Háborúban születtem 1943. március 19-én, Akasztón, Bács-Kiskun megyében. Édesanyám, Pusztai Mária hadiárva volt, édesapja – az édes nagyapám – 23 évesen, az első bevetések egyikén esett el a Délvidéken, lányát nem is láthatta. Édesanyám, mint Akasztóról vagy száz sorstársa, szinte 15 éves korától háztartási szolgálónak volt kénytelen elszegődni Pestre, polgári családokhoz. Ez sok éven keresztül több helyet is jelentett, s nem csoda, hogy a kamaszkorból éppen csak kinövő lányra nagy hatást gyakorolt. Énekesnő szeretett volna lenni, de a körülmények miatt az is nagy dolog volt, hogy munkája mellett képzett szabó- és varrónő lehetett. Mikor sok év múlva újra hazakerült nagyanyámékhoz, hiába lett hamarosan a falu első varrónője, tele volt állandó vágyakozással Pest (és sajnos, az onnan hozott magyarnóta-imádat) után. (Gyerekkorunkban is, ha csak tehette, utazgatott Pestre, s ezt az elvágyódást mintha én is örököltem volna tőle.) De énekelni otthon is lehetett, s műhelyében, gyönyörű hangon, mindig szólt az ének. Akkor is énekelt, amikor szíve alatt hordott, s ez titkos úton biztosan rám is hatással volt, mielőtt megszülettem. Egyébként ráadásul 6 ujjal születtem a bal kezemen, s a hatodikat rögtön eltávolították. Ez azonban véletlenül más következményekkel is járt. Ványadt, gyenge kis csecsemő voltam. Családunk, kivált édesanyám, bigott katolikus volt. Nem remélték, hogy megérem a keresztelésig tartó időt, s hogy ne pogányként haljak meg, házilag sürgősen megkereszteltek. Ez viszont balul sikerült. Ugyanis – emlékezem rá későbbről – a keresztvíz és az ecet két egyforma üvegben volt a konyhaszekrényben, s nagyanyám a kapkodásban az ecetet kapta le. Csak nézték, mért vinnyog az a kisgyerek, amikor arcon legyintették az ecettel. Aztán szaglászódni kezdtek, s rájöttek a tévedésre, s gyorsan kijavították a hibát. Pár nap múlva következett a templomi keresztelő is, úgyhogy alaposan meg lettem keresztelve.

Nagyanyáméknál laktunk Akasztón, vagyis nagymama újból férjhez ment egy cipészmesterhez, s őt tartottuk öcsémmel együtt nagyapánknak. Egy kis utcácska legrangosabb házában laktunk (valóban szép, széles és fedett gangja volt), de azért parasztház volt az, használatlan tisztaszobával, a konyha jött utána, majd a lakott hátsószoba, utána a kamra földbe ásott borospincével, nyári konyha és műhelyek, majd hátul istálló, ólak. Igaz, a szobák padlósak voltak, a konyha meg a kamra és a műhelyek kövesek. (Anyámnak és nevelő suszter nagyapámnak is volt műhelye.) A hátsó udvarban juharfák, akácfák, szilfák, gesztenyék és persze hátul a szalmakazal. (Itt játszottam másfél évesen, amikor egy repülőgép repült fölénk váratlanul – ekkor volt nálunk a front – s meggéppuskázott. A család a kis utca népével a pincében tolongott, nagyapám szaladt ki értem a golyózáporban.)

Az „oroszok bejövetele" nálunk nem volt rettenetes. Családomban beszélték, hogy egy orosz tiszt és tiszti szolgája, Iván lakott egy ideig nálunk, mert megálltak a Dunánál a harcok. Iván olyan volt, mint nagyapámék fia – aki szintén a fronton volt pilótaként a másik oldalon –, tüzelőt vágott, fűtött, mindenben segített. Azt mondta, hogy mivel árvafiú, senkije nincsen, ha véget ér a háború, visszajön, és a mi fiúnk lesz. Aztán megindultak a harcok, és ekkor Iván a menetben vagy 2 kilométeren át, a csatornáig vitt az ölében. Csak akkor adott át kétségbeesett anyámnak. És nem jött vissza. Dunaföldvárnál nagy csaták voltak az átkelésnél. Nagymamáék sokáig várták és beszéltek róla – szegény Iván, biztosan elesett.

Apám nyírségi származású volt, s útmesterként a környékbeli útépítéseket vezette. Görög katolikus papneveldében tanult előtte, nagyapám, Kiss János vitézi juttatásából, mígnem a felszentelést nem várta meg, megszökött az intézet ablakán keresztül, és bizonyos vizsgák után az Útépítő Vállalatnál helyezkedett el.

Soltszentimrén és mellette a Kullér nevű tanyavilágban dolgozott, s ott ismerkedett meg anyámmal, aki gyakori látogatója volt két tanyás nagybátyjának. Hej, sok szép napot töltöttem náluk én is később! Persze, kuláklistán voltak, de azért rangos lakodalmakat tudtak rendezni fiaiknak, lányaiknak. (Itt kaptam első könyvemet, Vörösmarty összesét, ha igaz, 1905-ös kiadást. Hol vannak már? Kihalt a két népes tanya, többen öngyilkosok lettek. S Akasztón se maradt közeli rokonságom.)

Szüleim először Soltszentimrén laktak, én ott fogantattam, de aztán anyám hazament szülni Akasztóra, nagyanyámékhoz. Született még egy öcsém, aztán szüleim elváltak. Nagy volt pedig a szerelem, de hamar kiderült, hogy tűz és víz nehezen fér meg együtt. Nagyanyám nagytermészetű kun asszony volt, s hamar kiadta apám útját, aki iskolái ellenére drasztikus parasztivadék maradt, szemben anyám túlfinomult, érzékeny természetével.

Anyám sokáig nem ment később férjhez, hogy bennünket akadály nélkül nevelhessen. A '40-es, '50-es évek fordulója idején hagyták egy ideig maszekolni. Volt úgy, hogy 3-4 lányt is tanított varrni. Ehhez az időhöz kapcsolódik talán legelső emlékem. A Markó lányok közül 1947 táján ketten is anyám tanítványai voltak és nagyon szerettek, sokat játszottak velem. Első labdázásaimat is hozzájuk tudom kötni. Ebédidőben többször vittek haza magukhoz – a közelben laktak. Egy ilyen alkalommal, aranyos őszidőben, kint játszottam náluk az udvaron. Betévedtem a nyári konyhába, ahol a nyitott kemencébe rakva sok köcsög szilvalekvárt találtam. Bizony bemásztam, s nagy pusztítást vittem végbe a hűlő szilvalekvárban. Amikor befejeztem a lakmározást és újból az udvarba mentem, szembetalálkoztam, úgy maszatosan, a gazdasszonnyal. „Bencikém, mit csináltál?!" – csapta össze a kezét. „Vera néni, van elég!" – válaszoltam nagy okosan. (És csak később találkoztam az „Egyszer volt egy kemence, belebújt

a kis Bence" kezdetű gyermekmondókával. Mintha rólam írták volna, s mintha mindent meg kellett volna élnem.)

Utcánkban a környéken akkortájt sok velem egykorú gyerek volt. Ahogy cseperedtünk, együtt bandáztunk. Ezt az iskola sem akadályozta meg – nemigen tanultunk. Közel volt a futballpálya és a falu széle, oda jártunk birkát legeltetni, labdázni, tüzeket gyújtani, csibészkedni. Nekem libáim voltak. Ó, az a zöldfüvű, sári-virágos és búzavirágos szabadság!

Télen ugyancsak összeálltunk betlehemezni is. Utcánk és a Tubán, a templom és a Fő utca között lápos – csatornás – halastavas nagy nádas terület ígérte a korcsolyázás lehetőségét. Illetve kínálta volna, de korcsolyám csak nekem volt (egy régi kori szerkezet, a nagybátyámtól örököltem), a többiek „sarkaztak", azaz mindenkinek a bakancsára patkó volt verve, s azt élére fordítva szép 6-osokat, 9-eseket lehetett a jégbe vágni. Különösen, ha szél is volt! Csodahely volt ez számunkra! Olyan volt ez a falu gyomrában lévő, régről maradt nádas világ, mintha a falu tüdeje lett volna.

