Jahoda Maja

Jahoda Maja: „Honnan jöttem, hol jártam, hol vagyok?..."

Hatéves korom óta élek Magyarországon, az iskoláimmal nagyon nagy szerencsém volt: szerettem tanulni, mert mindig volt két-három olyan karizmatikus tanárom, aki miatt boldogan mentem az iskolába. Igazán meghatározó az életemre és később a munkámra, a Magyar Iparművészeti Főiskola volt. Az X-es származásom miatt két év sikertelen felvételizés után, 1962-ben kerültem a főiskolára. Óriási szerencsém volt, mert egy nagyszerű évfolyamba kerültem. Nemcsak a szakmámon belül, hanem az egész főiskola minden szakát tekintve is kiemelkedően jó évfolyam volt. Akkor alakult át a tanszék is, és indult el az építészetoktatás. Óriások tanítottak: Jánossy György, Jurcsik Károly, Szrogh György. Mindegyiküktől őrzök egy-egy olyan mondatot, ami minden egyes munkám előtt és közben ott villogott előttem. Jánossy György azt mondta, hogy „minden kijelentő mondat csak sok-sok kérdő mondat után következhet". Jurcsik Károly azt, hogy „százas tervet, csak akkor szabad rajzolni, ha húszasban fel tudtuk már rajzolni". Szrogh György pedig: „Minden munka akkora, amekkorát csinálunk belőle". Az igazat megvallva, nem tartozom azok közé, akik már kisgyerekkorukban elhivatottan tudták, hogy mik akarnak lenni. Rengeteg minden érdekelt, és azt hiszem, hogy harmadéves koromban kezdtem el tulajdonképpen kapizsgálni, hogy mire vállalkoztam. Addig fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent a belsőépítészet. Harmadévben volt egy tervezési feladatom Csomay Zsófiával közösen – a főiskolának a gondűzőjét kellett könyvtárrá tervezni. Akkor kezdett el halványan derengeni, hogy mibe is „léptem én bele". Ebben a harmadévben Reimholz Péterrel elkészítettünk egy Olaszországba kijutott pályázatot – ez kétfordulós pályázat volt –, az első fordulóban kiválasztottak tíz pályázati anyagot, köztük a miénket is. Ki kellett volna mennünk művezetni, legyártatni és a kész bútorokat újrazsűriztetni. Természetesen nem kaptunk engedélyt a kiutazásra, viszont a zsűriben volt Várhelyi György, magyar származású stockholmi főépítész, aki a pályázat után írt egy meghívólevelet, hogy a diploma után a szakmai gyakorlati évemet nála töltsem. Ez a lehetetlenek közé tartozott abban az időben számomra. Megmutattam ugyan a levelet az akkori rektornak, Pogány Frigyes professzor úrnak, aki azt mondta, hogy „semmi probléma, elmegyünk Aczél elvtárshoz, és akkor majd ez menni fog". Két évig jártunk Aczél György elvtárshoz – nem ment. Aczél mindig nemet mondott, és már úgy nézett ki, hogy ez reménytelen, amikor az egyik évfolyamtársnőmnek, Szilágyi Juliának az öccse, János, aki rádióriporter volt, behívott a rádióba és azt mondta, hogy csinálunk egy élő adást, azt nem lehet megcenzúrázni, beszélgessünk. Elmondtuk a történetet, a végén János nagy felháborodva mondta, hogy már a középkorban is kiküldték az inasokat a világba tanulni, és most, amikor itt van egy lehetőség, miért nem lehet?… Három nap múlva kaptam egy telefonhívást a belügyminisztériumból, hogy fáradjak be az útlevelemért, és kaptam egy telefont Aczél elvtárstól, hogy ezt soha nem fogja megbocsájtani nekem. Nem is bocsájtotta meg. Hozzáteszem, feltétel volt, hogy csak akkor diplomázhatok, amikor visszajöttem. Egy év diplomahaladékot kaptam. Akkor nyáron még az orgoványi kultúrházon dolgoztam Jurcsik Károllyal – amiért most küzdünk, hogy megmenthető legyen –, és ősszel kimentem Stockholmba.

