Kusztos Endre

Életrajz

Kusztos Endre református családban született Makfalván 1925. szeptember 25-én. Édesapja, idősebb Kusztos Endre kereskedő, édesanyja Kusztos Vilma. A képzőművészettel először a családjának tulajdonában lévő Barabás Miklós által festett portré révén került kapcsolatba.

Tanulmányait a marosvásárhelyi Református Kollégiumban és Kereskedelmi Középiskolában végezte. Budapest ostromát Kálvin téri szállásán vészelte át, a málenkij robot elől sikerült megszöknie, majd gyalog indult Erdélybe. Még 1945-ben a kolozsvári Tudományegyetem jogi- és közgazdasági karára iratkozott be, melyet két esztendő múlva abbahagyott. Szaktanulmányait a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben kezdte 1949-ben. Oklevelet a szintén kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett festészet szakon 1955-ben, mestere Miklóssy Gábor volt. Közben édesanyját kuláknak nyilvánították és kilakoltatták, tanulmányai folytatásához szükséges ösztöndíját pedig megvonták, derűlátását azonban – saját bevallása szerint – mindezek ellenére sem vesztette el. Ezt követően a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének tagjává választották. 1953-tól a rendszerváltozásig rendszeresen részt vett a Kolozsvári megyei tárlatokon és egyéb országos kiállításokon is. 1956 októberében Budapestre utazott feleségével. Bernáth Aurél kiállításának megtekintése után jelen volt Sztálin szobrának ledöntésénél.

A '60-as években tanulmányutakat tett külföldre – jótevője, Gy. Szabó Béla anyagi támogatása révén 1961-ben a Szovjetunió számos jelentős képzőművészeti múzeumában megfordult. 1962-től három éven keresztül az Erdőszentgyörgyi Múzeumban dolgozott muzeológusként, ezt követően 1966-tól szovátai, majd kolozsvári szabadfoglalkozású művész. 1969–70-ben beutazta Csehszlovákiát és Magyarországot. A '70-es évek elején a Román Képzőművészek Szövetsége megbízásából a Szovjetunió közép-ázsiaia területein, 1977-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokban járt. Többször megfordult művésztelepeken, leggyakrabban Makón (1973, 1993, 1994, 1995, 1996, 1997) Gyergyószárhegyen (1974, 1975), a romániai Zimniceán (1976) és a dobrudzsai Valea Nucarilorban (1979), illetve a medgigiai (1980) művésztelepeken alkotott.

1995-ben a szovátai önkormányzat a város díszpolgárává avatta. Ugyanebben az évben a makói művésztelep ÁFÉSZ-díjával, 1997 augusztusában, szintén a makói művésztelepen, Csongrád megye művészeti díjával tüntették ki. A gyergyószárhegyi (1974, 1975 ), zimniceai (1976), Valea Nucarilor- i (1979), medgidiai (1980), makói (1973, 1993, 1994, 1995, 1996, 1997) művésztáborokban dolgozott.

2015 telén közlekedési baleset következtében vesztette életét.

Az életrajzot összeállította: Sípos László [2015]

Életem, Emlékeim – Szaggatott naplórajzok

Kusztos Endre grafikussal beszélget Szatmári László

Szénrajzok. Tusrajzok. Egyszerű formák. Gyűjtőedényei minden szenvedélynek, mégsem nyelik el az egyéniséget. A társadalom állandóan változik, csak az alapkonfliktusok maradnak. A távlatok, szemszögek tágulásával az élet is egyszerűbbnek látszik, és minden felesleges részlet homályba vész: messziről minden cselekedet áttekinthetőbbé válik. Ráncaink mélyülésével apránként megtanuljuk kívülről szemlélni önmagunkat, aztán rádöbbenünk, egy örökké ismétlődő jelenetnek vagyunk egyszerű szereplői, gyakran csak statisztái. Az archetípusú cselekedet lehet szeretet vagy gyűlölet terméke, teljesen mindegy, messziről összekeverhetjük, csak a díszlet változik. Már fölösleges a zsúfolt kompozíció, a régi isteneket megidéző, tömjénfelhős allegorikus alakok szerepeltetése. Érezzük, sejtjük, tudjuk, a valóság egyszerű történetei ismétlődnek, nincs olyan emberi probléma, melyet ne lehetne valamilyen egyszerűsített ábrába beleszorítani. E felismerés által válik lehetővé a modern formavilág és az őskép találkozása. A modern architekturális képépítkezés és az archaikus stilizáltság kettősségéből alakítja ki Kusztos Endre a képeit. Eleinte megható faluképek, kanyargó utcák, öreg házak, Küküllő menti tájak, portrék - olajban, színes krétával, tussal, szénnel, aztán magányos fák, földbekapaszkodó gyökerek, ágaskodó fenyők, az árvíz pusztításait is túlélő tölgyek. Úgy kerestek utat nálam is az indulatok, érzelmek - foglalta össze a '70-es évek döbbenetét -, mint mikor a víz minden gátat áttör. Később felfedezi a természet gótikáját az összehajló lombsátor alatt megtört fa látványában, a részletek finomságából kibontakozó egyetemességet. S a villámsújtotta fa, letört ág, kirügyező hajtás emberalakot vesz fel rajzain (lásd az 1992-ben készített sorozatát: Mik vogymuk... Láttyátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk... Láttyátuk feleim), vagy legutóbb madárrá hasonul. Stilizált figurái a gyötrelmet, a magányt, az elidegenedést fejezik ki, de az ellenálló dacot, a remény csíráját, kisded örömöket is. Munkáiban van valami elementáris robusztusság, egy olyan drámai erő, amely az ősi ábrázolásokhoz hasonlítható, ez az egyszerű nyelvezet minden korban jelen volt. Kusztos Endre minimális eszköztárral dolgozik, és tematikája is rendkívül puritán. A konkrét látvány analíziséből pedig szimbolikus alakzatok születnek emblematikus tömörséggel. Nem nehéz felfedezni a fa univerzális motívumában a sors szimbólumát - írja Chikán Bálint a százhalombattai kiállítása kapcsán akár a saját sorsáét, akár az erdélyi magyarokét.

