Keserü Katalin

Keserü Katalin: Curriculum vitae

Reményteli (a koalíciós) években születtem, negyedik (legkisebb) gyerekként, a pécsi székesegyház alatti „sétatér" egyik 19. század végi házában, melyhez a várfalig futó, négyszintes, filagóriás kert tartozott. Gyönyörű volt, habár kisgyereknek túl nagy, olykor félelmetes, felnőtten meg elveszítettem.

Szüleimre hamarosan nehéz évek vártak, amit én legfeljebb a hiányukból észleltem: édesanyám tovább-, apám pedig átképezte magát, anyám egyidejűleg minden napszakban vállalt tanítást, és fáradt munkás- vagy bányászbrigádoknak is tartott irodalomórákat (olykor engem is magával víve), édesapám pedig – végül – tanítói állásokat kapott Tolna, majd Baranya megyékben. Nagyon szerették a munkájukat, a növendékeiket. Akkoriban (50-es évek) még a dunántúli pedagógus-társadalom összetartott, ismerték egymást, mint régen; a tanítónőjelöltek (édesanyám tanítványai) osztálykirándulásain iskolákban aludhattunk, magunk tömte szalmazsákokon, s még bevétel is adódott, rögtönzött színielőadásokból. Annak a pusztai iskolának a feltűntét pedig, amely elé apám a gyerekekkel mindig kiállt, ha a Budapest-Pécs vonaton ültem (már mint egyetemista), máig várom, ha arra utazom.

Abban az összetett etnikumú, mediterrán városban minden szép és vidám volt, annak ellenére, hogy alig elmondható eseményeknek is szem- vagy fültanúja voltam, melyek lezárásaként említhető az a nap, amikor a házunkba beköltöztetett ÁVO-s és felesége fejszével kikergetett a házból, 70 éves szüleimmel és csecsemő kislányommal (1972-ben/!/). Köztünk jártak az egykori Bauhaus-növendékek rokonai (olykor Breuer Marcell különös csőbútoraiban ültünk), elhallgattatott írók (Várkonyi Nándor) s a szűk- és halk szavú, szigorú festőművész, a francia absztrakció hazaplántálója, a rövid életű Európai Iskola mestere, Martyn Ferenc. Jó tanáraink voltak, idősebbek és pályakezdők egyaránt; jártunk zeneiskolába (zongorakottákkal a hónom alatt keveredtem bele az '56-os tüntetésbe, amikor a menetelők közül kiszólt hozzám a tanárnőm, hogy ne menjek órára). Tanultunk vívni, a várost átszelő, egypályás villamosvonal túlsó végénél, aztán úszni (ma gaz veri fel a Zsolnay-csempékkel és díszedényekkel ékes Balokány-fürdőt), síelni, kosárlabdázni jártunk. Titokban németre is taníttattak a szüleim, 10 Ft volt az óradíj. (Nem becsültem meg.) A hegyoldal szőlőibe – apám barátaihoz – gyümölcséréskor jártunk (mára e nagy kertek zöme beépült), és sokat mentünk falura, anyám osztályfőnöki családlátogatásaira (vagy idő előtti lakodalmakra), apám elhurcolt (kisgazdapárti) vagy '56 után bebörtönzött, olykor gazdaként túlélő barátaihoz, családjaikhoz. Nyaranta pedig édesanyám szülőfalujába, Rábatamásiba utaztunk búcsúra, családi találkozóra (10-en voltak testvérek).

Már gimnazistaként ismertük a korábban Pécsett volt bölcsészettudományi egyetem legendás hallgatóinak (mint Weöres Sándor) történeteit, bámultuk az ásatásokat folytató régészeket, olvastuk a jeles és közkedvelt pécsi költők köteteit, a Jelenkor számait, s közben jártunk irodalmi önképzőkörbe, kórusra (és a keszthelyi Helikonra), vásárba és a mohácsi busójárásra és természetesen tánciskolába, a híres pécsi Hermann tanár úrhoz.

