Kása Béla

Kása Béla: Curriculum Vitae

Édesanyám, Schiffer Judit Abaligeten született 1913-ban, és Pécsett végezte el a szabász-varrász iskolát. Ősei Elzászból vándoroltak Magyarországra, a nagymamával otthon németül beszéltek. Apai nagyapám bognárként uradalmakban dolgozott, és folyamatosan vándorolt, így édesapám, Kása Béla útközben, a Székesfehérvár melletti Sárkeresztúron, a Zichy majorban született 1924-ben, majd az ormánsági Vajszlón telepedett le a család. Apám Komlón dolgozott kéményseprő mesterként. A szüleim már rég meghaltak, de négy évvel idősebb Zsuzsa nővérem a mai napig fontos szál az életemben, vigyáz rám, törődik velem, és napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Apámat 1956-ban a forradalom után két társával koholt vádak alapján elítélték, két évig egy vértesi kőbányában dolgoztatták embertelen körülmények között. Anyám úgy döntött, hogy az apa nélkül maradt családdal Budapesten próbál szerencsét. Előbb az Eötvös utcába költöztünk, majd a Csanády utcában laktunk. Apám a szabadulása után egy darabig a Szikra nyomdában – ott készült a Népszabadság – kapott éjszakai állást, majd házmester lett, amihez szolgálati lakás is járt. A szüleim takarítottak, kaput nyitottak, havat lapátoltak, lifteztek.

Emellett zeneszerető emberek voltak, bár ők maguk nem zenéltek.

Mikor 1965 nyarán a család – anyám származása révén – a Német Szövetségi Köztársaságba telepedett le, a szüleim beírattak a bentlakásos Kastli Magyar Gimnáziumba. Itt lett az első fényképezőképem. Édesanyámtól érkezett a szokásos havi csomag, tele mindenféle finomsággal, egy másik fiú meg éppen akkor kapott egy fényképezőgépet a születésnapjára. Ő éhes volt, nekem a fényképezőgép kellett, úgyhogy cseréltünk. Ha jól emlékszem, még további két csomagot adtam neki, míg végleg enyém lett a gép. Azzal kezdtem el fényképezni. A többiek meg élvezték. Az iskolában én készítettem a legjobb képeket, ez nekem is örömet és sikerélményt adott, úgyhogy lassan megérlelődött bennem a gondolat, hogy fotós leszek.

Kastl után idővel az akkoriban neves divatfotósnak számító Ulrich Collinghoz kerültem asszisztensnek. Azt nem mondanám, hogy élveztem a vele való munkát, de rengeteget tanultam mellette. Ulrich Colling örökké mérges, ordibálós ember volt, minden reggel gyomorgörccsel szálltam be a liftbe és mentem fel a stúdióba. Viszont remekül fotózott, sokat utaztunk együtt, jártuk a világot. Mindenért én feleltem. Már motoros Hasselbladokkal dolgozott, iszonyú gyorsan „ledarálta" a 12 kockát, úgyhogy már adhattam is a következő kazettát. Úgy kellett nyomni, mint a gép. Feliratozni, kivenni a régit, lenyálazni, a kazettát újra tölteni, és újat adni. Tiszta őrület volt. Közben viszont látta az ember, hogy miről szól a fotózás.

Akkoriban Düsseldorfban, Kölnben és Essenben működött a főiskolán fotószak. Az esseninek különösen jó híre volt, beadtam egy mappát, felvettek, de akkor már Kölnben éltem, így végül az ottani képzőművészetire jártam fotó- és filmszakra. A professzorom akkoriban Németországban neves fotósnak számított: Arno Jansen. Eléggé szabadon hagyott dolgozni bennünket, de nem mutatott különösebb utat számunkra. Viszont közben az egyik német barátom, Lutz Hegenbarth alias Sahne (Tejszín) mutatott nekem egy könyvet, benne különleges emberekről készült portréfotókkal. Mint kiderült, Irving Penn készítette őket, aki Peruban apró növésű, finom figurákat fotózott, Rolleiflex géppel, régi Zeiss optikával. És ettől fogva tudtam, mit akarok.