Kusztos Endre kutató-kísérletező kedve, a szokatlan, próbálatlan helyzetek és nézőpontok meglelése, a természet rejtett valóságai iránti vonzalma szinte a lehetetlent kísérti meg: a kapcsolatteremtés és -tartás, a túlélés és megmaradás bensőséges szféráinak lehetőségeit boncolgatja. Képein ma már csak látványtöredékek emelkednek ki a vonalkötegek és foltok együtteséből, a korlátok nélküli jelrendszer bársonyos ígéretéből már csak egy jóval szűkebb terrénum maradt: egy felület érvényességének letapogatása, a rajzpapír által behatárolt terület lehetőségeivel való mérkőzés. Nekifeszülés, egyúttal görcsök nélküli, kényszer nélküli, őszinte gesztusnyelv. Ezek a rajzok egy alig feloldható ellentmondás pólusai között lebegnek: elkészültükkor akként kell egy teljes, végleges kompozíció rendjét és erejét sugározniuk, hogy közben minden elemük, minden rajtuk gyakorolt eljárás a befejezetlenséget, sőt a befejezhetetlenséget sugallja. Végül ágaskodik a kérdés: mit jelentenek Kusztos Endre számára a fák? A választ ő maga adja meg: A fehér papírt szenvedéllyel szántó (fekete) szénnel-tussal „firkálom" tele, mert nem tudok másként élni. Nem szórakozásból, nem is unaloműzésből, hanem szükségből, szolgálatból, mert nekem a fák rajzolása éltető örömöm és életem, bánatom kifejezői. Szénnel, tussal „írom" a naplómat, feketén, fehérre. Szívből, őszinte hittel, végzetszerűen. Szenvedéllyel, keményen, tiszta érzésből. És hiányérzésem van, ha egy nap kimarad, nem rajzolhatok. Nekem az a nap elveszett. Ilyenkor ideges, nyugtalan vagyok. Nyugtomat s helyemet nem találom. Mert nekem a rajz mindent jelent, de főként életem értelmét. Ezzel a szénnel, tussal tudom a legtöbbet adni. Kifejezni nemzeti közösségünk, népünk minden érzelmét. Szeretném, ha rajzaim szemlélői is azt éreznék meg, amit én közölni igyekszem ezekkel a megtört vagy rügyet-virágot hozó fákkal. Ezért rajzolok szénnel-tussal, és mindent vállalva, még a sikertelenséget is, de rajzolom a fáimat hittel, szenvedéllyel - szívből. Ezekből a szaggatott naplórajzokból áll össze életem, közösségünk élete.

Mikor kezdett körvonalazódni az a gondolata, hogy egy zaklatott, különböző ideológiáktól terhes kor közepette eléggé bizonytalan pályát válasszon? Tanáraitól, ismerőseitől milyen indíttatást kapott?

Piskolty Gábor volt az első tanárom. Sokat bátorított, de - mint később megvallotta - egyben féltett is. 1969-ben őt kértem meg a marosvásárhelyi tárlatom megnyitására; s amikor ezt megelőzően elbeszélgettünk, csak akkor hallottam tőle: bár nagyra értékelte lelkesedésemet, s a maga módján igyekezett alaposan fel is készíteni a művészi pályára, jobban szerette volna, ha térképrajzoló lesz belőlem. Az tudniillik nagyon jól ment nekem, térképeimnek csodájára jártak a kollégiumban. Ráadásul a térképrajzolást biztosabb pályának ítélte a művészkedésnél. Na, de a térképrajzolói pálya is elmaradt, mivel özvegy édesanyám kívánsága az volt, hogy minél hamarabb kenyérkeresetbe kerüljek. így tehát a kereskedelmi középiskolát folytattam, utána pedig a kolozsvári, akkor Ferenc József Tudományegyetem közgazdasági karára iratkoztam be. Marosvásárhelyen négy évig jártam a református kollégiumban, ismét négy esztendőt a kereskedelmi középiskolában, ott is érettségiztem, majd utána kerültem Kolozsvárra. A jog- és közgazdasági karon is hallgattam két évet. Egy csomó időt – mondhatni - elkótyavetyéltem, elpazaroltam. Akkor viszont már nagyon komolyan nekiláttam a rajzolásnak. Gy. Szabó Béla, Ferenczy Júlia, Brósz Irma látták munkáimat, s állandóan bátorítottak. Befogadtak a társaságukba, többen közülük a Mátyás-házban laktak, a Móricz Kollégiumban. Ott volt Katona Szabó István, aki a marosvásárhelyi kollégiumban szobafőnököm volt, Fey László is egykori iskolatársam volt. Figyelemmel kísérték pályámat, s Kolozsvárra kerülvén bejártam hozzájuk a Móricz Kollégiumba. Brósz Irmának volt egy nagy műterme, ott foglalkozott tanítványaival. Modellnek a lányokat a közgazdaságiról hívtam magammal. Gy. Szabó Béla is rendszeres vendég volt itt, de neki nem volt türelme tanítani, viszont mikor összegyűlt egy tekintélyes anyag, akkor átnézte, s kiváló tanácsokat tudott adni. Hát ilyen volt akkoriban az életem.

Pályája további alakulásában kinek volt még döntő hatása?

