bíztak meg az ottani csillárok készítésével. Állami megbízásokból éltem, és a Művészet Alapnak is dolgoztam. Meg tudtam élni.

A társadalmi átalakulás után ez hogy müködöitf Miként alakult a művészek sorsa? Létezik-e még állami megrendelés, Művészeti Alap?

Nincs megrendelés. Kiállításokat is alig lehet összehozni. Elmaradtak a közös tárlatok is. Az állam megvont minden támogatást.

Marosvásárhelyen mikor volt utoljára gyűjteményes kiállítás? Tudtommal Molnár Dénes szervezett ilyesmit, míg élt.

Ő is és Simon Endre is szervezett, de inkább egyéni kiállításokra került sor, vagy valamilyen tematikához kötődtek a tárlatok. Egyébként én nem vagyok egy kiállító természet, nemigen szeretek kiállítani. Az utóbbi időben különben is lekötöttek a köztéri szobrok.

Ön azok közé a kevesek közé tartozik a művészek közül, akik mégis kaptak megrendeléseket, szép feladatokat kellett megvalósítania. Hogyan viszonyulnak mindehhez a pályatársak, a többi szobrász? Létezik irigység, szakmai féltékenység?

Erről jobb, ha nem beszélünk. Van irigység. A szobrászat természetesen nem egy egzakt tudomány. Százféleképpen lehet jól csinálni és ezerféleképpen rosszul, és mindenki másképp ítéli meg a munkákat. Van, aki a sajátját jobbnak tartja bárminél. Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az enyém a legjobb. Nem tehetek arról, ha az én munkámat elfogadják, a másét meg visszautasítják.

A marosvásárhelyi Petőfi-pályázaton hány vetélytársa volt?

Ha jól emlékszem, tizenegy résztvevő volt, de én sajnos, csak néhányat láttam a munkák közül. Meg kell mondanom őszintén, hogy mindenkitől sokkal többet vártam, mint amit nyújtottak. Nagyon jó nevű szobrászok vettek részt. Nagy mesterek készítettek olyan szobrokat, melyekkel nem tudok egyetérteni. Éppen ezért mondom, hogy Petőfit megmintázni rendkívül nehéz feladat.

Magyarországon vannak jó Petőfi-szobrok?

Hát szám szerint rengeteg van. Mielőtt hozzákezdtem a munkához, elmentem Debrecenbe, Pestre, megnéztem a Duna-parti szobrát… Ahova csak eljutottam, mindenütt tanulmányoztam az őt ábrázoló szobrokat, minden dokumentációt összeszedtem. A fehéregyházit is megnéztem, sajnos, annak az avatásán nem voltam itthon, azt Máthé István készítette, a jó szobrok közé sorolom, annak ellenére, hogy véleményem szerint egy kicsit tülmintázott. Közeledik a naturalizmus felé.

Ön szerint az erdélyi szobrászat hol helyezkedik el a kortárs szobrá­szatban? Külföldön ismerik az erdélyiek alkotásait?

Sok jó szobrász volt és van Erdélyben. Kegyelettel és szomorúan kell visszaemlékeznem Román Viktorra. Kiváló tehetség volt. Elég fiatalon kikerült Párizsba, és az a szobrászati műfaj, amit ő ott megteremtett, s amivel ő nagykőn befutott Párizsban, az egyedülálló. Szerintem, amit ő művelt, az több mint a Brancu. Emberközelibb. Neki sikerült az ősi, paraszti kultúrából visszamaradt tárgyi emlékekből, ekéből, boronából, más mezőgazdasági szerszámokból egy rendkívül lenyűgöző, monumentális formavilágot teremtenie.

Román Viktor nevéhez fűződik életének egy igen kellemes élménye, periódusa. Hogy is volt az, amikor a vendége lehetett?

