Kósa Ferenc

Kósa Ferenc: Curriculum Vitae

1937. november 21-én születtem Nyíregyházán. Nagyszüleim apai ágon a Székelyföldről ván­doroltak Szabolcs Vármegyébe. Afféle templomépítő mesteremberek voltak. Főként a kövek és a fák megmunkálásához értettek. Apám tizenvalahány testvére közül talán tízet még én is ismertem. Anyai ági őseim a Felső-Tisza vidékén éltek és földműveléssel foglalkoztak. Anyai nagyapám odaveszett az I. világháborúban, így anyám árván nevelkedett. A szüleim szegény emberek voltak. Apám építőmunkásként dolgozott, anyám otthon varrogatott. A Nyíregyháza környéki tanyavilágban éltünk anyai nagyanyám nádtetős vályog házában. Onnét jártam a városba iskolába. 1944 őszén sokszor a világhá­ború frontvonalán keresztül. Egyszerre ismerhettem meg az írás és az olvasás örömét és a háború borzalmait. Gyermekkorom élményei jelentős mértékben meghatározták sorsomat és hivatásomat.

Középiskolai tanulmányaimat Nyíregyházán végeztem. Különösen a humán tárgyakhoz von­zódtam. 1955-ben magyar irodalomból országos tanulmányi versenyt nyertem. Az irodalom és a tör­ténelem iránti érdeklődésem mellett sok-sok filmet láttam, fotókat készítettem és zenével is foglal­koztam.

1956-ban érettségiztem. Az ELTE magyar-történelem szakára jelentkeztem. Akkoriban az volt a szokás, hogy azokat a diákokat, akik országos tanulmányi versenyt nyertek, felvételi vizsga nélkül fölvették az egyetemre. Én azonban kaptam egy értesítést, amelyben közölték, hogy a felvételi vizs­gán megfeleltem, de helyhiány miatt nem vettek föl.

1956 őszén nyitott szívvel és nyitott lélekkel éltem meg a forradalom eseményeit. Többször jártam a fővárosban is: teherautókkal élelmiszereket, gyógyszert és vért vittünk Budapestre. Visszafe­lé pedig azokat a nemzedéktársainkat szállítottuk, akik a harcok során az életüket vesztették. A szal­mára és ponyvára kiterített holttestek mellett kuporogva volt alkalmam belegondolni hazám és nem­zedékem történelmi helyzetébe és persze az emberi létezés végességébe is. Mindazt, amit a forrada­lom számomra szent pillanataiban láttam, átéltem és megértettem, felnőtté válásom feledhetetlen emlékeiként őrzöm magamban a mai napig is. Úgy is mondhatnám: mindhalálig.

1958 tavaszán anyám tüzet gyújtott a konyhai tűzhelyben. Már lángra is lobbantotta az összegyűrt újságpapírt, amikor megakadt a szeme egy hirdetésen. Eltűnődött és letépte az újság sarkát. Este, amikor hazaérkeztem a munkából, ezt a letépett hirdetést elém tette az asztalra. Az állt benne, hogy lehet jelentkezni a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, és hogy olyan fiata­lok jelentkezését várják, akik érdeklődnek a filmezés, a fotózás, az irodalom, a képzőművészet és a zene iránt. Anyám úgy érezte, ez a pálya éppen nekem való. így hát nem is annyira a magam elhatá­rozásából, mint inkább anyám biztatására jelentkeztem a filmrendező szakra.

Néhány évvel ezelőtt megtaláltam azt az irkát, amelyben leírtam a felvételi vizsgám történe­tét. Íme a történet:

A felvételi bizottságban hárman voltak: egy tanár és két tanárnő. Nem tudtam, kik ők, soha­sem láttam őket. Éppen a reggeli kávéjukat fogyasztották. Hellyel kínáltak, leültem egy székre, az ütött-kopott bőröndömet magam mellé tettem. Először a tanár úr azt kérdezte, honnét jöttem és mivel foglalkozom. Mondtam neki: Nyíregyházáról jöttem, és mostanában éppen napszámos munkát végzek. A tanár úr megkérdezte mit jelent ez a munka konkrétan. Elmagyaráztam neki, hogy almafákat ültetünk a szabolcsi homokba: kiássuk a gödröket, saroglyával hordjuk bele a trágyát és vödrökkel a vizet. A tanár úr raccsolva beszélt: az „r" betűket úgy ejtette ki, mintha „h" betűk lettek volna. Ezzel a sajátos hangzással megismételte amit mondtam: szóval sahoglyával hohdják a thágyát...?! ... Nahát, ez fölöttébb különös!... Így kezdődött a felvételi vizsgám. A tanár úr ezután azt kérdezte, kik a ked­venc íróim, és melyek a kedvenc könyveim?... Sorolni kezdtem a szerzők nevét és a könyvek címeit. A bizottság türelmesen végighallgatott. Mivel a felsorolásban Thomas Mann nevét és műveit is említet­tem, a tanár úr váratlanul megkérdezte: milyen arcszíne volt Tonio Krögernek?.. Mondtam neki, hogy föltehetően kreol, hiszen az anyja Itáliából származott... Ezután néhány percig Thomas Mann buda­pesti látogatásáról és József Attila ebből az alkalomból írt verséről beszélgettünk. Később szóba került a görög, az angol, a német, a francia, az orosz és az amerikai irodalom is. A tanár úr végül azt kérdez­te: tudom-e miről álmodott az öreg halász?... Mondtam neki, hogy az öreg halász oroszlánokról ál­modott. Olyan érzésem támadt, hogy a tanár úr nemcsak meghallgatta, hanem talán a lelke legmé­lyén el is fogadta esendő válaszaimat.

