Mács József

Önéletrajz

1931. április 18-án születtem az akkor alig ötszáz lelket számláló Bátka községben, a Rimaszombati járásban. Az elemi iskola négy osztályát helyben, a gimnázium négy osztályát Rimaszombatban, a már 1938 őszén Magyarországhoz visszacsatolt területen végeztem. A második világháború után mindjárt szlovák nyelvűvé változtatták gimnáziumunkat, így én 1947 szeptemberében az anyanyelven tanulás könnyebbségét választva Bánrévénél átszöktem Magyarországra. Ettől kezdve iskoláim színhelye a sárospataki református tanítóképző két esztendeig, a miskolci Lévay József Gimnázium pedagógiai tagozata egy esztendeig, majd a Pozsonyban 1950-ben megnyílt Magyar Pedagógiai Gimnázium negyedik, illetve érettségiző osztálya, s innen tovább már a pozsonyi Szlovák Pedagógiai Egyetem magyar tagozata következett, ahol magyar, történelem, társadalomtudomány szakot végezve tanári képesítést szereztem. 1953-ban megnősültem, feleségemet a pozsonyi pedagógiai gimnáziumban ismertem meg, s házasságunkban két lánygyermek született: Ildikó és Tünde.

Munkahelyeim: 1952–57-ig a pozsonyi Új Szó, ahonnan a magyar forradalom rám gyakorolt hatása miatt egyik napról a másikra menesztettek. Majd fél évig tartó munkanélküliség után, 1957-től 1960 októberéig az Új Ifjúság kulturális rovatát szerkesztettem. 1960. október elsejétől a Hét szerkesztőségében a belpolitikai osztály vezetését bízták rám, s később, egészen 1970-ig, a Hét Fórum mellékletének a felelős szerkesztőjévé is kineveztek. 1968-tól 1970-ig a Csemadok országos elnökségének a jóváhagyásával főszerkesztő-helyettesként végeztem munkámat. Így aztán tíz évig tartó publicisztikai tilalom után 1990–91-ben rehabilitált főszerkesztő-helyettesként végezhettem rövid ideig a munkámat, majd nyugdíjba vonultam.

Ide tartozónak gondolom annak az elmondását is, hogy 1969 tavaszán a Csemadok rendkívüli közgyűlésén a küldöttek titkos szavazással beválasztottak a központi bizottságba, majd ezt követően a Csemadok országos elnökségébe is. Ez azért volt számomra különösen nagy dolog, mert a lelépő elnökség engem csupán póttagnak javasolt a központi bizottságba. Hogy ez nem így történt, azt a Hétben kifejtett szerkesztői munkámnak köszönhettem, meg a négy évig elfektetett, majd 1968-ban megjelenhetett Adósságtörlesztés című regényemnek, amelyet a rendkívüli közgyűlés előterében már magyar főiskolások árulták.

1993-tól a Magyar Írószövetség, 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja s Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára vagyok, 2006-tól pedig szülőfalum díszpolgára. Kitüntetéseim: Madách Imre-díj (1969), Aranytoll-díj (2002), Madách Posonium életműdíj (2004), a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (2011), a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettje, 2014-ben pedig a Magyar Érdemrend tisztikeresztje.

Írói, publicisztikai és szerkesztői munkásságomat életre szólóan meghatározta az a második világháború utáni borzalmas látvány, amikor gyermekfejjel végignéztem egy özvegyasszonynak és testi hibás fiának az erőszakos Csehországba deportálását. Ahogy a fegyveres katonák kirángatták őket a házukból, és mint egy zsákot, feldobták a teherautóra. Az asszony borzalmas visítása még most is a fülemben cseng, s a téli, falusi disznóöléseket juttatja eszembe. Az ő visítása végigkísérte egész írói és újságírói munkásságomat. Természetes következményének tartom, hogy már az Új Ifjúságban felkerekedtem, és az Elba-parti Decinben kerestem oda telepített magyarokat. A vasútállomásról elindulva nem kellett sokáig koptatnom az utca kövét, hogy találkozhassam velük. S ez az érdeklődésem a továbbiakban sem szűnt meg irántuk. Igaz, később már ők is megkerestek engem kedves soraikkal, olvasták a Hét képes hetilapunkban az írásaimat, és bizalmas barátjukká fogadtak. Tőlük tudtam meg Sokolovóban, Csehország legnyugatibb csücskében járva, hogy Pestről és Pozsonyból magyar ajándékkönyveket is eljuttatnak hozzájuk.