1965-ben, az érettségi után 0 évesnek vettek fel az ELTE latin-magyar szakára. Irodalom felvételi dolgozatomat később is emlegették tanáraim – hála fiatal magyartanárnőmnek. A 0. év életem egyik legérdekesebb éve lett: a görcsönyi általános iskolában kezdetben az összevont 2-4. osztályt tanítottam, később a felső tagozatosokat, magyarra és történelemre. Közben a világban sokfelé díjazott pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa, majd a budapesti Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórus tagja lehettem (Dobos László, Tillai Aurél és Mohainé Katanics Mária karnagyok mellett, s olyan kórustársakkal, mint Pécsett a székelyföldi gyűjtőútjairól beszámoló fiatal néprajzkutató, Andrásfalvy Bertalan vagy Pesten a népzenekutató Domokos Mária). Külföldi útjaikra útlevelet nem kaptam, az egyetlen arezzói kivételtől eltekintve, amikor már gyerekem is volt (itthon). A preklasszikus és kortárs zenével itt ismerkedtem, meg Pécs kitűnő egyházi és világi zenei életében. Mely mellett világszám volt a Pécsi Balett, a modern szellemet elevenítette fel a Bóbita bábegyüttes, irodalmi színpada volt Bécsy Tamásnak, forrongott a képzőművészeti élet - Lantos Ferencnek és növendékeinek, a leendő Pécsi Műhelynek, az országban első (1957-ben alapított) Modern Képtárnak köszönhetően.

Az Eötvös Collegium lakója 1966-ban lettem. Hajnalig fordítottuk az auktorokat, tanultunk franciát, B szakként „felvettem" a művészettörténetet, mígnem friss házasként albérletezni kezdtünk. Jóval később egyidejűleg volt a temetése két olyan ellentétes, nekem egyaránt kedves tanáromnak, mint a generatív grammatika magyar tudósa, Zsilka János és a modern és kortárs magyar irodalom keretében a határon túli írókat, költőket is tanító Czine Mihály. Érdekesek voltak Trencsényi Waldapfel Imre összehasonlító vallástörténeti órái (hozzá Plautus komédiáinak magyarországi bemutatóiról kezdtem írni záró dolgozatot, a lakására jártunk, a Stefániára), s megint egészen mások voltak Harmatta János előadásai az indoeurópai nyelvészetről; sokat lehetett (volna) tanulni Töttössy Csabának a szabályoktól eltérő jelenségeket is rendszerbe illesztő latin nyelvtanától, Vayer Lajos adatokból kiinduló, pozitivista művészettörténeti módszerétől, Zádor Anna vagy Mezei Márta kor- és szellemtörténeti összefüggéseket, egyéniségeket hangsúlyozó modern irodalom- és művészettörténetéből, id. Entz Géza Erdélybe vezető tanszéki kirándulásán. Nem volt semmi a költői nyelv látszólag apró elemeiből-szabálytalanságaiból újra felépíteni egy-egy verset Fábián Pál stilisztika óráin, s másképpen az ifjú Marosi Ernő mellett összetett pillérprofilokat rajzolni a Belvárosi templomban, vagy órákra bezárva maradni egy-egy kelet-német románkori templomban, s majd, évtizedek múlva, a magyar középkori művészet nagy építményében megtalálni az apró elemek helyét és európai összefüggéseit. Mindezt – és sok mást is – ráadásul felejthetetlen egyéniségektől kaptuk (például a Catullus szerelmes verseit szemlesütve tanító, tragikus körülmények közt elhunyt Szabó Kálmántól). (Tanultunk ógörögöt, a magyaron pedig finnt is, jártam – de valójában csupán érdeklődésből – műfordításra Benedek Marcellhez.)

Nem csoda, ha egyéni és olyan utakat kerestünk magunknak, amelyeken a legtöbbet hasznosíthatunk a kapott sok(féleség)ből, és hogy egymás munkája iránt érdeklődtünk, egymást támogattuk, nem „szakmailag", de a jelenlétünkkel, akár fiatal írók felolvasásait hallgatva, akár képzőművészek fél-legális kiállításait (Stúdió és Iparterv kiállítások stb.), filmesek műhelymunkáit (BBS), az Egyetemi Színpad programjait nézve. Ezekben olykor részt is vettünk, mint jómagam a Bódy Gábor forgatókönyve alapján készült, a forradalomról 1968-ban elmélkedő Agitátorokban, vagy – igaz, korlátozott – nyilvánossághoz segítettük őket. (Az Eötvös Klubban szervezhettem például életem első kiállítását az akkor legérdekesebb művészetkritikus-művészettörténész Perneczky Géza pop artos munkáiból.)