Ha a meghatározó fotós előképekre kell hivatkozni, alapvetően három művészre szoktam hivatkozni. Mindenekelőtt Irving Pennre, aki Afrikában és Dél-Amerikában az ott élő bennszülötteket fotózta, oly módon, hogy sátorponyvából készített magának egy, az ég felé nyitott szabadtéri fotóműtermet, és az általa szépnek vagy tipikusnak tartott embereket egy semleges háttér előtt, a maguk gyönyörű viseletében örökítette meg. Teljességgel megragadott az ezekből összeállított fotóalbuma, Penn képei gyakran jelennek meg a szemem előtt, és még mindig hatással vannak rám.

Bár a szüleim generációjához tartozó Irving Pennel személyesen sosem találkozott, a nála tizennégy évvel idősebb cseh Josef Koudelkával végül nemcsak összehozott a sors, hanem közelebbi barátságba is keveredtem. Koudelka – akit az 1968-as prágai invázióról készült képei révén ismert meg a nagyvilág – a hatvanas években többek között Szlovákiában fényképezett cigányokat. Az egyik kasztlis barátomtól, Szekeres Imrétől, alias Szikrától kaptam meg Gypsies című albumát, amely nemcsak annak idején vett le teljesen a lábamról, hanem azóta is a bibliaként hivatkozok rá.

A magyar fotósok közül pedig mindenekelőtt Balla Demeter munkáira figyeltem fel. Noha a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas fotográfust pályája során más témák foglalkoztatták, mint engem, szerintem az ő látásmódja állt a legközelebb az enyémhez, az ő fotóit látva érzem úgy, hogy rokon lelkek vagyunk. Ezért is éreztem megtiszteltetésnek, amikor az 1996-ban a rólam szóló monográfiában többek között Balla Demeter írt rólam hosszasan.

Erdélybe először 1973-ban Deréky Géza barátommal utaztunk. Bő egy hónapot töltöttünk ott, melynek végén eléggé viszontagságos utazás után jutottunk el Székre. Szamosújváron épp lezárták a sorompót, megállt mellettünk egy mentőautó, megszólítottam a sofőrt, kiderült, Székre tartottak. Beszálltunk hátra, ülés nem volt, csak két ótvaros hordágy, úgyhogy Gézával ráfeküdtünk azokra. Egy darabig még aszfaltúton haladtunk, aztán irtózatos zötykölődés kezdődött, a mentőautó csak egyesben tudott haladni, a padlón lévő, arasznyi nagyságú lyukon pedig dőlt befelé a por. A lemeszelt ablakokon keresztül semmit sem láttunk, és majd' megfulladtunk, mire száz év múlva végre kinyitották az ajtót, és kikászálódhattunk. A templom alatt álltunk meg, lentről épp 6-8 asszony jött felfelé, fekete ruhában, mezítláb, pálinkás üvegekkel. Úgy énekeltek, mintha siratnának valakit, de kiderült, egy állapotos nőt kísértek, érte jött a mentőautó. Mintha egy balladai jelenetbe csöppentünk volna.

Testközelből ott találkoztam először ezzel a hagyományos paraszti kultúrával. Arról, hogy létezik egy akkor még érintetlennek tűnő világ, egy „tündérkert" a Kárpát-medencében, melyben a paraszti kultúra majd' minden eleme él még, s ahol ráadásul szeretett anyanyelvemet beszélik! Erről nemcsak nekem, de sokunknak fogalma sem volt. Lassacskán rádöbbentem, hogy tulajdonképp' arra az elveszettnek hitt világra találtam rá, amit gyermekkoromban nagyszüleimnél, az ormánsági Vajszlón és környékén gyakorta boldogsággal éltem meg. Ezzel együtt megtaláltam azt az identitást is, ami azóta is örök kiindulópontul szolgál az életem során.

Ettől kezdve az Erdéllyel kapcsolatos érdeklődésem sok szálon, szorosan összefonódott azzal a zenével, ami akkoriban természetes és állandó velejárója volt a paraszti életnek, és amit ugyanúgy meg szerettem volna ismerni, mint Erdély sokszínű vidékeit az ott élő emberekkel együtt.

Ez a felismerés éppen egybe esett a hazai népzenei revival mozgalom kibontakozásával, így a felderíteni vágyott terepen szerencsére számtalan olyan emberrel találkoztam, akik segítettek az eligazodásban, irányítottak, biztattak. Ilyenek voltak például Erdélyben Kallós Zoltán, Budapesten Martin György „Tinka", a budapesti népzenészek és néptáncosok serege, akik sokszor mellém szegődtek útjaimon és segítettek eligazodni ebben a csodálatos, ám ismeretlen világban, és akikkel felejthetetlen pillanatokat éltünk át közös útjainkon.