Mindannyian azt tanácsolták, meg kellene László Gyulának mutassam rajzaimat. A neves professzort ismertem is, hiszen a közgazdasági egyetem óráiról ellógva, rendszeresen látogattam nemcsak az ő óráit, de Entz Géza előadásait is. Aztán egy napon - mivel neki is bejelentették pálfordulásomat barátaim - László Gyula meghívott, hogy mutassam meg rajzaimat. Üzente, válogassam ki a jobbakat és keressem fel, majd elbeszélgetünk. Nagyon érdekes volt ez a beszélgetés. Eleinte rá sem pillantott a rajzaimra, csak arról faggatott, tulajdonképpen miért akarom otthagyni a közgazdasági pályát, s mi célom van a képzőművészettel? Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy biztos megélhetést nyújtó pályámat felcseréljem egy eléggé bizonytalannal? Kikérdezett irodalomból, zenéből: kiket kedvelek, ismerem-e Weöres Sándort, Kodályt, Bartókot, melyik művük tetszik. Rögtön zongorához ült, felismerem-e ezt és ezt a zeneművet? Milyen színházi előadásokat néztem meg? Miután átestem mindezen, csak akkor intett: na, nézzük meg a rajzokat is. Figyelmesen átforgatta őket. Ezek a rajzok olyan rajzok - nézett rám, hogy mindaz bennük van, amit nem lehet megtanulni. Feltétlenül el kell végeznie a művészeti főiskolát - figyelmeztetettmeg kell tanulnia az anatómiát, a különböző technikákat. Rajzaim átnézése közben több művészre is utalt: itt Mednyánszkyt, itt Koszta Józsefet érzem - mondta -, itt meg Egry Józsefet, Nagy Istvánt, de Gy. Szabó Bélát is. Kiválasztott vagy tizenöt munkát. Akartak indítani egy diáklapot, s abban majd szerre akart volna közölni ezekből. Hát a lapból nem lett semmi, nem tudtak pénzt szerezni rá, s rajzaim nála maradtak. Később, amikor távoznia kellett Kolozsvárról, átadta megőrzésre dr. Kos Károlynak. Ő aztán kereshetett, mert engem közben elvittek katonának. Elsőéves növendék voltam a képzőművészeti főiskolán, emlékszem, ment az osztályokon végig és a diákokat kérdezte, nincs egy Kusztos nevű kollégájuk, mert néhány munkáját kell visszaszolgáltassa. Megkönnyebbült, hogy végre rámtalált. Mondta, hogy rajzaimról ítélve sokkal idősebbnek gondolt. Megírtam László Gyulának, hogy a rajzokat megkaptam, de a levél elkalandozhatott, mert köszönő soraimat nem kapta meg. Csak 1972- ben találkozhattunk újra, mikor Budapesten, a Nemzeti Galériában nyílt meg a kiállításom. Eljött, megnézte a képeimet, s gratulált, hogy végül mégis véghez vihettem elképzeléseimet.

Megfogadta László Gyula tanácsát, felvételire jelentkezett a képzőművészeti főiskola festészet szakára.

Amikor elhatároztam, hogy pályát változtatok, még nem volt művészeti főiskola Kolozsváron. Elvittek katonának és 1949-ben, leszerelésem előtt már működött a főiskola. Még katonaruhában mentem felvételizni. Hogy minden rosszban valami jó is van, éppen az én példám bizonyítja. Megbete-gedtem, a kolozsvári katona-kórházba utaltak be. Itt Gy. Szabó Béla rendszeresen meglátogatott, behozta nekem a felvételi anyagot is, elmagyarázta, miből kell fel-készülnöm, alkotmánytan, mű-vészettörténet, román, magyar irodalom és természetesen a gya-korlati vizsgák. Igen ám, de én ott, a kórházban olyan csendben voltam, nem is említettem senkinek, hogy én rajzolni is tudok, mert rögtön befogtak volna valami munkára. Éppen közeledtek az augusztusi felvonulások, ünnepségek, s nekem ezekből már éppen elegem volt, hiszen Szebenben és Enyeden már eléggé kidolgoztam magam ilyen szempontból. Gondoltam, ha szólok, nem tudok majd rendesen felkészülni, nem marad időm az elmélyülésre. Ebből aztán lett is egy kis baj, amikor jelentkeztem az ezredesnél, hogy el szeretnék kérezni a felvételire. Azt mondta, hát fiam, te hogy képzeled, csak úgy odaállítasz vizsgázni? Hát hányszor ki volt hirdetve, hogy jelentkezzenek azok, akit tudnak rajzolni, s te sosem szóltál. Na, azt mondja, itt van egy kép - s elémtett egy tenyérnyi Szuvorov-portrét. Ha ezt nekem megrajzolod 100x70 cm-es méretben, akkor elengedlek. Mit tehettem? Nekikezdtem, megrajzoltam. Az ezredes pedig betartotta szavát. De már egy napja folyt a felvételi, mire beléphettem a rajzterembe. Olyanok is voltak, akik majdnem készen voltak a munkájukkal. Starmüller Géza is akkor felvételizett, s amikor meglátott engem katonaruhában, azt hitte, a tűzvédelmi felszereléseket jöttem ellenőrizni. Amilyen bőbeszédű, izgága, minden lében kanál, rögtön kezdte magyarázni, itt nincs semmi baj. Leintettem. Mondom Kádár Tibornak, ő volt a felügyelő tanár, én felvételizni jöttem. Látja - mutatott körbe sokan már készen is vannak. Igen, de engem csak most engedtek el. Bementünk a tanáriba, felvette az adataimat. Keresgélni kezd, hogy adjon nekem is egy rajzpapírt, hát nem talál. S akkor meglátja a papirost, amibe a rajzpapírok voltak csomagolva, s azt mondta, erre is lehet rajzolni végeredményben. Hát arra rajzoltam. Talán jó is volt, hogy késtem egy napot a felvételiről, mert megnézhettem, a többiek mit műveltek. Volt aki úgy belebonyolódott Homérosz szakállába, már azt sem tudta melyik tincsnél tart, egyre számolta. Az én csoportomnak egy borotvált római vezér gipszszobrát kellett lerajzolnia, azt hittem, ez sokkal könnyebb Homérosznál. Persze, nem volt az, itt is bonyolult problémákat kellett megoldani rajzban, hiszen a mellszobor előrenézett, de megdőlt a tartása is egy keveset, két tengelye volt, ráadásul alálátásból, békaperspektívából kellett dolgoznom, mert nem volt már a közelében hely. Viszont volt ott egy helyes lány, akinek a rajza egészen jó volt, melléültem, s már nem is annyira a szobrot néztem, mint az ő rajzát.