A kiállítás-csinálás életem nagy szenvedélye lett. Ebben a csupán rövid ideig élő formában összetalálkozhat a műalkotás a kutatással (a műalkotások jelenléte a művészettudomány próbája is) és a nyilvánossággal, megteremtve a lehetőséget az alkotástörténet, a műalkotások összefüggésrendszere, a művészetről való gondolkodás feltárására/feltárulására és bemutatására.

Oktatói munka lehetőségemet Vayer Lajos professzor, az ELTE Művészettörténeti Tanszék vezetője bizalmának köszönhetem. Kezdeményezéseimet jóváhagyta, így került sor a Képzőművészeti alapismeretek című tárgy keretében a Képzőművészeti Főiskola rendszeres látogatására, ahol az anyagok, eszközök, technikák, a műtermi munka és a megfelelő fogalmak megismerése mellett a művész- és művészettörténész növendékek közt kapcsolatok is teremtődhettek. (Az Iparművészeti alapismeretek c. tárgyra készülve „fedeztem fel" a gödöllői művésztelep tevékenységét.)

A 70-es évek második felében a jelenkori, nem-hivatalos művészettel való foglalkozást vezethettem be az oktatásba. Ezzel kapcsolatban kezdtünk el a hallgatókkal együtt dolgozni, mivel saját, közös korunk és mozgatóerőinek valamint az új művészeti jelenségeknek a megértése volt a célunk. Később inkább kiállítások szakmai előkészítésével foglalkoztunk együtt, lásd: Mágikus művek (1987), Neo-dadaizmus Magyarországon (1989), Nyolcvanas évek – képzőművészet (1994). A széleskörű kurátori munka megismertetését 1996-ban a dunaújvárosi Uitz Teremben rendezett, Művészettörténet a kortárs művészetben című kiállítás kapcsán kezdtem. Majd az Ernst múzeumi másodállásom jelentett kitűnő lehetőséget az oktatás, kutatás és a gyakorlat összekapcsolásához. Egyetemi szemináriumok eredményei kiállításokon, konferenciákon jelentek meg ott: például a műteremház mint sajátos építészeti műfaj a Budapest, a művészek városa című kiállításon (2002), az 1960-as évek kiállítás-történetéből a Fiatal Művészek Stúdiójának 1966-os és 1967-es kiállítása a Tiltás és Tűrés című rekonstrukcióban, s mindegyik katalógussal; a jelenkorinál tágabb körű Ornamentika és modernizmus szemináriumok eredménye pedig megjelent az azonos című konferencián és kiadványában (2006). 2000-től 2006-ig az Ernst Múzeumban összesen 34 hallgatót vezettünk be a kurátori munkába ill. ennek részterületeibe, beleértve a szakdolgozataikat kiállítások formájában is megvalósító növendékeket (így került sor például Deim Pál, Bencsik István retrospektív kiállításainak megrendezésére vagy Medgyaszay István életművének, a Zsolnay gyár budapesti épületkerámiáinak bemutatására). Igen sajnálatos, hogy nem sikerült az Ernst Múzeumot az egyetem gyakorló múzeumává változtatni.

Valaha a volt és a mai piarista gimnáziumban, egy épületben működött bölcsészkar tanszékei és oktatói között szoros volt az együttműködés. Ez kedvezett az interdiszciplináris szemléletnek, különösen a 19. századi magyar művészet oktatásában (az Arany János ma [1980] ill. a Madách Imre ma című [1976] irodalomtörténeti jegyzetek számára készítettem dolgozatokat). Majd, amikor a 80-as években megismerkedtem a művelődéstörténeti szemlélettel Németh G. Béla irodalomtörténész professzornak köszönhetően, aki az akadémiai 19. századi Művelődéstörténeti Bizottságot vezette, ez jelentősen kitágította a korszak kutatási és tárgyalási szempontjait. Érdekessé, aktuálissá tette a témát, amennyiben a magyar ún. nemzeti művészet bontakozó műfajainak szerepét-jelentőségét a 19. századi történelem folyamatos reformjainak illetve változásainak kontextusában tette megragadhatóvá. Egyúttal a vizualitás társadalmi szerepére, a vizuális kultúra jelentőségének növekedésére is rávilágított. Ezek a szempontok érvényesültek a magyar művészet tanításában (http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=42). Az ezredvég nyugatról jött „új művészettörténete" a maga társadalmi szempontjaival élesebbé tette a vizsgálódások kereteit. Legutóbb Orlai Petrics Soma művészetének ilyen új szempontok szerinti, a hallgatókkal közös újra-áttekintése volt az alapja egy 2011-ben megvalósult kiállítás még javításra szoruló elektronikus katalógusának (olvasható a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum honlapján www.munkacsy.hu).