Elég hamar megtapasztaltam az „isteni gondviselést" is, bár akkor csak anyánk nevezte így. 7-8 éves koromban eshetett. Nagyapámnak volt 2 kataszteri hold szőlője, tulajdonképpen ő azt művelte, a mesterséggel és a szántókkal nemigen törődött. Az egyik szüreten, amikor a család már rég kiment a szőlőbe szedni, mi öcsémmel az egyik fuvaros kocsiján mentünk utánuk, vivén hordókat, lúgzókat, miegyebet. Mi öcsémmel egy elöl álló lúgzóban álltunk, (lúgzó: régi hordóból alkotott félfenekű kád). Mikor kiértünk, a mi parcellánkba akartunk fordulni, egy gödrös-árkos részen szerettünk volna utat nyerni. Ám a lovak után a szekér előrebillent, mi meg kirepültünk a lovak farához, mint az angyalok, kitárt karral. A lovak megijedtek, s a kocsit egy pillanat alatt átrántották a gödrösön. Anyánk a szőlőből látta az egészet, és magán kívül rohant hozzánk. És láss csodát, mi öcsémmel egymás vállát karoltuk, ahogy átment fellettünk a kocsi, éppen a kerekek közé estünk, s hajunk szála se görbült.

A mi falurészünket Kisgátnak hívják, és valóban egy kis gáton keresztül kellett a faluba és az iskolába menni. Az út fele zöldbokros sövénnyel volt szegve, úgy, hogy a biciklisek alig fértek el, ha gyalogos is ment rajta. Ó, hányszor végigimádkoztam ezt az utat iskolába menet, hogy láthassam szívem szerelmét az udvaron! Én hetedikes voltam, ő hatodikos. De azon túl, hogy együtt játszottunk iskolai főszerepet egy színdarabban, szinte megszólítani sem mertem. Jaj, de szép idők voltak! Pedig '56-ba torkollottak ezek az évek, s Akasztó, melynek vasútállomása sem volt, hagyományaiba, babonáiba temetkező helynek számított a környéken, mely az időben Csipkerózsika álmot alszik, s nagyon utálja a kommunizmust.

Ezzel együtt a forradalom nem rázta meg nagyon a lakosságot, a csillag leverésén, a tanácsházi akták szétszórásán kívül nagy események nem voltak. Jöttek Pestről az autók, hogy ami van, vigyék „magyar testvéreinknek". Egy alkalommal előttünk is megállt egy teherkocsi, két forradalmár jött be, leültek, anyámék, amink volt, mindent elébük tettek, nagypapa hozta az üveget, és jóízű beszélgetés kezdődött. Nekem arról emlékezetes, hogy akkor tudtam meg, hogy a Fradi, Ferencváros, FTC ugyanaz a csapat, márpedig én ennek a háromnak szurkolok – mondtam.

Komolyabb emlékeim is vannak '56-ról. Egyrészt már az első nap, a rádióból hallván a híreket, én rajzoltam fel a táblára a Kossuth-címert. Aztán, ahogy zajlottak az események, a falunk vezénylő embere engem bízott meg azzal, hogy az iskolában alakítsam meg a Forradalmi Iskolatanácsot, dacára annak, hogy az úttörőben is én voltam a „csapattanácselnök". Persze, mint ott, itt sem tudtam mit kezdeni a „titulussal", formális volt az egész. Viszont mindenütt ott voltam, ahol történt valami. Annak a hétnek vasárnap délelőttjén a plébánosunk és a „mozgó" emberek falugyűlést hívtak össze a központban lévő „papkertbe", ahol az 1. világháborús halottak neveivel állt a hősi emlékmű – rajta nagyapám neve is. Az egész falu lakossága ott volt, s a szónoklatok közben Solt felől bemasírozott 5 katona – 4 közlegény és egy tiszt. Persze ez lett a gyűlés fénypontja. A tiszt színpadiasan mutatta,

hogyan tépte le váll-lapjáról a csillagokat, s befejezésül a kiskatonáknak díszlövéseket vezényelt. Aztán majd szétszedték őket az emberek, hogy ki kit lásson vendégül a vasárnapi ebéden. Majd tovább masíroztak Kiskőrös felé. De a poén nem ez. Amikor újból „bejöttek az oroszok", s már deres is volt az úttest, ugyanez az 5 katona most fordított irányból masírozott be a központ felé. (Persze én éppen akkor is ott voltam, láttam.) Elsőként azokat állították elő, akik vendégül látták őket. Osztálytársam apját meg, aki a tisztet látta vendégül, úgy meghurcolták, hogy több hónapos börtön lett belőle. Ez bizony komoly történelmi lecke volt számomra.

Emlékezetes volt számomra 1957 is. Egyrészt akkor fejeztem be az általános iskolát, s Kalocsára kerültem kollégiumba és gimnáziumba. Másrészt volt egy kitűnő magyar tanárunk, Petkó Jenő, aki vette a bátorságot, és mivel minden évben bemutatott az iskola egy színdarabot, ebben az évben A Pál utcai fiúkat rendezte meg, vagyis a Vörös ingesek és a Grundvédők harci történetét. Nemrég a pesti srácok is a „vörös ingesekkel" harcoltak, de ott komolyra ment a „játék", amiben nem győzhettek. Hatalmas sikerünk volt, szabadtéren játszottunk és magunk talicskáztuk össze színpadnak a nem kis dombot. Én játszottam Bokát.

Petkó Jenő különben, ahogy később kiderült, maga is kacérkodott az írósággal – verseket és diákjeleneteket írt, ki másnak mutathattam volna első zsengéimet, mint neki? Mert elsős korom óta az iskola szavalója voltam, versenyeket nyertem, többek között a Csillebérci Nagytáborban is, Arany János V. Lászlójával 1955-ben. Sok verset tudtam, a legelsőket édesanyámtól, aztán egy barátom Petőfi összeséből. Egy emlék harmadikos koromból: drága szomszédasszonyunk áthozta nyolcadikos fiának magyar könyvét, hogy benne van Ady Endre három verse, olvassam el. Akkor hallottam Ady nevét először, s az a tévképzetem volt, hogy ennek a költőnek csak három verse van. Bezzeg hamarosan nagy rajongója lettem, s megismertem a többit is. Igaz, hogy rajongójaként, hiszen érteni nemigen értettem, csak borsózott a hátam.

Hogyan, hogyan nem, a faluban már akkor költőpalántának tartottak. No, de a legtöbb: jó hanggal voltam megáldva, s a környék népdalait (iskola, lakodalom, névnap stb.) faltam, és ezeknek nemcsak dallama, hanem szövege is úgy átitatta fiatal lelkemet és eszméletemet, mint a víz a szivacsot.

Szemlélődő, de nem hamvábahótt gyerek voltam, s ötödikes, vagyis 11 év körüli lehettem, amikor megpróbáltam magam is rigmusokat, kis rímes szövegeket írogatni a környezetemről. Az elsők közül egyre emlékszem: „Nézd az ürgét, / azt a fürgét, nézd csak sima-barna szőrét,/ úgy áll ottan, mint a bot, / meg sem moccan, / úgy áll ott."

Édesanyám biztatott, édesapám kétségbeesett. Amikor hetedikes korú lettem, bátorságot vettem magamnak, hogy megmutassam Petkó tanár úrnak, akivel valahogy ekkorra barátságos kapcsolatom alakult ki. Nem lepte meg, de még közelebb kerültünk egymáshoz. Az első kritikákat – jókat – tőle kaptam.

De hohó, majd elfelejtem. 1954-ben (vagyis inkább 1955-ben) nagy úttörő találkozó volt Pesten, s egy másik „egyéb" minősítésű jó barátommal együtt képviseltük Akasztót. Zászlót is vittünk. Pesten (vagyis Budán) a XII. kerületi Jókai iskola fogadott vendégül bennünket, vagyis családokhoz kerültünk. Betereltek bennünket a tornaterembe, s a fogadó gyerekek szüleikkel együtt választották ki, hogy ki menjen hozzájuk. Láss csodát: engem a Jókai Villa akkori lakói, Hatvani Györgyék választottak ki. Az öreg Hatvani mérnök volt, a kis Gyuri is az lett. Kicsi? Ő nyolcadikos volt, s egy fejjel magasabb nálam. Ő is csapattanácselnök volt iskolájában, én is az enyémben. Ott ettem először vajas zsemlét párizsival. Nagyon kedvesek voltak, s hazautazásomkor megajándékoztak a Jókai Villa balkonjának dedikált fényképével. (Érdekesség: később unokám a Jókai iskolába járt.)

Azt mondjuk, hogy amit az ember gyerekkorában, 14-15 éves korig megél, az határozza meg jellemét, sorsát. Én 18-20 évre tolnám ki ezt a határt, különösen korunkban, amikor a felnőtté válás időszaka kitolódik. Legalábbis a Kalocsai Szent István Gimnáziumban töltött 4 évemet is ide sorolom.