Mikorra elfogadhatóan tudtam kezelni a hangszert, egy lakodalom másnapjának délutánján, amikor a zenészek hada már hulla fáradt volt az éjszakai folyamatos tánc alá muzsikálástól, adódott egy alkalom, hogy beállhattam a zenekarba és segíthettem a kimerült zenészeknek a kíséretet erősíteni a folyamatosan táncolni, mulatni vágyó vendégek örömére. Annyi idejük sem volt, hogy nyugodtan elszívjanak egy szál cigarettát. Miután égő cigivel elláttam a muzsikusokat, magam is beállhattam közéjük a zenekarba. Egy idő után elfogadtak, még az is lehet, hogy örültek is a segítségnek. Ezt nem tudom, de az bizonyos, én nagyon boldog voltam attól, hogy beszállhattam közéjük a bandába.

Egyszer csak – muzsikálás közben – rádöbbentem, hogy micsoda hihetetlen helyzetbe csöppentem, hiszen ennél közelebb kerülni a TÉMÁHOZ – mint fotográfus – nem nagyon van esélye az embernek. Amikor beszálltam a zenekarba, a fényképezőgépet odaadtam barátomnak, Deréky Gézának. Aztán kértem, hogy cseréljünk: adja be nekem a Nikont a 20 mm-s lencsével, én meg kiadtam neki a kontrát. Így sikerült egy egész tekercs filmet néhány perc alatt egy olyan pozícióból leexponálnom, amire példát eddigi életem során még nem láttam. Ennyi év után is még mindig azt gondolom, hogy már ezért az egy fotóért is megérte elkezdeni megtanulni ezen a hangszeren játszani.

A magyarszováti lakodalmi élmény megerősített bennem egy olyasfajta érzést is, amiben talán Robert Capa mondatai visszhangoztak: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel". Ugyanakkor az is világossá vált előttem, hogy ez önmagában nem elég, hiszen akiket fényképezek, nem csupán modellek, alanyok, „adatközlők", hanem olyan emberek, akikhez – úgy érzem – nagyon is sok közöm van. Lelki és kulturális értelemben is. Ezt a zenei szál, csak még jobban elmélyítette. A közelség nem csupán fizikai, vagy technikai, sokkal inkább érzelmi és szociális közelség.

Az évek múlásával a képeimen szereplő személyek hamarosan ismerősökké, barátokká váltak, egyre könnyebben tudtam azonosulni velük és környezetükkel. Megismerhettem életvitelüket, szokásaikat, sok esetben érzéseiket is. A felvételeken elsősorban az EMBERT akartam megörökíteni, aki éppen úgy része a közösségnek, mint amennyire egyéniséggel, többrétegű identitással rendelkező személyiség: számos érték hordozója. Ezeket az értékeket kerestem, és próbáltam fényképek formájában megörökíteni. Nem mutogatni való egzotikumként tekintettem erre a világra. Nem is a Nyugathoz képest lepusztultnak látszó nyers valóságot, szegénységet fényképeztem. Éppen ellenkezőleg: a hagyományos paraszti környezetben akkor még virágzó népzenei kultúrát, ennek az életformának a nemességét próbáltam felmutatni.

Hogy mindez sikerült-e vagy csupán szándék maradt, nem az én tisztem eldönteni. Az viszont az összes nehézségével és szépségével együtt életre szóló tapasztalatot adott számomra, ahogy lépésről lépésre, képről képre sikerült egyre jobban megtanulni az alkalmazkodás, a belehelyezkedés attitűdjét, ami a megfigyelésen, az azonosuláson és a megismerésen keresztül vezetett a célhoz: a kívülről többnyire zárt közösségeken belüli elfogadásig.

A téma szeretetén kívül ezek az életszagú élmények segítettek abban, hogy minél messzebbre elkerüljem a szilaj valóság pusztán romantikus, vagy éppen személytelenül riportszerű ábrázolását.

Amennyire lehetett, mindenütt igyekeztem nem feltűnni, kilógni, inkább részt vállaltam a helyzetekben: együtt tudtam érezni jóban-rosszban, osztozni örömben-gyászban, részvétet érezni és éreztetni. Rá kellett jönnöm például, hogyan lehet egy temetést úgy fényképezni, hogy ne zavarjam fájdalmában a gyászoló családot, a végtiszteletüket lerovó embereket, de részese legyek a történésnek. Megtanultam az arc előtt tartott fényképezőgép takarásában könnyezni, néha visszafogottan zokogni is.