A 19–20. századi „egyetemes művészet" oktatását a nemzetközi kutatás új témáival – japánizmus, primitivizmus, spiritualizmus – frissítettem a 80-as években, amelyek nemcsak a nyugati művészet stílustörténeti változásaira adtak érvényes és új magyarázatot, hanem az Európán kívüli művészet eltérő tradícióira, ezek erejére, a művészetnek az esztétikain kívüli, más funkcióira, a különböző művészettípusok egyidejű létezésének jelentőségére hívták fel a figyelmet. E téren új tanszékvezetőnk, Németh Lajos elméleti munkássága és interdiszciplinaritása is segített, akinek tiszteletére 1989-ben egy, a mindenkori nemzeti művészet kérdésével nemzetközi színtéren foglalkozó születésnapi tanulmánykötetet, 1992-ben pedig, sajnos, már emlékülést szerveztem az ELTÉ-n. Idővel a 19–20. századi építészettörténet tanítása is rám maradt, ami, persze, a témával kapcsolatos kutatásokat is igényelt. Megkönnyítette a dolgomat a tanszéki, archaikus (2 világháború közti) diatár és a Zádor Anna gondolkodását tükröző, tőle kapott építészettörténeti diaanyag.

A rendszerváltás körül – új anyagként – az addig „baráti" szocialista országok mégsem ismert művészete vált részévé az előadásaimnak (néhány egyetemi tanulmányút - például Lengyelországba a 70-es években, Jugoszláviába a 80-asokban – segített ebben), a szemináriumokon pedig a magyar művészet közép-európai összefüggéseinek feltárásán kezdtünk dolgozni a hallgatókkal. A regionális szemlélet bevezetésében megerősített egy 1986-os konferencia Velencében (melyen előadással szerepeltem): az Europa genti e regioni, egy nemzetközi művészetkritikai konferencia és egy hazai szimpózium, melynek anyaga 1991-ben jelent meg, ebben tőlem a Regionalizmus és egyetemesség c. előadás olvasható (A provincia megszűnik, a régió marad, Zsennye, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, 5–13).

A két évszázadot tekintve a regionalizmus többféleképpen kerülhetett szóba, például a szocializmus első periódusának kizárólagos nyilvánosságot élvező hivatalos művészetét (lásd erről: Képzelt kiállítás, Jelenkor 1993. márc.) és művészeti kapcsolatait illetően (lásd a Természetesen c. kiállítás katalógusának hallgatói munkáját – A régióról, Ernst Múzeum, 1994). A közép-európai kutatási programokat új támogatási lehetőségek (pl. CEEPUS) keretében folytattuk (egyik 3 éves periódusban vezettem is): a 19-20. század fordulójának rokon törekvéseit kerestük az Osztrák-Magyar Monarchia országaiban. Forráskutatásokat végeztünk a hallgatókkal és külföldi kollégákkal (a krakkói Jagello Egyetem, a prágai Károly Egyetem művészeti kara, a pozsonyi Comenius Egyetem részvételével), melyek eredményei jegyzetként használatos kiadványok (forrásszöveg-gyűjtemények: 2006 A modernizmus kezdetei Közép-Európa képzőművészetében, elektronikus, ELTE, Kopócsy Annával; 2005 A modernizmus kezdetei Közép-Európa építészetében, magyar-angol, Ernst Múzeum kiadása, Haba Péterrel. Sajnálatos módon a 3. kötetre, mely az iparművészet amúgy is legkevésbé ismert forrásszövegeit tartalmazná, nem sikerült támogatást szerezni.) Kutatásokra alapozva rendeztünk egy konferenciát az Ernst Múzeumban, hallgatói részvétellel, Közép-Európa művészete Budapesten a 19. századtól napjainkig címmel (2005). A PhD-s hallgatók bevonásával 2009-2010-ben a Visegrad Fund támogatásával a Text and Image in 19-20th Century Art of Central Europe című konferenciát szerveztük az ELTÉ-n (a Balogh Bertalan Művészeti Alapítvány – BBMA – közreműködésével, az azonos című konferenciakiadvány az Eötvös Kiadó gondozásában jelent meg, szerkesztőtársam Szegedy-Maszák Zsuzsanna).

