Marosi Barna

Életrajz

„A világért nem írnék önéletrajzot." (2012. július 25.) Ez a szóbeli közlése – írásainak ismeretében – a teljes életművére és emberi habitusára is jellemző. Annak ellenére, hogy a Marosi Barna által művelt egyetlen műfaj a tényközlő riport (csupán kései korszakában közöl rövidebb újságcikkeket), és ennek rugalmas keretei megengednék a kérdező, az oknyomozó, az emberek tekintetét és jellemét tapintatos érzékenységgel firtató újságíró személyiségének kibontakozását is (amiként ez felismerhető a hatvanas-hetvenes évek erdélyi sajtójának oly sok tényirodalmi szövegében), egyetlen terjedelmes írásában sem jelenik meg a szerző személyisége. Nem szívesen nyilatkozik sem a magánéletét, családját, elődeit, akár tanárait érintő, sem társadalmi szerepét firtató kérdésekről.

Pedig érdekes adalékokkal szolgálhatna pusztán a gyerekkori környezete is. Marosvásárhely egyik legismertebb, szolid épületében, a világhírű Bolyaiak házában töltötte gyermekkorát, és itt él ma is feleségével, a kiváló irodalomtörténésszel, Marosi (született Farkas) Ildikóval, ugyancsak a város egyik leghangulatosabb, a központhoz közel fekvő, mégis csendes utcájában, szemközt a Színművészeti Egyetemmel. Az épületet a világhírű matematikus apáról és fiáról a városban Bolyai-házként emlegetik, de Marosi Barna – jelentős irodalmi munkásságot felmutató – apja, Molter Károly neve után Molter-háznak is nevezik. Alig két sarokkal arrébb áll az egykori Református Kollégium (később csak Bolyai Farkas Líceum, ma ismét Református Líceum). Az intézmény magyar nyelvű oktatásának visszaállításáért maga Marosi Barna is sokat cikkezett a kilencvenes években. Iskoláit, első osztálytól az érettségiig (1938–1950). természetesen itt végezte. Itt tanított apja több mint három évtizedig (1913–1945), ám a gimnázium szilárd reáltudományi irányultsága valószínűleg erősebb hatást gyakorolt Marosi Barnára, mint a családi környezet, mert 1950-ben felvételizett a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem kémia szakára, ahol 1954-ben kutató vegyészként végzett.

Az apja által teremtett környezet a két világháború közti Erdély irodalmi, kulturális és szellemi életének szinte minden jelentős képviselőjét és gondolatát magához vonzotta a történelmi nevezetességű épületbe. 1931-ben költöztek a Köteles Sámuel utcai Bolyai-házba, éppen abban az évben, amikor Marosi Barna született. (Az sem lehet véletlen, hogy a nagyobbik fiú, Marosi Péter az erdélyi irodalom minden rezdülésére figyelő irodalomkritikus, a kolozsvári Utunk – irodalmi hetilap – szerkesztője lett.)

Sajátosan erdélyi története van a családnévnek is. A hosszú életet megélt Molter Károly (1890–1981) az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő, termékeny írója, publicistája és hatékony vitatkozója volt, de olykor aggályosan kellett viselnie sváb származását, német nevét. Humorral és öregesen finom öniróniával magyarázta egyszer az egykori híres gimnázium Bolyai utcai ablakai alatt, ahol naponta végigsétált: „Tudod, fiam, velem a helikonisták gyakran élcelődtek a saját házamban, hogy miféle nagy magyar író vagyok én ilyen echte német névvel. Hát ezért kereszteltem a fiaimat az édesanyjuk, Marosi Zsófia szép magyar neve után Marosinak." Az irodalomtörténeti értelmezések ennél kissé komorabb képet festenek: „Adyt népszerűsítvén – ő a 'svábokból jött magyar' – kihívja maga ellen a kecskeméti, majd a marosvásárhelyi közvélemény ellenszenvét. […] Molter felfogásában […] az identitás nem pusztán világra jöttünk társadalmi feltételeinek összjátéka által reánk mért […] adottság, hanem választás tárgya: olyan értéklehetőségek foglalata, amelyekre életünk során igent mondunk, és eszményi énképet alapozunk." (Cs. Gyímesi Éva: Előszó. In: Molter Károly: Tibold Márton. Kolozsvár, 1984. 7.o.)

