Lugossy László

Lugossy László életrajza Medgyesi Gabriella összeállításában

„Az én esetemben ez a nagyon kevés film úgy született, hogy abban a pillanatban semmi attól fontosabbat, érvényesebbet, vagy súlyosabbat nem tudtam volna mondani. Valószínűleg a görcsök is, amelyek a filmekben föllelhetők, ebből származnak, mert egyáltalán nem tudtam könnyen filmet csinálni, csak ha megveszekedett meggyőződésből jött, hogy ez most a legfontosabb." [1]

Lugossy László filmrendező. Egy kisjátékfilmet és három nagyjátékfilmet rendezett mindössze – ma már mindhárom film a magyar filmtörténet megkerülhetetlen része. Lugossy László ugyanakkor közösségi és közösségépítő ember: „A társadalmi megbízatás teljesítése is része az oeuvre-nek". [2]

1939. október 23-án született Budapesten. Édesapja Lugossy Jenő (tisztviselő, tanár, iskolaigazgató, 1961–1971: művelődésügyi miniszterhelyettes, nagykövet Norvégiában 1975-ig), édesanyja Lugossy Jenőné (szül.: Maros Magda, ének-zene tanár középiskolákban és a Zeneakadémián), testvére Lugossy Zsuzsa (színész, tévébemondó, tanár), dr. Lugossy Ágnes (agrármérnök, jogász); felesége: Lugossy Lászlóné (szül.: Fekete Magda, vegyészmérnök), lánya Lugossy Eszter (idegenvezető).

Keszthelyi és szombathelyi iskolai évek után 1950-től a budapesti orosz tannyelvű Gorkij Iskolában (hivatalosan: Magyar–Orosz Gorkij Maxim iskola) végezte tanulmányait. Miután az intézményt 1956 őszén feloszlatták, a tanév végéig a mai Radnóti Miklós, akkor Abonyi utcai Általános Gimnáziumba járt, s ott is érettségizett 1957-ben. Ez idő alatt alapozta meg kiváló orosznyelv-tudását.

Mire a középiskolát elvégezte, érdeklődése végképp a filmművészet felé fordult. „Valószínűleg sok apró benyomás és élmény [...] sodort a film felé. Mint a legtöbb kamasz, írtam verseket, amiket annak rendje és módja szerint össze is téptem, kacérkodtam a műfordítással, xilofonoztam a szombathelyi úttörőzenekarban [...], jártam színházba: anyám, aki énektanár, még operába is elvitt, de bevallom, ez a műfaj idegen maradt számomra. [...] A színház viszont kezdettől lenyűgözött. Érdekes módon nem annyira a darab, hanem az előadás légköre kerített hatalmába, a színház íze. [...] Sokat jártam moziba, és bevallom, legkevésbé a történet érdekelt. Inkább a film világa; az atmoszféra, az emberek viselkedésmódja, az érzelmek áramköre" – emlékszik vissza később az indíttatásra [3]. De talán a legnagyobb hatást az tette rá, ahogy Luttor Mara instruálta a színészeket a szinkronstúdióban, ahová kamaszként betekinthetett – a színészekkel való munka különösen lenyűgözte.

1957-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán nem indult rendező szak, csak operatőri, így ide jelentkezett. Felvették az ELTE francia-magyar szakára is (előtte már magánúton tanulta a nyelvet), de a művészeti főiskolát választotta. Osztályvezető tanára Illés György, akinek tanársegéde Eiben István. Osztálytársai: Abonyi Antal, Enev Sztoján, Kenyeres Gábor, Krámer György, Lakatos Iván, Lőrinc József, Molnár Miklós, Schiffer Pál, Vámos Tamás, Zöldi István, Zsombolyai János.