Akasztó 30 kilométerre van Kalocsától, s ha előzően a falu társadalmát ismertem meg, úgy Kalocsán a tipikus kisvárosét, sokkal több sznobbal és középosztálybelinek indult kispolgárral. A híres-hírhedt Szvétek-kollégiumba kerültem, ami szervezettségében és habitusában nagyon hasonlított az Iskola a határon című Ottlik-mű világához. Havonta egy hazautazás – ha nem vagy büntetve a szigorú házirend megsértése vagy rossz tanulmányi eredmény miatt. 30 fős hálótermek, 30 fős tanulószobákkal. Este 10-kor takarodó, reggel 6-kor ébresztő. Tisztacipő-ellenőrzés. Sajtó félórák. Kollégiumi önkormányzat. Spiclirendszer és makarenkói fegyelem, önfegyelem. Én legtöbbször kimenőmegvonásban voltam, ami azt jelentette, hogy rövid szabadidőnkben sem mehettem ki a városba (sőt előfordult, hogy haza is a szeptemberi bevonulás után csak karácsonyra engedtek.)

Pedig legörömtelibb szórakozásunk volt tanítás és ebéd után az Érsek kertbe menni – azaz a Beloiannisz kertbe. Itt találkoztunk a lányokkal, bóklásztunk a kavicsos ösvényeken. Nagy és titkos (vagy nem is olyan titkos) szerelmek szövődtek itt, gyönyörű andalgásokkal.

Én nagyon peches voltam, mert az első iskolabálunkon beleszerettem a város legszebb, legizgalmasabb lányába, de ő szabad akart maradni, s nem sokkal jelentettem többet számára, mint a többi széptevő. Ez megakadályozta, hogy bárki más is érdekeljen 4 éven át, s romantikus epekedéssel vágyakoztam utána. Írtam hozzá gyermeteg verseimet, amit ő persze kinevetett. Igazából még évek múltán is ő volt számomra a nő.

A kollégium szocialista jezsuitizmusát ellensúlyozta a gimnázium. Patinás tanáraink voltak többnyire: még a háború előttről. De a fiatalabbak is beilleszkedtek abba a patriarkális rendbe, ami az iskola szellemiségét meghatározta. Elsőben az első öt feleletem jeles volt. Pedig majdnem rosszul kezdődött. Történelemből Taxi bácsi (Takács tanár úr) engem hívott ki felelni először. Az általános iskolás összefoglaló anyag volt a téma. Hosszú percekig meg sem tudtam szólalni. „Készült?" – kérdezte Taxi bácsi. „Igen, Tanár úr!" „Akkor mondja!" „Nem tudom elkezdeni." „Akkor folytassa" – szólt biztatóan, és ahogy később is szokta, lehunyta fáradt szemeit. És akkor elkezdtem. Olyan felelet lett belőle, hogy félbe kellett szakítania.

Aztán Cziráky Imre bácsi, aki magyar tanárunk volt, s egy ideig osztályfőnökünk. Ő is íróember volt, Szabadkáról került Kalocsára. Hamar felfigyelt rám: megnyertem két szavalóversenyt és pluszban a gimnázium irodalmi pályázatát. Ezentúl neki mutattam meg verseimet, és ő nagyon komolyan, nagy szeretettel foglalkozott velem. Ettől kezdve a gimnáziumban is költőként kezeltek. Tanulmányaim skálája viszont érdekes képet mutat: jelessel kezdtem, négyesekkel folytattam, mígnem az érettségim kitűnő lett. Ugyanis akkor 3 hetet egyfolytában lehetett készülni (ugyanez a vonala egyetemi eredményeimnek is.)

Uramisten, eközben mentek az elbukott forradalom utáni kegyetlen megtorlások! Nagy Imre és a többi hős kivégzése! Tanáraink nagyon féltettek bennünket, s hagyták, hogy inkább a Luxemburgi Rádió zeneműsorait hallgassuk. Pedig ha nem akartuk is, szívtuk mi azért az ötvenes évek végének politikai bűzét. Elmondom a bátyai és foktői bejáró társaink esetét példaképp. Amikor reggelente bejött a buszuk, kabalából, hogy ne feleljenek aznap, megrugdosták a szemközti ház előtt lévő régies kis sárkányszobrot.(Lásd: Radnóti-vers!) Igen ám, de abban a házban szovjet tisztek laktak családjukkal. Valakinek feltűnt, hogy fiatal gimnazisták megrugdossák előtte a szobrocskát. Egy nap a rendőrség megleste őket, s a szertartás után „rajtuk ütött". Berugdosták őket az őrsre kihallgatásra. A pofonoktól kipirulva, déltájban jelentek meg az iskolában, s egyet közülük ki is csaptak.

De a hatalmi rendszerrel egyébként is nap, mint nap találkoztunk. Ugyanis a Kalocsai Gimnázium épülete össze volt építve a neves kalocsai női börtönnel. Ahogy kiléptünk az épületből, 20 méterre szembe találtuk magunkat az őrtoronnyal, benne a szolgálattevő fegyveres őrrel. A fizika teremből pedig átláthattunk a rabnőkre, s integettünk egymásnak.

(Ide tartozik, hogy anyám vett olcsón egy kerékpárt, s egy idő után azzal közlekedtem Akasztó és Kalocsa között. Az egyik útvonalam Dunapataj, Harta felé vezetett. Harta és Dunatetétlen között helyezkedett el Állampuszta. Későbbi lelki barátom, Buda Ferenc abban az időben itt raboskodott.)

Érettségi elnökünk, a Kunszentmiklósi Gimnázium igazgatója (ha jól emlékszem, Majoros Józsefnek hívták) ebben a posványos, pocsék, hazaárulós időben is így biztatott bennünket: „Fiúk, sose felejtsék ezt el: emberség és magyarság!"

Érettségi után az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem magyar-újságíró szakára jelentkeztem, aztán, mivel éppen akkor szüntették be az újságíróképzést, magyar-filozófia szakra. A felvételin Juhász Ferencet égre-földre dicsértem, ugyanis nemrég jelent meg nagy versgyűjteménye, A Tenyészet országa, amit én Kalocsáról már ismertem. Későbbi jó barátom, Békési Imre fiatal tanár benne élt kora irodalmi életében, s neki megvolt, hozta haza a „városból". Válogatott könyvtára volt, s kulcsot adott szobájához, hogy bármikor menjek és olvassak. Nemigen éltem vele, de Juhász lírája felbolygatott. Ekkor találkoztam először modern költészettel. Erről adtam számot a felvételin – nem sok sikerrel, bár én meg voltam elégedve, s azt hitem, brillíroztam. Nem gondolhattam, hogy a már akkor is nagy költőt nem mindenki értékeli úgy, mint én. Filozófia felvételim is jól sikerült, de a végén azt a kérdést kaptam, hogy elemezzem nyelvtanilag azt a mondatot, hogy öt meg négy, az tíz. Nekiálltam: alany, állítmány – nem is olyan egyszerű. Bólogattak, de azt mondták, nézzem meg újból azt a mondatot. Ugyanarra az eredményre jutottam, mikor végül kibökték: nem volna helyesebb úgy, hogy öt meg négy az kilenc? Nagyon elröstelltem magamat, s kioldalogtam a teremből. Utánam jöttek, s azt mondták: most indul a magyar-népművelés szak, ígéretes a tanterv, fogadjam el – azt is előfelvettként, vagyis 1 év múlva. Elfogadtam. (Mikor diplomáztunk, kezembe került véletlenül a felvételi lapom, s magyarból négyesre, filozófiából jelesre értékelték produkciómat. Nocsak!)

Közben családunkat illetően nagy változások következtek be. 1959-ben meghalt nagyapám, s vad erővel (erőszakossággal) megkezdődött újból a téeszesítés. Anyámék nem várták ki a végét, eladták a házat és a földeket, amit még lehetett, és Pestszentlőrincre költöztek egy szoba-konyhás, de kertes házba. Öcsém Pesten folytatta tanulmányait, én – 1 év volt még hátra – Kalocsán maradtam. Érettségi után a kitűnő bizonyítványommal ott álltam, hogy most hogyan tovább, hiszen számomra egy év múlva kezdődik csak az egyetem. Minden nyáron dolgoztam, amíg lehetett, permeteztem a szőlőket, kötöztem, kacsoltam, dolgoztam állami gazdaságokban, kőművesek mellett, a Déli Vasútnál, a Kistexben, újságnál. Végül segédmunkásként a Kőbányai Könnyűfémműben kötöttem ki. (Ha már fémmű, legyen könnyű!)