A főiskola ideje aiatt, s az azt követő években, az elődök közül kik határozták meg a leginkább művészeti nyelvezetének kialakulását? Hogyan alakult a fiatal művész élete?

Útkereséseim során, kezdetben Paál László és Mednyánszky művészete hatott rám, később Szinnyei Merse Pál szemlélete, a Ferenczy Károlyé, meg aztán a Nagy István természetlátása. Évek munkájával alakult ki saját eszköztáram. Nehéz volt a pályakezdés. Képeimből eleinte nem nagyon vásároltak, már rosszul éreztem magam, hogy a feleségem egyedül gürcölt, ráadásul gyerekünk is volt. Kapóra jött tehát az erdőszentgyörgyi múzeum igazgatójának, Putnoki Emilnek az ajánlata, egy nagyon szabad állást kínált fel. Szabadon jöhetek-mehetek, mondta, dolgozhatok, festhetek, rajzolhatok. Nem lett ez aztán egy hosszú távú állás, a rajoni múzeum megszűnt. Ami anyagot, gyönyörű, főként 1848-as anyagot gyűjtöttünk Sóváradról, Kibédről, a környező falvakról, az mind szétszóródott. Ismerős voltam ezen a vidéken, így rábeszélésemnek engedtek, s a legszebb anyagot, amit féltettek, még azt is átadták nekünk. A múzeum megszűnte után, mondom, az egész szétszóródott: széthordták Régenbe, Marosvásárhelyre, ki tudja még hova? Engem meg kineveztek valamiféle kultúrelienőrnek. Különböző falvakat kellet járnom, a Nyárádmentétől egészen fel Illyésmezőig, és minden hétfőre jelentést kellett írnom az elmúlt hétről. Melyik kultúrigazgató mit dolgozik, mivel készül? Hát mindenhol hazudoztak össze-vissza. Ahogy megérkeztem, azonnal nagy vacsorára terítettek, nagy ivászat következet, ott aludtam, s később csak írtam a meséket. Olyan is van, aki még most is hozza a munkatervét. Szentháromság, Karácsonyfalva, Vaja, Ákosfalva, Parajd

- ezeket a településeket jártam. Persze sosem egyedül, hanem egy megszállott pártaktivistával, akinek mindenről kellett tudnia. Egy hónapig, másfél hónapig írogattam ezeket a beszámolókat, aztán otthagytam őket. A feleségem is benne volt. Azt mondta, valóban a művészetnek kell élned.

Ön is az erdélyi magyar értelmiség amúgy is nehéz sorsát élte, de ezt szeretteinek korai elvesztése még inkább kilátástalanná tette. Előbb felesége hunyta le szemét örökre Magyarországon egy rutinműtét alatt\ majd megértő fia távozott gyógyíthatatlan betegség következtében.

Sokszor, ha elégedetlenkedtem, valamiben hibát találtam, feleségem halkan szokta megjegyezni: majd akkor látod meg, ki voltam, amikor már nem leszek. Ez fenyegetőzés? - kérdeztem. Csak úgy mondod, hiszen fiatalabb vagy, te élsz tovább, ne is járjon a fejed ilyesmin. De aztán most már látom, igaza volt. Ő is alkotó volt, és sok mindenről mondott le az én javamra. Fiammal, Endrével hét évet voltunk a feleségem halála után ketten. Este kilenckor készülődtem haza. Maradj még kicsit, kérlelt állandóan. Beszélgettünk. Nekem olvasta fel írásait, verseit. Epstein-szíve volt, a szív jobb és bal pitvara közötti szelep nem működött, a friss és az elhasznált vér keveredett, s így vérrögök képződtek, ráadásul szívbillentyűzavarai is voltak. Az orvosi szakkönyvek szerint mindössze 28 évig lehet ilyen szívvel élni, a fiam a harminckettőt is megérte, s talán még élt volna, ha a műtét előkészítése közben nem hal meg. Endre mindezt tudta, mindent elolvasott, amihez hozzájutott az Epstein-szívvel kapcsolatban. Előtte nem volt titok, hogy hamarosan meg fog halni. Ez aztán 1992-ben be is következett. Eldöntötte, hogy mégiscsak meg kellene próbálni - ha csak egy lehetősége is van - a műtétet. Alapítványi támogatással utaztunk Clevelandba. Ott halt meg. Nem lehetett megmenteni... Endre fiam szellemi társam volt, hozzászólt munkáimhoz, bírált, dicsért. Rengeteget olvasott, járatos volt a művészettörténetben, kiváló karakterérzéke volt. Emlékszem, hétesztendős korában országos díjat nyert festményével, s később fametszettel. Általa jutottam el akkor két hétre Homoródfürdőre, a diáktáborba, mint felügyelő tanár. Ott változtam meg. Ez 1967-ben történt. Bekövetkeztek ezek a hordalékos, árvizes rajzok. Felügyelő tanár voltam, együtt rajzoltunk.

Hogyan fogadta a közönség és a szakma ezeket a munkákat?