Az elméleti tárgyakból kiváló volt, a gyakorlatiakból kezdetben kevésbé – Illés György tudása, a mester nevével fémjelzett magyar operatőri iskola olyan tekintélyparancsoló volt, hogy lebénította a „szakmai görcs". A második év végén azonban épp Illés egy mondata billentette át: „akkor lesz magából majd jó operatőr, ha már nem csak a keretbe foglalt képet fogja látni a kamera keresőjében, hanem magát a jelenetet".

A főiskolán Szabó István (A hetedik napon), Kósa Ferenc (Etűd egy hétköznapról) és Kígyós Sándor (Egyszerű) vizsgafilmjeit fényképezte kiválóan. Kósa Ferenc következő vizsgamunkája, egyben Lugossy László operatőri diplomafilmje is, a Jegyzetek egy tó történetéhez mai szemmel nézve is friss, különleges hangulatú és atmoszférájú, fikciós elemekkel tűzdelt dokumentumfilm, ami nyugodtan illeszkedhetne a korai Balázs Béla Stúdió legerősebb művei közé.

A diploma megszerzése után másfél évig segédoperatőrként dolgozott a MAFILM II-es telepén a híradó- és a népszerű-tudományos filmes részlegnél, de már megért benne a döntés a váltásra. A róla készült portréfilmhez rögzített beszélgetésben így fogalmazott: „De miért jutott eszembe, hogy rendezésre váltsak át? Olyan értelemben nem volt átváltás, hogy engem mindig az egész érdekelt. Nem lettem volna jó operatőr. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek két oka van-e: az, hogy egyébként sincs hozzá olyan nagy tehetségem – ezt nem tudom lemérni, mert ilyen próbának nem voltam igazából kitéve –, de a másik egész biztos: az a konfliktus, hogy ahol film forog és én ott vagyok, azt mindenképp én akartam meghatározni, hogy ott mi és hogy legyen."

Miután az orosz kultúra és filmiskola nagy hatással volt rá, s módjában volt meghallgatni Mihail Rommot, aki akkoriban a budapesti főiskolán is tartott előadást, s megismerkedett Grigorij Csuhrajjal, aki szintén járt Magyarországon, a moszkvai Össz-szövetségi Állami Filmfőiskola (VGIK) rendezői fakultására jelentkezett ösztöndíjasként.

„Azokat a titkokat, hogy a rendező mit csinál a színésszel, hogy a színészi próba a filmben mennyire más, mint a színpadon, igazán nem reméltem megtanulni a magyar főiskolán. Keleti Marcit, aki a rendezői karosszékből dirigálta a forgatást, egyszer meg is kérdeztük, hogy: »Tanár úr, hogy instruál, mit mond a színészeknek?« Azt válaszolta: »Kiváló Kossuth-díjas művészekkel dolgozunk, tudják azok maguk is a dolgukat«. Amint Moszkvába kikerültem, az első volt, amit megtanultam Csuhrajtól – egy: a sötét szemüveget vedd le; kettő: egy méternél távolabb nem lehetsz a színésztől, mert az egy intim szféra, ahol instruálod őket."

1962-től 1964-ig járt a VGIK-re, ahol kezdetben egyéni tanrenddel egy rendező-színész műhelyben tanult (orosz, ukrán, azeri, guineai és lengyel hallgatókkal együtt), és hallgatta Romm előadásait. Néhány hónap után azonban Csuhraj kikérte asszisztensnek akkor induló játékfilmjéhez, a Volt egyszer egy öregemberhez. (Munkakapcsolata Csuhrajjal azért is mélyülhetett el, mert az orosz rendező művészeti konzultánsként együtt dolgozott Kósa Ferenccel, Gyöngyössy Imrével és Csoóri Sándorral a Tízezer nap forgatókönyvírása idején, s megbeszéléseiken Lugossy tolmácsként is részt vett.) Az idő alatt, amíg a stáb Vorkuta környékén forgatott (ahová, lévén egykori gulág, akkor még zárt terület, külföldiként nem engedték be), Mihail Romm fiatalokból álló 5-6 fős csapatában dolgozott a Hétköznapi fasizmus előkészítésében, ahol olyan német háborús archív anyagokkal is szembesültek, amit addig még senki nem láthatott. Rommtól külön feladatot is kapott: a magyarországi archívumban kellett kutatnia, a „hétköznapi fasizmus" nyomait keresni a háborús archív felvételek között.