Valóban az egy életre szóló élmény, emlék marad. Annak idején, 1971-ben Bukarestből fölhívtak telefonon, és megkérdezték, hogy hová akarok menni kéthónapos tanulmányútra. A Képzőművészeti Szövetség javaslatára történt. Mivel barátom. Román Viktor Párizsban élt, s különben is Párizs a művészet fővárosa, hát azt választottam, hogy Párizsba utazzak. Jut eszembe, hogy még diákkoromban mintáztam róla egy portrét, ami megmaradt, és a szülőfalujában, Homoródszentmártonban tavaly, amikor rá emlékeztek, a templomkertben fölállítottuk. Szülőfaluja iskolája a Román Viktor nevét vette fel. Ez különben Zoltán Aladárnak is a szülőfaluja, a kultúrotthon az ő nevét viseli. Szóval, a párizsi tartózkodás nagy élmény volt. Viktort a legnagyobbak közé sorolom. Ha jellegzetes erdélyi szobrászokat kellene felsorolnom, akkor feltétlenül közéjük tartozik Szervátiusz Jenő bácsi, és fiát, Szervátiusz Tibort is meg kell említeni, bár nem minden munkájával értek egyet, viszont vannak csodálatos dolgai, melyek valóban rangos helyet foglalnak el a magyar szobrászatban. Jelentős Kós András, és Vida Gézát is nagy szobrásznak tartom. A marosvásárhelyiek közül Puskás Sándor is jó szobrász. Kiváló kisplasztikái, érméi vannak Tőrös Gábornak. Nagyon szeretem még Gergely István kisplasztikáit, és ne felejtsem ki Péterffy László, erdélyi festő-szobrászt, aki Budapesten él. A fiatalok közül nagyra becsülöm Székely Jánost, aki Székesfehérváron él.

A magyar- irodalommal kapcsolatban gyakran mondogatjuk, hogy sajnos, nem ismerik eléggé, mert nem születik elég, jó minőségű fordítás, és talán ezért nem került méltó helyéi'e a világirodalomban. Viszont a képzőművészetben nincsenek nyelvi korlátok. Tehát emiatt könnyebb lehet a megmutatkozás, a kapcsolatteremtés, a nemzetközi művészeti vérkeringésbe való beilleszkedés. Ez megtörtént-e az erdélyi szobrászok részéről?

Igaziból a kapuk nemrég váltak nyitottá. Sokan kijutnak külföldre. Többen nemcsak Magyarországra, de Nyugatra is eljutottak. Gyarmathy Janó, Bálint Karcsi is közéjük tartozik.

Ön szerint ma hol van a világ szobrászatának a központja? Egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni? Vagy csak elszigetelt iskolák, műhelyek léteznek?

Párizs mindig a képzőművészet világközpontja volt. Egy amerikai művész számára is az. Bármely művésznek a világon rangot jelent az, ha Párizsban állíthat ki. Míg ott tartózkodtam, minden kiállítás-megnyitóra elvittek. Erről ott, a helyszínen is meggyőződhettem.

Manapság létezik-e például olyan kiállítás, melynek azt a címet lehetne adni, hogy „A világ legnagyobb szobrászai"?

Bizonyos irányzatokon belül lehetne ilyen gyűjteményes tárlatot összehozni. De mint mondottam, ez nem egy egzakt tudomány. Ezen belül semmit nem lehet fölfedezni és szabadalmaztatni.

Szóval, nincsenek abszolút értékek?

Komoly értékek vannak, de ezek mindig a társadalom egy bizonyos rétegéhez szólnak. Pontosabban a társadalom bizonyos igénylői csoportjához kötődnek a remekművek. Beindultak az újfajta irányzatok, például az akció-art, az installáció… Érdekesek, de nem tudom, mennyire lehet ezeket képzőművészetnek tartani. Talán az akciót a színészek meg a koreográfusok jobban csinálják. Például a marosvásárhelyi magyar társulat új produkciója, A színésznők című előadás végén, annak a befejezése, az volt egy igazi akció. Nagyon ötletes, szenzációs megoldás volt a befejező kép. Az már túlmutatott a színjátszáson. Attól az egész előadás misztikus hangulatot kapott.

Úgy érzem, nem kerülhetem meg azt az immár közhelyszerű megállapítást, miszerint Erdélyből „sokan elmentek, kevesen maradtunk. " Bár ha számszerűsíiiink, reálisabb azt mondani, hogy „kevesen mentek el, sokan maradtunk". Nézőpont kérdése. Ön mindenesetre maradt. Miért?