A nyolcvanas évek elején úgy gondoltam, megpróbálok az általam olyannyira szeretett erdélyi muzsikusokhoz közelebb kerülni, ezért Magyarországra költöztem. A szüleimtől kezdve a barátaimon át mindenki hülyének tartott, hiszen úgy érezték, hogy teljesen feleslegesen számolom fel magam körül azt a világot, amiben nevelkedtem, ami akkoriban az otthonom volt. Nem fogom bírni a kommunista menetet, és elvágom a visszautamat. Mindent a legelejéről kellett kezdenem. Sokszor beidéztek a rendőrségre, és kérdéseket tettek fel, öt meg tíz évvel azelőtti időpontokról. Mikor kivel találkoztam, miért fényképeztem ott satöbbi. Nagyon megalázó volt. Nem tudták felfogni, hogy egyszerűen csak Magyarországon akarok élni, mert sokkal inkább érzem magam magyarnak, mint németnek.

Hogy a Muzsikáson, a Tékán és a Csík Zenekaron kívül mely zenekarokról vannak sorozataim? Épp nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt ötven évben összesen nyolcvan lemezborítóhoz – többek között Halmos Béla, Sebestyén Márti, Dresch Mihály, Ökrös együttes, Téka és a táncháztalálkozós albumokhoz – használták fel a fotóimat. Ezeket döntően Ménes Ági és később Szabó Laura grafikusok tervezték. Akkoriban kevés független fotós dolgozott, a népzene területén meg szinte egy sem. Én meg, miután közben zenéltem is, mindig kéznél voltam. Elsősorban beállított képeket készítettem, olyanokat, amit aztán lemezborítóra, plakátra, szórólapra használhattak.

1973 óra járom a falvakat, főleg Erdély eldugott vidékeit. Kiderült, hogy még mindig akadnak emberek, közösségek, akik nem dobták el évszázados hagyományaikat, sőt, féltve őrzik a rájuk bízott kincseket, legyen az zene, tánc, viselet, szokások, nyelv, berögződött mozdulatok, dédapáktól eltanult ezeréves munkafolyamatok. A „zenészeimet" 1973-ban kezdtem el fényképezni, de tudom, hogy befejezni sohasem fogom, mert mindig lesz még egy, meg még egy kép, amit meg kell csinálni, hogy a tabló teljes legyen.

Újabb fotóalbumok is születhetnének belőle, anyagom van bőven, de eddig bárhová pályáztunk, sosem kaptunk támogatást. Pedig ma is inspirál az a hihetetlen élmény, amit 1973 augusztusában az alatt a több mint egy hónap alatt Erdélyben, főleg Széken szereztem. Azok a zenék! És azok a hihetetlen hangszerek, amelyeket a nyugati világból jött emberek meg sem tudtak volna szólaltatni! Emlékszem, az első kontrámon – amit „Icsán" Pityuval cseréltem – még bélhúrok voltak. Csak a középső, a D-húr volt fém vagy damil. Pityu kérte, hozzak neki teniszütőhúrt, ugyanebben a vastagságban. Vittem neki egy tíz méteres lila tekercset Németországból. Nagyon szegények voltak, a húr hiánycikknek számított, ők viszont szaggatták azokat veszettül. Gondoljunk bele, három embernek kellett erősítés nélkül, százötvennek muzsikálni... Aztán elkezdtem fényképezni őket. Végtelen melegség áradt belőlük. Miközben keményen dolgoztak, míg a többiek mulattak. Senki sem fényképezte korábban őket. Úgyhogy nekiláttam végigjárni a falvakat. Amikor alkalom adódik, ma is fotózom őket. Legutóbb 2019-ben jutottam el Erdélybe, azóta persze a koronavírus mindent felülír. Miközben itthon néha eszi a penész a diákat, negatívokat.

Egyszer csak rádöbbentem, hogy kezdenek sorban itt hagyni minket azok a nagy zenészek, akikről azt hittem, sose fognak meghalni. Velük tulajdonképpen a kutya sem törődött. Igazából még arra sem gondolt soha senki, hogy legalább egy valamirevaló kép-emlék maradjon róluk. Pedig egész falvak lakosságának, több generációnak alázatosan szolgáltatták egy életen át a mulatságaikhoz azt az ősi zenét, amit ők is apjuktól, nagyapjuktól tanultak. A legtöbben úgy mentek el, gyakran egész muzsikus dinasztiák, hogy sehol nem jegyezték őket, bár tehetségüket, zenéjüket, technikai tudásukat tekintve ott lett volna a helyük a világszínpadokon a sztárok mellett. És meg is állták volna a helyüket becsülettel..