Először bújtatott adminisztrátorként kezdtem, de mivel nem volt sok dolgom, elkezdtem az irodában gépírást tanulni, no meg spanyolul. A főnök, egy gyorstalpalós munkáskáder belém kötött, és lezavart a műhelybe. Ott lett aztán jó dolgom: a szakik szerettek és kíméltek: Pali bácsi, másik segédmunkás társam azt mondogatta: „Maga Bence, csak üljön oda az esztergapad mögé, és tanulja azt a spanyolt – bírom én egyedül is!" – szóval megtapasztaltam a munkásszolidaritást is. Senki sem buktatott le.

Az egyetemen hamarosan kiderült, hogy jó csapat jött össze az I. évfolyamon, akiknek kollégium gyanánt akkor a Róbert Károly körúti volt laktanya szolgált. Én is kértem felvételemet, s mivel sikerült bejutnom, azonnal belekeveredtem egy nyílt irodalmi körbe, amit a már ott lévők hoztak létre. Az összejövetelek védnökéül megnyerték Tolna Gábor professzort, valamint a KISZ Bizottság támogatását. Kitűnő nevet is találtak, s ezzel a névvel – Mozdulók – sikerült egy stencilezett kiadványt is megjelentetni, amit azonban 3 szám után betiltottak. Különösen a vita-, kritikarovat húzgálta a hatalom bajszát, aminek az volt a neve, hogy: Sors, nyiss nekünk tért! Sok, később neves költő és publicista (politikus?) jelentkezett ezekben a számokban. De ez a nyugtalanság és „mozdulni vágyás" ezzel nem ért véget, sőt! Egy átmeneti, új kísérlet következett hamarosan Napok címen, de ez is ugyanolyan véget ért. Mígnem a Mozdulók mozgalma elérte az Egyetemi Alkotókört is, amit Koczkás Sándor tanár úr vezetett. Keblére ölelte az akkor már az Eötvös Kollégiumba kerülő, s már II. évfolyamos író-költő palántákat, minket, akik megmozgatták a felsősöket, s mondhatni, az egész egyetemi hallgatóságot is. És ekkor sikerült engedélyeztetni egy Tiszta Szívvel címen induló, új, már nagyon nívós irodalmi lapot, 150-160 oldalon, amiben bizony nagyon sokan jelentkeztek a későbbi neves szerzők közül is, s aminek számait, s különösen a Vallomás magunkról, a világról című vitasorozatát az egész egyetem tagsága kíváncsian várta. 1966-ban, a 3–4. összevont szám után, amiben nemcsak tehetséges szépírók, költők, de felkészült, vitaképes elméleti hallgatók is szép számban jelentkeztek a filozófia-esztétika tanszékről, szintén betiltották. De ez már nem elsinkofálva történt: nagy botrány lett belőle, hiszen a Szabad Európa rádió is foglalkozott a kiadvánnyal. Koczkás tanár urat menten fölmentették az Alkotókör vezetésétől, a párttagok – ilyenek is voltak – szigorú megrovást kaptak. Az Alkotókör vezetésére Török Endrét jelölték ki – de ebben a formációban én már nem vettem részt.

A hatalom is egyre nehezebben viselte a feszültséget, s amikor mi, későbbi Kilencek, odáig jutottunk, hogy mivel minden kiadó visszadobta magunk szerkesztette antológiánkat, az Elérhetetlen Földet, saját kiadásban jelentetjük meg, valami megindult. Ugyanis jog szerint létezett magánkiadás, csak nem volt még rá példa. Hirtelen két állami kiadó is szerveződni kezdett a sorban álló fiataloknak: a Szépirodalmi reprezentatív formában kiadta a Költők egymás közt című könyvet (ebben én is benne voltam Juhász Ferenc bevezetőjével, mivel kötetem volt leadva a Szépirodalmihoz, s ebből válogattak antológia anyagot!), meg Mezei András szerkesztésében az Első ének című gyűjtemény is megjelent vagy 40 fiatallal. S ezután jöhettünk mi, annyi lábon keresztül bukdácsolva. Vagyis Oláh János, Utassy József, Mezey Katalin, Rózsa Endre, Konczek József, Győri László, Péntek Imre, Kovács István és én. Az Elérhetetlen Földnek már nagy híre volt, szinte mítosz lett akkorra, több ezren várták megjelenését. A Kiadói Főigazgatóságon csak úgy neveztek bennünket, hogy Oláh és bandája, mert Oláh János és a szerkesztő, Angyal János volt a tárgyalónk.

De közte még történt egy s más. Harmadéves korunkban többünket is áttettek az Eötvös Kollégiumból a Rádayba. Kiszúrásnak szánták, de mi jól jártunk a cserével – ez koedukált diákszálló volt, kétszemélyes szobákkal. Utassyval természetesen együtt mentünk, egy szobába. Bár már korábban is jó barátok voltunk, csoporttársak, ettől kezdve szinte haláláig egymás mellett futott az utunk, elválaszthatatlanok lettünk. De itt voltak a többiek is, kivéve Kovács Pistát, aki fiatalabb volt nálunk, és Mezey Katit, aki otthagyta az egyetemet és Tatabányára ment tanítani, és persze Rózsa Endrét, aki meg idősebb volt és szakkollégista. Nem mesze volt tőlünk a Híd borozó, s ekkor már oda is bátorságosan jártunk, a Bajtárs vendéglő mellett.

Persze, ha gimnazistaként megperzselt bennünket a szerelem, egyetemista korunkban lánggal égett. Én sem maradtam akkor már a régi szerelem rabja, a Nefelejcs presszóban sokszor kávéztam az egyetem szépeivel. Egyikből majdnem házasság is lett, de fölöttes erők megakadályozták (szerencsére!). Különben Bella Pista, Rózsa Bandi ekkor már házas volt, egyetemi társnőt vettek el. Negyedikes korunkban azután a népművelő csoportunk a szombathelyi főiskola hasonló szakosaihoz ment őszi kirándulásra, s ez megpecsételte az én sorsomat is. A programok miatt szinte véletlenül ismerkedtem meg egy okos, megnyerő és mutatós lánnyal, s ő lett hamarosan a feleségem.

Ez pedig úgy történt, hogy levelezni kezdtünk, s mivel budai lány lévén gyakran jött haza a XII. kerületi lakásukba, gyakran is találkozhattunk. Egy szombati találkozásunk alkalmával felvetődött, hogy ezek után talán össze is házasodhatnánk. „Mikor?" – kérdeztem. „Hétfőn" – válaszolta.

Hazamentem édesanyámhoz, s még aznap tudattam vele, hogy hétfőn megházasodom. Boldogságot kívánt. Kati szüleivel csak ez után közöltük, mint közös elhatározásunkat, hogy másnap megesküszünk. Nagyon megrökönyödtek, s próbáltak a sietségről lebeszélni bennünket, de kitartottunk. Ekkor hazamentem a kollégiumba. Utassyval is megbeszéltem a dolgot, hogy ő fogja kölcsönözni fekete öltönyét, mert ő lesz az egyik tanú. Kati is megkérte egyik szomszédját a tanúskodásra, s másnap a megbeszélt időben megjelentünk mind a négyen a XII. kerületi házasságkötő előtt. Kérdezték, mikorra szeretnénk az esketést? „Most, ha lehet" – válaszoltuk. 1 órát kellett csak várnunk, hogy szabad legyen a terem, s akkor összeadtak bennünket. Fényképet csináltattunk, a Kiss János utcai vendéglőben ettünk egy resztelt májat, s azóta is, 1966 óta boldog házasságban élünk. Először apósomék 2×3 méteres cselédszobájában laktunk, Virág lányunk oda született 1967 júliusában.

Az egyetem befejezésekor, 1967-ben már eldöntöttem, hogy bár mindjárt újságíró lehettem volna, bármi más legyek, csak az ne. Tanítani nem akartam, mert az élő beszéd mindig nehezemre esett. Így kerültünk mi, végzősösök, és néhány barát, többnyire a Kilencek tagjai a zuglói, Várna utcai szakmunkásképző kollégiumba, nevelőtanárnak. Persze, hogy Utassy is köztünk volt, akit a Hajógyár könyvtárából csábítottunk magunkhoz Szalai Palival.

Ez a kollégium munkásszállószerű intézmény volt, főként szabolcsi szakmunkástanulók számára. Ők zömmel kőműves tanulók voltak. Legfőbb feladatunk a szobarend és az étkezések felügyelete volt. Az igazgatója egy levitézlett katona volt századosi rangban, a párttitkára munkásőr, aki határozottan adta elő nekünk, hogy hogyan kell lábra lőni, mert bizony ő lőtt szabadságharcosokra. Persze ő ellenforradalmároknak nevezte őket. Másfél évet bírtam ki. Ekkor megjelent első kötetem Nagy László közbenjárására – Kormos István a Móra Kiadónál velem indította az első kötetes fiatalok sorozatát. Ezek voltak a Kozmosz könyvek. Sok közöletlen anyagom is volt, s a családdal megbeszéltük, hogy szabadúszó leszek. Feleségem ekkor már régen dolgozott, könyvtáros-dokumentátor volt az akkor induló marketing-piackutatóknál.