Egy ideológiákkal és határokkal körülzárt országból egyszer csak ott voltam egy szabad világban – egy tapinthatóan szabad világban –, idegenektől, ismeretlenektől körbevéve, svéd nyelvtudás nélkül. Várhelyi György „belökött" az irodába, elém tett egy svéd nyelvű pályázati kiírást egy dél-svédországi városházáról. Azt mondta, hogy „csináld", és elment két hétre. Az irodában senki nem tudott magyarul, öt svéd építész dolgozott, és én ott álltam, némettudással ugyan, de svédül egy kukkot nem tudtam. Az éjszakáim ezután azzal teltek, hogy svédről németre fordítottam, és végül is megcsináltam a vázlatokat. Amikor visszajött Várhelyi Gyuri, akkor leültünk, megbeszéltük, elkészült a pályázat, beadtuk – harmadik díjat kaptam. Ez volt életem egyetlen építészeti munkája. Ugyanebben az időben, tehát ezen az egy éven belül, találtam egy kiírást az északi államok részére „A holnap bútora" című pályázatról – akkor már beszéltem svédül – és elkészítettem ezt a pályázatot. Elég hajszolt voltam, sokat kellett az irodában dolgozni. Rajzolós tervező voltam – a svédek elég csodálkozva nézték ezt, én meg csodálkozva néztem, hogy ők úgy terveznek, hogy különböző katalógusokat emelgetnek le a polcról. Ez a katalógus-módszer később itt is gyakorlattá vált, de akkor teljesen ismeretlen volt a számomra. El is felejtettem ezt a bútorpályázatot, amikor egyszer csak jött egy távirat az első díjról. Ez fantasztikus volt! Az első három hónapban Gyurinál nem kaptam fizetést, mert azt mondta, hogy ki kell próbálnia, hogy mit tudok, tehát gyakorlatilag Stockholmból az élelmiszerboltokon kívül semmi mást nem láttam, mert állandóan éhes voltam, nem volt pénzem, és rengeteget dolgoztam. Nem alakult ki semmiféle baráti kapcsolatom, mert erre nem volt lehetőségem. Megjött a pályázati értesítő, és egyszerre kinyíltak az ajtók az északi művészvilág felé. Mindenhova hívtak. Majdnem egy hétig voltam Alvar Aalto vendége – ami egészen fantasztikus volt. Voltam Ingmar Bergmannál és Liv Ulmannál Fårö szigetén. Utazni tudtam: bejárhattam Norvégiát, Svédországot, Dániát, Finnországot. De lassan kezdett eltelni az egy év. Elindult a dél-svéd bútorgyárban – Tibroban – a pályázati anyag előkészítése a gyártásra, de nekem haza kellett jönnöm a diplomát megvédeni, és ráadásul ezt úgy kellett valahogy megoldjam, hogy még érvényes útlevéllel vissza is tudjak menni a gyártásra. Persze, engedély nélkül. Hazajöttem, három hét alatt megcsináltam a diplomamunkámat. Egyedül diplomáztam – emlékszem, hogy borzasztó volt, olyan álmos voltam, hogy amikor a Szrogh tanár úr azt mondta, hogy kezdjem el az ismertetést, akkor én állva elaludtam, és úgy ébresztettek föl. De megcsináltam, túl voltam rajta, és két nap múlva fölültem a repülőre, visszamentem – engedély nélkül – Stockholmba, Stockholmból le Tibroba, ahol elkezdődött számomra egy fantasztikus élmény, a hathónapos prototípusgyártás. Olyan hihetetlen részletességgel, gondossággal és odafigyeléssel történt ez, amit azóta sem tapasztaltam. Hat hónap után megtörtént a nullszéria-gyártás. Közben Gyuri irodájában terveztem utazási irodát, szaunát, füstszaunát, és ismerkedtem Stockholmmal, mert akkor már lehetőségem volt rá. Eredetiben nézhettem meg Sigurd Lewerentznek lenyűgöző épületeit, ami az életem egyik legnagyobb építészeti élménye volt. És hát – elmúlt az év, vissza kellett jöjjek.