Ezek után az egyik tanárnő megkérdezte, mi van a bőröndömben. Mondtam, hogy az irkáim­ban az irományaim vannak, a papírtasakokban pedig a fotóim. Kérték, rakjak ki mindent az asztalra. Először a fotóimat nézegették. Különösen azokat a fényképeket szemlélték fokozott figyelemmel, amelyek 1956-ban, a forradalom idején készültek. Az elszánt tekintetű felkelőkről, a beözönlő és ki­égett tankokról, a lyukas zászlókkal és átvérzett újságpapírokkal letakart áldozatokról készült képek arról tanúskodtak, hogy a forradalom napjaiban nyitott szemmel jártam-keltem az országban. Az egyik tanárnő arról faggatott, mit gondolok Brueghel és Van Gogh festészetéről. A másik tanárnő az irkámban lapozgatva rábukkant egy ars poetica jellegű rövid írásomra. Elém tette az irkámat és arra kért, olvassam föl azt a néhány mondatot. A szöveg, amit afféle hitvallásnak szántam, így hangzott: ...Őrizd az embert. Magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged.

Őrizd az embert, mert hivatásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni másokat.

Őrizd az embert. A szabadság rendjét soha, egyetlen pillanatra se téveszd össze a rend szabadságá­val.

Őrizd a szabadságot, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni.

Őrizd az embert. Ha lehet: életeddel, ha lehet: munkáddal, ha nem lehet: haláloddal.

S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől saját hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra. Ő se szól, csak fölkel és járja az útját...

A halk szavú tanárnő afelől érdeklődött, mikor írtam ezt a szöveget. Mondtam: 1956 májusá­ban, a ballagásom napján. Ezután megkérdezte, ha filmrendező lennék, miről és milyen filmeket készítenék?... Azt válaszoltam, hogy szeretnék igazat mondani mindarról, amit láttam és megéltem. Az emberekről, a történelemről, a háborúról és főként a forradalomról.

Csönd támadt. Többet nem kérdeztek.

Elpakoltam az irkáimat, a fotóimat és kimentem a folyosóra. Volt némi fogalmam arról, hol élek; így hát arra gondoltam, meg sem várom a délutáni eredményhirdetést, úgyse lesz belőlem film­rendező, hiszen nem hagytam kétséget afelől, hogy a forradalom véresen valóságos drámájában me­lyik oldalon dobogott a szívem. Már éppen indulni akartam hazafelé, amikor az a halk szavú tanárnő, aki az irkáimat nézegette kilépett az ajtón és a felvételi dossziémmal a kezében odajött hozzám. A vállamra tette a kezét, kissé arrébb hívott a lépcsőházban és így szólt: „Arra kérem, a további felvételi vizsgákon ne emlegesse a forradalmat és az '56-ban készült fotóit ne mutogassa senkinek. Nehéz időket élünk és mindarról, ami a forradalom idején történt nem mindenki gondolkodik tisztessége­sen. Tudja, olyan időkben, amikor nem lehet igazat mondani, a hazugság halálos vétek, de a hallgatás bocsánatos bűn"... Aztán kinyitotta a dossziémat és egy szemérmes mosoly kíséretében jelezte, hogy bepillanthatok a felvételi bizottság véleményébe, amely így hangzott: „Kósa Ferenc a mai napon fel­vételi vizsgát tett világirodalomból, művészettörténetből és esztétikából. Főiskolai felvételéhez ragaszkodunk. Aláírás: Fövény Lászlóné, Szöllős Andrásné, Hegedűs Géza".