Én nem mentem el. Zsenge ifjúkoromban sokat csalogattak. A pesti rokonok menyasszonyokat is hoztak. Az én példaképem édesapám volt, aki öt év után, amikor már megkapta az amerikai állampolgárságot, amikor elege lett az idegenből, fogta magát, és hazajött a szülőfalujába.

Elmondta a családnak, hogy miért tért haza? A honvágy volt a fő ok?

A honvágy. Egy alkalommal, amikor − ha jól emlékszem, Dicső- szentmártonban Bálint Karcsinak a Sípos Domokosról készült szobrát lepleztük le − hirtelenjében valamivel kapcsolatban azt mondottam, hogy „kötelez a szülőföld, aminek kimondatlanul is örök hűséget esküdtem", éppen jelen volt Czine Mihály. Ekkor hozzám lépett, és azt kérte: „add ide a szöveget". Csakhogy nekem nem volt leírt szövegem. Szabadon mondtam, amit gondoltam. így gondoltam.

Egyetlen lánya, Orsolya viszont kivándorolt… Emlékszem rá, hogy mikor ez megtörtént, megsínylette. Olaszországban él?

Szicíliában él. Az már nem is Olaszország. A legdélibb részén lakik. Afrikával egy délövön található. Számomra az volt döbbenetes, hogy ő mást akart, nem ilyen életet képzelt el magának. Székely udvarhelyen végezte a tanítóképzőt, kiváló tanuló volt. Már ott nagyon jól megtanult angolul. Pedagógus akart lenni. Három éven át tanított idehaza. Nagyon lelkesen és jól csinálta. A tanítványai imádták. Aztán egy baráti körben megismerkedett a szicíliai sráccal. Most azt mondom, sajnos nagyon jól tudott angolul, így szóba tudott állni vele. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, nem engedem, hogy megtanuljon angolul. Bár inkább franciául vagy németül tudott volna.

Tehát férjhez ment egy szicíliai fiúhoz, végül ez volt az oka kiköltözé­ sének. Mivel foglakozik?

Evekig nem volt állása.

Magyar tanítónőre Szicíliában éppen nem volt kereset…

Nem volt ilyesmire szükség. Ő azt gondolta, hogy ha négy nyelvet beszél, hiszen olaszul is megtanult, valamelyik turisztikai hivatalban fog elhelyezkedni. De erre nem volt lehetősége. A tavaly, 2000-ben kapott végre állást. Egy butikban 45 fokos melegben fél fizetésért cipőket árul.

Orsolya, a gyönyörű lány, az egyetlen gyereke, ha nem tévedek.

Így van.

Önnek a felesége is képzőművész, nem is akármilyen. Lányuk nem művészkedett?

Nem. Muzsikusnak nem volt utolsó. Hegedülni tanult.

Meglátogatta? Egy művészembernek nem lehet utolsó látvány Szicília.

Nem jártam ott. Időm sem volt rá. Nem is kívánkozom. Déli része kopár, sziklás vidék, sok az antik rom, műemlék. Vegetáció, termőföld szinte nem létezik. Olaszország legszegényebb vidéke…

Ha azt kérdezem, hogy melyik a kedvenc szobra, akkor - kapásból - mit válaszol?

Nem is tudom. Talán nincs ilyen… Vannak olyanok, melyek közel állnak a szívemhez. Azt sem mondhatom el, hogy az a kedvencem, amit éppen csinálok. Mert ha körülnéz, akkor láthatja, hogy a műhelyem tele van megkezdett és be nem fejezett munkákkal. Ez úgy történik, hogy elérek vele egy bizonyos szintet, és akkor bele&radok. Félreteszem, egyébhez kezdek. Akkor az sem megy, és megint előveszem a korábbit… Ott van például egy letakart Szent István-portré, ami ki van már öntve, Marosszentkirályon lesz felállítva… Egy éve kiöntöttem, aztán rájöttem, hogy kéne még rajta dolgozni. Egy másik letakart portré Héjjá Sándort, Suncit, a korán elhunyt színészt ábrázolja. Egy dombormű elkészült, az a sírkövét díszíti. Viszont egy körplasztikát is mintáztam róla. Az is itt áll több mint két éve. Aszalódik. És vannak még ilyen érlelődő dolgaim.