Hazajöttem, és a Lakótervbe mentem dolgozni – már biztos helyem volt Jurcsik Károly építész, későbbi férjem csoportjában –, ahol azonnal egy hatalmas munka: a szekszárdi főtérnek az épületei, az akkor pártszékház belsőépítészeti tervezése „szakadt a nyakamba". Persze, tele világmegváltó gondolatokkal, a Svédországból hozott „semmi sem lehetetlen" hittel láttam munkához. Elég nehezen szoktam újra meg a falakat. De szerencsém volt, mert az akkori Szigeti József Faárugyár, később Balaton Bútorgyár fiatal technikusa és igazgatója mindent vállalt azért, hogy a tervezett bútorok Magyarországon először ply-wood technikával legyenek legyártva. El is készültek, és tulajdonképpen ez volt az a munka, ami a szakmában a nevemet megismertette.

A Lakótervben tíz évet voltam – tehát nem is olyan jelentéktelen időt –, ebből az első hat évben rengeteget dolgoztam: Szekszárd után irodaházak, a kispaneles óvodák, bölcsődék, iskolák tervezése következtek.

1975-ben megszületett a lányom. Előzőleg egy néprajzi gyűjtés-csavargás során Vérteskozmára tévedtünk Karcsival, és beleszerettünk ebbe a kihalóban lévő kis faluba. Kölcsönkért pénzekből megvettünk egy elhagyott házat, majd miután a lányom megszületett, három év gyesre leköltöztem Vérteskozmára. Egy teljesen más életmód, egy teljesen más világ várt ott: egy kihalás szélén álló falu, ahol pár család élt, pár sváb, néhány betelepített bányász- és erdőmunkás, akik először gyanakodva nézték a pesti családot, ahogy felszántja a kertet és nem kukoricát, búzát vet bele, hanem füvet, gyümölcsfákat. De nagyon hamar elfogadtak minket, mert Karcsi, aki nagyon manuális ember volt, mindent megcsinált, állandó építkezésben volt, én pedig megpróbáltam élni a sváb parasztok mindennapjait. Ez egy csodálatos három év volt – talán az életem legboldogabb időszaka. Egyrészt mert a kislányomon minden pillanatban láthattam a változásokat – láthattam egy gyermeknek a világra nyílását, azt, ahogy felfedezte a világot, másrészt pedig boldog voltam attól, hogy a kútról vizet hordtam, fát vágtam, kemencében kenyeret sütöttem, távol voltam a szakmától a hétköznapokban. Hétvégén viszont Mészöly Miklóssal, Polcz Alaine-nel, Latinovits Zoltánnal és Ruttkai Évával, Molnár Péterrel, Balczó Andrással beszélgettünk, vörösboroztunk, énekeltünk. Feledhetetlen időszak volt. A ház kapuját Karcsi faragta nekem húsvéti ajándékképpen, rajta az ő monogramja: J. K. s az enyém: J. M. A falunak gyönyörű a temetője, ahova azért még ma is évente egyszer-egyszer visszajárok, nemcsak a csodálatos táj, hanem a gyönyörűen megöregedett temető is visszahív állandóan.

A három év lejárta után még egy évig a Lakóterv munkatársa voltam, akkor már Virág Csaba csoportjában. Ebben az időben készült a Magyar Távirati Iroda naphegyi székháza és a tatabányai közművelődési ház, mára már semmi nincs meg belőlük – a belsőből semmi sem maradt.

Megmondom őszintén, hogy soha nem tulajdonítottam jelentőséget a dokumentálásnak. Nemcsak, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget ennek, hanem lehetőségem se nagyon volt rá, hiszen abban az időben elég drága volt a dokumentálás – a régi hagyományos fotózással – és soha nem volt annyi pénzünk, hogy kettőnket dokumentáljuk. És én sokkal fontosabbnak tartottam, hogy Karcsi legyen dokumentálva – hála Istennek! Persze a tervezőirodáknál a tervdokumentációk és a tervezőirodai fotózások azért némi dokumentálást jelentettek, de a rendszerváltás utáni privatizáció, a tervezőirodák megszűnése bedarálta ezeket.

Az akadémiai székfoglaló miatt végigjártam néhány munkát, illetve megpróbáltam nagyon sokat végigjárni – nyolc olyan van közöttük, ami ma is fotózható és felvállalható, nem rakódott rá az idők sara és a változtatások.