A szakmai ismereteken kívül gondolkodására, eszmélésére is nagy hatással volt ennek a nagy mennyiségű archív anyagnak a megtekintése: annak a háborúnak és világégésnek a dokumentumaival is szembesült, amibe Magyarország is belekeveredett. (Első nagyjátékfilmjének, az Azonosításnak is ez a háború a háttere.) Ugyanígy nagyon sokat tanult a II. világháborút Ukrajnától a Balatonig végigharcolt Csuhrajtól; az ő személyes történetein keresztül arról, mennyire nem fekete-fehér a történelem és a benne akarva-akaratlanul részt vevők szerepe.

Hazatérve a MAFILM állományába került rendezőasszisztensként. Dolgozott Kovács András két filmjében, a Hideg napokban (1966) és a Bekötött szemmelben (1974), és Kósa Ferenc Ítélet (1970) című művében. Utóbbi előkészítése idején Sára Sándorral, Kósa Ferenccel és Csoóri Sándorral járták Erdélyt és a Felvidéket – innen eredeztethető alapvető Erdély- és Kárpát-medence-élménye, ami megalapozta későbbi Duna Televíziós munkásságát és küldetését is.

Közben végig első játékfilmjére készült az Újhelyi Szilárd vezette I. Stúdióban, ahová őt beosztották. A hosszúra nyúlt asszisztensi időszakról így beszélt: „Nem attól féltem, hogy nem tudok megszólalni, hanem hogy nem a saját hangomon". A „varázslatos világ" iránti hódolat mellett – ami, ahogy Lugossyt is gyermekkorában, úgy a főhős kisfiút is megigézi – e saját hang megtalálásának, megőrzésének igénye tükröződik a Balázs Béla Stúdióban készített kisjátékfilmjében, a Karinthy Frigyes-adaptáció Különös melódiában is (1968), ami erős belépőként elnyerte az Oberhauseni Filmfesztivál és a Magyar Filmkritikusok díját.

Ez idő alatt forgatókönyveket is írt – a saját ötletek, a két apa-fiú-történet, A Dorkó család magánélete, és A két Sámán mellett két adaptáció is foglalkoztatta: Szentgallay Géza: A mentőöv és Markovits Rodion: Szibériai garnizon című művéből, de előbbiek nem kaptak zöld utat, utóbbi pedig megvalósíthatatlannak tűnt a nagy költségvetés miatt.

„Nem voltam és nem vagyok olyan alkat, aki játékos kedvében filmet tud csinálni – idézte fel késői indulásának okait. – Ha nem éreztem azt, hogy abban a pillanatban, amikor azt a filmet csinálom, nincs más fontosabb vagy érvényesebb, mint amit mondani tudok, akkor egyszerűen elvesztem minden erőmet (…) De azt is tudtam, hogy van egy idő, ami után elkezdenek munkálni a félelmek, amikor az ember többet tud a szakmáról meg a veszélyeiről, mint szabad lenne, és hogy nem fogok tudni elindulni."

Ezeken a nehézségeken Nemeskürty István támogatása és a Kardos Istvánnal való munkakapcsolat segítette át. 1974-ben ismertette össze Kardos Ferenc filmrendező az öccsével, Kardos Istvánnal, aki mindhárom filmjében forgatókönyvíró-társa lett, s így emlékezett a közös munkára: „Éveken keresztül vért izzadva dolgoztunk, mert a Laci nagyon precíz... Amit estére kitaláltunk, azt ő éjjel lebontotta és másnap reggel kezdhettük elölről. Nagyon szoros munka- és emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Moszkvában végzett filmrendező, az orosz történelemben zseniálisan otthon van. Nyugodtan mondhatom, hogy a munka mellett egyetemi oktatásban is részesültem mellette."