Marosi Barnát azonban a családi hagyományok semmilyen módon nem befolyásolták pályaválasztásában. Szuverén elhatározásából végezte – az akkoriban különösen időszerű, a társadalmi fejlődés jövőképéhez szervesen illeszkedő – kémiai tanulmányait. Talán a társadalmi környezet, talán a véletlen terelte az újságírói pálya felé. „Úgy kellett abban az időben az ipari riport, mint a cukor" – emlékezik vissza az ötvenes évek elejére, és a reáltudományokban otthonosan mozgó egyetemi hallgatóként vállalt először riporteri munkát. Minthogy már egyetemista korában, 1953-ban feleségül vette Farkas Ildikót, a jól fizetett riportutak jelentős segítséget biztosítottak a családalapítás kezdeti nehézségei közepette. (Felesége és mai napig hűséges társa, Marosi Ildikó néven a két világháború közti erdélyi irodalom egyik legalaposabb ismerője és kutatója, számtalan forráskiadás szerkesztője, tényfeltáró tanulmányok szerzője.) Ily módon, az egyetem elvégzése után, egyenes út vezetett a Bukarestben megjelenő legnagyobb, országos magyar nyelvű politikai napilap szerkesztőségébe. A lap pályaíve maga is politikatörténeti kuriózum: az ötvenes évek elején Romániai Magyar Szóként jelenik meg, amikor Marosi Barna éppen bekerül a munkaközösségébe – a korszak optimista, boldog jövőt sugalmazó ideológiájának megfelelően –, Előrére változtatják címét, majd 1990-ben, a radikális történelmi fordulat eredményeként újra visszanyeri korábbi nevét, napjainkban is Romániai Magyar Szóként ismerjük. 1956 végéig csaknem zavartalan a riporteri életforma Bukarestben, ahol lakást is kapnak.

Az 1956-os szerepét firtató kérdésre – miszerint több lexikonbeli szócikk ezt említi: „'56-os állásfoglalásai miatt távoznia kellett a sajtótól" (Új magyar irodalmi lexikon 2., 1994.) –, a következő helyzetet idézi fel: 1956 őszén nagygyűlést hívtak össze, ahol Gheorghe-Gheorghiu Dej, az RKP (Román Kommunista Párt) főtitkára összeszólalkozott Robotos Imrével, az Előre főszerkesztőjével, a vita tetőpontján Gh. Dej lezsidózta, megfosztotta párttagságától Robotost, és helyben menesztette a lap éléről. Valamennyi munkatárs a főnökével együtt távozott, köztük Marosi Barna is, aki viszont azonnal kapott állást a jól szervezett bukaresti Reactivul vegyipari üzemben. Nyomasztó emléke innen egy szerkezet felrobbanása, amikor súlyosan megsérült, és egy teljes évig munkaképtelen volt. Lelkiismeretes munkatársainak köszönhette, hogy megmentették az életét, és egészségét visszanyerte.

1959-ben sikerült hazaköltöznie szülővárosába, a bővülő család, első gyermekének születése szükségessé tette a nyugodt, biztonságos környezet megteremtését. Tíz évig vegyészként dolgozott a Zamur marosvásárhelyi cukorgyárban, ám itt is munkaköréhez tartozott a terepjárás, az ország különböző üzemeivel való kapcsolattartás. Cukorgyári dolgozóként kilenc évig nem közölhetett riportot (hiába kellett az, mint a cukor...), amikor azonban 1969-ben ismét és véglegesen az Előre főállású ipari tudósítója és utazó riportere lett, műszaki felkészültsége és az ipari központok ismerete miatt munkáját nem érezte alapvetően újrakezdésnek.

Az ipari-termelési riportról Marosi véleménye: olyan tárgyilagos, tényközlő műfaj, „amelybe sok egyéb információt is bele lehet csempészni", Kós Károlyt, Kőrösi Csoma Sándort, Áprily Lajost, Apáczai Csere Jánost, Széchenyit, Bernády Györgyöt, egész sor jeles magyar személyiség nevét, a magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatás kérdéseit. Tulajdonképpen nem volt kötelező kiszolgálni az irányelveket ebben a műfajban, akár a 'szocializmus' szó leírását is el lehetett kerülni. Mondhatni, „nyolcvankilenc előtt is mindent meg lehetett írni". Életének ez a húsz éve (1969–1989) gyakorlatilag azzal telt, hogy beutazta az egész országot, és több ízben visszatért kedvelt helyszíneire, a Vaskapuhoz, Galacra, a Deltába.

1990-ben az Előre megújult jogutódjától, a Romániai Magyar Szótól vonult nyugdíjba, de továbbra is közölt publicisztikai írásokat, elsősorban a Marosvásárhelyen felizzott politikai eseményekről. Az 1990 utáni időszakból legszívesebben arra a kilenc évre emlékezik vissza, amikor Budapesten lakott és a Duna Televízió Irodalmi és Művészeti Osztályát vezette; néhány évig alelnöke is volt a médiumnak, a nemzetközi és kisebbségi anyagokért felelt. Ezekből az évekből legkedvesebb munkatársának, barátjának Sára Sándort tartja; legfontosabb munkájának a Horthy Istvánnéval készült riportot. Jelenleg csöndes visszavonultságban él feleségével a nevezetes marosvásárhelyi házában.

Az életrajzot összeállította: Szász László [2012]