1979-ben Karcsi el akart jönni a Lakótervtől, s akkor húztunk Vérteskozma körül egy 80 km-es gyűrűt körzővel, hogy kiválasszuk hova menjünk. Ezt Győrben megtudták, és odahívtak. Elköltöztünk Győrbe. A város maga fantasztikusan jól élhető, gyönyörű, jó léptékű, első pillanattól kezdve jól és otthon éreztük magunkat. A tervezőiroda öt éve viszont számomra pokol volt. A Lakóterv után egy teljesen érdektelen, irigykedő, oda nem figyelő, mindenféle módon befogadni nem képes helyre kerültem, irgalmatlanul rövid tervezési határidőkkel. Nem egyszer fordult elő, hogy egy hetes határidőim voltak, és mivel én egy rajzolós ember vagyok – tehát nem tudok számítógéppel terveket készíteni –, nekem idő kell a tervezésre. Ebben az időben a kislányom volt a leghátrányosabb gyerek egész Győrben, mert ő volt a leghamarabb „belökve" az óvodába, és legkésőbb elhozva onnan, mivel egyszerűen éjjel-nappal dolgoztam. Rengeteg munkám volt a Győritervben, s ezekből rengeteget tanultam. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a kivitelezőkkel, ami később igen nagy segítséget jelentett. Az ötödik évben az Iparművészeti Főiskoláról kaptam egy kikérő-levelet – heti egy alkalomra, heti egy napra, hogy tanársegédként az Iparművészeti Főiskolán tanítsak. Mikor a főnökömnek megmutattam, azt mondta, hogy szó se lehet róla, ha ő ezt nekem engedélyezni, akkor holnaptól kezdve minden „rajzoló kislány" el akar majd menni tanítani. Ezen aztán úgy megsértődtem, hogy bevágtam az ajtót, lementem a munkaügyre, kikértem a munkakönyvemet és soha többet nem tettem be a lábamat a Győritervhez. Annak az öt évnek az összes dokumentációja ott maradt, és ugyanúgy elveszett, mint a rendszerváltásnál minden dokumentáció. Viszont a kivitelezőkkel és a megbízókkal való jó kapcsolat következtében utánam hozták a munkákat és ragaszkodtak hozzá, hogy én csináljam.

Ebben az időben találkoztam az első műemlékhez kötődő feladattal. Az öreg házak rengeteg titkot rejtenek – és én szeretem a titkokat. Ezeknek a titkoknak a megfejtése – ahogy a rétegeket valósan, vagy csak gondolatban hántolja le az ember az épületről, és egyszer csak ott áll a hely szelleme – fantasztikus élmény volt! Az első műemléki munkám a soproni Gambrinus-ház volt. Pusztay Ilona építésszel csináltuk együtt a feltárás első pillanatától kezdve. A ház tíz éve bezárva. A tervezett bútorok – Péreli Zsuzsa textilművész gyönyörű kis gobelinjeivel – szétszedve és egymásra hányva vannak bezárva az emeleten egy olyan csodálatos térben, ahol a ház egykori tulajdonosának, egy őrült grófnőnek a pompeji színekkel festett, rousseau-i képeivel volt telefestve a fal, amely a feltárás folyamán egy vakolatdarab leesésekor került elő. A ház tíz éve bezárva és remény sincs rá, hogy valaha is lesz belőle valami.

A műemléki munkák közül a pannonhalmi megbízás óriási ajándéka az életemnek. Nemcsak a munka egyszerűsége miatt, hanem egy nagyon jó barátra leltem Várszegi Asztrik főapát úrban. Rengeteget beszélgettünk, rengeteget segített a munkámban. Az ő beszélgetései nyomán olvastam egy csomó szentnek és evangélistának a levelezését és munkáját – amitől nagyon megerősödik az ember. A főapát úrnak az volt a kérése, hogy – az ő magánrezidenciáját kivéve – az épületben hányódó régi bútorokból próbáljuk meg a hivatali épületrész tárgyalójának és szalonjának berendezését kialakítani. Ez a szárny tulajdonképpen a kerengő melletti egyik, lezárt oldal volt, elég rossz állapotban. Mállott vakolat, a mennyezetről lógott a festett papírtapéta. Ajtók nem voltak, azokat terveznem kellett. Fantasztikus élmény volt az az egy év, ami alatt gyakorlatilag kint laktam Pannonhalmán. Felemelő volt a törmelékben összeszedett régi szép bútorokat újra összeállítani. Azt kell mondanom, hogy a legnagyobb dicséretet akkor kaptam, amikor az egyik pap – akivel egyébként némi nézeteltérésem volt – azt mondta, hogy „itt nem is látszik, hogy belsőépítész dolgozott". Azt gondolom, hogy ez egy nagyon nagy dicséret.

