Marsall László

Montázs az író vallomásaiból, interjúiból

„Vidéki család eredője vagyok, rigorózus apával, aki nem ivott, nem kártyázott, nem vadászott, nem járt kuglizni az úri kaszinóba, nem volt saját háza, inkább a törvénytárakat bújta, és önéletrajzokat, politikai tanulmányokat olvasgatott, lévén jogász; a Rákosi-korszak vége felé vállalatvezető-helyettes. Anyám fölmenői evangélikus lelkészek és tanárok, ameddig a múltba visszafelé a dokumentáció szeme ellát. Jeles dédapám, Major István Klapkánál 'bombász', majd katonatiszt Bem erdélyi seregében. Honvédélményeim című önéletrajzát a Magvető adta ki 1973-ban, három évvel első kötetem megjelenése után." (Fúró utca, útvesztő, csavarintmányok.

(In Curriculum vitae. Kortárs, Bp., 1995. 260.)

„Édesanyám tiszta képlet. Amikor apám felesége volt és főszolgabíróné, akkor megvolt a funkciója. Anyámnak evangélikus esperes volt az édesapja. Szarvason – ahol tanítóképzőt végzett – ismerkedett meg apámmal. Összeházasodtak és folyt az élet. Ő aránylag sokat olvasott szépirodalmat. Elég művelt ember volt, otthonról hozott örökség. Esperes nagyapám több nyelven beszélt, és annyira jó memóriája volt, hogy Arany János verseit majdnem betéve tudta. [...] Anyám nem nevelt engem sehogy, erre nem volt mód. Neki arról kellett gondoskodnia, hogy mi legyen a vacsora, amikor eljön X.Y., közben olyan barátokra tettem szert, mint például a már említett Hégely bácsi [gyepmester és orvhalász] meg, mint Körber Tivadar orvos fia. Ővele voltam, aztán Bagdi bácsival, a kocsissal, és az istállóban néha ott a dikón megaludtunk együtt. Amikor meg nagy dajdajozások voltak, akkor kiadtak a nálunk szolgáló lányok szüleihez. Ott nagy marha dunyhák alatt meséket mondtak nekem a kéménybe felkötött úr ugatásáról és hasonlókról. Ezek a lányok szerettek, és érezték, hogy igazság szerint engem nem nevel az anyám. Különben megteremtettem a magánmitológiámat, elvont és nem létező országok térképeit rajzoltam, azok történelmének fontos dátumait írogattam. Máig is tudom, hogy a meg nem döntött világcsúcs 100 méteres síkfutásban – 6,5 másodperc – Brig Stetac nevéhez fűződik. És kedvenc színésznőm Nyorumi Hilda volt, énekeltem róla, hogy 'Nyorumi Hilda, karjaimba zárlak'."

(Bárdos Pál beszélgetése. Hitel, 1994/4.)

„Hatodikos koromra megjött az eszem, úgyannyira elkezdtem tanulni, hogy végül jelesre érettségiztem. [...] Engem eredetileg a filozófia szak érdekelt, de a rendelettől függetlenül is lemondtam róla, hiszen akkor főként marxizmust kellett volna tanulni, s a marxisták közül még a legkevésbé dogmatikus Lukács György nézetei sem érdekeltek különösebben. Úgy gondoltam, a filozófiához a legésszerűbb előtanulmány a matematikai logika…"

(Pósa Zoltán beszélgetése. Magyar Napló, 2003/12.)

„…a gimnáziumban be kellett írni az embernek az apja foglalkozását. Állandóan vibrált körülöttem az aggodalom, a szorongás légköre. Ebbe fiatalabb korban nemigen szoktak belehalni az emberek, és nekem megvolt az a szerencsém, hogy elég jó fizikai felépítésem volt. Tizenhét éven át első osztályú sportoló voltam, röplabdás, aki kalóriapénzt kap, akit véd egy egyesület, aki a magyar válogatott tagja, és emiatt szent és sérthetetlen. Ez volt a sport nagy korszaka, Puskás Öcsiék, a magyar válogatott és a röplabda abban az időben sokkal előkelőbb helyen állt. Ugyanakkor vagont raktam ki a Józsefvárosi pályaudvaron, mert kellő fizikai fölépítéssel az kutyafüle. Jól kereső úr voltam a családon belül. Kaptam némi kis ösztöndíjat az egyetemről, és jártam házakhoz fát vágni, szenet hordani, volt vagy tíz kuncsaftom. [...] Beteges kisgyerek voltam. Míg a mandulámat ki nem vették, jó gyerek voltam, aztán valószínűleg elviselhetetlenül rossz gyerek lehettem. Csak később tapasztaltam a röplabda csapatsportnál, hogy az embernek egy másik ember hibájáért is sok esetben hason kell csúsznia, meg szerelni, stb. A röplabdában nincs kitüntetett pozíció, minden helyzetben tudni kell valamilyen szinten játszani. Egy jó edző gyakran helyettesíti a szülőt is. [...] Elkötelezett hivatásommá vált a költészet. Az ember a lehetőségeknek egy jókora nyalábjáról lemond, kiválaszt egyetlen irányt, annak rokonterületeit. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha keményen bedolgozom magam a matematikába, és elmegyek főiskolára matematikát tanítani vagy előadni. A verseimet eleinte Weöres Sándornak adtam át, ő nézegette, aztán átadta Fülep Lajosnak. Ő is mondott sok tanulságos dolgot. 1957-ben eleinte Tellér Gyula – jelenleg országgyűlési képviselő, akkor tanár – lakásán jöttünk össze, majd a Belvárosi Kávéházban, erről már Csoóri Sándor is meg Orbán Ottó is írt egy kis tanulmányt. A Belvárosiban Csoóri Sándor, Konrád György, Orbán Ottó, Tornai Jóska meg jómagam jöttünk össze. Baráti kör volt, ki-ki a saját munkáját, amit írt, körbeadogatta. Mindenki elmondta a véleményét, senki sem dicsőített senkit. Kimondatlan esztétika bontakozott ki, szabad értéknek hagyta, amit valaki a maga sugalmaztatásából mond ki, és kötött érték volt, ami a társulat megítélése szerint nem abba az írásba való. Nagy iskola volt, szellemi röplabdacsapat."

(Bárdos Pál beszélgetése. Hitel, 1994/4.)