A hallgatókkal együtt 2009-től (a BBMA közreműködésével) együttműködünk a Réseau Art Nouveau Networkkel, melynek keretében elsősorban ornamentika-kutatást végzünk, szemináriumok és előadások keretében valamint a gyakorlatban, mely több (volt) hallgató külföldi konferencia-előadását eredményezte, amit mint a hazai művészettörténészi munka nemzetközi kontextusának megismerését a hallgatók pályára bocsátása fontos állomásának tartok. (Jelenleg a kutatást az MMA támogatja.)

Kurzusokat tartottam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájában, a Partiumi és a Jyvaskylai Egyetemen, a pécsi JPTE Művészeti Karán, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Századforduló programjában. Emellett vendégelőadásokat Kolozsvárt, Udinében, Pittsburgh-ben, Glasgow-ban, Rigában, Krakkóban, Ottawában, Poznanban, Helsinkiben, Stockholmban.

[2012]

Tanulmányok

1961–1965: Leőwey Klára Leánygimnázium, Pécs, orosz-latin tagozat

1966–1972: ELTE latin-magyar-művészettörténet szak

Munkahelyek

1965–1966: Görcsöny, Áll. Ált. Iskola, képesítés nélküli nevelő

1992–1995: Műcsarnok, igazgató

2000–2006: Ernst Múzeum Kht., ügyvezető igazgató

Oktatói tevékenység

1972–: ELTE Művészettörténeti Tanszék, majd Intézet, 1972–1975: könyvtáros, 1975–1980: tanársegéd, 1980–1995: adjunktus, 1995–2007: docens, 2008–: egyetemi tanár, 2013–: professor emeritus

1995/96: Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Századforduló program

1997-1999: Pécs, JPTE Művészeti Kar

2015–: Károli Gáspár Református Egyetem Szabadbölcsészeti Intézet, Művészettörténeti Tanszék alapító vezetője, professzor, 2016–: prof. emeritus

2004-2005: Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad

2007-2010: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskola

2020-2021: PTE Művészeti Kar Doktori Iskola

Művészeti szervezeti tagság

1975–: Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, ma: MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete)

1975–1996: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége

1990–: MAMÜ

1996–2011: MMA társadalmi szervezet tagja

1996–: Szimpozion Társaság

2001–: Nemzetközi Kepes Társaság

2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

2005–: European Academy of Arts and Sciences (Salzburg)

Tudományos szervezeti tagság

Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság

Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat

Magyar Irodalomtörténeti Társaság

1984–1994: Association of Art Historians (GB)

1989–: AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége), 1992–1995: magyar szekció vezetőségi tagja, 1996–1998: nemzetközi vezetőség tagja

1995–: Építéstudományi Egyesület

1997–: College Art Association, HGCEA (USA)

Bizottsági tagság

1986–1992: MTA 19. századi Művelődéstörténeti Bizottság

1990–1993: MTA Művészettörténeti Bizottság

2012–: Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság, bölcsészettudományi szakbizottság

2012–: Forster Központ, Kulturális Javak Bizottsága

2018-: Százak Tanácsa

2020-: Csete Alapítvány kuratóriumi tagja

2000-2006: Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj kuratóriumi tagja

2017-2022: Németh Lajos- és Ferenczy Noémi-díj bizottságának tagja

Kossuth-díj bizottság tagja (volt)

Fülep Lajos kutatói ösztöndíj bizottság tagja (volt)

Munkácsy-díj bizottsági tag (volt)