Lugossy ekkor már megfogalmazta magának: „Vallom, hogy hősök kellenek, olyan hősök, akiket szenvedély hajt. Ez nem összetévesztendő az indulattal. [...] A szenvedély, akár hogy is, célokkal, ügyekkel, eszmékkel, egy nővel, egy szerelemmel, a boldogsággal jegyben járó érzelem. [...] A művészet arra való, azért találták ki az emberek, hogy kiszélesítsék ennek a rövidre szabott életnek az élményterepét. Nem tudunk annyi helyen lenni, annyi érzést átélni, annyi igazságot megközelíteni a kis életünkben, csak akkor, ha kapunk olyan pillanatokat, órákat, amelyek belesűrítik a mások tapasztalatát és érzelmeit ezekbe, és ez segít gazdagon élnünk. Mindenképpen ilyen filmet akartam csinálni..."

Az első játékfilm, az Azonosítás végül 1975-ben készült el. Az eredetileg történelem tanár Kardos Istvánnal közös érdeklődési pontjuk a történelem, így az anyaggyűjtés, mindkettejük családi tapasztalatai nyomán s Lugossynál Romm és Csuhraj hatására hamar kialakult, hogy az 1945 körüli időkről forgatnak filmet. „Egyre-másra a II. világháború körül tekeregtünk, (hogy mi volt) az ország szerepe, megjelent Nemeskürty könyve, a Requiem egy hadseregért, és egyáltalán az a vita, az az azonosítási kérdés, hogy ez milyen ország: az utolsó csatlós, vagy pedig volt egy másik ország is; akik ebben részt vettek, hogyan vettek részt, s egyáltalán: kik vagyunk s mire valók vagyunk... Hosszan élt egy olyan terv, hogy Nyugatra hurcolt leventékről csinálunk filmet. Ez a fiatal leventegyerek sokáig megvolt mint kitűzött cél, olyannyira, hogy először nem is gondoltuk, hogy Cserhalmi Gyurinak kell játszania. A végén aztán kiderült, hogy erős személyiségű színész nélkül Csatónak (Madarasnak) nem lesz igazán ellenfele – miután megéreztük, hogy ennek a konfliktusnak központi szerepe van a filmben. [...] Hadifogolyújságokat néztem, hadifogoly-naplókat, ahol arra az egyszerű történetre akadtunk, hogy valahol elcserélték a nevét valakinek, s ott kint nem számított, mert ott csak egy szám vagy, de itthon a hazádban vagy: »Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet/ hibátlanul irják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet« (József Attila) – ez az, erről fogunk filmet csinálni! [...] Kiderült, hogy ez olyan film lesz, ami nem kifelé, extenzíven, hanem befelé fog építkezni, nem költségvetési okokból, hanem választott módszerként. A nyitókép lesz a leginkább extenzív: azt, hogy »hazajöttem és eldobtam a csajkámat«, ezt megtaláltuk egy naplóban, és azt mondtuk, akkor ebből kell csinálni egy metaforát...". A film csak elismerő kritikákat kapott, s 1976-ban elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüstmedve-díját.