„Két alapélmény

1. Életem során sohasem unatkoztam. Féltem sokszor. [...] Megtanultam 'nem félni félni'. De máig is maradandó: a tárgytalan szorongás. Beleket facsargató. Mintha mindig elhalasztottam volna valamit, vagy adósa volnék valakinek. Nehéz órák. Mélyponton vacog a lelkecske, a 'semmi ágán ül szíve'. Megértem én az Isten- és Ördög-hívőket. Gyanúm: ezt az állapotot el nem viselik ők sem, a hirtelen rájuk törőt. Hasonlatos ez az állapot: lenni idegen városban, bezárva hangszigetelt szobába, ajtó-ablak nincs, lehelnek be levegőt (de kik?), szünedezőben az idő, nem tudhatni, miért vagyok itt. És mintha várakoznék valakire, de sejthetően soha nem jön el. Meg kellett tanulnom: a keserű órát kell elviselni, a továbbiak rosszabbak már nem lehetnek, jön a 'csalfa' remény. (Heidegger úr mondott erről okos téziseket – egyetértek vele.)

2. Jövök a Körös-partról békésen, fürdés után – még a Babai kocsmába sem ugrom be nagyfröccsre –, a református templomban elharangozták a delet, nyári hőság, a tyúkok megtojtak, kodácsolnak. Ki tudja, miért, megállok egy poros levelű akácfa árnyékában, és akkor: 'villámcsapás az agyban!' A jobb féltekéből indult majdnem átlósan, és a bal kulcscsontom fölött csapódik be. Amit átéltem? Káprázat. Megsemmisülés. Kis 'Énségem' elvesztése. De hirtelen szertetágulás, mintha Univerzum volnék. Az élmény leírhatatlan. Külső zaj semmi. Fény-lét. Fölocsúdva hittem, én barom: 'napszúrás', 'epilepsziás roham'? De utána! Mintha egy Nap-Körösben fürdőztem volna. Egész lényemnek és testemnek-végtagjaimnak hihetetlenül könnyedén, mint valaki koszos rabságból szabadult ember, majdnem táncolva mentem a változatlan hőségben, ismeretlen Haza útján hazafelé, a békési irányi utcába. Más táj. Más ember. [...]

Ettől érintetten kezdődő kételkedés: vajon én vagyok-e én? És egyáltalán: létezik-e Én? Nem lehetséges-e, hogy valaki kezében valami szerszámféle vagyok, aki fúr-farag, csinál, és a csinálmány a tükör, homályos, és benne látom 'magamat'." (Fúró utca, útvesztők, csavarintmányok.

.In Curriculum vitae. Kortárs, Bp., 1995. 276–277)

„Két fiam volt. Közülük az egyik él, a másik belefulladt a Balatonba. Nem én mondom, mások, arkangyali szépségű gyerek volt, kitűnő tanuló a piarista gimnáziumban, és hát egyszerűen a harmadik napon felmerült a tóból: hosszú, visszatérő élmény, sohasem lehet kiheverni, akár tetszik, akár nem. Az ember nem marad ugyanaz, radikálisan másféle lesz. Olyan nyelvet kell találni hozzá, hogy ezek az élmények egyáltalán megfogalmazhatók legyenek, nem biztos, hogy emberi nyelv, csak annak megközelítése. A másik fiammal a viszonyom mostanára harmonikus. Ez időben minden ember, akivel találkozom, úgy létezik, mintha utoljára találkoznék vele. Metafizikai a szorongás. Mi történhet vele? (Bárdos Pál beszélgetése. Hitel, 1994/4.)

„Hetvenévesnek lenni nem a világ legjobb állapota, de ha az ember egészséges, akkor észre sem veszi. Az sem kis dolog, hogy eddig éltem. Aztán majd kiderül, hogyan tovább. Valami biztosan lesz, jósolni nem tudok. Úgy teszek, mintha hinném, amit Goethe érzett, hogy ő már e világon is örökké fog élni, azzal a különbséggel, hogy én tényleg csak úgy teszek, mintha hinném. Egy valamit tudok, hogy idősebb korban másként alkot az ember. Skrupulózusabb lesz, kétkedőbb, s ha ráadásul matematikussá is képezte magát, a kétely úgy bele van oltva a génjeibe, hogy még azt sem hiszi el igazán, hogy a föld nem áll, hanem forog."

(Pósa Zoltán beszélgetése. Magyar Napló, 2003/12.)

„Van egy hatalom, nevezzük Istennek, világmindenségnek, univerzumnak, vagy angyalok ihletének, mint Rilke, a huszadik század egyik meghatározó költőegyénisége. Az angyalok megjönnek s közölnek velem valamit. Akkor le kell ülni és írni, mert a költészet világának kiterjedése homályos és nagyléptékű tartomány" (Pósa Zoltán beszélgetése. Magyar Napló, 2003/12.)

Összeállította: Vasy Géza []

Az angyalok ihletétől megérintve – Marsall Lászlóval beszélget Pósa Zoltán

A nyelv határtalan lehetőségeinek kitágítója, a matematika leheletfinom költészetének magyar nyelvre hangolója, Marsall László 2003. november harmadikén ünnepelte hetvenedik születésnapját. Tizenkét évvel ezelőtt így vallott a kimondhatatlanról egy Pesti Hírlapban megjelent, 1991-es költészetnapi beszélgetésünkben: „Van egy hatalom, nevezzük Istennek, világmindenségnek, univerzumnak vagy angyalok ihletének, mint Rilke, a huszadik század egyik meghatározó költőegyénisége. Az angyalok megjönnek s közölnek velem valamit. Akkor le kell ülni és írni, mert a költészet világának kiterjedése homályos és nagyléptékű tartomány." Mára nyilvánvaló róla, hogy korunk egyik legjelentősebb költőegyénisége. Az 1970-ben megjelent Vízjelektől a 2001-es A megpördített orsó című könyvig éppen tíz verseskötetbe foglalta eddigi életművét. Viszonylag szűkszavú, igencsak ritkán publikáló alkotóként tartják számon, aki többször átdolgozza, több variációban is megírja egy-egy versét, mielőtt újságban vagy folyóiratban megjelentetné. Állandóan a megújulást keresi, így egyik könyve sem hasonlít a másikra. Nem hagyja magát sem tradicionális, sem avant­gárd költőként kategorizálni, tiszta képiségű klasszikus szonettek, szabad asszociációs mezőkön száguldó, projektív szabadversek, versprózai alkotások, drámának álcázott metafizikus költemények, konkrét, tárgyias versek, szürrealista látomások és hagyományos cselekményfelmondó, vagy groteszk prózának álcázott költemények teszik változatossá életművét. Visszahúzódó alkata és az államszocializmust minden gesztusával önkéntelenül is elutasító költői, emberi attitűdje együtt okozták megkésettségét. A Kossuth-díjat 2002. március tizenötödikén kapta meg. Születésnapja alkalmából könyvekkel zsúfolt pesti lakásában kerestük meg.

A lexikonokban Szeged szerepel a születési helyedként, de a város mintha nem játszana szerepet további életedben. Hogy is volt ez?

A teljes történethez tartozik, hogy Orosházán éltünk, édesanyám éppen Kiskunfélegyhá­zán volt, amikor elindult a szülés, így én szeretem azt mondani, hogy Kiskunfélegyháza és Szeged között valahol születtem futtomban, az utolsó pillanatban vittek be a szegedi Tisza Lajos körúti kórházba, ugyanis a nyakamra tekeredett a köldökzsinór, és perceken múlt, hogy életben maradtam.

Hogy ugorjunk egyet, s aztán visszatérjünk a gyermekkorba: az ötvenes években kezdted az egyetemet, és többször is leírták veled kapcsolatban: „Származása miatt nem lehetett bölcsész." Mit jelent az a te esetedben, hogy „származása"?

Apám először járásbíró volt Szarvason, aztán szolgabíró Orosházán, végül 1936-ban kinevezték főszolgabírónak Békésre. Már röviddel az oroszok bejövetele után, 1946-ban a gyulai népbíróság koncepciós pert kezdeményezett ellene, ahol kétszáz tanúja volt a vádnak és négyszáz a védelemnek. Azok az emberek tanúskodtak mellette, akiken apám a háború alatt segített, így a család a legrosszabbtól megmenekült, úgynevezett úrigyerek-múltam azonban az új világban halvány, de határozott árnyat vetett nemlétező karrierem kibontakoztatására.

Hol jártál iskolába?

Békésen, a helybeli szegénygyerekek kö­zött jártam ki az elemit. Mivel zavart, hogy jobban vagyok öltözve, mint a többiek, kerítet­tem egy ócska melegítőt, amiben iskolába járhattam, így végképp nem lógtam ki a sorból. Ötéves koromban megtanultam olvasni ma­gamtól, a cégtáblákról. Láttam kiírva: asztalos, hentes és mészáros, rájöttem, hogy a három szó végén az „s" hang képe nyilván az „s" betű lesz. Logikai alapon sajátítottam el az olvasást, így csak a kettős betűkkel, főleg az „sz"-szel meg a „zs"-vel voltak átmeneti bajaim.

Volt-e olyan pillanat az elemi vagy a közép­iskolában, amikor Marsall László kisdiákban „megmozdult" valami, amire ráfoghatnánk: „Már akkor sejtette a későbbi, Kossuth-díjas költőt"?

Egyetlen orosházi gimnáziumi félév és apám sorsának viszonylag szerencsésre fordulása után a pesti Werbőczy Gimnáziumba kerültem, ahol viszont a lehető legpocsékabb tanulóvá és igencsak vásott kölyökké váltam. Ez utóbbi rossz magaviselet csírái már Békésen is megmutatkoztak: szívesebben jártam az iskola mellé, mint beléje. Többnyire Hégely bá­csival lógtam együtt, aki gyepmester és orvha­lász volt, rendszerint a Körös-part Krisztinazug nevezetű szakaszán tanyázott. Ott ismerked­tem én meg vízzel, nádassal, súlyommal, szárcsákkal és nádirigókkal. Az öreg megalapozta a természetismeretemet, csak azt az egyet nem voltam hajlandó neki elhinni, hogy a hal nyer­sen is ehető. Ő pillanatok alatt lepikkelyezte, kibelezte: úgy nyelte, mint más a tökmagot, annak héja helyett a szálkákat köpködvén. Ez volt az én gyerekkorom egyik meghatározó élménye, A másik, hogy egyke voltam. Testvérpótlékként válogatás nélkül, fűvel-fával ba­rátkoztam. Voltak pajtásaim, köztük többen iszonyatos vad fickók, akik össze-vissza loptak, hazudoztak, de valamit mégis kedveltem bennük. Ahogy a költészetben is vannak nagy betyár emberek, akiket mindenki utál – megnevezni őket nem óhajtom ők gyermekkorom cégéres kis zsiványaira emlékeztetnek, én utálkozás helyett azzal szórakozom, hogy név szerint is azonosítom őket egykori cimboráimmal, így egészen elviselhetővé válnak. Egyke lévén sokat voltam egyedül, de soha nem unatkoz­tam. Például Cooper indiánregényei öreg fehér vadászainak helyébe képzeltem magam, kezem­ben egy nyílnak kinevezett mogyorópálcával, sasszéimmal utánozva lovam vágtáját, körül­nyargaltam az udvart, a kertet. Nagyot ugrot­tam, előröppentve a képzelt nyílvesszőt, vállon lőttem a gonosz Mingó indiánt, s belépve szere­pébe fetrengve üvöltöztem, majd May Károly és Cooper világát vegyítvén May Old Shatter-handjaként húzódtam Cooper Mingója mögé én, aki közben Mingóként átvetettem hátamon a „Fehér Öreget", ha tetszik, Bőrharisnya-Sólyomszem-Hosszú Puskát (Cooper), ha kel­lett Old Shatterhandot (May). A jelenet tanúja volt Jucika szobalány, aki anyámhoz imigyen szólt: „Asszonyom, nézze, Lacika megbolondult." így értékelte ő villámgyors azonosulásaim és szerepcseréim kiváló gyakorlatát. Mi­közben a padláson rögzített és annak ablakán kidobott gombolyag-madzaggal – a békésiek madzagosok –, a kerítéstövi macskafolyosókon osonva, nem kihagyva a kilincset – körbegombolyítom, összekötözöm az udvart. Jutott rá idő, hogy Tivi barátommal glóbuszt és részletesebb térképeket forgatva megszerkesszük rajzolva-satírozva a magunk kis univerzumát. Mi ketten a Világtenger Nagykontinensének zseniális országa, DOS-ország királya és országbírója voltunk felváltva. A környezetünkben Dexek, Rajotok, Tárok, valami svédféle Stettek, a Szigeteken Mákkírok, Nudrák, Tapalik, a Déli Féltekén a bibliai Elexek, az Északin a nagypofájú Kupiák, arzenáljuk szemefénye a harminc­két motoros bombázó, kiknek a neve: Galamb. Univerzális, minden betegséget gyógyító gyógy­szerük a Sárkány-nyál volt. Fegyverük az önmagát folyamatosan meghosszabbító Szíven-szúró Kés. A mély alvásból ébresztés reggeli ideje „Nyünyü-nyek" (vagy Nyöhely-Nyögynyű). Miközben a világban, az 1940–1941-es évek­ben már járta haláltáncát a világháború, mi fantázianevekkel színesített birodalmunkat né­pesítettük be igenis létező élőlényekkel. Ennyit a gyermekkoromról.

Már akkor megmutatkozott nyelvteremtő fantáziád, ami sokak – meglehet, tévhite – sze­rint nem vall éppen matematikusra. Veled kapcsolatban állandóan visszatérő kérdés: miért lettél matematikus?

Hatodikos koromra megjött az eszem: úgyannyira elkezdtem tanulni, hogy végül jelesre érettségiztem. Egyetlenegy négyesem volt oroszból, az is csak azért, mert a Werbőczyben alapszabály volt, hogy aki idegen nyelvből jelest akart, annak nem volt szabad a vizsgán magyarul beszélnie egy szót sem, s én egyszer véletlenül megszólaltam az anyanyelvemen. Ráadásul azt mondták, az orosz kiejtésem kissé ukrános, ami azért érdekes, mert végül is nem voltunk fél napig sem Rahón. 1952-ben élt egy rendelet, amely szerint azokat, akik jelesre vagy kitűnőre végeznek, az ország bármelyik egyetemére fel lehet venni. Ám ez alól kivételt képezett a Lenin Intézet – így lehetett kiszűrni a társadalomtudományok és a művészetek területéről a megbízhatatlanokat, az úri vagy polgári származású elemeket. Engem eredetileg a filozófia szak érdekelt, de a rendelettől függetlenül is lemondtam róla, hiszen akkor főként marxizmust kellett volna tanulni, s a marxisták közül még a legkevésbé dogmatikus Lukács György nézetei sem érdekeltek különösebben. Úgy gondoltam, a filozófiához a legésszerűbb előtanulmány a matematikai logika. Nem ártott volna ezeket a prolegomenákat elvégezni a legnagyobbaknak sem, hiszen például Hegel logikájában szerepel egy olyan definíció, hogy „az azonosság az azonosság és a nem azonosság azonossága". Ennek a tételnek a ma­tematikai logika szerint nincs semmi értelme, ráadásul tautológia, hiszen a definiálandó kétszer is tartalmazza a definiáltat.

Hogyan történt meg nálad a minőségi ugrás, amely a matematikától a költészetig ível át?

Vannak, akik ilyenkor kitalálnak egy gyönyörű és frappáns történetet, „hogyan lett belőlem költő" címmel, amiről nyilvánvaló, hogy csak részben vagy egyáltalán nem igaz. Ahogy a legtöbb pályatársamnál, nálam sem volt afféle lucidus pillanat, amikor egyszercsak nem költőből költővé lettem. Az érzékenység nyilván mindig is bennünk lehetett, de a megjelenése egy folyamat eredménye. Először elkezdtem szerelmes verseket írni, amelyeket már akkor csapnivalónak tartottam. Festettem is, úgy hogy festőtársaságban találkoztam először Orosz Jánossal, jelenleg is barátommal, aki megfestett, és gyűjteményes kiállításán, sámánjainak sorozatában szerepelt az én portrém is. A befutott költők közül verses kéziratommal először Lakatos István szembesült. Az első feleségem zongora szakos hallgató volt a Zenetanárképző Intézetben, a pedagógiát Ligeti György zeneszerző felesége, Spitz Vera tanította nekik. Ő pedagógia helyett általános művészettörténetről csevegett a tanítványaival, a kötelező pedagógiai ismeretminimum mellett sokkal inkább Sztravinszkijról vagy Picassóról beszélgettek, majd a magyar festészet nagyjairól. A rokon művészetek egy-egy csoportosulásának, többek között André Breton szürrealista kiáltványának kapcsán szóba került az irodalom is. A feleségem odaadta keménynek gon­dolt városostorozó verseim kis gyűjteményét Spitz Verának, tőle eljutott Ligetihez, aki meg­hívott a lakására, s azt kérte, írjak egy forgatókönyvet az általam megjelenített szörnyűséges dolgokról, csövesekről, jampikról és egyebekről. Ám ugyanabban a házban lakott Lakatos István, aki szintén elolvasta a verseimet és igen keményen a fejemre olvasta, hogy műveimből hiányzik az igazi ritmus. Akkor még nem hittem neki, érthető módon nem esett jól az elmarasztalás. Ligeti vigasztalásként tanácsolta, hogy küldjem el a verseimet Weöres Sándornak. Postára adtam ugyanazokat. Weörestől hamar vá­laszt kaptam, tulajdonképpen megdicsérte ezeket a verseket. „Igaz, hogy még dilettáns vagy, de ezen könnyű segíteni. Tanulmányozd a költészet-metrikát!" Ekkor már kezdtem elhinni, hogy valóban baj lehet a metrumérzékemmel: visszaírtam neki, hogy segítsen, nem vagyok bölcsész, nem nagyon tudok tankönyveket szerezni. Minden tiszteletem a mesteré, mert írd és mondd, Weöres tizenhat oldalon keresztül leírta nekem a klasszikus metrika tantervét, az alapképletekhez érzékletes példákat gyűjtött össze, nagyon precízen segített. Az ő segítségével ráébredtem, hogy ösztönösen mindez már bennem szunnyadt – ritmus nélkül nem költő a költő –, de később olyasmikre is felhívta a figyelmemet, amit tényleg kevesebben tudnak. Azt hamar megtanultam, hogy Petőfi Szeptember végén című verse: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok / Még zöldell a nyárfa az ablak előtt" – anapesztikus vers. Weöres elárulta nekem azt is, hogy a magyaros verselés iskola­példájaként közismert sorok: „Méneseknek nyar­galó futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak" – megvalósítják a bimetriát, egyszerre magyarosak is, időmértékesek is. Weöressel akkor már kéthetente személyesen is találkoztunk; ilyenkor szabályos feladatokat adott nekem. Például hogy írjak verset húsz alkaioszi strófában egy legelésző lóról. Én tizenkettőig eljutottam, bemutattam neki, remélve, hogy megdicsér, ehelyett azt kérdezte: „Nem húsz strófát beszél­tünk meg?" „Igen" – felettem bűntudatosan. „Miért nincs akkor húsz?" „Mert tizenkettőnél kifulladtam, nem jutott semmi az eszembe." „Ez nagy baj" – emelte fel az ujját. „Egy költőnek úgy kell bánni az anyagával, mint Johann Sebastian Bachnak a sajátjával. Ha tőle megszabott terjedelemben rendeltek meg misét vagy kantátát, akkor ki tudta tölteni a kért időt percnyi pontossággal és épkézláb anyaggal." Ez nagy lecke volt! Egy ízben Szepes Erika po­étikai szemináriumának eminens óráján ked­ves meglepetésként nyolc növendékével meg­íratta és felolvastatta a hiányzó nyolc strófát a legelésző lóról. Ezért máig hálás vagyok.

Nem verte béklyóba kicsit a weöresi szigor a szárnyalni vágyó ifjú géniuszt?

Ellenkezőleg: a forma mindenhatóságának megértése világokat nyitott meg előttem. Weöres megtanított arra, ami a költészetben meg­tanítható, így neki is köszönhetem kicsit, hogy a megtaníthatatlan is belém rögződött. Még ma is érzem néha, hogy vannak bizonyos verseim, amelyeket vagy túlírok, vagy pedig nincsenek befejezve. Az utóbbi eset könnyebb, mert a vers rávezeti az embert, hogy mi az, ami az egész költemény szelleméből „a végén csattan az ostor'-szerűen kicsapódhat, csak el kell találni. Nehezebb megtalálni, hogy mi az, ami a versben felesleges, hiszen az ember úgy hiszi, hogy ilyenkor manipulálja önmagát. Ha versről beszélünk, akkor olyasféle műfajt feltételezünk, amelyben a költőn keresztül áramlik az anyag. Amikor belekeveredik a versbe a sze­mélyiség, akkor létrejön egy furcsa, már-már tudathasadásos állapot, amelyet úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a verset egyrészt maga a költő írja, másrészt viszont ő maga is írja önmagát. Ha az első strófa után a másodikat is megírtuk, akkor a harmadik többféle irányba, erre is, arra is elindulhat. És ekkor, hacsak az ember nem tervezi meg az egészet, mint például egy szonettnél, akkor választani kell, azaz ki kell fürkészni, hogy a vers mit akar. Ha ő „arra" akar menni, akkor engedni kell arra, de éberen, felülről lesni kell rá, nehogy elkö­vessen valahol valami nagy disznóságot ön­maga ellen. Ha viszont én követek el merényle­tet ellene, akkor a vers elkezd tiltakozni, hogy „öregem, hát nem ebben állapodtunk meg", lassanként kialakul a versírás gyakorlata, egyszerre csak működésbe jön a belső mechanizmus: a vers, amely magát akarja felépíteni és az éber figyelem, amely néha visszafogja, netán korrigálja az önépítkezést. Egy idő után ez nálam odáig fejlődött, hogy több változatot is papírra vetek, és egy darabig fiókba rekkentem az egész paksamétát. Egy idő múlva újra előveszem, s hirtelen szinte magától összeáll.

Tudsz-e valamit kezdeni az álmaiddal?

Legfélelmetesebb segítőim néha valóban az álmok. A versírás fizikai tényezője ez a kis szék az ágyam fejénél, papírt szoktam rátenni, hir­telen felébredek éjszaka vagy hajnalban és leírom az álmomat, de azoknál, amelyeket éjszakai félálomban rögzítek, az a baj, hogy nem mindig bírom sebességgel, s ráadásul a szövegben megjelennek félig értelmetlen szavak is. Nekem is kellene egy riportermagnó, s akkor talán ugyanabban a tempóban tudnám nyakon fogni a képzeteimet, mint ahogy jönnek. Na, azért nehogy azt hidd, hogy megálmodom a verseimet. A legtöbbször a freudista gyónásokhoz hasonló álomjegyzetek használhatatlanok, reggel elolvassa őket az ember, és azt mondja: te jóságos Atyaisten, hogy jött össze ennyi baromság? Hogy a sok badarságból ki­jöjjön egy-két versre való épkézláb sor is, irdatlan mennyiség szükségeltetik, ennek nagy részéhez egy idő után már hozzányúlni sem merek. Jelentős részük kárba vész, a kézirat­halom feldolgozása és a feljegyzések formába öntése részben meghaladja erőmet, részben lejátszódik az a természetes folyamat, hogy az ember a réges régen megírt dolgaival már nem tud lelki kapcsolatot teremteni. Azt még nem szeretném, hogy majd posztumusz kötetet adjanak ki, ami olyan, mint ha azt mondanánk: na, nézzük meg a költő excrementumát. Na, persze az ilyesmikben nagyon szeretnek turkálni az irodalomtörténészek és a pszichiáterek. Azoknak ez csemege. Én nem tudom, hogy min élnek, de lehetséges, hogy a szublimált formájú trágya is tápszer egyeseknek. Úgyhogy ideje lenne tűzbe vetni a verset, ahogy Balassi és Kisfaludy egyaránt javasolja magának.

Jól tudom-e, hogy lassan jutottál el az első folyóirat-közlésekig? A Vízjelek című első verses­könyvedet pedig immár harminchét esztendősen vetted kézbe.

Weöres Sándor ajánlásainak dacára is nehezen kezdtem. Költői pályám kibontakozását a különös, sem népi, sem urbánus, sem igazán konzervatív, sem egészen avantgárd, intellektuális, a matematika és a filozófia iránt érzékeny, olykor a vers és a próza határán egyensúlyozó tónus iránti idegenkedés is motiválta. De magam is lassítottam azzal, hogy kritikaírás­sal, irodalomtörténeti, esztétikai munkákkal foglaltam el magam, így 1958-ban előbb jelent meg Teliér Gyulával közösen írt tanulmányom, mint a verseim. Meg kell említenem találkozá­somat az ötvenes évek első felében Csoóri Sán­dorral, az akkori Új Hang versrovatának szer­kesztőjével, aki is a verseim elolvastán azonnal megérezte képességeimet, barátságába fogadott annak ellenére, hogy a megjelenés – s ezt tisztáztuk is – akkoriban teljesen reménytelennek tetszett. Egymás képességeinek elismerése óta régi barátok maradtunk mostanáig. 1958 tájt Garai Gábor az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője kért fel Teliér Gyulával együtt, hogy vigyük be neki az írásainkat, így megjelent több munkám is. Jónéhány verset visszaadott, nyilván nem tartotta őket politikailag közlésre alkalmasnak, de én azt azóta sem tudom, minek van politikai felhangja, minek nincs, vagy nem eléggé tudom. Farkas Laci meg az Új írásban engedte, hogy debütáljak, de a folytatás egy időre elmaradt. A főszerkesztő, Váci Mihály nem fogta azt a költészetet, amit én művelek, személyesen meg is mondta, „ajtót mutatott", én meg nem mentem vissza az ablakon át, amíg Váci ott volt, nem kopogtam töb­bé. A legkitüntetőbb helyzetbe akkor kerültem, amikor helyére kinevezték Juhász Ferencet, ő személyesen mondta: „Laci, írj verset, amennyit akarsz, én mindet lehozom." A versrovatot Bihari Sanyi vette át, vele is jó kapcsolatba kerültem, szépen közölték is a dolgaimat. 1970 után voltunk, ekkor már megjelent első verses­kötetem, a Vízjelek, és ahogy mondani szokás, csendes szakmai sikert aratva hamar elfelejtődött. Nem úgy a Szerelem alfapont című 1977-es könyvem, azt mindenütt nagyon dicsérték, és mivel elterjedt, hogy szép számban tartalmaz nyíltan erotikus verseket is, a közönség vette-vitte, hiszen azokban az időkben csak Weöres Sándor Psychéje ütött meg efféle hangokat. El is kapkodták, nem csoda, nem is adták ki soha se­melyik kötetemet sem nagy példányszámban, és úgy jártam, hogy mostanára, a kötelespéldány-megőrző helyektől eltekintve, egyetlen­egy könyvtárban, egyetlenegy kötetem sincs. Ellopták? Kiárusították? Ki tudja.

A dolgok megszokott menete szerint egy költőt, írót a folyamatos napi- és hetilapos, majd folyóirat-megjelenések röptetnek el az önálló könyvekig. Nálad a fordítottja történt: téged az első, majd a második verseskönyv megjelenése után kezdtek az „újságok" is felkapni. Nem csoda, hiszen eddigi könyveidben csak igazi, halhatatlan, nagy versek jelentek meg, ráadásul, akár Pound vagy Eliot, kompozíciós egységbe rendeled az egyes verseket, így a kötet egészében önmagukhoz mérten is többletjelentést nyernek, s a kötet egészében is egységes műalkotásként reinkarnálódik.

Volt annak előnye is, hogy első önálló könyvem túl a csikókoron, harminchét éves koromban látott napvilágot. A Vízjelek érett munka, megjelenéséig számos gyöngébbnek gondolt kéziratomat semmisítettem meg, és a folyóiratokban megjelenteket is jócskán megrostáltam. Ugyanis a verseim közül az akkori szerkesztők mindig jó érzékkel kiválasztották a nekem legkevésbé tetszőket. Próbaképpen csapdába csaltam őket, eldobásra ítélt, olykor csapnivalóan jellegtelen verseket kevertem össze olyanokkal, amelyek méltóak voltak az akkori képességszintemhez, és természetesen a leggyöngébbeket közölték. Hogy miért, nehéz megfejteni, mert nem feltétlenül politikai indítékokból szelektáltak. Amikor a jelenség könyveim megjelenése után sem szűnt meg, úgy véltem, hogy irigységből tolnak ki velem, azért, amit elmondtál rólam. Azaz: erényt teremtettem a szükségből, ocsútól megrostált, gondosan összekomponált könyvekkel je­lentkeztem. Ma már az érett kor bölcsessége inkább azt sugallja nekem, hogy elsősorban a középszer iránti ösztönös vonzódás működött náluk.

Az is megfigyelhető nálad, hogy rendkívüli tehetségedet senki sem vitatta, de ahol tudtak, mégis beléd kötöttek, vagy egyenesen kitoltak veled. Például utaltál már arra, hogy egy időben rádiókritikusként, esztétaként működtél, s már első verseskönyvedet megelőzően 1958-ban meg­jelent a jeles műfordító, irodalomtörténész, esz­téta, politológussal, Teliér Gyulával közösen írt nagyívű munkád, a Vizsgálódások a modern költészet területén. Ennek címe, bár én egyszer már felhívtam erre a figyelmet írásban is, mind a mai napig helytelenül szerepel a legtöbb Ki ki­csodában és lexikonban. Utóbbiban én nem látok szándékosságot, az emberi hanyagság, felületesség iskolapéldájának gondolom inkább. Biztosan azért, mert elrettentő példaként leírtad a helytelen változatot is és a felületesen olvasók juszt is azt jegyezték meg helyes variációként.