Amikor az 1968-as kolozsvári tárlatomra készültem, harminc munkát zsűriztek ki (ezeket egy évvel később kállítottam Marosvásárhelyen). A kiállításra így is maradt hetven munka, többnyire vidéki élethelyzeteket, falurészleteket bemutató képek-házsorok, falusi utcák, kaptatok, fehér falak. Az árvizes képeimet, a kiöntött vizek, kifordult gyökerek, partra vetett farönkök ábrázolásait majdnem mind kizsűrizték. Nem állt szándékomban senkit sem bántani ezekkel a képekkel, vagy éppen valamiféle tüntető ellenzéki szerepében tetszelegni általuk, csak egyszerűen ezt az árvizes világot akartam ábrázolni, a vízbefúlókat, a vízben álló fákat. Kizsűrizésük előtt Murádin Jenő még bekonferálta a kolozsvári napilap, az Igazság hasábjain ezeket a képeket. Túl korai volt. Az egyik zsűritag azt kérdezte: miért kell magának ezeket a munkákat exponálni? Király László aztán nagyon szépen megírta impresszióit a kiállításomról, az Előre közölte: Faballadák - ebbe már minden benne volt, sőt bizonyos dolgokat előre is vetített.

1972-ben Budapesten, a Nemzeti Galériában állíthatott ki, ami nemcsak akkor számított rendkívüli megtiszteltetésnek. Kinek köszönhetően figyeltek fel munkáira Magyarországon?

1970-ben Székelyudvarhelyre hívott meg Maszelka János: rendezzek ott egy kiállítást. Szénrajzokat és pasztelleket állítottam ki a művelődési házban, s örvendetes módon képeimnek nagy közönsége volt. Egyik este már zárni akartuk Maszelkával a termet, éppen egy színtársulat vendégszerepeit, s mi is meg akartuk nézni fellépésüket Mondom, zárni akartunk, de egy fehér, vállig érő hajú férfi és egy fiatal nő úgy belefeledkeztek a képekbe, hogy moccanni sem akartak, hiába csörgette figyelmeztetően Maszi a kulcsokat. Maga a kiállító? - kérdezte később a férfi. Odamentem, megismerkedtünk. Nagyon tetszenek a rajzai

- gratulált-, érdemes volt megnéznem a kiállítást, de azt tudja, hogy a pasztellek azok jóval gyengébbek a szénrajzoknál? Duray Tibor, maga is képzőművész, Nagy Imre tanácsára jött el Udvarhelyre, hogy megnézze kiállításomat. Mint kiderült, nagyon jó barátságban volt dr. Solymár Istvánnal, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesével. Hazautazott Magyarországra, s beajánlott Solymárnak, aki 1971 augusztusában el is jött, hogy ő is találkozzék velem. Akkor már Székelykeresztúron volt az Udvarhelyen kiállított anyag, én meg Közép-Ázsiában, tanulmányúton. Mielőtt elmentem volna, a feleségemnek meghagytam, semmiféle rajzot ne mutasson senkinek, bárkijöjjön is, a mappáimhoz ne nyúljanak. De Solymárnak nagy meggyőző tehetsége volt, s a feleségemmel együtt végignézték otthoni munkáimat. Novemberben érkezett is a levél: úgy készüljek, hogy a jövő év októberében, a múzeumi hónap ideje alatt az én munkáimat akarják kiállítani a Nemzeti Galériában. Solymár István azt is megírta, zömével milyen munkákat válasszak ki, megemlített néhány képcímet azok közül, amiket végignézett, s kért, hogy ezekhez illőeket válasszak magam is.

A szocialista realizmus néven hírhedtté vált álmosolyú, egészében hamis múvészetszemlélet korszakában, hogyan reagáltak a hatóságok a felülről diktált „tanagyagtól" való eltérésre?

Márciusra összeállítottam az anyagot, felvittem nyolcvan munkát Kolozsvárra, Veress Pál műtermébe. Addig nézegettük, válogattuk barátaimmal, ismerőseimmel, amíg hatvan maradt belőlük. Ott volt Engelné Szabó Ilona, Banner Zoltán, Gy. Szabó Béla, Földes László is bejárt hozzám, meg Zágoni Attila, Rusz Lívia, Pallos Jutta. Ezzel a hatvannal mentem a zsűri elé. Azaz csak mentem volna. Nélkülem akartak zsűrizni, de ragaszkodtam ahhoz, hogy én is jelen lehessek. És nem hagytam magam. Emiatt aztán elhúzódott a dolog, még össze sem hívták a bizottságot. Egyik alkalommal Gy. Szabó Bélánál voltam, ő is érdeklődött, mi a helyzet a kiállításommal, megvolt-e az elbírálás. Mondom, még nem. Ismered-e Rácz Győzőt? - kérdi -, maradj csak itt, mindjárt jön a feleségével munkáimat megnézni, legalább bemutatlak neki. Rácz Győző akkor a megyei kultúrbizottság valamilyen főnöke volt, csak később lett a Korunk főszerkesztője. Miután megérkeztek és bemutatkoztunk, bár ő már hallott rólam, ő is rákérdezett a kiállításomra. Rögtön telefonált a helyi kultúrbizottság vezetőjének, s határozott hangon utasította, úgy szervezze meg a zsűrizést, hogy néhány nap múlva várja képeimről a jelentését. Hát így, máris meglett.

Mindannyian tudjuk, e zsűrizések célja a nemzetállam ideológiájával nem egyező alkotások\ magatartásmódok kiszűrése volt. Hogyan zajlott egy ilyen elbírálás?