Lugossy László a Magyar Film- és Tv-Művészek Szövetségébe a Különös melódia elkészítése után és az Azonosítás előtt nyert felvételt, majd Fábri Zoltán, az akkori elnök és Kovács András főtitkár kapacitálására lett 1976–1981 között először titkára, 1981–1994 között pedig főtitkára társadalmi, ám egész embert kívánó, mindennapos munkában. A filmművész-szövetségek a szocialista blokkban mindenhol fontos szerepet töltöttek be, és különösen Lengyelországban, a Szovjetunióban és Magyarországon progresszív, kiváló rendezők vállaltak benne szerepet (Andrzej Wajda, Krzysztof Zanussi, Elem Klimov, Grigorij Csuhraj). A szövetség harcai között szerepelt a filmszemlék megreformálása (az egyszemélyes ideológiai elemzés – Rényi Péter „főideológus" mint megmondóember – helyett, ami gyakran megpecsételte egy film sorsát, a társadalmi zsűrik bevezetése; az átszervezési kísérletekben harc az önálló művészeti műhelyekért, a stúdiókért, az éves filmszámért (20 játékfilm); a stúdiók és a MAFILM gazdasági viszonyának kialakításáért (hogy a stúdiók rendelkezzenek az állami dotáció fölött, ne a gyártó bázis); tiltakozás a televíziós drámák számának csökkenése ellen; részt vettek az „áru-e a kultúra"-vitában – ő maga is írt erről Fantomgazdaság – Vita a filmgyártásról címmel a Filmvilágban (1986/3.); a FERA-nak (Európai Rendezők Szövetsége) az európai művészfilmet védő és támogató munkájában, és végigkísérték a szakmát a rendszerváltozás előtti küzdelmekben a filmszakma autonómiájáért, egészen a Magyar Mozgókép Alapítvány példaértékű megalakulásáig. Ezekben a harcokban Lugossy az építkező megegyezés pártján állt, hogy kiegyezés szülessen a szakma minden területével; hogy a főkuratóriumban minden eszmeáramlat legkiválóbb képviselői kapjanak szerepet, s hogy a piaci szemlélet ne sodorhassa el a magyar filmművészetet. A szövetség főtitkári posztjáról végül 1994-ben mondott le, amikor a Duna Televízióban vállalt szerepe mellett már nem tudta és nem is akarta csinálni ezt az egész embert kívánó tevékenységet (ugyanakkor a Magyar Mozgókép Alapítvány játékfilmes és népszerű tudományos kuratóriumának tagja volt 2-2 cikluson át, később kurátor a Nemzeti Kulturális Alap kollégiumában, és Magyarország képviselője az Audiovizuális Euréka elnevezésű összeurópai médiaszervezetben 1989-1998 között.) A kérdésre, hogy örömből végezte-e ezt a közösségi munkát, így válaszolt: „...nem örömből, inkább valami megszállott kötelességtudatból... én azokat a filmeket és filmeseket csakugyan a szövetségeseimnek tartottam [...] , tehát annak a magyar filmnek az ügyét, amihez tartozónak érzem magam, úgy gondoltam, az erőmhöz mérten kell valahogy segíteni – szívesen csináltam egyrészt, másrészt mindig is volt bennem szervezői-irányítási aktivitás, hogy ne csak egyszerűen elviseljem és nézője legyek a folyamatnak, hanem próbáljak rájönni arra, hogy az milyen srófra jár, hogy a szerkezet jól van-e, ha nem, elemezzük, ha elemeztük, akkor változtassuk meg... És nem voltam egyedül ebben, ott volt Fábri, Kovács, Kósa, Kardos Feri..."

Következő filmjének, a Köszönöm, megvagyunk (1980) terve tulajdonképpen e társadalmi aktivitás nyomán bontakozott ki. A film eredeti ötlete egy megtörtént gyermekgyilkossági ügyből indult ki, amelyben egy fiatalasszony megkísérelte megölni az élettársa kislányát. „(miután) akkortájt alakult ki az új gazdasági mechanizmuson belül a második gazdaság jelensége, amely az állami kizsákmányolás mellett az önkizsákmányolást is »bevezette«, ezért ebben a témakörben is kutakodtunk, nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is – hogyan lehetne ezt a két dolgot összeegyeztetni: a munkáskizsákmányolás témájának a foglalatába beleinjektálni a nő történetét, hiszen a főhősök munkaszerződést kötnek, nem emberi szerződést, de nem lehet kikerülni az emberi viszonyokat sem." Az eredeti forgatókönyvtől eltérő mozzanat a filmben Lugossy mély humanizmusáról és morális elköteleződéséről tanúskodik: a filmben a fiatal nő végül nem a kisgyermek, hanem saját maga ellen fordul tehetetlenségében. „A dramaturgia nagyon és súlyosan erkölcsi kérdés, olyan fordulatokat nem lehet beletenni, amit az olyan alkat, mint én, erkölcsileg nem tud elvállalni, mert a szó szoros értelmében megmérgezi az ember szervezetét. [...] A megszületett hősökkel nem lehet azt csinálni, amit mi akarunk. Solohovnak volt egy nagyon szellemes mondása, amikor a Csendes Don hőséről, Grigorij Meljehovról kérdezték őt a szovjet írószövetségben, hogy az miért nem állt be a vörösökhöz. Azt mondta: »én akartam volna, de ő nem akart«. Ebben mélységes igazság van, mert a hőst életre lehet kelteni, de utána bele kell hallgatni, hogy merre tart [...] Akik engem tanítottak, elsősorban Csuhraj, ki is mondta, hogy a dramaturgia nem az, amit te csinálsz, hanem amit észreveszel. [...] Az a kérdés tehát, hogy saját jogán létezik-e a hős vagy nem. A dramaturgiának erkölcsi alapja és erkölcsi gátjai is vannak."