Kétszer is elolvastam ezt a néhány sorsdöntő mondatot és különös forróságot éreztem a szí­vem tájékán. Nem tudom miért, de hirtelen könnybe lábadt a szemem. Nem tudhatom miért, de hirtelen könnybe lábadt a mellettem álló tanárnő szeme is. Két ember – tanár és tanítvány – átfényesedett tekintettel egymásra nézett. Akkor és ott abban a szent pillanatban egy életre megértettem, hogy az emberi tisztesség a mégoly mostoha történelmi körülmények ellenére is létezhet a világon. Csak tisztességes emberek kellenek hozzá...

A Főiskolán életem talán legboldogabb éveit töltöttem. A filmkészítés mesterségére Keleti Márton, Makk Károly és Illés György tanított. Művészettörténetet Szöllősy Évától, esztétikát Fövény Lászlónétól, filozófiát Kéri Elemértől tanulhattam. A tanulmányi eredményeim alapján népköztársa­sági ösztöndíjat kaptam, és az a megtiszteltetés ért, hogy diplomamunkaként nem csupán rövidfil­met, hanem nagyjátékfilmet is készíthettem.

A Tízezer nap című diplomafilmem kapcsán összehozott a sors Csoóri Sándorral és Sára Sándor­ral. Az emberi élet, valamint a történelem és a társadalom alapkérdéseiről igen-igen hasonlóan véle­kedtünk. Ez a lelki és szellemi rokonság lett a közös alkotómunkánk alapja. A Tízezer nap a Tisza men­tén élő szegény emberek életéről és sorsáról szól. A forgatókönyvet Csoóri Sándorral együtt írtuk, a film operatőre Sára Sándor volt. A filmet a korabeli kulturális kormányzat betiltotta. A politikai hata­lom cenzorai több jelentet is kifogásoltak. A legélesebb viták a film 1956-ban játszódó jelenetei kap­csán alakultak ki. Azt az utasítást kaptam, hogy a filmben előforduló „forradalom" kifejezést vágjuk ki, vagy szinkronizáljuk át „ellenforradalom"-ra. Az utasítást megtagadtam, mert merően ellentétesnek véltem az igazságérzetemmel és a történelmi tapasztalataimmal. Azt mondták: diplomát nem kapha­tok és Magyarországon többé filmet nem rendezhetek. Az egyik hírhedt politikai korifeus ordítozott rám, és még börtönnel is fenyegetett. A teljes ellehetetlenülés közelébe kerültem; az életem már-már elviselhetetlenné kezdett válni. Több mint két évig tartó és kilátástalannak tűnő kínlódás után azon­ban a Tízezer napot váratlanul meghívták Cannes-ba, a Nemzetközi Filmfesztiválra. A korabeli kormányzat valószínűleg nem akart nemzetközi kulturális és diplomáciai botrányba keveredni, ezért a filmet kiengedték a fesztiválra. Valóságos csoda történt; a Tízezer nap magas szakmai és erkölcsi elismerésben részesült: elnyerte a legjobb rendezésért járó nagydíjat. A nemzetközi elismerés után a film bejárta a nagyvilágot; több mint ötven országban vetítették. Ha nem tévedek, azt hiszem, én voltam az első – és máig is az egyetlen – magyar filmrendező, aki diplomafilmjével valóságos világsikert aratott. A Tízezer nap ma már nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmtörténet klasszikus értékei közé tartozik...

A Csoóri–Kósa–Sára alkotóhármas közös munkájából több jelentős magyar film született: Íté­let, Feldobott kő, Nincs idő, Hószakadás, A mérkőzés vagy a József Attila önéletírása alapján készült Öngyilkosság.

Az életművemben fontos helyet foglal el A másik ember című filmem, amelyben a világháború­val és a forradalommal kapcsolatos élményeimet összegeztem.

Dokumentumfilmjeim közül jelentősnek vélem a Balczó András vívódásairól szóló Küldetést és a Dr. Béres József tudományos kutató küzdelmeiről készült Az utolsó szó jogán című filmemet.

Televíziós munkáim közül kiemelném a Nagy Lászlóval közösen készített Tűz vagyok, valamint a Szeretném, ha szeretnének című filmeket. (Az előbbi Petőfi Sándornak, az utóbbi Ady Endrének állít emléket.).

Filmrendezői hivatásomhoz mindig elválaszthatatlanul hozzátartozott a forgatókönyvírás és a fotózás is. Az életem során sokfelé jártam a világban és számtalan fényképet készítettem. Mostaná­ban leginkább a fotóimmal foglalkozom. A Magyar Nemzeti Galéria fölkérésére életmű-kiállításra készülök.