A test és a hangszer, az arc egyensúlyára törekedtem. Azt akartam visszaadni, amit én éreztem és láttam, mikor zenéltek, mikor beszélgettek. Megfigyeltem, hogy tartja a hangszert a zenész, hogy cigizik, hogy muzsikál, milyen a környezet. Ebből raktam össze a későbbi fotókat is. Arra gondoltam, hogy ha lesz alkalmam elmenni hozzá, akkor már tudni fogom, hogy milyen kalapot viseljen, hogy nézzen ki, hogy tartsa a hangszert. Csak a hátteret kellett megtalálni. Legfontosabb a kapcsolat és a bizalom megteremtése. Ha azt látták, hogy érdekelődöm az életük iránt, ismerek valamit a világukból, akkor megbíztak bennem. A fotó ebből a szempontból már mellékes dolog volt, hisz ha jó volt a hangulat, akkor már nem volt nehéz kérni, hogy menjünk ki ide vagy oda, hogy lefényképezzem őket.

Mondhatjuk, hogy ugyanazt kerestem Indiában, mint korábban Erdélyben. Mindig is a hagyományos emberi közösségek érdekeltek. Erdélyben – nagy szívfájdalmamra – idővel kihaltak a zenészek, felbomlottak a közösségek. A kilencvenes évek végén viszont itt rácsodálkoztam, hogy jé, ezek ugyanazok a közösségek, csak pár ezer kilométerrel keletebbre. És ott még a zenészek abból élnek, hogy zenélnek. Mert itt még szükség van a zenéjükre.

Hogy mi a titka a képeimnek? Nem tudom. Talán a kapcsolatteremtésben kell remekelni és ebből a tantárgyból kell újra és újra vizsgázni, minden alkalommal. Nem a fotózás technikai része a neheze ennek a műfajnak (hányas blende, milyen idő, hány DIN-es filmre, milyen géppel, miféle optikával) – ez úgyis mindenkinek magánügye, habár manapság mindnyájan nagyjából azonos feltételekkel állunk a starthoz. Mindenki japán gépekkel dolgozik, amerikai filmekre, francia vegyszerekkel, magyar papírra, az eredmény mégis más lesz. Receptet ne kérjen senki, mert azt úgysem lehet adni. Valahol másutt, jóval előbb kezdődik a fotózás, nem az exponálás pillanatában. Azt, hogy a gombot melyik pillanatban kell megnyomni, nem lehet megtanulni, sem komputerrel kiszámítani, azt csak az a fotós tudja, aki a szemével, a szívével, a lelkével is ott van. Az agyban, a lélekben és a szívben történik meg az expozíció.

[Készült: 2022. november, Gyúró]

Művek

Fotósorozatok

Erdélyi zenészek (1973–2022)

Muzsikás (1973–2018)

Folk revival zenekarok (1985–2022)

Feketetói vásár (1986–2019)

Körösrévi fazekasok (1984–1990)

Vándor cigányok (1995–1997)

Hortobágyi pásztorok (1995–2010)

Utolsó Óra (1997–2001)

Rabarik, jatok, langák (1998–2019)

Terény, egy palóc falu (2000–2010)

Ír nomád szekeresek (2000–2015)

Ujgúria (2004)

21. századi bajor parasztcsalád (2007–2017)

Mexikó (2011)

Bangladesh (2013)

Kiállítások

Egyéni kiállítások (válogatás)