Először elmondták a szokásos szöveget, hogy országunkat fogom képviselni külföldön a román-magyar kultúrkapcsolatok keretében, éppen ezért a képek megválogatását nagyon komolyan kell venni. Az elnök megkérdezte, hány munkát hoztam? Hát, hatvanat. És hányat kell ebből küldeni? Ötvenet. S csak hatvanat hozott? Erre én is nagymellénnyel azt találtam mondani, ez a hatvan olyan együttes, hogy így lehet kiállítani, ahogy van. Na, azt majd meglátjuk -jött a lehűtő válasz. Egymás után estek ki a munkák. Amit elfogadtak, azt fel kellett tennem az asztalra, amit elutasítottak, az maradt a földön. Hát egy darabig csak a földön maradtak a képek. Na, gondoltam, tényleg ebből a hatvanból, amit mi hetekig válogattunk, nem marad egy kiállításra való anyag. Szerencsére később kezdtek belemélyülni a képekbe, el­elgondolkoztak. Intettek, legyen, tegye föl az asztalra, ezt is, azt is. Eljutunk a végére, s kérdik, mennyi maradt? Ötvenegy. Egyik munkám, amihez nagyon ragaszkodtam, kiesett. Akkor toppant be Tóth László. Díszlettervező is volt, s mert éppen ún. vizionálás volt a színházban, emiatt megkésett. Amikor észrevette, hogy ezt a képet már kizsűrizték, keményen kiállt mellette: ennek a munkának benn kell maradni - emelte fel hangját. Azt mondja erre Bene József, de hát Lacikám, ez nem megy a többivel. Hát hogyne menne? Végül a budapesti kiállításon ez került a központi helyre, kétoldalról erős fénnyel megvilágítva, a katalógus borítójára is. Hogy bebizonyítsa nagy jóindulatát, a zsűrielnök javasolta, ha beleegyezik a bizottság, akkor megengedi, hogy valamelyik képet kicseréljem. Erre én két rajzot kivettem a kiválogatottak közül. Nem jó, akart leinteni, hiszen így csak negyvenkilenc marad. Az ötvenediket ezután csinálom meg! Ez volt az én válaszom. S ha azt gondolod, hogy ezzel vége volt a tortúrának, akkor tévedsz. Most jött a java. Bukarestben kezdődött elölről minden. Először is az anyagnak ott nyoma veszett, bekerült a Képzőművészeti Szövetség külföldi kiállításokat rendező részlegre. Dobrescu elvtárs pedig egy minden hájjal megkent hivatalnok létére, mindig azt válaszolta sürgetésemre: a következő héten tessék kérem érdeklődni. Mondom, Kolozsvárról, meg Szovátáról nem olyan egyszerű minden héten feljönni Bukarestbe. Hát még nem ült össze a bizottság, most ilyen-olyan konferencia volt, aztán meg átvitték az anyagot a sajtófőosztályra - állandóan kitalált valamit. Nézzek csak be a következő héten ismét. S már ott voltunk, hogy csúsztunk ki az időből. A bukaresti hivatali útvesztőkben Huszár Sándor, Gálfalvi Zsolt, Balogh Lajos volt nagy segítségemre. Sétálunk Bukarestben, egyszer csak felkiáltok: hoppá, ide vitték be a munkáimat. Kérdik, tudod mi van itt? Nahát, a sajtófőigazgatóság, tudod-e mi az? Hát a cenzúra. Akkor hazamehetsz, mi megpróbáljuk elintézni. Egy hét múlva megint mentem, Dobrescutól felhívtam Huszár Sándort, aki örvendezve számolt be nekem, hogy a bizottság megnézte a képeimet, sok sikert kívánnak, gratulálnak, mehetek a munkák után. Na, mondja, most hívd csak ide Dobrescu elvtársat. Átadtam neki a telefonkagylót, s csak az arcáról olvashattam le, mennyire letolta Huszár őt, egyre vörösödött, változott a színe, hebegett-habogott. Ráfért, megérdemelte.

Bár művészetének kezdeti korszakában az olajfestés isjelentős szerepet játszott, később mégis a fehér és fekete látszólagos egyszerűségét választotta kifejezőeszközéül. Mi befolyásolta ebben?

Pályám kezdetén a festék ára is befolyásolta nyelvezetem alakulását Eléggé szabadúszó voltam, a feleségem keresetéből élt a család. Rájöttem, hogy a fehér-feketével is ki tudom magam fejezni, sőt még többet is tudok közölni a nézővel és erőteljesebben, mint a színekkel. A fákkal, fasorsokkal kezdtem foglalkozni, egyre inkább tudatosult bennem, hogy ezek egyetemes gondolatokat fejezhetnek ki. A fa sorsa az ember sorsához hasonlít, a törés minden esetben fájdalmat okoz, kivirágozhatunk, termést hozhatunk vagy elszáradhatunk, elpusztulhatunk. Én ezen keresztül tudtam megközelíteni mindazt, amit festészetben szerettem volna megvalósítani, bár még nem mondtam le teljesen arról, hogy néhány kiemelkedő fasorsot megfessek. Nem nagyon színezve. Mint a szénrajzot. Mert ezek a rajzok tulajdonképpen csak a szemnek feketék, a léleknek színesek - legalábbis ezt mondta Németh János képeimről.

Páskándi Géza találóan írta az Ön szénrajzairól: Képzeljünk el egy palettát csupa-csupa fekete festékgombbal. A szénrajzos festő- Kusztos Endre - ugyanúgy tartja (Hamlet a koponyát!), mintha ezek harsány színek lennének. Ugyanúgy tűnődik: melyik feketéhez nyúljon. Ugyanúgy eltávolodik, ugyanúgy keveri... Igen: a teljes arzenál ott a Sötétségben. Szénben, grafitban. Színes álmom volt ma éjjel, mondom, szénrajzokat láttam. A Kusztoséit.

Ugye milyen gyönyörűen megfogalmazta? Hát ezeket csinálom. Többször is megkérdezték, Ciupe Aurél is az 1968-as kolozsvári kiállításomkor. Miért kell állandón ilyesmivel foglalkozzon kérem? Mi, románok, magyarok olyan jól megvagyunk egymással, magának miért kell állandóan ezt feszegetni? Mik ezek a vízbefúlt fák itt? Nem is szépek - mondta, amire én: De igazak. Azokat rajzoltam később is, aztán majdnem minden kiállításról kizsűrizték őket. Érdekes módon, az 1976-ban kiadott romániai művészeti lexikon szerkesztője, Octavian Barbosa éppen egy ilyen rajzomat, a legtöbbször kitiltottat tartotta érdemesnek közölni ebben a reprezentáns kötetben. Nem fordulhattam félre, mikor láttam az árvíz pusztításait. Szovátát sem kerülte el, 1970-ben, 1973-ban és 1975-ben is betört az árvíz a házunkba.