Az sokkal fájdalmasabb, hogy bár a dolgozatot Teliér Gyula barátommal közösen írtuk, számos helyen csak az én egyéni munkámként írtak, beszéltek róla. A dolgozat címe helyesen: Vizsgálódások a modern költészet területén, a téves variációban a „modern" helyett a „magyar" szó szerepel, tartalmilag is helytelenül, hiszen nemcsak a magyar líráról írtunk. Ki­rály István a sárga földig lehordott bennünket. A minap a kezembe került a Weöres Sándorról szóló tanulmányok, esszék gyűjteménye, ben­nük Tóth Dezsőtől, Hajdú Ráfis Gábortól, Király Istvántól és másoktól származó munkák is szerepelnek, s bízvást mondhatjuk: jó, hogy ezek kötetben is megjelentek, mert íróik ma már - akár élnek még, akár nem - ideát is, odaát is, szívesen megfeledkeznének róluk. Az említett urak irományainak summázataként többé-kevésbé egybehangzón az szerepel: szép, szép, de nem esztétikából élünk, hanem a szocializmus építéséből. Rólam az elismerő kritikák mellett azt is megírták többen, hogy élet­művem Mallarmé- és Weöres-féle pirulákra éhes elméknek van kitalálva, túl sok embert nem érdekel, és olyan óriási jelentősége nincs. A hasonlat megtisztelő, hiszen Weöreshez fogható szellemóriás legfeljebb Wolfgang Amadeus Mozart volt, aki csodagyermekkoráról haláláig folyamatosan és töretlen ívű minőséget létrehozva alkotott szüntelenül. Ezeken a kritikákon ma már mosolygunk, ám megírá­suk jelenében, még a viszonylag kései szocialista nyolcvanas években is súlyos tragédiákat okozhattak. Méltánytalan dolog, ha egy költőt abba a helyzetbe akarnak hozni, hogy a szoci­alizmust építse. A költő az univerzummal és az én-alattival foglalkozik. Az univerzum és az én alvilágában rejlik egy egészen ősi, archetipikus, tradicionális réteg, ahonnan egészen bonyolult módon jutnak el az agyunkig valamiféle sugalmazások. Ha a jó és rossz tengelyre vetítve próbáltuk ugyanezt megvizsgálni, például Plótinosz szerint a létezők csúcsán van a Nap, az abszolút fényesség, amelyben minden tiszta, egyszerű, átlátható, evidens. A Nap tisztaságában élő evidencia-lények különböző emanációkon keresztül leszállnak addig, ameddig, alkotván a világegyetem tiszta kisebbségét, a zöm pedig maga a sötétség. Amikor belevettetett az ember a matéria, a tér és az idő hálójába, ott világosság és sötétség, jó és rossz összezatyulódott, az emberiség fele a rossznak az áldozata lett, az uralja őt. Onnan keletkezik minden, amit a mocskos kis gazemberségtől kezdve a gyilkosságig jobb híján bűnnek nevezünk. Vannak jóféle halandók is, akikben több a fényjelleg, mert egy emberen belül is vannak fényes és sötét csíkok. Aztán az út végéig ki­tisztul vagy befeketedik az egész. Persze, ez a kép túl elvont, hiszen a valóságban felfelé áramló sötétség és lefelé áramló világosság létezik, hol ez, hol az uralja az embert, és örökké fényességben élni lehetetlen.

Mi lehet annak az oka, hogy veled kapcso­latban a kettősség oly sokáig működött. Sokan még ma, a Kossuth-díj birtokában is a periféri­án tartanak számon, de Czigány Lóránt egy Nyugaton megjelent tanulmányában már veled és Tandorival fémjelzett egy nemzedéket. Miközben itthon alig ismertek. Kormos István állítólag azt hitte, hogy te valójában nem is létezel, csak kitalált és megírt álnéven valaki, mint Psyché életművét Weöres Sándor.

Valóban, Az Ómagyar Mária Siralomtól a Tandori-Marsall nemzedékig című Czigány-tanulmány megjelenésekor még mindig csak egy önálló könyvem jelent meg. Ez, amit mondtál, még most sem szűnt meg, a legutóbbi kötetemről éppen Tandori Dezső írta: „Tudnunk kell, hogy Marsall László köztudottan a legkiválóbb és legközismertetlenebb költőnk." Ám erről kicsit, mint ahogy mindenki, aki hasonló cipőben jár - én is tehetek. Mert én azt vallom ma is, hogy egy költőnek a versén vagy egyéb műfajú írásain át illik kapcsolatot teremtenie az olvasókkal. Nem az ő feladata a maga reklámozása, szüntelenül alkotnia kell, így, ha a saját kora hallgat is róla, mégis fennmarad valahol a levegőben, s talán egyszer majd valaki igazán rátalál. Sokan voltak így, nem kevesen éppen a legnagyobbak között. Hieronymus Boscht senki sem ismerte, amíg évszázadokkal később a szürrealisták előfutárt nem faragtak belőle maguknak. Úgy tartom, az író sem attól író, hogy irodalmi életet él, hanem attól, hogy ír. Én is bejárkálhatnék folyóirat-szerkesztőségekbe, beszélgethetnék, próbálhatnék kapcsolatokat keresni ezzel-azzal, mutogatnék, nyakára járnék, „nekem is kell egy kicsi, tegyetek már velem valamit", és így tovább. Adminisztrálnom kellene magamat, kéne egy vagy több menedzsert találnom, akik azzal foglalkoznak, hogy az én költészetemet kissé jobban megismerje a csekély létszámú magyar versolvasó tábor, de ilyesmiért nagyobb fizetést szokás adni, mint az én átlagos havi keresményem összessége. Nem legenda, hanem tény az is, hogy Kormos Pista a Hungária-palota folyosóján kivált egy társaságból, odalépett hozzám, kezet nyújtott, s így szólt: azt mondják itt egyesek, hogy te vagy a Marsall. Eddig azt hittem, hogy te nem létezel. Azaz nemcsak a politikai fenntartások, nem csak az „úgynevezett esztéticizmusom" iránti méla undor sodort az irodalom peremére, hanem az is, hogy a hetvenes- koranyolcvanas években, amikor még nagy divatja volt az író-olvasó találkozóknak, én úgymond száműztem magam az írószoba hűvös csendjébe.

Emlékiratokban, irodalmi esszékben a Darlingbán, majd a Belvárosi Kávéházion találko­zó művésztársaság, a belvárosi kör tagjai között viszont mindig a prominensekkel emlegetnek, együtt Hernádival, Komáddal, Orosz Jánossal és másokkal.

Megvoltak a magam kis körei, akik később a Metropolban találkoztak. Érdekes módon, a szervesen összetartozó népi-nemzeti Hetek és a Kilencek költőcsoporthoz hasonlóan az kötött össze bennünket, hogy a felülről megalakított mesterséges képződmények, a Tűztánc című antológia által „fémjelzett" szocialista költők műveit, esztétikáját, társaságát elutasítottuk és egészen máshol kerestük identitásunkat. Ahogy említetted, olyan emberek voltak a kör tagjai, akiknek egy része már szóba sem áll egymással. Nehéz lenne ma egy asztalhoz ültetni Hernádi Gyulát Konrád Györggyel, külön utakon jár már Csoóri Sándor és Tornai József, illetve Horgas Béla és felesége, Levendel Júlia, nem beszélve Kristó Nagy Istvánról és a jobblétre szenderült Sík Csabáról. Orosz Jancsi be-betért oda, meg Somos Miklós, Hornyánszky Gyuszi és rajtuk kívül számos, nagy tehetségűnek in­duló, eltűnt alakja is az akkori életnek. Volt egy Gulyás János nevű kiváló prózaíró, kettős életet élt, zseniális, költői kisregényeket írt, amelyek még meg is jelentek, civilben a pénzügyminisztérium kistisztviselője volt. Annyira jól írt, hogy kerülhetett volna akár olyan helyzetbe is, mint Hajnóczy Péter, de rá senki sem figyelt fel haláláig, talán majd valaki egyszer megteszi. Be-benézett hozzánk Mészöly Miklós is, aztán a társaság átment a Metropolba, de akkor én már szerelmes ember voltam, onnan kimaradtam, mert inkább kettesben szeret lenni az ember.

Múltak az évek, jöttek a kötetek, a Szerelem alfapont után a Portáncfigurák (1980), Egy világ mintája (1987), Negyvenegy öregek (1988). Viszonylag kevés, de nagyra értékelő kritika, tanulmány. Dicsérték bennük a magas szintű intellektualizmust, az ökonomikus szerkezetet. Bekopogott az első hivatalos elismerés, az 1984-es József Attila-díj. Isten malmai lassan, de biztosan őröltek neked is.

Ahogy nálunk már lenni szokott, akkor kerültem igazán a figyelem központjába, amikor a Legenda szélmalomról című álelbeszélő költeményemben Bartók, Neumann János, Szilárd Leó neve Bornemissza Gergő mellett szerepelt, s erre felfigyelt a Népszabadság. No, nem nyíltan barnított le a Szabad Nép jogutód­lapja, a kritikus csupán talányosnak bélyegezte eljárásomat, kissé rosszindulatúan kérdezvén: nem tudom, hogy mit akarhat Marsall Bornemissza helikopterével és ehhez hasonlókkal. Ma már azt mondanám, hogy ez posztmodern vers, pedig nehezen viselem el a skatulyázásokat. Vallom Nagy Lászlóval, aki kimondta, hogy kétféle vers van: jó vers és rossz vers. Ez a Portáncfigurákban jelent meg, amiről elmondhatom, hogy profi kötet volt, tisztes példányszámmal. Azóta máig folyamatosan közölnek azon a néhány helyen, ahol meggyökeresedtem, a Magyar Naplóban, a Kortársban, a Tiszatájban, az Alföldben, a Hitelben és Turczi István Parnasszus című költészeti folyóiratában - az erotikus véna ott jól jön. Attól is meghatódtam, hogy Szepes Erika kiadta két kötetben az Olvassuk együtt! című tanulmánykötetét, amelyben hosszú, elmélyült elemzés olvasható költői munkáimról is.

S talán a háttérbe szorítottságon is enyhített a 2002 márciusában kapott Kossuth-díj. S ha beszélnél arról, ami a legnehezebb. Olyan, mintha azt kérném: mérjük meg rőffel a transzcendenciát. Mondjál néhány szót a költészet lényegéről!

A Kossuth-díjnak örülök, már akkor el­mondtam: ne képmutatóskodjunk. 1990 óta nem mindegy, hogy melyik kormánytól kapjuk meg a kitüntetéseket. Kérdésed másik felére ugorva: még nehezebb lehet transzcendenciát alkalmazni egy rőfösboltban. Az se lenne kevésbé érdekes, ha kérnénk egy szabóságban egy transzcendentális öltönyt. Komolyra fordítva a szót: nekem ars poeticám nincs; ha volna, egy csomó mindent nem írnék meg, csak azt, amit magamnak abban előírtam, azt úgy kellene követnem, mint egy receptet vagy egy katonai napiparancsot. Én ezt nem vállalom. S mivel te ismered is a dolgaimat, tudod, hogy a legkülönbözőbb világoktól járok ide-oda, s ezeken belül alakítok ki magamnak kis belső bugyrocskákat. Teszem azt, a Szerelem alfapont és a Negyvenegy öregek között sem költői eszközök tekintetében, sem tematikailag nincs semmi közösség. Vannak olyan terepek, amelyek megragadnak, s vagy hozzájuk ragadnak költői eszközök, vagy nem. Változatlanul nem mondok le arról, hogy azt írjam, amit akarok, és közben engedelmeskedjem annak, aki nekem diktál, sugalmaz, helyettem ír. Engem elsősorban a lehetőségek rendszere érdekel, ami olyan tartomány, ahol az ember számára elképzelhető számtalan lehetőség közül valamelyik bekövetkezik. De a többi is bekövetkezhetne. Engem a „Mi lenne, ha?" és a „Mi lett volna, ha?" ország legalább annyira izgat, mint a „Mi lesz?" birodalma, mert az utóbbit úgysem tudjuk pontosan felfedezni, legfeljebb, ha prognosztizálhatjuk. Amit itt és most az is nehezít, hogy az úgynevezett valószínűségi tartományban, a lehetőségek rendszerében a végső határokat döntögetjük.

Nem tudom, szabad-e feltenni végül egy még banálisabb kérdést: jelent-e valamit Marsall László költőnek, hogy hetvenéves?

Hetvenévesnek lenni nem a világ legjobb állapota, de ha az ember egészséges, akkor észre sem veszi. Az sem kis dolog, hogy eddig éltem. Aztán majd kiderül, hogyan tovább. Valami biztosan lesz, jósolni nem tudok. Úgy teszek, mintha hinném, amit Goethe érzett, hogy ő már e világon is örökké fog élni, azzal a különbséggel, hogy én tényleg csak úgy teszek, mintha hinném. Egyvalamit tudok: hogy idősebb korban másként alkot az ember. Skrupulózusabb lesz, kétkedőbb, s ha ráadásul matematikussá is képezte magát, a kétely úgy bele van oltva a génjeibe, hogy még azt sem hiszi el igazán, hogy a föld nem áll, hanem forog.

(2003. december, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)