Közben megismertem Buda Ferit, aki 2 hónapos ösztöndíjat kapott Bulgáriába, s mivel ezt magának sokallotta, 1-1 hónapra megosztotta velem. Nagy László indított útra bennünket, jó címeket adva.

Szép, csillagos éjjel érkeztünk meg Szófiába, s a repülőgépet falumbéli pilóta vezette, aki nagybátyám példájára lett repülős. A fogadószervek nagy respekttel vártak bennünket, azzal együtt, hogy harmadnapon, lejelentkezésünk után, találkoztunk véletlenül Gencso Hrisztozovval, aki Magyarországon volt fordítói ösztöndíjas. Este indult haza Haszkovóba, szülővárosába, s invitált bennünket, menjünk mi is vele. Minden engedélyeztetés nélkül felszálltunk mi is a vonatra, s otthagytuk Szófiát. Nem volt tervezve, de gazdag programunk akadt, még lakodalomban is voltunk. Amikor visszafelé mentünk Ferivel, észrevettük, hogy az étkezőkocsiban figyelnek bennünket. Tolmácsunk s az elöljáróság nagyon letolt, mert közben volt november 7-e, és a felvonuláson a tribünre akartak ültetni, mint díszvendégeket, de mi sehol sem voltunk.

Aztán később, 6-7 év múlva többször is jártunk Utassyval, majd Rózsa Endrével kibővítve Szófiában ösztöndíjjal. Nyelvet akartunk tanulni, s közben megismerkedni a kortárs bolgár költőkkel. Ez nagyon jól sikerült is, hamarosan elkezdtük fordítani őket, s ők viszonozták. Az Írószövetség éttermében volt a törzshelyünk, ott is étkeztünk, és sok érdekes és jó íróval találkoztunk. Barátaink, úgy adódott, hasonszőrűek voltak, mint mi, s nem engedték közelünkbe a „kétes" egyéneket. A vendéglátó szervek többször elvittek bennünket országjáró körútra kocsival, ahol általában a tengerpart volt a végállomás, Várna és Burgasz. Itthon közös kötetet is adtunk ki, sőt, nekem három mesekönyv- és több verskötetfordításom is megjelent. (Sajnos Utassy hamar megbetegedett, s Rózsa Bandi is korán halt meg.)

Itthon nyaranta Utassyval gyakran voltunk az Írók Alkotóházában Szigligeten. Később jött a család is. Nagy élet volt akkortájt ('70-es,'80-as évek) az Alkotóházban, tekintélyes írók jártak oda. Nagy László, Szécsi Margit, Pilinszky, Vas Istvánék, Komoróczy Gézáék, Orbán Ottóék, Somlyó György, Tatay Sándor, Lázár Ervin, Ágh Pistáék, nem utolsósorban Takács Gyula, és sokan mások, fiatalok, mi is. Ebéd, vacsora után nagy beszélgetések zajlottak, tréfálkozás, az öregek meséltek. Esténként a gyerekek indiánosdit játszottak az arborétum öreg fái alatt.

Annyira megtetszett az a környék, hogy amint egy kis örökséghez jutottam, a család támogatásával vettem a Szent György-hegyen egy kis magyar hold szőlőt, öreg, de alápincézett présházzal, felszereléssel. Anyámnak nemrég bizonygattam, hogy Pestről Akasztón szőlőt művelni ráfizetés – és íme, én is beleestem ebbe a verembe. Két-három év alatt letermeltem az öreg szőlőt, kibővítettem, újjáépítettem a présházat, majd új szőlőt telepítettem – zöld veltelinit, ezerfürtűvel lágyítva. És elkezdtem – gyerekkorom óta csináltam – a szőlőművelést. Kezdetben az Alkotóházból jártam ki, ahol megvolt az ellátásom. És már nemcsak Tatay Sándor bácsi és Takács Gyula bácsi hozta be – szintén szőlősgazdák – kóstolónak a borát, de én is. Az adagokban azonban különbségek voltak. Takács Gyula bácsi bambis üvegben hozott, Tatay Sándor bácsi demizsonban, én pedig 10 literes karniszterrel. – Aztán meg seregestül jártak át hozzánk borozgatni, barátaink az Alkotóházból, a nagy diófánk alá.

A szüreteket népünnepély módjára szerveztem, 20-25 fős csapattal. Jöttek többen még Akasztóról is, meg persze Pestről (alig él már közülük valaki).

Ez az egész vállalkozásom azt a cél szolgálta, hogy csekély honoráriumomat kiegészítsem a „gazdasággal". Egy ideig sikerült is, míg kocsink volt és bírtam a munkát – persze segítséggel. Ladámmal 200-250 liter bort is fel tudtam hozni Pestre, ahol viszonylag jó árat adtak érte. Szűkösen, de megéltünk. Kaptam többször is ösztöndíjat, könyveim is viszonylag könnyen megjelentek – összesen kb. harminc. Ebben persze benne vannak gyerekversköteteim is, mert azt is írtam. És az egyre gyarapodó bolgár fordításkönyvek, amit barátaim az én verseim bolgárra fordításával viszonoztak.

Akasztóról sok mondókát hoztam magammal, de sokáig nem gondoltam rá, hogy gyerekverseket írjak. Először barátaim jelezték, hogy mivel áttetszően tiszták a verseim, képeim szemléletesek, meg kellene próbálkozni a gyereklírával. Kis idő után rábólintottam, s elkezdtem olvasni Weöres Sándort. Közben megszülettek gyermekeim (Virág 1967-ben, Balázs 1970-ben), s az ő kedvükre is tehettem. Rá kellett jönnöm, ez ugyanolyan kemény munka, mint felnőtteknek írni. De hála Istennek, ráállt a kezem, s az illusztrációkat is zömmel neves művészek készítették. Mikor nagyobb lett, Virág lányom is beszállt, még mielőtt az Iparművészeti Főiskolát elvégezte volna. Utolsó két, összegző gyerekverskötetemet a nagy mester, Kass János illusztrálta.

Közben 2010-ben Utak keresztje címmel megjelent összegyűjtött verseim kötete, 2013-ban meg Isten csavargója címmel egy bő válogatás, amit Nagy Gábor készített. Utána 2014-ben jelent meg Lombjukat a fák elejtik címmel az utolsó verseskötetem.

És közben, sok-sok betegség közepette, megöregedtem. Járni már csak járókával és kisszékkel tudok – vagyis nem tudok személyesen részt venni a rendezvényeken, találkozókon. Az 50-et, 60-at még gyanútlanul ünnepeltük, de hogy a 70-en is túl, az már kicsit sok. Pedig sok tervem van még, tematikus kötetek és vagy 2 kötet bolgár fordítás előkészítése kiadásra. De hogy meddig (és mennyire) jutok, vagyis lesz-e hozzá még időm és erőm, az a Nagyúr titka. Életem nagyobb részében (1944-től 1945-ig, 1945-től 1990-ig) német és szovjet megszállás alatt kínlódta végig sokat szenvedett, jobb sorsra érdemes hazánk. S az azóta eltelt idő sem vigasztalt bennünket sok jóval. Egyébként köztudott, hogy cudar, elembertelenedő világban élünk, s félem a jővőt, s féltem unokáimat és az utánunk jövőket.

[Budapest, 2017. május]

Szocreál, szürreál

Kiss Benedekkel beszélget Csontos János

Negyedszázaddal ezelőtt ugyanebben a Királyhágó utcai lakásban interjúztunk Kiss Benedek József Attila-díjas költővel, csak akkor az még Joliot Curie tér volt, s azóta – ritka eset – Bence a díjat is megkapta még egyszer, húsz évvel az első után. Most az apropó az, hogy József napján betölti a hetvenet. Három éve már összegyűjtött versei is megjelentek Utak keresztje címmel – verseit azonban azóta is rendületlenül írja tovább. Válogatott költeményeit a Hitel Könyvműhely születésnapi ajándékként jelenteti meg Isten csavargója címmel.

Mennyire kísér el téged a pályádon gyermekkorod színhelye, Akasztó? Móricz szerint az emberi élet első tíz évében lényegében mindent megélünk…

Ha nem is tíz, de húsz alatt. Ebből tizenhetet töltöttem Akasztón. Ugyanis akkor jött a téeszesítés nagy hulláma, nagyapám is meghalt, s amit lehetett – földeket, szőlőket – eladtunk a házzal együtt. Anyám és nagyanyám Pestszentlőrincen vettek házat, s én meg az öcsém is ide költöztünk velük. De nekem még az utolsó évem hátravolt Kalocsán, addig ott maradtam a kollégiumban, hogy befejezzem a gimnáziumot.