Erős szülőföldi kötődésemről sem hallgathatok. A dűlők neve úgy ragadt meg felejthetetlenül emlékezetemben, ahogy falum minden lakójának az élete, vezeték- és keresztneve. Öregedő fejjel

Pozsonyban döbbenek rá, hogy nemcsak a megszülető gyermeknek van köldökzsinórja, hanem a szülőfalunak és a szülőföldnek is. S az utóbbi sokkal erősebb az előbbinél! Ha eltávolodsz tőle, fájdalmasan megszenvedtet. Velem is ezt tette életem folyamán… Bár, segítségemre volt a szerkesztői munka és a vidékjárás lehetősége, hiszen ezek az utak a hazautazásaimat is nagyban segítették… Írói és szerkesztői, valamint publicisztikai munkásságom krédója végig az volt, s ezt gondolatban a szerkesztőségi szobám falára is kifüggesztettem, hogy nem lehet számomra fontosabb téma, mint a népem sorsa…

Utólag merészen összevetve fiatalkori hazavágyásaimat a költőóriás Petőfi Sándoréval, előnyére máris elmondhatom, hogy neki a távolból nem kellett a szülőföldjére és falujára úgy gondolnia, hogy közben az éjszaka sötétjétől is féljen s az országhatárt védő finánctól is rettegjen, sőt le merem írni, ha nagyképűségnek hangzik is, hogy mi volt az én nagyon szeretett költőm kis lakának az elérése a nagy Duna mentében az én ide-oda szökdöséseimhez képest, akinek a szigorúan őrzött országhatáron az éjszaka fekete köpönyegében elrejtőzve kellett hazatérnie, s ugyanúgy visszatérnie iskolájába, mert hiszen a Trianonban igazságtalanul meghúzott és másodszor is megerősített országhatár másik oldalán várt rám a szülőfalum, a szülőházam és a szülőhazám!

Mács József [2015]

______________________

Mács József: Curriculum vitae

Nem tudom, mikor jelentkezett nálam az íróság készsége? Akkor-e, amikor hatéves koromban késő ősszel a faluban csavarogva találkoztam a kéregető szamaras koldussal, aki nyomorék volt, nem tudott járni, s én rá tudtam őt beszélni arra, hogy kanyarodjon be a Szívos-szögbe, falum legsárosabb utcájába, mert apám meg akarja venni a szamarát, méghozzá szekerestül.

Olyan meggyőzően adtam elő a koldusnak apám szándékát, hogy a jó üzlet reményében követett engem abba a sártengeres utcába, amelynek mi majdnem a legelején laktunk. Mikor apám értesült róla, hogy meg akarja venni a szamaras koldus gebéjét és szekérkéjét, ami álmában sem fordult meg a fejében, olyan dührohamot kapott, hogy nem úsztam volna meg nagy verés nélkül, de én akkor már sehol sem voltam, a csűrből néztem végig, hogy apám néhány szomszédja gumicsizmában hogyan tolja vissza a koldus szekerét a töltésútra.

Már iskoláskorom előtt hozzászoktattam a szüleimet, hogy otthon érzem legkevésbé jól magam, illetve, hogy csak ebédelni és vacsorázni járok haza. Idős fejjel most már csak találgatni tudom, volt-e szülőfalumnak olyan parasztudvara és istállója, ahol ne fordultam volna meg. Egyre nyilvánvalóbbá tettem a szüleim számára, hogy engem a paraszti munkán és a lovas szekéren kívül semmi más nem érdekel. De, hogy mit lehet kezdeni falun két hold földdel, arról fogalmam se volt. Vigasszal nem szolgált, hogy legtávolabbi felmenőm, Mács János, két pár lóval dolgozta a sok földjét, mikor azonban a pénzkeresés mámorában arra adta a fejét, hogy a kuntapolcai vasgyár fuvarosaként hordja szekerén a megdolgozott vasat Budapestre, a keresetéből jóformán semmit nem vitt haza, otthagyta az út menti fogadókban, a lovai meg a trágyát az úton szórták el, s elindult a gyors lecsúszás útján. Apai nagyapámnak már csak két hold föld jutott az osztozkodásnál. Őt okolhatja apám, hogy kőművesmester lett, s őt hibáztatom én is, hogy az elemi iskolai négy osztály után apám akaratának ellenállni nem tudva 1940 őszén beíratott Rimaszombatban az Egyesült Protestáns Gimnáziumba, ahová csupa furcsa beszédű, a megnagyobbodott Magyarországról érkezett tanárok jöttek tudással teletömni a fejünket. Közülük az egyiknek annyira megtetszett a palóc beszédem, hogy az óráit mindig azzal kezdtem, hogy no, Mács, mesélj valamit. Mindegy, miről.