1984-ben készült máig utolsó játékfilmje, a legtöbb díjat és a legnagyobb közönségsikert aratott Szirmok, virágok, koszorúk. Pályája keretezéseként a Különös melódiában megismert, majd két realista ábrázolású film után ismét felszínre törő költői látásmód mutatkozik meg ebben a filmben. A formai váltásról Lugossy így írt a film munkanaplójában: „Dosztojevszkij (Ördögök/Nyecsajev-történetének) nagy tanulsága: ahogy ezekről az időkről és hősökről a látomás homályos és titokzatos, éppúgy a filmnek sem szabad éles reflektorokkal szétoszlatni a homályt. Ellenkezőleg: csak ködképek: az alakok, a helyzetek, az egész." Tartalmilag a film a magyar történelem két traumatikus korszakát: 1848-at és 1956-ot egyszerre idézi meg, ezért is lehetett akkor, és mai napig is reveláció. „1983-84-et írunk, amikor közéleti és szövetségi dolgainktól nemcsak elszakadva, de azt kell mondjam, inspirálva is, arról gondolkodtunk Kardos Istvánnal, miről is készítsünk filmet. A közéleti mozgások már nagyon feszegették azt a kérdést, hogy egyáltalán mit lehet kezdeni azzal a rendszerrel, azzal a politikai-társadalmi berendezkedéssel, amiben élünk, és főleg, hogy ezt mi határozza meg. Teljesen világos volt, hogy az igazi meghatározó eseménye ennek a levert 1956-os forradalom. Nem lehet máshonnan kezdeni a gondolkodást, mint onnan. Ezzel együtt nem jutott eszünkbe, hogy '56-ról filmet csináljunk. Olyannyira ráült és ráül a napi politikai torzsalkodás arról, hogy kié '56, hogy ki volt a jó és ki a rossz, ami nem tűr meg mást, mint fekete-fehér osztályozást, ami a természeténél fogva a művészettől idegen. [...] De maga az élmény nagyon feszített minket. Ugyanakkor ehhez társult mindkettőnk olthatatlan szerelme 1848 szabadságharca és forradalma iránt. [...] Ami abszolút elérte a közönséget, az a dilemma, ami a filmnek is a központja, hogy mit kell kezdeni a múlttal: benne szabad-e maradni vagy pedig élni kell tovább. Azt mondja Majláth, hogy »márpedig én a múltban élek, aláírathattak velem bármilyen nyilatkozatot, hogy felejtsek el mindent, amiért érdemes lenne élni« – és ebbe bele is hal. És van egy másik választás, ami az asszonyé, a nagybácsié, Kornélé – különböző túlélési taktikák. Erre annak a kornak a közönsége nagyon érzékeny volt, ezt mindenki kiolvasta belőle, és a szavazások nagy része, tehát, hogy mi a követendő magatartás, az mind-mind a túlélésé volt: »Minden kalapunkat megemeljük azok előtt, akik hűek az eszméikhez, akik ezt meg tudják tenni, de élni kell, és ez a nagyobb parancs«. Ez egy nagyon komoly dilemma – a filmben is az egyébként, mert hát itt voltunk '56 után majdnem 30 évvel. Mibe lehet kapaszkodni és mibe lehet görcsösen kapaszkodni egy olyan filmben, amely felvállaltan olyan emberekről szól, akiket szenvedély hajt? És ezek nem egyszerűen indulatok, hanem eszmék. Egyébként amiért Kardos Pityuval igazán beleszerelmesedtünk ebbe a korba, az 1848 előtti és utáni időkbe, hogy telis-teli volt eszmék által vezérelt emberekkel. Akiknek mi teljességgel hiányát láttuk – olyan kisszerűek voltak a konfliktusok, hogy a közelébe nem érnek azokénak, akiknek a naplóját olvastuk, akiknek a drámáját hallottuk; és azt kell mondjam, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak. Nagy formátumúak voltak az ellenségek, de még a hóhérok is."