Gyerekként be lehetett lakni azt a kiskunsági világot? Volt esetleg hiányérzeted?

Tulajdonképpen mindig elvágyódtam. Nem tudom, hogy ez mennyire a gyerekek lelkiségéből fakadó dolog, vagy mennyire az én sajátos habitusomból következik – bár így utólag nézve aranyéletünk volt. Bandáztunk, betlehemeztünk, fociztunk, birkát legeltettünk, zöld barackot loptunk. Akkor még voltak ott gyerekek – mára sajnos kiürült az a kis utca, szinte teljesen halott rész: öregek, maradék családok lakják.

Ez a leépülés az egész településre is vonatkozik?

Igen, noha vannak beköltöző famíliák is – ez azért nem Gyűrűfű. Négyezer lehet ma a lélekszám, de ötezer körül volt akkor, amikor én ott laktam. A népességcsökkenést akár a saját családomon is szemléltethetem. Nekünk a három meghatározó ág a Kósák, a Jónások meg a Pusztaiak voltak; ezekhez jött a Nyírségből a Kiss-ág apám személyében. A Kósák behúzódtak Kiskőrösre, de ők is kihalófélben vannak: nem szaporodnak úgy, ahogy kellene. A Jónások közül nagyanyámnak három testvére is tanyán, Kullérban, Csengőd mellett lakott – ők is szinte teljesen eltűntek, többen öngyilkosok lettek, egy-két sarjadék maradt csak belőlük, akiket nem is ismerek. Pedig népes család voltak, gyönyörű lakodalmakban vettem részt gyerekkoromban náluk – ennek mára nyoma sincs. Holott virágzó tanyavilág volt, és én a szomszéd faluban, Soltszentimrén fogantam. Csak anyám hazajött Akasztóra szülni.

Szomorú vagy a fogyatkozás miatt?

Azért vagyok az, mert nincs hová hazamennem. Legfeljebb ismerősök vannak, rokonok nem nagyon. A családi ágak közül a Pusztaiak még szerencsére tartják magukat – de velük meg bizonyos első világháborús történések miatt nemigen ápoltunk szoros kapcsolatot. A nyírségiek meg – ha van Magyarországon messzeség – messze vannak.

Mi volt a családi szakítás oka?

Nagyapám huszonhárom évesen meghalt a szerbiai harctéren, ott maradt nagyanyám a meg sem született gyerekkel, anyámmal, s teljesen kisemmizték őket. Ők volnának még a közeli rokonaim, de hát „történelmi okok miatt" velük nem valami jó a viszony.

Megbecsülnek téged Akasztón? Tudom, hogy díszpolgár vagy…

A díszpolgári cím átvétele nagy ünnepség volt 2003-ban. Nemcsak gyerekkori ismerősök jöttek el, hanem az egész falu. Mert engem azért ismernek – inkább fordítva nem megy a dolog: én alig ismerek már sokakat. A ritka, évi egy-két alkalommal való hazalátogatás igen szűk körben zajlik: nem alkalmas arra, hogy megismerkedjek az újabb generációkkal. Sőt, valamelyik otthonlétem alatt egy suhanc azt kérdezte: mit keresek én Akasztón?

Iskolát nem akarnak elnevezni rólad, mint Utassy Józsefről Bükkszenterzsébeten?

Az a helyzet, hogy a könyvtár az iskolával együttesen működik, a könyvtárban pedig húsz éve van már Kiss Benedek-szavalóverseny. Ez az egész környékről összerántja a versmondó gyerekeket. Az első néhány alkalomkor haza is mentem, mivel meghívtak zsűrizni. Ez nagyon furcsa érzés volt, nagy vendégfogadások voltak, de valahogy túlestünk rajta. Örülnék, ha az iskolát rólam neveznék el – persze nem életemben –, de megvagyok anélkül is. Különben nálunk minden, aminek neve van: Petőfi.

A verseidet is mondták a gyerekek a szavalóversenyeken?

Általában az én egyik versem volt kötelező, meg volt szabad választás. Különben nagyon megleptek, mert – gondolom, a tanárok és a szülők segítségével – úgy válogattak, hogy én se tudtam volna alkalmasabb, jobb terítékkel előállni. És ez nagy örömöt jelentett nekem, mert azt láttam, hogy ebben a versidegen világban mégiscsak van életerő.

Úgyszólván homogén a költészeted: hajdani kollégiumi szobatársadhoz, Utassy Józsefhez hasonlóan lényegében kitartottál a dalforma mellett. Ez valamiféle alkati dolog?

Azt hiszem, ez alkati dolog is, de ha belegondolunk, ez mind a kettőnkön inkább billog maradt. Nyilvánvaló, hogy a Kilenceken belül bennünk több volt a dalosság, a dalszerűség, noha írtunk mi azért mást is. De ha Nagy Lászlót vesszük, az ő költészetében is főáram a dalvonulat: azzal is kezdett, s megmaradt későbbre is. Ám ahogy a gondolkodása elkomorult, ahogy sokasodtak a tapasztalatai, ahogy mindinkább megismerte a világot, már neki sem fért bele minden a dalba. Bár a dal Horvát János szerint lírai egysejtű, s ennek folytán minden másnak az alfája és ómegája, vagyis nélküle költészet nehezen elképzelhető. Mi amúgy Dzsóval rengeteg népdalt tudtunk, nagyon szerettünk énekelni. Őrá is meg énrám is csak úgy ragadt a népdal. Én otthonról keveset hoztam ahhoz képest, amennyit most tudok: egyszer meghallom vagy elolvasom, és bennem marad…

Van valamiféle fejlődés az ötven éves pályádon, vagy nem is akartál igazából fejlődni?

Nekem mondták már, hogy nem fejlődöm, nem változom sokat – annyi a változás mindössze, amennyi a külső tényezőkből: az életkoromból, a tapasztalataimból, a világhoz való viszonyomból adódik. Egyébként ugyanezen a nyelven, ugyanazokkal a költői eszközökkel élve írom a verseimet, ahogy a pályakezdésem idején. Ez a következetesség kétségkívül egészen máig végigvonul a költészetemen. Való igaz: én ritmikai dallamot is hallok, amikor írok, s ez formailag is a népdalra hajaz.

Hiába lettek összegyűjtve a verseid, továbbírtad őket. Lehet versírás nélkül élni?

Ott kell kezdenem, hogy én már régen és sokszor úgy gondoltam, hogy vége a lírai fényűzésnek, befejeztem a dolgot, nem tudok több verset írni. Épp most is ilyen állapotban vagyok. Ezek változó szünetek voltak: megesett, hogy egy-két hónapig, esetleg fél évig is eltartottak. Fél évnél hosszabb pauza azért nem szokott lenni. Az összegyűjtött kötetem kiadása idején igazság szerint már megvolt a következő könyvem anyaga. Akkor jó passzban voltam, de most megint hosszú szünet van.

Amikor vannak ezek a pauzák, mindig komolyan gondolod a végleges elnémulást?

Komolyan. És jól érzem magam benne! Megnyugtató érzés, hogy vége van. Aztán persze jön megint a kísértés, és hagyom magamat elcsábítani.

Mi az a pillanat, amikor mégiscsak újból elkezdesz írni?

Ez az, ami megfejthetetlen. Érkezik ismét egy olyan gondolat, amiből vers kell, hogy szülessen. Én nem tudok úgy verset írni, hogy magam elé teszem a papírt és belekezdek – ehhez mindig kell valami külső impulzus vagy belső lelki kényszer. Egyszerűen jön az a pillanat, amikor ezt és ezt le kell írni. Lehet az egy sor, két sor vagy egy egész versszak – utána következhet a burjánzás, maga a versírás. Mint ahogy a krumplibokornak egymás után jönnek a gumói, amikor eljön az ideje, a versszakok is így sorjáznak egymás után. Ez megmagyarázhatatlan állapot, mert nem tudom művileg előidézni. Pontosabban, amikor másoktól olvasok verset és hirtelen abbahagyom, néha tovább zakatol bennem a ritmusa, s ez is tud ihletforrás lenni. De ez roppant esetleges, és keveset is olvasok.

Lehet a kiindulópont gondolat és ritmus is? Esetleg egy szó, egy szókapcsolat?