A nyolcvanas évek végén megkeresett Markó Iván balettművész és Dr. Németh Mária, aki akkor a győri pedagógiai intézet igazgatója volt, hogy Győrben, a Győri Balett védettsége alatt, egy művészeti szakközépiskolát kellene létrehozni, mert Ivánnak akkor éppen nyolcadikosak lettek a balettos növendékei. Három éves küszködés után 1989-ben megkaptuk a működési engedélyt. Markó Iván volt a táncosok művészeti vezetője, én pedig a vizuális tagozaté. Egy nagyon gyerekcipőben járó, mindenféle előzmény és példa nélküli iskola indult el. Tízes létszámú osztályokkal, s állítom, hogy azokból a gyerekbetegségekből, amiket egy ilyen induló iskola hordoz, a tanulók semmit nem éreztek, ma is visszajárnak hozzám ezek a diákok, akik akkor indultak és ma már neves művészei az országnak. Ivánnal nem volt felhőtlen a kapcsolatom, és semmi tervezési munkát nem tudtam csinálni, mert végül is a táncosoknak a gondjai is az én nyakamba szakadtak, mivel Iván a színházban dolgozott és alig járt be az iskolába. Két év után visszatértem a tervezésbe, az iskolát a mai napig figyelemmel kísérem, de nem tanítok ott.

Amikor visszakerültem a tervezésbe, rengeteg vendéglátóipari létesítményhez kapcsolódó munkát, gyógyszertárat, postát, akkor épülő győri iskolákat, bankokat, (kevés lakást, barátoknak) terveztem.

A kilencvenes években kaptam a herendi munkát is, amit azt hiszem, hogy soha nem vállaltam volna el, ha nem Makovecz Imre építész kér meg rá. Imrének sem mondtam azonnal igent, mégpedig azért, mert erre a munkára már elkészített egy tervet egy nagyon kedves kollégám, akit nagyon nagyra becsülök: Göde András. A gyár azonban nem fogadta el a terveit. Makovecz Imre akkor művészeti tanácsadó volt a herendi porcelángyárban, s ő keresett meg, hogy vállaljam el a tervezést. Nem akartam, de végül is az építész, Turányi Gábor és Göde Andris kérésére elvállaltam. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a gyárnak van egy határozott elvárása a környezet és a bútorok kialakításával kapcsolatban. Amikor igent mondtam, akkor én ezt ezzel együtt vállaltam. A kávéház és az étterem belső kialakítását csináltam én Turányi Gábor épületében.

A herendi tervezés után Bercsényi Pál építész keresett meg, hogy kapott egy megbízást Mohorán, egy icipici kis faluban – Tolnay Klári szülőfalujában –, ahol egy gyönyörű, négy saroktornyos, hagymakupolás kis kastély van, amit egy belga házaspár nyári lakóhelyül, közös együttlétekre vásárolt meg a népes családjuk részére. Elég messze volt Győrtől Mohora, mindig Szlovákián keresztül mentünk Balassagyarmatig és úgy Mohorára. Romjaiban is gyönyörű volt a kastély, hosszadalmas feltárási munkálatok folytak, kiderült, hogy egy várárokkal körülvett védőkastély volt előtte a platánokkal teleültetett kertben. Nagyon lassú volt a belső tervezésig való eljutás, de nagyon nagy élmény volt a feltárási munka. A lakhatóság miatt egy csomó beépített szekrényt kellett tervezni, csinálni. A konyhája egy szállodának is elég lett volna, de ez a házaspár kifejezett igénye és kérése volt. A fenti nagy közösségi tér berendezéséhez egy csomó régi bútort kellett válogatni – járhattam a bizományikat. Kellemes dolog volt. Mivel az egészben van egy eklektikusság, nem törekedtem semmiféle korhűségre, válogattam a szép darabokat. Az általam tervezett bútorok mind szürke pácot kaptak, ezzel is jelölve, hogy melyik korszakban készültek.