A Szirmok, virágok, koszorúk berlini és hazai sikere után a rendező egy ideig nem talált hasonlóan erős témát egy következő nagyjátékfilmhez, majd jöttek a rendszercsere előtti sűrű szakmai-közéleti évek, 1993-tól pedig a Duna Televízió megalapításában, azóta is legendaként élő arculatának megteremtésében vállalt főigazgatói és alelnöki szerep Sára Sándor, Hanák Gábor és Bakos Edit társaságában, egészen a 2000-res televíziós elnöki (le)váltásig. „A Duna Televízió nemcsak a nagy kalandja, de a nagy szerelme is volt az életemnek" – mondta erről a hét évről, ami nem szakadt meg teljesen: a televízió Dunaversitas Mesterműhelyének azóta is vezető tanára, s 2012-től a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány kuratóriumának tagja. Nagy szakmai tudását lenyűgöző tanári egyéniséggel párosítva több tucat tanítványt vezetett be a filmművészetbe, átadva a rendezői ismeretek elméleti és gyakorlati tapasztalatait.

A róla készült portréfilmben Nyakó Júlia megkérdezte tőle, miért nem készített több filmet – és biztos pozícióját megtalálva, elhelyezve immár e három filmet a filmtörténeti folyamban, sokak kérdése ez. Lugossy László így válaszolt: „Ez számomra is fájó. Most is, ha visszagondolok rá, amikor a három filmet csináltam, akkor, abban a pillanatban nem tudtam volna mást csinálni, csak azokat. Utána sok minden megváltozott, lecserélték ezt a rendszert, nekem adódott a Duna Televízió, ami elvitt hét és fél évet – nem bántam meg, mert szívesen csináltam, és nem kell a fejünket lehajtsuk. Az kétségtelen, hogy ez alatt valahogy elvesztettem a fonalat és azt a lelkiállapotot, és elvesztettem Kardos Pityut – ez nem az a műfaj, amit az ember egyedül tud csinálni, bár sokszor gondoltam rá, hogy leülök, és valahogy leírom azt, ami a szívemet nyomja. Mindenáron biztos nem (akarok filmet készíteni); nyilván az nem jó kifogás, hogy huszon valahány éve nem jutott eszembe semmi, amire azt mondhatnám, hogy márpedig ezt érdemes. Nem így van, eszembe jutott, csak nem olyan intenzitással és nem olyan körülmények között."

Jegyzetek:

1. Lugossy László (portréfilm, Duna Televízió, Kézjegy-sorozat, 2009, 56'19", szerkesztő-rendező: Medgyesi Gabriella). A szöveg további jelölés nélküli idézetei is az e filmhez készített interjúból valók.