A fák rajzolását nem érzi néha egyhangúnak?

Úgy érzem, még mindig lehet ezt fokozni, még mindig lehet új formát találni. Az idén a makói művésztelepen egy érdekes és elgondolkoztató formára leltem. A fa most már nemcsak törött, de kicsavart is, a rostok szálkaszerűen ágaskodnak. Emberalakokat is felvesznek e fák rajzaimon, legújabban madárformát is. És technikailag még mindig lehet mindezt fejleszteni. De más is érdekel. Endre, a portrékat miért hagytad abba? - kérdezte sokszor Gy. Szabó Béla. Hát most gyakran rajzolok portrékat, kis életképeket, jellemző gesztusokat. Édesanyám minden mozdulatát megrajzolom például, a szomszédokat, a látogatókat. Szénnel, de leginkább tussal.

A rangos országos, megyei tárlatok mellett rendszeresen kiállított szülőfalujában és környékén is, Makfalván, ErdŐszentgyörgyön, Szovátán, Nyárádszeredában, Gyulakután, Parajdon, hiszen valójában ez a vidék mindig is hatalmas ihletforrást jelentett Ön számára. Ezeket a kiállításokat akár köszönetként is értékelhetjük.

Persze, hát közöttük rajzoltam, velük együtt éltem. Makfalván, ErdŐszentgyörgyön például láttam, valóságos ünnepnek számít egy-egy megnyitóm. Ezek az egyszerű falusi emberek szépen, vasárnapiasan felöltözve jelentek meg hétköznapokon is a kiállítások megnyitóin - megtisztelték munkámat ezzel. ErdŐszentgyörgyön 1958-ban, Makfalván 1961-ben, Gyulakután 1963-ban rendeztem először kiállítást, 1959-ben pedig Szovátán első ízben. Ez a kiállítás már azért is jelentős, mert ennek láttán (mik derülnek ki évek múltán) kezdett el motoszkálni Bocskay Vince fejében a gondolat: mi lenne ha ő is művész lenne? Sajnos Makfalváról nem sikerült egy tehetséget sem útjára indítanom, a szüleik ellenezték, lebeszélték őket. De ami nem sikerült Makfalván, sikerült Erdőszentörgyön (egyikfelfedezettem, Pintya Gyula művészeti középiskolát végzett, bútortervező lett) és főként Szovátán. Régebb még elnevettük magunkat, maholnap már csupa szovátai van a művészeti főiskolán, ma már Désy Károly és Bocskay Vince szobrászok, Ráchel Erzsébet textiles, Vinczeffy László festő. S persze a fiatalok, a szobrász Sántha Csaba, a grafikus Siklódy Zsolt.

*

Kusztos Endre müveiben saját létét nyilvánítja ki, s csodálkozik, hogy a világ a huszadik század végén mennyire lemond az egyetemes érvényű dolgokról. Vállalkozása a legheroikusabbak közé tartozik: a fákban fedezte fel a végtelenséget, az időtálló példát. Minden tollvonása benne van a következőben, minden fájdalma kiolvasható fehér-fekete naplójából. Hetvenkét esztendősen is naponta rajzol, illusztrál, kiállításokat szervez, alkotótáborok illusztris vendége. Édesanyját gyámolítja. S ha marad még ideje, fia szovátai legénylakásába húzódik vissza. Emlékezni. Erőt gyűjteni.

Művei közgyűjteményekben

Munkái több romániai múzeumban megtalálhatóak, valamint hazai és külföldi magánygyűjteményekben. 1976-ban állandó festészeti és grafikai kiállítása nyílt szülőfalujában, Makfalván.

Egyéni kiállítások

1958 Erdőszentgyörgy (körzeti művelődési otthon)

1959 Szováta (néptanács díszterme)

1961 Makfalva (községi könyvtár)

1962 Szováta (iskolatárlat)

1962 Kolozsvár (Szederjessi Andrással és Veress Pállal közösen; Képzőművészeti Alap kisgalériája)

1963 Erdőszentgyörgy (Veress Pállal közösen; körzeti művelődési otthon)

1963 Gyulakuta (Veress Pállal közösen; művelődési otthon)

1963 Nyárádszereda (Veress Pállal közösen; művelődési otthon)

1963 Makfalva (Veress Pállal közösen; művelődési otthon)

1963 Erdőszentgyörgy (Veress Pállal közösen; művelődési otthon)

1968 Kolozsvár (Képzőművészeti Alap Galériája)

1969 Marosvásárhely (Kultúrpalota)

1969 Szováta (fürdővárosi könyvtár)

1970 Szováta (Városi Művelődési Ház)

1970 Makfalva (művelődési otthon)

1970 Székelyudvarhely (Városi Művelődési Ház)

1971 Székelykeresztúr

1972 Budapest, Magzar Nemzeti Galéria

1972 Martonvásár

1972 Debrecen (Mezőgazdasági Főiskola)

1972 Mezőtúr (Műszaki Főiskola Erdei Ferenc Kollégiuma)

1974 Makó (József Attila Múzeum)

1977 Kolozsvár (Korunk Galéria)

1977 New York (Magyar Ház)

1977 Passaic

1977 Rutherford

1977 Detrit (Katolikus Művelődési Ház)

1977 Los Angeles

1990 Leányfalu

1992 Százhalombatta (Kuti Dénessel közösen; Matrica Múzeum)

1993 Kolozsvár (Gy. Szabó Béla Galéria)

1994 Szank (Általános Művelődési Központ Közösségi Háza)

1995 Székelyszentisván (Udvari-ház)

1995 Szováta (Teleki Oktatási Központ)

1997 Kolozsvár (Korunk Galéria)

1998 Marosvásárhely (Lyra Galéria)

1998 Marosvásárhely (Bernády Ház, szeptember 27 – október 8.)

2004 Hatvan (Hatvany Lajos Múzeum - Testvéreim a fák c. kiállítás)

2008 láttyátok feleim… – Kusztos grafikai tárlata, Művelődési Ház, Székelyudvarhely