Húztam az időt, amire az osztály is megkért, és elhitettem vele, hogy apámnak földje, lova van, tehát én tulajdonképpen módos parasztember gimnazista fia vagyok. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, hogy ha olyan gazdag parasztok a szüleim, akkor miért járok gimnáziumba? A matematika–fizika tanáromat szerettem meg a legjobban, mert ő másodikos koromban megbuktatott félévkor matekból. A lelkembe látott, a gondolataimból olvasott, hogy a föld és a ló kell nekem, nem a gimnázium. Apám azonban úgy gondolkozott, hogy nem hagyja elrontani a fia jövőjét holmi Vajda Szabó Pálokkal, és egy felsőbb osztályos gimnazista lányt fogadott mellém. A negyedik osztály első félévéig bukdácsoltam előre, és aztán segítségemre sietett egy nagyobb erő, a második világháború, az állandósult éjszakai berepülések és az éjszakai légiriadók. A miniszterünk az egész megnagyobbodott Magyarországon felfüggesztette a tanítást, s érdekes a hozzáállásom, mert míg kötelező volt a gimnáziumba járás, addig paraszt szerettem volna lenni, most meg már az járt az eszemben, hogyan tanulhatnék tovább? Apám szlovákszós kísérlete után levette rólam a kezét, azt gondolva magában, hogy legrosszabb esetben leszek mellette kőművesinas, aztán meg segéd, de közbeszólt egy véletlen, amikor a szomszédfalusi Bán Bódi Elemér nyári szabadságra szökött haza az országhatáron keresztül Sárospatakról, ahol már a negyedik képzős évet hagyta maga mögött. S amikor elpanaszoltam neki, hogy szlovák gimnázium lett a magyar gimnáziumunkból, egyből azt mondta, hogy menjek ősszel Sárospatakra, írasson be apám a tanítóképző intézetbe. Apám sokáig nem akart hinni a csodában, hogy megváltoztam, de behívták a magyar szülőket a gimnáziumba, hogy azoknak a tanulóknak, akik a háborús berepülések miatt nem tudták befejezni a negyedik osztályt, kiállítják a második félévről is a bizonyítványukat, ha a szülők megígérik, és a nyilatkozatot aláírják, hogy Magyarországon taníttatják tovább a fiukat vagy lányukat. Mikor apám elém tette a negyedik osztály elvégzését igazoló bizonyítványt, azzal dicsértem meg, hogy mindig mondtam én, magának kellene helyettem gimnáziumba járni. Hogyan jöttem volna rá még akkor, hogy a szlovákok az ilyen gesztussal is tolnak át bennünket Magyarországra. Egy szónak is száz a vége, apám kíséretében a határon átszökve 1947. szeptember 13-tól már én is a híres tanítóképző tanulója voltam. S nehezen lehet szavakba foglalni, amit az a két osztálynyi ottlét jelentett nekem. Az a két év lett az egész életem iránytűje a magam és a magyar anyanyelvű közösségem szolgálatában. A döntéseimhez mindig a sárospataki tanítóképzőben tanultak mutatták a jó utat. S nem véletlen, hogy Csehszovákiába visszatérve, s az egyetemet elvégezve, volt pataki diákok, Dobos László és Tolvaj Bertalan lettek a küzdőtársaim. Dobos László először egyetemi évfolyamtársként, később a Csemadok Központi Bizottsága elnökeként, majd a szlovák kormány tárcanélküli minisztereként, Tolvaj Bertalan pedig a szlovák kormány Nemzetiségi Titkárságának a vezetőjeként. Én pedig a hatvankilences rendkívüli Csemadok Országos Közgyűlésen titkos szavazáson megválasztott elnökségi tagként, s a Hét főszerkesztő-helyetteseként, valamint a Fórum-melléklet felelős szerkesztőjeként voltam a támogatójuk. A Hét ebben a hatvannyolchoz vezető időben óriási pezsgést idézett elő a szlovákiai magyarok körében. Az érdeklődés fokozatosan olyan méreteket öltött, hogy a Hét példányszáma a hatvanas évek második felében elérte a 41 500 példányt. Ennek az oka nyilvánvaló volt. A Hét minden egyes száma rólunk, a jövőnkről szólt. Aztán jött a hatvannyolcas forradalom leverése, az elszámoltatás, a kemény büntetés. A majd tízéves szilencium. A nevemmel cikk nem jelenhetett meg a Hétben, miután a pártközpont a Hét Fórum mellékletét is kivette a lapból. A Hét példányszáma állandóan csökkent, és ezt nem lehetett megállítania azoknak, akik nem tudták felfogni vagy felismerni a példányszám drámai csökkenésének az okát. Engem egy évvel a nyugdíjaztatásom után rehabilitáltak ugyan, de ez már semmit nem jelentett. Ez csak az elhatározásomat erősítette meg, el kell vonulnom messzire Pozsonyból, s ez a messzeség a feleségem faluját jelentette, a Rozsnyói járáshoz tartozó Páskaházát. Itt kezdtem el írni Öröködbe, Uram… című négykötetes regényemet, miután korábban rábeszéltem Pozsonyba költözött apámat, írja meg az életét, hátha hasznát veszem. Nyugdíjas emberként nehezen állt rá, de aztán úgy belelendült az írásba, hogy az évek múlásával három és fél nagy méretű füzetet írt tele az életéről. Máig sajnálom, hogy amikor megjelent a tetralógiám, a Püski Kiadónál, nem írtam a könyv első lapjára, hogy Isten és apám segedelmével. Ha megtettem volna, nyugodtabban halnék meg.