2. Veres József: Lugossy László

3. A filmcsinálás erkölcsi felelőssége – Beszélgetés Lugossy Lászlóval (Pörös Géza, Új Forrás, 1988. augusztus)

4. A cenzorok melegen gratuláltak – Beszélgetés Kardos Istvánnal (Barabás Klára, Filmspirál 32, Magyar Nemzeti Filmarchívum, 2002)

[Készült: 2014]

Filmográfia

Főiskolás operatőri vizsgafilmek

Etűd egy hétköznapról – rendező: Kósa Ferenc, ff, 10 perc, Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1958

A hetedik napon – rendező: Szabó István, ff, 5 perc, Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1959

Egyszerűrendező – Kígyós Sándor, ff, 8 perc, Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1961

Jegyzetek egy tó történetéhez – Kósa Ferenc rendezői vizsgafilmje, Lugossy László operatőri diplomafilmje, ff, 16 perc, Budapest Filmstudió, 1961

Rendezései

Dokumentumfilmek

Párbeszéd egy fesztiválról, ff, 23 perc, VGIK, 1963

Csángómagyarok – szerkesztő: Ascher Gabriella, operatőr: Halász Mihály, ff, 38 perc, MTV, 1978

Tévéjáték

Máglyák és szalonok. Francia felvilágosodásról. Magyar Televízió 1981. 60 perc.

Tévéfilm

Máglyák és szalonok – operatőr: Abonyi Antal, zene: Cseh Tamás, szereplők: Bálint András, Cseh Tamás, Fodor Tamás, Gálffy László, Incze József, Kézdy György, Mácsai Pál, Marton Kati, Némethy Ferenc, Papp Zoltán, Rudolf Péter, Tanay Bella, Vajda László, színes, 60 perc, MTV, 1986

Tévésorozat

Fortocska – dramatikus-animációs nyelvlecke-sorozat kisiskolásoknak (11 rész) operatőr: Abonyi Antal, szerkesztő: Lőrincz Zsuzsa, MTV, 1985

Kisjátékfilm

Különös melódia – író: Karinthy Frigyes (A cirkusz), forgatókönyvíró: Lugossy László, operatőr: Lőrinc József, zene: Eötvös Péter, vágó: Galamb Margit, díszlet: Vayer Tamás, jelmez: Katona Piroska, szereplők: Major Tamás, Varga Dénes, Greguss Zoltán, Dégi István, Garas Dezső, Ferencz László színes, 19 perc, Balázs Béla Stúdió, 1968

Nagyjátékfilm

Azonosítás – forgatókönyv: Kardos István, operatőr: Lőrinc József, zene: Petrovics Emil, vágó: Farkas Zoltán, díszlet: Romvári József, jelmez: Vincze Zsuzsa, szereplők: Cserhalmi György, Madaras József, Kiss Mari, Koltai Róbert, Pogány Judit, Temessy Hédi, Czár Sándorné, Dudovít Geço, Blaskó Péter, Monori Lili, Hunyadkürti István színes, 85 perc Budapest Filmstúdió Vállalat, 1975

Köszönöm, megvagyunk – forgatókönyv: Kardos István, operatőr: Lőrinc József, zenei összeállító: Zsedényi Erzsébet, vágó: Galamb Margit, díszlet: Romvári József, jelmez: Balai Zsuzsa, szereplők. Madaras József, Nyakó Júlia, Szabó Lajos, Lajtos József, Madaras Myrtill, Bács Ferenc színes, 101 perc, Budapest Filmstúdió, 1980

Szirmok, virágok, koszorúk – forgatókönyvíró: Lugossy László, Kardos István, operatőr: Ragályi Elemér, zene: Selmeczi György, vágó: Galamb Margit, díszlet: Ferenczfy, Kovács Attila, jelmez: Koppány Gizella, szereplők: Cserhalmi György, Őze Lajos, Gražyna Szapolowska, Jiři Adamira, Bogusław Linda, Malcsiner Péter, Hollósi Frigyes, Kun Vilmos, Marton Kati, színes, 102 perc, Budapest Játékfilmstúdió, 1984