2011 Kusztos Endre grafikusművész kiállítása, Újpest Galéria, Budapest

Fontosabb csoportos kiállítások

1953 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Redut-terem)

1954 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Redut-terem)

1955 Kolozsvár (Harc a békéért; Redut-terem)

1955 Petrozsény (Bányászok napja; Városi Művelődési Ház)

1955 Lupény (Városi Művelődési Ház)

1955 Kolozsvár (A Herbák János üzem munkásainak tiszteletére)

1955 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Redut-terem)

1955 Petrozsény (A Román Munkáspárt II. Kongresszusának tiszteletére; Városi Művelődési Ház)

1956 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Redut-terem)

1956 Bukarest (Állami Grafikai Kiállítás; Dalles-terem)

1957 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Redut-terem)

1957 Călimănești (Volanta-kiállítás; kollektív szövetkezet székhelye)

1957 Nagykend (Volanta-kiállítás; kollektív szövetkezet székhelye)

1957 Szeretfalva (Volanta-kiállítás; általános iskola)

1957 Székelykeresztúr (Volanta-kiállítás; Körzeti Múzeum)

1957 Marosvásárhely (Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállítása; Művészeti Múzeum)

1957 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1957 Bukarest (Évi Grafikai Kiállítás; Dalles-terem)

1958 Bukarest (Évi Grafikai Kiállítás; Dalles-terem)

1960 Kolozsvár (A szocializmus építése a Román Népköztársaságban; Művészeti Múzeum)

1960 Kolozsvár (Fiatal képzőművészek kiállítása; Művészeti Múzeum)

1960 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1961 Kolozsvár (A Román Munkáspárt 40. évfordulója tiszteletére; Művészeti Múzeum)

1961 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1961 Kijev

1961 Leningrad

1961 Moszkva

1962 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1963 Kolozsvár (tartományi grafikai kiállítás; Művészeti Múzeum)

1963 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1964 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Felszabadulás 20. évfordulója tiszteletére; Művészeti Múzeum)

1964 Erdőszentgyörgy (Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállítása; Művelődési Otthon)

1965 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusa tiszteletére; Kultúrpalota)

1965 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Kultúrpalota)

1966 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Román Kommunista Párt megalakulásának 45. évfordulója tiszteletére; Kultúrpalota)

1966 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Galéria)

1967 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Galéria)

1967 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Román Népköztársaság 20. évfordulója tiszteletére; Művészeti Galéria)

1968 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Galéria)

1968 Dés (csoportos tárlat; Városi Múzeum)

1968 Bukarest (Évi Grafikai Kiállítás; Nemzeti Galéria)

1969 Zilah (A Képzőművészeti Szövetség kolozsvári fiókjának csoportos tárlata; Városi Művelődési Ház)

1969 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Felszabadulás 25. évfordulója tiszteletére;Művészeti Galéria)

1969 Kolozsvár (tartományi kiállítás; Művészeti Múzeum)

1969 Pozsony

1970 Kolozsvár (csoportos tárlat; Művészeti Galéria)

1970 Kolozsvár (kiállítás az árvízkárosultak segélyezéséért; Művészeti Galéria)

1970 Bukarest (Kolozsváriak Kiállítása; Dalles-terem)

1970 Kolozsvár (megyei grafikai tárlat; Művészeti Galéria)

1971 Kolozsvár (Tartományi kiállítás a Román Kommunista Párt megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére; Művészeti Galéria)

1971 Kolozsvár (megyei grafikai tárlat – második szakasz; Művészeti Galéria)

1971 Bukarest (A Román Kommunista Párt 50. évfordulója tiszteletére)

1971 Prága

1972 Kolozsvár (Megyei kiállítás a Román Szocialista Köztársaság évfordulója tiszteletére; Művészeti Galéria)

1973 Baja (Tisztelet Nagy Istvánnak)

1973 Bukarest (Metszet- és rajzszalon; Dalles-terem)

1973-1999 Kolozsvár (megyei szobrászati és grafikai kiállítás; Művészeti Galéria)

1990 Budapest (Romániai Magyar Művészek Kiállítása)

1992 Százhalombatta (Szovátai Képzőművészek Kiállítása, Matrica Múzeum)

1995 Budapest (Marosvásárhelyi Képzőművészek Kiállítása; Vármegye Galéria)

1995 Makó, Makói Művésztelep

1996 Budapest (Erdélyi Művészek; a Magyarok Világszövetsége székházában)

1996 Kolozsvár (Barabás Miklós Céh Őszi Tárlata)

1997 Marosvásárhely (Barabás Miklós Céh Őszi Tárlata)

1998 Budapest (Szovátai Képzőművészek Kiállítása; XIII. Kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala, Folyosó Galéria)

1999 Kolozsvár (Barabás Miklós Céh Őszi Tárlata)

2000 Budapest (Miklóssy Gábor növendékei; Vígadó Galéria)

2002 Budapest (Felezőidő. Romániai magyar művészet 1965–75, Ernst Múzeum)

2005-2006 Ezredvégi nyomok. Tíz romániai magyar grafikus. Külföldi Magyar Intézetek Igazgatósága,Róma, Párizs, Brüsszel, Berlin, Stuttgart, Szófia, Bukarest