A közéleti tevékenységemről itt és most nem kívánok szólni. Remény van arra, hogy közéleti jellegű írásaim és megnyilatkozásaim hamarosan egy önálló kötetben is napvilágot látnak.

Végül megemlíteném: filmjeim számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültek. Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész vagyok. Filmrendezői tevékenységemet Magyar Örökség Díjjal és Hazám-díjjal is elismerték. 2008-ban a filmszakma megválasztott a Magyar Mozgókép Mesterének.

Néhány nappal ezelőtt azt az értesítést kaptam, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a tagjai közé kíván választani. A jelölést megtisztelésnek tekintem.

Budapest, 2012. május 7.

Utóirat

Végezetül néhány gondolat erejéig visszakanyarodnék még az „Őrizd az embert..." kezdetű emberi-művészi hitvallásomhoz.

Ez az imént fölidézett néhány mondat az elmúlt fél évszázad során mindig velem volt; végig­kísért pályámon, meghatározta a filmrendezői munkámat, a közéleti tevékenységemet, áthatotta az egész életemet. Hitvallásom természetét, működési módját leginkább a szívem működéséhez hason­líthatnám: akkor is szakadatlanul lüktetett bennem, ha nem gondoltam rá. De nemcsak lüktetett, hanem óvott, intett és bátorított is. Sőt olykor-olykor, ha reménytelennek látszó helyzetekbe sodród­tam, még rám is parancsolt; megtiltotta, hogy a szigorított szolgálat helyett a megalkuvást, a meghasonlást vagy a menekülést válasszam.

Nem tagadom, az elmúlt ötven esztendőben voltak olyan időszakok az életemben, amikor túlságosan esendőnek és elesettnek éreztem magam és emiatt éles ellentét támadt köztem és a hit­vallásom között. Álmatlan éjszakáimon úgy gondoltam, nincs elegendő erőm ahhoz, hogy az általam támasztott mérték szerint végigéljem az életemet. Ilyenkor a szárszói síneket, sötétlő mozdonyok csattogó acélkerekeit láttam magam előtt... Még az is megfordult a fejemben, hogy hajdani hitvallá­somat egyszerűen átírom, megpróbálom hozzáigazítani az erőmhöz és a lehetőségeimhez...

Mért ne tehetném?!... Hiszen szabad ember vagyok... Amit annak idején megírtam – bármi­kor át is írhatom. A saját mondataimmal azt csinálhatok, amit akarok. A hitvallásomat nem tagadnám meg, csupán árnyalnám. Ifjonti mondataim talán rá is szorulnak némi pontosításra, a szolgálati pa­rancsolatok enyhítésére. Már csak azért is, mert a Nap könnyebben jár az égen, mint mi, emberek a földön... Azon kívül húszéves koromban jószerivel nem is tudhattam, mennyivel könnyebb megál­modni, mint végigélni az emberhez méltó életet, Azóta viszont benőtt a fejem lágya. Filmrendezőként és törvényhozóként egyaránt tapasztalhattam, mennyivel egyszerűbb elképzelni valamit, mint maradéktalanul megvalósítani. Lett légyen az akár film, akár törvény. A társadalmi, gazdasági és politikai körülmények, a valóságos történelem valóságos kényszerei erősebbek lehetnek az emberi lélek óha­jainál...

Egyszóval: érveim, ötleteim és tapasztalataim lettek volna a hitvallásom átírásához, ám ez valamiért mégsem történt meg. Nem vitt rá a lélek. Megvallom: akárhányszor nekiveselkedtem az átírásnak, a telefirkált papírlapokat végül is mindig összetéptem és a szemétkosárba dobtam. Valami­féle nehezen megnevezhető sugallat arra késztetett, maradjak hűséges ifjúkori önmagamhoz és vál­toztatások nélkül vállaljam föl mindazt, amit valaha szabadon megfogalmaztam és önként fölvállal­tam. Az embernek egy élete van és ehhez az egyetlen élethez egyetlen hitvallás illik. Ez a világ termé­szetes rendje. Talán a bennünk lévő Isten akarja, hogy ez a rend megmaradjon a múló időben.

A hajdani hitvallásomhoz tehát hűséges maradtam. Így történt, mert így kellett történnie. Az évek, az évtizedek azonban eliramlottak. Végéhez közeledik az a sóhajtásnyi idő is, amit nekem szánt a sors. Ilyenformán ifjonti hitvallásom immár szellemi-erkölcsi végrendeletemmé vált. Végrendele­tem csöndes mondatait – miként az életem során tettem – a halálom után is vállalom. A poraim is vállalják. Őrzik az embert... Mert az ember vagy őrzi vagy elveszejti önmagát.