1986 – Művelődési Központ, Gödöllő

1995 – Mediawave Fesztivál, Győr

1995 – Silkeburg, Dánia

1996 – Francia Intézet, Budapest

1997 – Magyar Ház, New York, USA

1998 – Tillburg, International Gipsy Festival, Hollandia

1998 – Hungarian Cultural Center, Új-Dehli, India

1998 – Academy of Music, Brooklyn, New York, USA

1998 – Ford Center, Toronto, Canada

1999 – Ostende, Belgium

1999 – Roma Music Festival, Utrecht, Hollandia

2000 – Stadtgarten, Köln, Németország

2000 – Krakkó, Lengyelország

2000 – Gaevle, Svédország

2001 – Trondheim, Norvégia

2002 – Művelődés Háza, Szombathely

2003 – Művészetek Völgye, Kapolcs

2003 – Hagyományok Háza, Budapest

2004 – Fonó Budai Zeneház, Budapest

2004 – Bimhuis, Amsterdam, Hollandia

2004 – Kópia Galéria, Budapest

2004 – Balázs János Galéria, Budapest

2004 – Magyar Intézet, Prága, Csehország

2005 – Magyar Intézet, Brüsszel, Beglium

2005 – Magyar Intézet, Berlin, Németország

2005 – Magyar Intézet, Párizs, Franciaország

2006 – Parti Galéria, Pécs

2006 – Maison Folie, Lille, Franciaország

2007 – Nagykálló, Művelődési Ház

2007 – MOM Művelődési Ház, Budapest

2007 – Terényi Színházi Napok, Terény

2007 – Kempinski Galéria, Budapest

2007 – Csángó bál, Petőfi Csarnok, Budapest

2008 – Kossuth Klub, Budapest

2008 – Művészetek Palotája, Budapest (diavetítés)

2009 – Maison Folie, Lille, Franciaország

2009 – Sziget Fesztivál, Budapest (kültéri kiállítás)

2009 – Gödör Klub, Budapest

2010 – Ifjúsági Ház, Eger

2010 – Mecsér, Ladkos Fesztivál, (kül- és beltéri kiállítás)

2010 – Őriszentpéter, Mediawave Fesztivál, (kül- és beltéri kiállítás)

2010 – Dombos Fest, Kishegyes, Vajdaság, (kül- és beltéri kiállítás)

2010 – Művészetek Völgye, Őcs

2010 – Roma sátor, Sziget Fesztivál, Budapest (kültéri kiállítás)

2010 – Hétrétország Fesztivál, Őriszentpéter

2010 – Mesterségek Ünnepe, Budai Vár, Rondella, Budapest (kültéri kiállítás)

2010 – Petőfi Csarnok, Budapest

2011 – Táncháztalálkozó, Sportcsarnok, Budapest (közös kiállítás)

2011 – Múzeumfalu, Nyíregyháza-Sóstó

2011 – Vieilles Charrues Festival, Bretagne, Franciaország

2011 – Roma Sátor, Sziget Fesztivál, Budapest

2011 – Mesterségek Ünnepe, Rondella, Budapest

2012 – Néprajzi Múzeum, Budapest

2012 – Gyergyóremete (kültéri kiállítás)

2012 – Zabola, Mikes-Chowdhury Kastély, Erdély (kültéri kiállítás)

2012 – Őriszentpéter, Malom Galéria

2012 – Ladikos Fesztivál, Mecsér, Kocsma Galéria

2012 – Roma Sátor, Sziget Fesztivál, Budapest (kültéri kiállítás)

2012 – Mesterségek Ünnepe, Rondella, Budapest (kültéri kiállítás)

2013 – Magyar Kultúra Napja, Székesfehérvár, Öreghegyi Közösségi Ház

2013 – Szigligeti Színház, Szolnok

2013 – Mór, Park Galéria, Lamberg Kastély

2013 – Művészetek Völgye, Taljándörögd, Sarolt Udvar

2014 – Művészetek Palotája (Müpa), Zászló tér, Budapest

2014 – Hungarian Cultural Center, Új-Delhi, India

2016 – Ördögkatlan Fesztivál, Kisharsány

2016 – Viljandi, Észtország

2017 – Mediawave Fesztivál, Komárom

2018 – Ashkenaz, Berkley, CA. USA

2018 – Hungarian Cultural Alliance, Los Angeles, USA

2018 – Museum of Jurassic Technology, Los Angeles, USA

2018 – Mediawave Fesztivál, Komárom

2018 – Sziget Fesztivál, Caravan Sátor

2018 – Pajta Fesztivál, Kiscsősz

2018 – Mesterségek Ünnepe, Rondella, Budapest (kültéri kiállítás)

2019 – Kőszeg, Jurisics vár

2020 – Kolta Galéria, Budapest

2020 – Kőfeszt, Kővágóörs

2021 – Kőfeszt, Köveskál

2022 – Martonvásár

2022 – Fonó Budai Zeneház

Csoportos kiállítások (válogatás)

1979 – Hochschule für Kunst und Design, Köln, Németország

2010 – Mesterek és Tanítványok, Magyar Kulturális Központ, Pince Galéria, Prága

2022 – Képtársak, Szombathely, Savaria Mozi