Szeretném, ha szólna néhány szót erről a mikrokozmoszról: a házról, az udvarról. Mondotta, hogy a házat akkor építették, apránként, amikor nem volt hol lakniuk.

Ez úgy történt, hogy apámnak sikerült megvennie ezt a városszéli telket. Aztán Maroskeresztúron vettünk egy csűrt meg egy istállót. Én eladtam a motorbiciklimet. Bepótoltam a családi költségvetésbe. így sikerült összehozni a házikó első részét, a szoba-konyha-verandát. Saját erőből. Mikor az egyetemet elvégeztem, akkor történtek a marosvásárhelyi főtéren a bontások, anyagot lehetett szerezni. Sajátkezűleg, néhány kollegával építettem föl ezt a helyiséget, ahol most a műtermem található. Kicsit hátrébb nyomtam a falakat, aztán kicsit oldalra. lg}' készült. Apránként.

A ház előtt pedig ott áll a „limuzin". Piros színű. Hány éves? Milyen márka?

A legszebb korában van. Tizennyolc éves. Négyes Renault.

Szóval ennyit hoz a konyhára a szobrászat. Gondolom, nem élt nagylábon. Nem is volt rá igénye?

Nem voltak ilyen igényeim. Legyen meg a legszükségesebb. Nem ártott volna, ha többet keresek. Dehát édes Istenem… Nem srófoltam fel az igényeimet, de nem is nélkülöztem… Otthon még van egy harmincéves 1100-as Daciám. Nem jó semmire. Már eladni sem lehet…

Művek közgyűjteményekben

Bukarest, Kortárs Művészet Nemzeti Múzeuma

Constanta (Románia), Művészeti Múzeum

Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum

Egyéni kiállítások

1964 Csíkszereda, Kultúrház

1971 Kolozsvár, Képzőművészeti Alap Galériája

1992 Marosvásárhely, Bernády-ház

1996 Székelyudvarhely, Kultúrház

1996 Csíkszereda, Kriterion Galéria

1997 Szováta, Teleky Oktatási Központ

2002 Kiskunfélegyháza, Petőfi Sándor Gimnázium

2003 Budapest, Székely Ház

2003 Marosvásárhely, Bernády-ház

2004 Természet és történelem, Gödöllő, Gödöllői Galéria (Abonyi Zsuzsannával)

2004 Udvard, Művelődési Ház

2006 Fertőszéplak, Művelődési Ház

2006 Alsóőr, Művelődési Ház

2011 Budapest, Országos Mezőgazdasági Könyvtár (Novák Józseffel)

2013 Retrospektív kiállítás, Marosvásárhely, Bernády-ház

2016 Magyarház, Bukarest (feleségével, Hunyadi M. textilművésszel)

2016 Leányfalu (feleségével, Hunyadi M. textilművésszel)

Csoportos kiállítások

2015-2019 Barabás Miklós Céh kiállításai, Maros megyei, Bernády-ház

2017, 2019, 2021 Országos kiállítás, Barabás Miklós Céh, Kolozsvár

2021 Országos kiállítás, Barabás Miklós Céh, Csíkszereda

Szimpozionok, művésztelepek

1973 Oronsko

1974 Árkos

1975–1979 Barátság Művésztelep, Gyergyószárhegy

1992–1993 Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelep, Zalaegerszeg

1999–2007 Hortobágyi Alkotótábor, Hortobágy

2000–2004 Bolyai János Alkotótábor, Marosvásárhely

2005–2011 Vadárvácska Nemzetközi Alkotótelep, Gyergyóalfalu

2010, 2015, 2016 Borospatak Művésztábor, Gyimesfelsőlok

2013 Vadárvácska Nemzetközi Alkotótelep, Gyergyóalfalu

2015 Vadárvácska Nemzetközi Alkotótelep, Gyergyóalfalu