A legkülönbözőbb. Lehet, hogy egy egész versszak is kifut egy szuszra, de van úgy, hogy egy ötletből jegecesedik ki a nyelvi megoldás. Ezzel a nehézkes rajttal együtt, én elég gyorsan írok. Egyébként éjszaka jön rám, általában bor mellett, és ha jó passzban vagyok, ilyenkor akár három-négy vers is megszülethet. Utána pedig hónapokig megint semmi.

Van olyan, amit utólag eldobsz?

Van. Itt nagy szerepe van a feleségemnek, Katinak, ugyanis ő az első lektor. Érdemes rá hallgatnom: nagyon jó érzéke van a költészethez. Ha úgy érzem, hogy érdemeset írtam, akár éjszaka is felébresztem, hogy hallgasson meg.

Mennyire fátumszerű, hogy az embernek milyen társa, milyen családja lesz?

Ez nálam személyes sorskérdésként is értelmezhető, ugyanis hároméves sem voltam, amikor apánk elhagyta a családot – pontosabban nagymama elzavarta apámat. Nem illettek össze anyámmal, nagyon kackiás ember volt, ivott is – bár papnak tanult, tehát tulajdonképpen nem is vagyok elsőgenerációs értelmiségi. Az iskolai naplóban is „egyébnek" voltam feltüntetve. Emiatt ugyan, köszönhetően az akasztói viszonyoknak, semmi hátrányt nem éreztem.

Édesapád tehát felszentelt pap volt, csak kiugrott édesanyád kedvéért?

A szerelem később jött. Apám a felszentelés előtt, amikor a család már mindent ráfordított, megvette a szükséges ruhákat is, jobbnak látta az ablakon keresztül megszökni és a nagyvilágot választani. Utána polgári foglalkozás után nézett, az útépítőknél helyezkedett el. Útmesternek lenni abban az időben komoly rangot jelentett vidéken. Így ismerkedtek meg anyámmal is, éppen Kullérban, a Jónás-rokonság tanyavilágában. Mi tehát lényegében apa nélkül nőttünk fel, anyánk nem házasodott újra. Sokszor irigyeltem Dzsót, hogy meghalt az édesapja a Donnál, mert az enyém élt; tudtam, hogy él; de nem sok közünk volt egymáshoz. Legalább elsirathattam volna!

Később, felnőtten sem lett közötök egymáshoz?

Én kerestem vele a kapcsolatot, s arra is rájöttem felnőtt fejjel, hogy próbált mindig utánunk nyúlni. Meg akarta határozni a sorsunkat – az enyémet különösen. Először papi pályát szánt nekem, utána hídmérnökit, s amikor tapasztalta, hogy ezzel sem boldogul, s látta, hogy érdekel a szőlészet-borászat, beíratott Budafokra a technikumba. Akkortájt kezdtünk el találkozgatni újra. De hát nekem más volt az elképzelésem, s amennyire konok volt ő, annyira konok voltam én is: hiába íratott be Budafokra, elmentem helyette Kalocsára gimnáziumba. Mivel ilyen hányatott volt a családi életünk, úgy gondoltam, hogy ezt én semmi esetre sem fogom így csinálni. Feleségemmel rövid kapcsolat után kötöttünk házasságot, s ez igen jól működött és működik: sok megértést tapasztaltam a családom részéről. Tulajdonképpen nem sokat változtam, bár öregkoromra egy kicsit lecsendesedtem, lehiggadtam. Feleségem, anyósom, apósom egyaránt támogatott abban, hogy éljem az én szabad, bár meggyűrűzött életemet. Ennek így kellett lennie. Nem vagyok babonás, de istenhívőként hiszek olyan dolgokban, amik emberi ésszel megmagyarázhatatlanok. Én ezt elrendelésnek vélem; éppen úgy, mint azt, hogy énbelőlem költő lett. Semmi más nem lehettem volna.

Milyen a te hited? Néha bizony perelsz is az égiekkel.

Én nagyon jól megvagyok Istennel. Még gyerekkoromban kaptam ehhez az indíttatást, mert nemcsak apám volt papnövendék, hanem anyám is ugyanolyan bigott katolikus volt. Ministráltam, rendszeres templomba járó voltam, aztán gimnazista koromban kezdett úgymond kinyílni a szemem, s bár a kollégiumból kiengedtek volna, akkor már nem jártam templomba. Egy nagy közöny alakult ki bennem, ugyanúgy, mint az ország akkori állapotával kapcsolatosan is, a forradalom leverése után. De minden reggel és lefekvés után fohászkodom az Úrhoz. S az Isten és az őrangyalom, úgy gondolom, szeret engem.

Miféle fásultság volt az fiatalon?

Egyfajta depresszió, apátia uralkodott el rajtam. Annyira, hogy amikor hazamentem Akasztóra, s találkoztam a régi barátaimmal, mindenki észrevette, hogy megváltoztam, nem érdekelnek úgy a dolgok. A régi tanítónőm is azt mondta anyámnak: mi van ezzel a gyerekkel – ennek lelki baja van. Kalocsán igen nagy fegyelmet tartó kollégiumba kerültem, s nehezen viseltem a regulát. Állandóan büntetésben voltam, pedig folyton kineveztek valaminek, de minden hiába kísérleteztek velem: mindig csináltam valami olyasmit, ami hozta magával a retorziót. Ez a furcsaság csak a kollégiumban jelentkezett, az iskolában nem. Az iskolában viszont még a régi rendszerből átmentődött tanáraim voltak, akik ötvenhétben–ötvennyolcban nagyon féltettek bennünket, hiszen Pesten még javában zajlottak a kivégzések. Egyszerűen tabu volt 1956. Ezzel együtt előfordultak ott is malőrök. Osztálytársaink jöttek busszal be vidékről, s az volt a diákbabona, hogy minden reggel megrugdostak egy kiálló vasküszöböt, hogy ne feleljenek aznap. Pechjükre ez az előtt a ház előtt volt, ahol az orosz tisztek laktak. Egyszer felfigyeltek erre a szertartásra, s déltájban megjelentek az iskolában, bevitték az osztálytársainkat a rendőrségre és összeverték őket. Mondhattak, amit akartak: egy gyereket ki is csaptak. Soha nem tudtuk meg, mi volt a gond – valószínűleg csak annyi, hogy a tiszti ház előtt történt.

Mikor következett be változás a depressziódban?

Egyetemista koromban. Ekkor újra élni kezdtem. Pesten a szabadság levegőjét éreztem. Új környezet mellett új kihívás is volt: előbb a Kistexben dolgoztam, majd téglagyárban, aztán egy évet töltöttem a Kőbányai Könnyűfémműben segédmunkásként. Kitűnő érettségivel.

Mikor kezdtél el futballozni?

Természetesen már gyermekkoromban. Volt idő, amikor csak libákat legeltettünk a gyepen, de aztán a pesti keresztanyámtól kaptam egy fűzős bőrlabdát karácsonyra, és akkor azt tönkrerúgtuk: azt sem tudom, hány lyuk volt már rajta. Mindig csatárt játszottam, jobblábas lévén általában a jobbszélen. Nyolcadikosként, tizennégy éves koromban már az akasztói nagycsapatban is felavattak. És én erre borzasztóan büszke voltam – sokkal büszkébb, mint a tanulmányi eredményeimre. Akkor már bizsergett az embernek a szíve, szerelmes volt; s tudtuk, hogy a meccsre kijönnek a lányok: lehetett imponálni nekik. Nem annyira cselező típus voltam, de gyors. A gimnáziumban aztán kitettek a csapatból, mert szembekerültem az edzőmmel – pedig akkor Kalocsa nyerte az országos középiskolás bajnokságot. Pesten aztán létrejött a Szocreál Budapest nevezetű csapat, amit Csurka István, Végh Antal meg Moldova György hozott össze, s odáig fejlődött a dolog, hogy indultunk a bajnokságban, mégpedig a BLASZ IlI.-ban. Ott is csatárt játszottam: Módos Péter máig emlegeti, hogy a beadásaimból mennyit tudott értékesíteni.

A Szocreál a Real Madridra utalt?

Nyilvánvalóan arra. Amikor meghasonlottunk, mert Végh Tóni és Moldova összeverekedett az Úttörő Stadionban (mindkettő kaptány akart lenni), két részre szakadt a csapat. A Moldova-párti gárda maradt a Szocreál, Végh Tóni pedig megalapította a Szürreált. Így lettem én szürrealista. Az akkori játszótársak közül sokan még ma is hetente lejárnak rúgni a lasztit, de nekem hamar kezdődött a lábproblémám, meg aztán ösztöndíjjal Bulgáriába kerültünk Dzsóval – szóval lassan elmaradoztam. Olyan harmincöt éves koromig tartott ez a hobbi, de közben a tokaji írótáborban Achilles-ínszakadást is szenvedtem, s ez is siettette a végét.