2004-ben dolgoztam a Béres Rt. Irodaház belső kialakításán, Óbudán a Mikoviny utcában. Ez egy nagyon jó minőségű szocreál épület, nem sikerült kideríteni, csak sejthető, hogy Farkasi Zoltán munkája volt. Hevesi Károly építész dolgozott velem a helyreállításán, rekonstrukcióján, aki nagyon jó kézzel nyúlt hozzá az épülethez, nagyon tisztelte az eredeti ház adottságait. Ez volt az első olyan épület, amiben kőkiosztásokat kellett csinálnom, amit eléggé megszenvedtem. Korlátokat és egy csomó bútort is terveztem benne.

Ravatalozók. A magántervezési időszakomban a győri és Győr környéki kis temetők ravatalozóinak egész sokasága „zúdult rám". Az első időkben naponta belehaltam a halállal való találkozásba. Szakrális épületen dolgozni fantasztikusan jó, de ugyanakkor pokolian nehéz. A ravatalozóknál én is megjártam a poklokat. Mire a győri köztemető új ravatalozóira kaptam a megbízást, addigra már egészen jóban voltunk a halállal. Megtanultam vele barátkozni, megtanultam azt, hogy hogyan lehet kezelni, megtanultam, hogy ne haljak bele naponta a tervezésbe. Az épületet Ráskai Péter győri építész csinálta. Egy gyönyörű, dimbes-dombos területen van a temető, sajnos a sírok elrontják a környezetet, de az egész térség nagyon szép. Két ravatalozó van benne, a két kupola alatt. Egy nagyobb és egy kisebb. Mind a két ravatalozónál nagyon egyszerű eszközökkel akartuk létrehozni azt a környezetet, amiben semmi más nem vonja el a figyelmet attól az úttól, amit Péreli Zsuzsa gobelinjén a fénybe vezető felhőalagút jelent azok számára, akik búcsúznak a hozzátartozójuktól. A kupolában fönt egy csillag jelzi az eget, ami védőburokként ráborul az emberekre. A székek háttámlái stilizált angyalokat – a hozzátartozóknak az arkangyalokat, a többi gyászolónak pedig a közangyalokat – jelenítenek meg. Mesterséges világítás a kupolában és a katafalk fölötti lehozott mennyezetben van. A kis ravatalozóban a megrepesztett kupolában végigvezetett csillagösvény fut be a fénybe. Nagyon kicsi a tér – nehezen fotózható –, a katafalk mögötti világító függőleges sáv kápráztató és tényleg egységes fényként jelentkezik.

Még 1995-ben megkeresett öt „őrült" a városból, hogy kéne egy alapítványt csinálni és menteni az árva állatokat. Győrben rengeteg kóbor kutya és cica volt, velem is állandóan szembejöttek, de volt egy befogadóképessége az otthonunknak és főleg Karcsinak, aki nem igazán szeretett huszonegy macskán átbukdácsolni a lakásban. Úgyhogy csináltunk egy alapítványt és elkezdtünk egy őrületes küzdelmet, hogy létrehozhassunk egy állatmenhelyet. Ma európai hírű és színvonalú menhelyünk van, kizárólag az 1%-ból gazdálkodva tartjuk fent. Jelenleg 240 kutya és 70 cica van bent. Jó kapcsolataink vannak külföldi állatvédőkkel és állatmenhelyekkel, állatmentőkkel. Nagyon sok állatot visznek el tőlünk. Semmiféle állami támogatást nem kapunk, és nagyon igaznak tartom azt a mondást, hogy egy országnak a kultúráját tükrözi az, ahogyan bánik az állataival. Én azt mondom, hogy aki az állatokkal kegyetlen és kíméletlen, az az emberekkel is az. Aki nem szereti az állatokat, az nem szereti az embereket sem. Azok, akik azt mondják, hogy az ember a világ ura, őrületes tévedésben vannak. A természet egy és oszthatatlan. Az állatok, növények, emberek egymás mellé rendelve és egymásra utalva élnek a Földön. Amíg ezt nem vesszük tudomásul, addig csak pusztítjuk a környezetünket.

2002-től a Karcsinak és édesanyámnak a betegsége 7-8 évre fokozatosan kivett mindenből. Gyakorlatilag szilánkokra törtem ez alatt. Végignézni két embernek a befalazott alagútba való sétálását úgy, hogy nem tudok segíteni, ez elég embert próbáló volt. Természetesen a szakmából is teljesen kiestem, és már reményem se lehetett arra, hogy a mai változások mellett visszatérjek.

Karcsi halála után – 2009 szeptemberében halt meg – decemberben magamra öntöttem öt liter forró libazsírt. Ami egyrészt – ma azt mondom, hogy hála Isten – időt adott arra, hogy újraépítsem magam, másrészt megtaláltam valamit, ami örömet okoz. Soha nem tanultam hímezni, és nem is tudom, hogy milyen sugallatra kezdtem el ezt csinálni – a magam örömére és azért, mert nem lehet hónapokon keresztül reggeltől estig olvasni és rádiót hallgatni, valamit ki kellett találnom. Nem tudom ma sem, melyik volt az a pillanat, amikor előkotortam az édesanyám hímzőfonalait és egy rossz lepedőt, amit széttéptem, és elkezdtem rajta hímezgetni. Mindenki azt kérdezte az elsőnél, hogy előrajzoltam-e? Mondtam, hogy ezt képtelenség előrajzolni, elkezdem a sarkában és tudom, mit akarok csinálni, látom a képet és megyek előre. Ezt nehezen hitték el, de most már azért a tizenharmadiknál tartok, 5-8 hónap egy, amíg kész vagyok vele. A szolgálat után, amit a belsőépítészet jelentett, ez a megbízótól, kivitelezőtől, mindenkitől szabad önálló munka, amiért csak én vagyok felelős, fantasztikus örömforrást jelentett, és nagyon boldogan csinálom.

Emellett tanítok a győri egyetemen. Nagyon szeretek a fiatalok között lenni, pedig először állandóan azt mondtam, hogy „Atyaúristen, olyan műveletlenek, annyira nem olvasnak, annyira nem tudnak semmit!" Dehogynem. Csak egészen mást, mint amit én. Remélem, hogy kölcsönösen tanulhatunk egymástól, én nagyon sokat tanulok tőlük. Egészen más a világlátásuk, a lényeglátásuk, más a fontos számukra, másképp látják a világot, mást keresnek a boldogulásban, s talán az elmúlt ötven éves tapasztalatom alapján, én is tudok valamit adni nekik.

Itt tartok, itt vagyok.

(Jahoda Maja 2014. június 13-i akadémiai székfoglaló előadásának szerkesztett változata)

[2016]

Művek közgyűjteményben

Iparművészeti Múzeum, Budapest

Miami Art Museum

Kiállítások

Egyéni kiállítások

1984 Petőfi Sándor Művelődési Ház (Ifjúsági Ház), Győr

1989 Bútorgyár kiállítóterme, Tibro (SVE)

2019 Mesék unokáimnak, Győri Zsinagóga, téli templom karzata

Csoportos kiállítások

1972 Magyar design (10 kísérlet), Fészek Művészklub, Budapest

1974 Belsőépítészet '74 Kiállítás, Fővárosi Tanács bemutatóterme, Budapest

1975 Jubileumi Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest

1980 Belsőépítészet 1970-1980, Műcsarnok, Budapest

1983 A tervezés értékteremtés, Műcsarnok, Budapest

1991 Oszcilláció, szlovákiai és magyarországi művészek kiállítása, Műcsarnok, Budapest

1994 Vigadó Galéria, Budapest

2001 Millenniumi Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest

2004 Állami Művészeti Díjazottak Kiállítása, Olof Palme Ház, Budapest

2008 A belsőépítészet tükre, Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája, Budapest

2014 MMA Tagozati kiállítás, Esztergom

2021 MMA 10 – 10 éve köztestület az MMA, ünnepi művészeti program a múzeumházban, közös kiállítás Hefter László üvegművésszel, Győri Múzeumház

Művésztelepen, szimpozionon való részvétel

Zsennyei Alkotóház – minden évben több alkalommal

Belsőépítészek Országos Találkozója – minden évben