Voltak más szenvedélyeid is?

Kell szólnom a kártyáról: igen nagy ultis voltam. Sokszor komoly pénzekben játszottunk. Jó későn, egyetemista koromban tanultam meg ultizni a kollégista társaktól, ahol sok éjszakát átkártyáztunk. A többiek mentek előadásra, amikor mi lefeküdtünk. Több hónapban az ösztöndíjam is ráment az ulti-adósságokra. Annyira szenvedélyemmé vált ez, hogy több csapatot is létrehoztam. Ehhez Szigligeten még a póker is hozzájött, de aztán mind a kettőből kiöregedtem. A csapatok egyébként, amikben voltam, általában miattam robbantak szét, mert mindig adódott valami, amin vitatkozni lehetett.

Ez a szenvedélyesség összefér a költészettel?

Össze. Bár az ulti és a foci is csapatsport, s a lírában is bármennyire egyedül vív meg az ember az anyaggal a versért, ha kész van, nem akarja megtartani magának, hanem szeretné mihamarabb a publicitást. Amikor Dzsóval egy szobában laktunk, egyik éjjel én írtam, másik éjjel ő, s alig vártuk, hogy a másik felébredjen, s megmutassuk neki a termést. Nagyon sokat segítettünk így egymásnak. Olyannyira, hogy a mai napig, ha verset írok, első dolgom, hogy mondjuk, Péntek Imrének felolvassam a telefonba, és elmondja a véleményét róla.

Egyfajta passziód a szőlő és a bor is. Hogy keveredtetek Szentgyörgyhegyre?

Gyerekkoromban is szőlőművelő család voltunk, ismertem és szerettem ezeket a fizikai munkákat. Jó borunk volt, borozgattunk is nagypapával: téli favágáskor, amikor húztuk a keresztfűrészt, nagypapa egyre többet mondta: „Na, gyere, Bencikém, nézzük meg a pincét." Nem kellett nagy szoktatás, hogy megismerkedjek a borral – persze csak minimálisan fogyasztottuk, annyira, amíg jól érzi magát az ember. Fiatal költőkként Dzsóval együtt jártuk Szigligetet, s vékonypénzűek lévén kifejezetten meg is érte odamennünk. Olcsóbb volt, mint itthon a család nyakán lenni. Nagyon beleszerettünk abba a tájba, bennem pedig, látva a szőlőhegyeket, fellángolt a nosztalgia a szőlő iránt. Más volt ugyan a táj jellege, mint Akasztón, de éppen ez tetszett benne – azzal együtt, hogy az Alföldet is nagyon szeretem. Megszülettek és növekedtek a gyerekek is, s mindig gondot okozott a nyári programok megszervezése. Igen szűkösen éltünk, de amikor hozzájutottam egy anyai örökségrészhez, s apósomék is támogattak, nekivágtunk a szőlővásárlásnak. Fél évig járattam a Veszprémi Naplót, s nézegettem az apróhirdetéseket: hol vannak eladó telkek és szőlők a környéken. A terepszemlét az alkotóházból kijárva meg tudtam csinálni, s amikor a szentgyörgyhegyi szőlőt megláttam, azt mondtam, hogy ne tovább: ez az, ami érdekel. Egy kis emelkedőn van, és előtte Badacsonyig lapály. Benne van a róna, meg a dimbes-dombos vidék is: annyira megkapott ez a jó fekvésű telek, hogy rögtön megvettük. Régi művelésű, öreg szőlő volt rajta, sokat kellett volna pótolni benne: pár év alatt letermeltettük inkább, kiadta az erejét, és akkor kivágtuk. Újratelepítettük, s amíg ismét termőre fordult, a félig romos présházat is újjáépítettük. Beleszeretett az egész család, s nemcsak a család: nagy társasági élet folyt a hegy szoknyáján. Magában a magyar ember nem nagyon iszik (bár később ez már rám nem vonatkozott), úgyhogy jöttek a cimborák és barátok, s vidáman éltük ott a napjainkat. Egy kötetnyit összeírtak a poétatársak a zöld veltelinimről. Egy barátom tanácsára ugyanis zöld veltelinit telepítettem, ezerfürtűvel meglágyítva.

Miért éppen ezeket?

Ezek a fajták együtt érnek, s a táj tipikus borához, a rizlinghez képest akár két–három héttel is korábban. Nekem ez fontos szempont volt: ha bejönnek az őszi esők, hogy csináljam meg akkor a szüretet? Ilyenkor összejöttünk húszan–huszonöten, nagy társaság, kisebbfajta búcsúnak is beillett. Nem volt mindegy, hogy az őszi esők előtt vagy után van-e ez a nevezetes alkalom. Mert mindig megadtuk a módját.

De amikor megbetegedett a lábad, megint kivágattad a szőlőt…

Amúgy is öregedtem, fogyott az erőm, s napszámost is egyre nehezebb lett találni. A bor ára is így alakult, hogy kis területen nem érdemes már szőlőt termelni. Nekem mindig volt addig a saját fogyasztáson felül tíz hektó feleslegem, amit el kellett adni. Kocsival Pestre hordtam fel kannákban. Végül már ezt sem bírtam. Ez így anyagilag sem érte meg. Pedig annak idején kettős céllal hoztam létre a birtokot: egyrészt a családi nyarak miatt (mert külföldön vakációzni nem futotta), másrészt, hogy a szerény költői honoráriumot a bor árával valamelyest ki tudjam egészíteni: a kettőből együtt kijött egy rendes fizetés, mert szabadúszó voltam kezdetektől fogva.

Nem politizálsz direktben, de mintha állandóan háborognál, zsörtölődnél. Hogy van ez? Kell egy költőnek politikával foglalatoskodni, netán közéleti verset írni?

Direktben politizálni veszélyes, én ezt soha nem is csináltam; de nem gyávaságból, hanem mert nem tartottam költői feladatnak. Inkább csak afféle humoros bökversekben bukkant fel ilyen tartalom. Általában véve azonban a versnek mindig kell, hogy legyen ilyen töltete, ugyanis politika és szociológia, szociográfia nagyon közeli dolgok, s ha az embernek esetleg a politikához nincs is érzéke, a társadalom kell, hogy foglalkoztassa. Mert a költő is része a társadalomnak, s vonatkoznak rá azok a gazdasági és politikai törvényszerűségek, amelyek a közösségre. Ha nem is politizál az ember, nem tudja kivonni magát a szociális kérdések alól. Különösen Aczél György nyomán szaporodtak el a támogatott, de semmiről sem szóló versírók, egyre nagyobb szerephez jutottak, amivel én nem tudtam soha egyetérteni. Ha akarnám, sem tudnám azt csinálni, amit ők: se formában, se formátlanságban.

Humornak mennyire kell lennie a versekben?

Nem árt, ha van bennük. Fontos, hogy legyen az embernek humora, mert ez ugyanaz az íróféle életében, mint a szervezetben a nyirok. Én különben nemcsak a viccet szeretem, hanem a hagyományos magyar műfajt: az anekdotát is.

Hogyan gondolsz erre a hetven évre? Hány éves vagy lélekben, testben, agyban, szívben?

Sajnos, az életkornak igen nagy jelentősége van nálam, ugyanis ötvenéves koromtól kezdve rohamosan kezdtem öregedni. Agyilag is öregszem, de inkább a hétköznapokban – a versíráson ez szerencsére nem látszik. Nyűgös vagyok; elfelejtek dolgokat; nem tudom, mi történt a múlt héten; nem tudom, milyen nap van… Mindez engem ugyan nem zavar; csak az, hogy mások észreveszik. Nem jutnak eszembe nevek, sokszor a legegyszerűbb szavak sem. Az alapműködésben ez nem befolyásol – sokkal inkább a testiségem. Annyiféle betegségen keresztülmentem, hogy felsorolni is sok volna. Sajnos, nagyon megöregedtem.

Hogy érzed: mindezektől a nyavalyáktól függetlenül lekerekedett-e a költői pályád?

Minden időszakomban, a Nap és az évszakok forgásának megfelelően, a koromhoz illően reagáltam az élet dolgaira, és úgy gondolom, hogy ha az eddigiekhez soha egy sort nem írnék hozzá, akkor is kerek lenne. Megelégedett tudok lenni, s ezt köszönöm az Úrnak.

(2012. március, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Impresszum

A-Z OPUS, a Magyar Művészeti Akadémia művészeti életút-adatbázisa
1.1. beta-teszt változat (2025. január 20.)

Az adatbázist adatokkal folyamatosan töltjük fel, a rendszer szolgáltatásait teszteljük és fejlesztjük.

Kiadó: