Nagy Zoltán Mihály

Nagy Zoltán Mihály: Curriculum vitae

Eszmélésem óta a mélyről jött ember áhítatával és undorával, volt cselédek dühös kölykének indulatával nézem a világot. Miért? Tudom, hogy ez a világ élhetőbb lehetne, de nem lesz, nem lehet, mert az emberi önvaló jobbik énje folyton vereséget szenved a rosszabbik énnel vívott küzdelemben. Igazi, még kétesélyesnek remélhető küzdelemről ma már nem is beszélhetünk, mert kortársaim elszomorítóan nagy többsége a becsülhető emberi méltóságot feladva végzetesen elcsábult a kényelemimádat, a meg nem érdemelt, de készpénzért vagy bankhitelből megvásárolható élvezetek mértéktelen habzsolása felé, mohóságában kész felzabálni a jövő esélyét is.

Ezek és hasonló jelenségek, törekvések ösztönöztek arra, hogy féltő, de szigorú szeretettel megóvni próbáljam az embernek nevezett főemlőst az őt fenyegető, önkezűleg siettetett katasztrófától. Már nem hiszem, hogy sikerülni fog, de nem tehetek mást, mondom a magamét novellákban, regényekben, jegyzetekben, néha versben is.

A műnem és a forma számomra csak annyira érdekes, amennyire alkalmasnak látom a valóság többé-kevésbé hitelesnek mondható megjelenítésére. Nem tagadom a különböző irányzatok létjogosultságát, de a valóságábrázolás legalkalmasabb eszközének a realizmust tartom.

Versekkel kezdtem, elbeszélésekkel és novellákkal folytattam, végül elkövettem hét regényt, ezen belül két regénytrilógiát. Visszajelzésként a szakmai ítészek és az olvasók részéről kaptam hideget is, meleget is. Egyik iránt sem voltam közömbös, de ezt hiszem, a kifogások nem keserítettek el, az elismerések pedig nem tettek önhitté. Teszem a dolgom, ahogy tőlem telik, megküzdve a szentséges anyanyelv természetes ellenállásával minden leírható sorért.

Életrajzi adatok

Nagybakta (Nagymuzsalyban anyakönyvezve, Szovjetunió), 1949. április 8.

Tanulmányok

1964–1965: Dolgozók Esti Iskolája (Beregszász központtal)

1965–1967: Mezőkaszonyi Középiskola (befejezetlen)

1973–1974: Dolgozók Esti Iskolája (érettségivel)

1976–1977: Мукачевcкий Cельскохозяйственный Tехникум (Munkácsi Mezőgazdasági Technikum), mezőgazdász szak (befejezetlen)

Munkahelyek

1964–1966: Csonkapapi Lenin Útja Kolhoz, szőlőmunkás

1967–1968: Ungvári Állami Gazdaság, szőlőmunkás

1969–1973: Munkácsi 52. sz. Útkarbantartó-Építő Igazgatóság (Мукачевскoe Дорожно-Ремонтно-Строителное Управления №52.), kétkezi munkás

1974–1981: Csonkapapi Lenin Útja Kolhoz, állattenyésztő, szőlő- és dohánytermesztő munkás, bérszámfejtő, a gépesített könyvelés mérnöke, építőmunkás

1981–1989: Beregszászi Járási Gazdaságközi Építővállalat, kőműves

1989–1992: Hatodik Síp című folyóirat olvasószerkesztője

1992–1995: Kárpátalja című közéleti és kulturális lap, a Pánsíp című kulturális magazin és az ungvári Galéria Kiadó munkatársa

2004–2009: Intermix Kiadó szerkesztője, Ungvár

Művészeti szervezeti tagság

1994–: Magyar Írószövetség

2005–: MMA társadalmi szervezet tagja

2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

Interjú

Lakható házat építeni – Nagy Zoltán Mihállyal beszélget Penckófer János

A kerek évfordulók beszélgetése címet adhatnánk ennek a mostaninak, hiszen épp húsz esztendeje, 1983 szeptemberében készült veled egy kimerítő interjú, amelyből az is kiderült, hogy mikor (1963-ban) jelent meg nyomtatásban első versed, és az is, hogy 1953 óta laksz itt, Csonkapapiban. Hogy emlékszel, akkor, 1983 szeptemberében készülődött-e már A sátán fattya, az a regény, amely 1991-ben Kárpátalján jelent meg először, és a Magyar Napló kiadása nyomán az év regénye lett? Csak nem ez volt az a téma, amelyre céloztál akkor, mondván, hogy már tíz éve magadban hordasz egy „művet"? Csak nem a kárpátaljai magyarság sztálini lágerekbe való elhurcolása foglalkoztatott már akkor is? Húsz évre visszatekintve, mi az, amit sikereid közül még megemlítenél, és mi volt az eddigi legnagyobb kudarcod?

Nem tartom számon az évfordulókat. Ötvenedik születésnapomon például - bő négy éve - megsuhintott a zajló idő szele, de ezen kívül nem történt semmi különös: felhajtottam egy pohár bort és tettem a dolgom tovább. Puritánnak is nevezhető magatartásom oka bizonyosan a családi hagyományból ered, nálunk ugyanis nem dívott az ilyenolyan évfordulók méltatása; elintéztük egy mosollyal, tréfával, esetenként sóhajjal. Az egyházi ünnepeket megtartjuk, de ezeket sem hivalkodva. Igaz, unokáim születése változást hozott, az ő szülinapjukat családon belül „megöljük", ilyenkor fotó is készül a szaporodó gyertyákkal megtűzdelt torta mellett. Számomra azonban ma sem az évfordulók fontosak, hanem az unokák. Örülök létüknek, büszke vagyok rájuk, s naponta érzem, ők is viszontszeretnek. Kell ennél na­gyobb öröm? Ami a kérdési illeti, igen. 1983 őszén már érlelődött bennem a regényírás szándéka. Jóval korábban is, de nekiveselkedni a bennem felhalmozódott, javarészt közvetve szerzett hatalmas élményanyag megírásának sokáig nem volt bátorságom. Hogyan is lett volna, ha - és most nevetni fogsz - a nyolcvanas évek elején díjat nyert novellám megírása előtt megkerestem egy régi, iskolai irodalmi olvasókönyvet és kipuskáztam belőle, mi fán terem az elbeszélés műfaja. Érthető tehát, ha ódzkodtam a „nagy fától", bár az irdatlan felelősség súlyát csak sejthettem. Az élményanyag azonban - A sá­tán fattya eseménysora - nem hagyott békén, világra követelődzött. Elismerő fogadtatásban részesülő novellák után kezdtem hozzá a munkához, évekig dolgoztam rajta, s ezalatt többször átírtam. Az elhurcolások említése kap­csán szeretnék eloszlatni egy makacs, nyilván figyelmetlenségből kisarjadt tévhitet: A sátán fattya című regény elsősorban nem az elhurcoltak tragédiájáról szól. Természetesen érinti, érintenie kell azt, de a hősnő személyes sorsában az itthon maradottak szenvedéseit, az egész népcsoportot sújtó történelmi katasztrófát pró­báltam megírni, eleve trilógiában gondolkodva, hiszen a tizenéves korom óta „szomszédoló" idős férfiak beszélgetéseiből zsenge elmémbe áramló élményanyag egyszerűen nem fért be egyetlen kisregénybe. Azt már te is tudod, hogy a regény fogadtatása mind az olvasók, mind a kritika részéről kedvezőnek bizonyult, amit talán túlzás nélkül sikerként értékelhetek. Voltak egyéb hasonló dolgok is, például többször voltam díjazott, még első helyezett is anyaországi novellapályázatokon. Siker az is, hogy ke­vés híján harmincöt éve, jóban-rosszban együtt élek a feleségemmel, s unokáimban a létem folytatódásának örülhetek. Sikerélmény, hogy a 2001-es árvíz idején-után „jókor voltam jó he­lyen" - a berekfürdői írótáborban s így közreműködhettem komoly összegű pénzsegélyek eljuttatásában néhány család tönkrement otthonának újjáépítésére. Kijutott a kudarcokból is bőven. Elsőszülött fiam veleszületett és gyógyíthatatlan betegsége nehéz kereszt. Ami az utóbbi években mégis inkább foglalkoztat, másféle veszteségtudat: elvesztettem egy régi bará­tot, akit évekkel ezelőtt nemegyszer figyelmeztettem „eltévelyedési" hajlamára, de féltőén jószándékú szavaimat sértésként, fenyegetőzésként fogadta, letért arról az útról, amelyen majdhogynem húsz évvel azelőtt együtt indultunk el. Sajnos, olyan irányba fordult, ahol ne­kem semmi keresnivalóm nincs. A „kenyértörés" áldatlan pillanata óhatatlanul nyakát szegte barátságunknak, s ezt kudarcként élem meg.

Egy képet is látni az 1983-as bemutatásod­hoz mellékelve, és azon a Szépirodalmi Könyv- kiadónak az Olcsó Könyvtár sorozatából - ha jól látom - Babits Mihály kötetét tartod a kezedben, de Nagy László verseskönyvéről mondod, hogy „rongyossá olvastad". Azt is megtudjuk, hogy Solohov regényét akkorra, 1983-ra már hatszor elolvastad. Most, ha megkérnélek, ülj arra a helyre, ahol készült az a kép, hogy lefotózzalak. Most melyik könyvet vennéd legszívesebben a kezedbe? Mely szerző művéről mondod, hogy rongyossá olvastad? Mi van Solohovval? Maradt, vagy van helyette más?

Az a helyszín nem létezik már. A régi felvételt ugyanis a hetvenes évek elején készítettem, időzített expozícióra beállított FED-gépemmel. Akkoriban útépítő munkásként dolgoztam, de betegségem miatt könnyebb munkára helyeztek át, éjjeliőrködtem a vállalat vándortelephelyén, s itt – unalmamban – lefotóztam tücsköt-bogarat, köztük magamat is. Hogy miért van a kezemben Babits-kötet, ha Nagy László könyvét olvastam „rongyosra"? Nos, nemcsak az övét. Kovács Vilmos verskötetei és Holnap is élünk című regénye például – amelynek minden fellelhető példányát kiloptam falunk könyvtárából, mielőtt feketelistára került -ugyancsak igen sokszor megfordult a kezemben. Tulajdonképpen mindenevő voltam, tudatos válogatás nélkül „fogyasztottam el" Arany János, Ady, Petőfi, Móricz, Mikszáth műveit, vagy éppen József Attila 1955-ben kiadott Öszszes versét, hogy csak pár nevet említsek. Babits talán kevésbé érintett meg, de azt hiszem, már fiatalon felismertem benne a költői nagyságot. Solohovot nyilván némi kajánsággal firtatod; hadd mondjam hát, hogy ezt a mokány kozákot ma is nagy írónak tartom, egyrészt a mesterkéletlenül természetes nyelvezet és az érdekfeszítően izgalmas cselekményvezetés miatt, másrészt meggyőződésem, hogy a Csendes Don és a Feltört ugar nélkül ma nemigen ismerhetnénk a szovjet valóság vérrel-szenvedéssel történő „megalapozásának" időszakát. A birodalomról nagyon sok rossz regényt írtak, neki – elkötelezettsége ellenére – sikerült hitelesen, különös hitelességgel ábrázolni azt. Más na­gyok – Szolzsenyicin és a többiek – hozzáállását, ábrázolásmódját tőle nem lehet számon kérni. Mindannyian értékeket alkottak, de műveikből – akkor – csak Solohov könyvei juthattak el hozzám, mi több, a Csendes Dont és a Feltört ugart olvasva ötlött fel bennem először a prózaírás gondolata. Ma már természetesen másokat olvasok, ha éppen könyv kínálkozik a kezembe. Sarusi Mihály, Körmendi Lajos, Rótt József – hogy megint csak pár nevet említsek – művei nagyon közel állnak hozzám, kisházai pályatársaim írásairól nem is beszélve. Ha mindenképpen fotózni akarsz, Rótt József könyvét veszem a kezembe, ami az idei könyvhétre jelent meg, „rongyossá" olvasni tehát még nem volt időm, de a novellák jó részét már ismerem korábbi köteteiből. Rótt kitűnő, a szó legigazibb értelmében korszerű író: az ő prózájáról kevés azt mondani, hogy „életszagú"; maga az élet, az örökös, emberi-közösségi sorsokat megnyomorító gondok, kínok rengetegével.

Az élet gondja és tapasztalata tehát alapvető a mű világában. Hogyan tudtál ezzel megbirkózni, mikor óriási változások történtek a nyolcvanas évek végétől, s nem csak a kárpátaljai magyarság, de az egész nemzet életében?

A „kis" népeket sújtó csapások egyike éppen az, hogy általában fölöttük, nélkülük és többnyire ellenükben döntenek a nagyobbak. Ez a megállapítás fokozottan érvényes a kisebbségek esetében. Örülni lehetett a nálunk bekövetkezett ország- és rendszerváltozásnak, de hiába jött el az „ítéletidő", a szél nagyobb volt, mint a reális esélyek kilombosodását ígérő eső. Mára egyértelművé vált, hogy az or­szágváltozás számunkra a csöbörből vödörbe kerülést jelentette csupán, hiszen a korábban szintén jogfosztott ukrán többség most rajtunk gyakorolja önnön nacionalizmusát, legfeljebb nem annyira vadul, mint a szerbek saját kisebbségeikkel a kilencvenes években, s talán ma is. Üdvözölni lehetett az anyaországi változásokat, de csak a vak nem látja, a nemzeti értékek iránt közömbös mentalitás nem érzékeli az oda beözönlő, egy idő óta már helyben ter­mett álkultúra iszonyatos kártételeit. Az érték­központú emberi létezés iránti igény egyre ritkábban csillan fel. a mának élő, fogyasztói életmódra berendezkedett emberek nehezen értik meg, hogy – például – Rodin Gondolkodóját nem lehet kerti törpével helyettesíteni. Hogy mit tehet ebben a helyzetben a művész, mondjuk az író? Istenem, hát mondja-írja a magáét, makacsul ragaszkodva az időtálló értékek közvetítéséhez, a felszínes életmód nagy hiányainak ábrázolásával. Ezt kell tennie, még akkor is, ha tudja, a világ nemigen hagyja magát „megváltani", de tudva azt is, amit Illyés Gyula mondott: „Ha kimondva a rettenet, azzal föl is oldva."

Ötven éve élsz Csonkapapiban, a kárpátaljai magyar irodalom élvonalában - de az egész magyar nyelvterületen ismertként. Hogy tekin­tesz erre? Megmondhatod, hogy hol van Tóth Eszter ihletője, A sátán fattya című kisregény szeretni- és csodálnivalóan tiszta „mesélője"? Idevaló? Élő? Vagy kitalált személy?

Az igaz, hogy négyéves korom óta ebben a faluban élek, ám hogy a kárpátaljai magyar irodalom élvonalában, s az egész magyar nyelvterületen ismert vagyok, kétlem. Öt ujjamat is el kellene „használnom", ha meg akar­nám nevezni azokat a kishazai pályatársakat, akik teljesítményét többre becsülöm az enyémnél. De még ha tényleg oda soroltatok, ahová kérdésedben célzol, az sem jelent semmi különöset számomra. Annak persze örülni tudok, ha minél többen és több régióban ismerik, olvassák az írásaimat, ettől azonban nem vagyok hajlandó „elszállni"; adja Isten, hogy az efféle gyarlóság elleni immunitásom megmaradjon életem végéig. „Csodálnivalóan tiszta" szeretnék maradni, mint amilyennek A sátán fattya hősnőjét, Esztert látod. Az ő alakja egyébként nem köthető egyetlen konkrét, élő személyhez; a „hadak járásakor" vidékünkön is száz- és ezerszám estek áldozatul fiatal lányok a katonák kéjvágyának. Sok ilyen áldozat történetét megismertem, belőlük gyúrtam össze Eszter alakját. Nemcsak a vele történtek, a szűkebb környezetének eseményei is valós történéseken alapulnak, legfeljebb az eseménysor összeillesztésénél, kötőanyagként éltem a kitaláció jogával.

Főszerkesztő vagy: az egyetlen kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat, az Együtt főszerkesztője. A szerkesztőbizottság tagja több olyan szerző is, akik az utóbbi időben politikai pályán is hallatják hangjukat, és többek közt a legnagyobb érdekvédelmi szervezettel, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség gél szemben fogalmazzák meg közösségként való megmaradási elképzeléseiket. De a szerkesztőbizottságban olyanok is vannak, akik a KMKSZ támogatói. Nincs feszültség emiatt, vagy ez a KMKSZ- támogatás csupán névleges? Ugyanakkor egy kárpátaljai digitális folyóirat egyáltalán nem ezért, a politikával érintkező vállalkozásáért teszi pellengérre az Együtt célkitűzéseit, hanem sokkal inkább az „írói szolgálat" elvetését sür­geti. Hogyan tudja mindezt rendezni Nagy Zol­tán Mihály, az író, a költő?

A politikai közéletből majd' tíz éve kivonultam ugyan, ám az eseményeket figyelemmel kísérem, s bevallom, igen gyakran fejcsóválva ejnyebejnyézek egy-egy hír hallatán vagy olvastán. Nem kívánok senkit megsérteni, de kimondom: sokszor az emberi tisztességet hiányolom, az érdekek szánalmas csetepatéjától viszolygok. Épp ezért menekültem ki a közéletből. Az Együtt szerkesztőbizottságában és szerzői közt némelyek valóban más-más érdekvédelmi szervezet hívei, sőt tisztségviselői, de nálunk megvalósulni látszik a „békés együttélés" harmóniája. Nem foglalkozunk egymás politikai hovatartozásával, legalábbis nem a „haragszomrád" szintjén. Persze, igazán üdvös akkor lenne a dolog, ha ők is kivonulnának a politikából, de erre kérni őket nincs erkölcsi jogom. Addig semmiképp, amíg emiatt nincs –márpedig nincs – komoly feszültség. Hogy az érdekvédelmi szervezetek támogatása a munkatársaim részéről névleges-e, azzal nem foglalkozom: ez az ő dolguk. Viszont megkockáztatok egy kijelentést: a kárpátaljai magyarság már-már „agyonérdekvédett" helyzetében nem is annyira az érdekvédelmi szervezetek valamelyikét, hanem törekvéseket kellene támogatni, attól függetlenül, melyik szervezet fogalmazza és tűzi ki célul azokat. Ennyit politikai „hitvallásomként", s azért csak ennyit, mert számomra a folyóirat léte, jövője, arculatának kialakítása sokkal fontosabb, a legfontosabb. Ismerni vélem az eddig megjelent számok csúnya „szeplőit", de nem hiszem, hogy az Együttre ráillik a „politikával érintkező vállalkozás" gyanúja. Amíg én szerkesztem, ez a folyóirat nem lesz kisszerű politikai csatározások arénája. Igaz, két politikai vonatkozású anyagot publikáltunk: az egyik a múlt évi választásokat elemző tanulmány volt, hónapokkal a választások után és eléggé higgadt, még eltűrhető „részrehajlással"; a másik egy jegyzet a vereckei emléktorzó kapcsán, amelynek kéziratából könyörtelenül kihúztam azokat a sorokat, amelyekből kiviláglott a szerző politikai elkötelezettsége, ellenszenve a másik társadalmi szervezet iránt. A digitális folyóiratot internetes hozzáférhetőség híján nem olvasom. Ha lenne, akkor sem csüggnék rajta, s még kevésbé csüggednék el a folyóiratunkat és szerzőinket, puszta létünket folyamatosan támadó anyagaitól. Elképzelni sem tudom, mi jogon „sürgeti" például tőlünk az írói szolgálat elvetését; efféle jogbitorlással mi is követelhetnénk annak főszerkesztő mindenesétől (aki azonos a már említett, elveszített régi barátommal): hagyjon fel a „kritika" címén, napi penzumként művelt sárdobálással. Nem tesszük, mert a vélemény kinyilvánításának ezt a meglehetősen durva módját is képesek vagyunk elviselni: azt azonban ne várja el, hogy tiszteljük is érte. Az író és minden alkotó küldetéstudat, szolgálatvállalás nélkül olyan, mint az a kőműves, aki remek szakember, de nem akar lakható házat építeni. Hogy hogyan tudom mindezt rendezni? Sehogy, mert nem foglalkozom vele. Úgy gondolom, a dolgok előbb-utóbb beavatkozás nélkül is helyrerázódnak. Lehetséges, hogy addigra a digitális folyóirat szerkesztője teljesen kirekeszti magát, ám az is elképzelhető, hogy őszinte megbánást, a visszatérés szándékát fogja tanúsítani. Ebben az esetben azonban a fogadtatás – eny­hén szólva – vegyes lesz, vélhetőleg elutasító. A megbocsátás ugyan a keresztyén erkölcsi értékrend része, de ugyanez az értékrend ismeri a megbocsáthatatlan vétek fogalmát is.

Kerek negyven éve jelent meg az első versed. De azóta mindössze egyetlen verseskötet, a Pírban, perben című 1990-es, valamint „e jubileum alkalmából" az idei könyvhétre megjelent válogatott és új versek gyűjteménye, az Új csillagon gyarapítja a költői életművet. Nem kevés ez?

Hadd legyek picit szerénytelen: szerintem verskötetként értékelhető az 1983-ban Dolgok igézetében címmel a Kárpáti Igaz Szóban, kiol­lózható és összefűzhető formában megjelent füzetecske is, tehát három kötetről beszélhetünk, amelyeknek tartalma részben fedi egymást. Hogy mindez kevés-e? Talán kevés. Sok verscsíra „alszik" bennem évek óta, nagyjából attól az időszaktól kezdve, amikor a regényt kezdtem írni. A nyolcvanas években még csak – csak, a kilencvenes években már alig írtam verset: a próza kerekedett felül. Hiszem, hogy az „alvó" csírákból előbb-utóbb – talán teljesen váratlanul, elemi erével - kilombosodnak az új versek. Mondjuk: két regény közt, a viszonylag nyugodt időszakokban. Persze, számolnom kell azzal, hogy a folyóirat elég sok időmet elveszi.

Szerinted, hogy lehetne kerekké tenni azt is, hogy idén készültél el A sátán fattya folytatásával, a harmadik, a befejező résszel? Hol jelenik meg? Mikor? Tudhatjuk-e már a címét? Bizonyára sok izgalomra ad okot, hiszen a második rész, a Tölgyek alkonya nem egészen érte el A sátán fattya elismertségét...

Nem értem, mit és hogyan kellene kerekíteni a trilógia befejező részének elkészülte ürügyén. Számomra az a fontos, hogy végre - a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjának köszönhetően - megírhattam a regényt, amely egyelőre A teremtés legnehezebb napja címet viseli, de fenntartom a jogot arra, hogy esetleg megváltoztassam azt. Ez valószínűleg akkor dől el, amikor lesz időm újraolvasni a szöveget, a belejavítás szándékával. Remélhetőleg a Magyar Napló Kiadónál jelenik majd meg, amennyiben érdemesnek tartják a kiadásra, és támogatást kapnak a költségek fedezésére. Nem különösebben, de mégiscsak izgat a kézirat, illetve a megjelenő regény fogadtatása. Magam jónak érzem, de ez ugyebár nem jelent semmit – példa rá a trilógia második része, amit Márkus Béla „beszámolónak" nevezett, S. Benedek András pedig „a regény ígéretének". Ok persze nem tudhatták, hogy eleve trilógiában gondolkodtam, s az első-harmadik rész, a két zaklatott belső monológ közt helyénvalónak, célszerűnek véltem egy higgadtabb szemléletű ábrázolásmódot, narrátori megjelenítésben, egyrészt azért, hogy a befejező rész dübörgőnek vélt dinamikája jobban „érvényesülhessen". Mármost, hogy nekem vagy kritikusaimnak volt-van-e igazuk, a reményeim szerint egy-másfél év múlva megjelenő harmadik rész fogadtatása minden bizonnyal választ ad a kérdésre.

„A nyár mindig nehéz mifelénk" – mondtad abban az interjúban. Azóta is így van ez, vagy a Szovjetunióval ez is elmúlt? Van vagy nincs az írónak feladata az elmúlással?

Ennyi idő múltán nem emlékszem tisztán, csak feltételezni tudom, mi mondatta velem azt a mondatot, amely eredetileg így hangoz­hatott: „A nyár mindig nehéz énfelém", s arra utal, hogy akkor még – a nyári (kerti) tennivalók sokasága, mindennapos munkahelyi robottal súlyosbítva, szinte lehetetlenné tette számomra az írást. Akkoriban tulajdonképpen csak éjszaka tudtam írni; fiatal voltam, jól bírtam az éjszakázást. Ma már más a helyzet: „megszerveztem" az életemet, kialakult napi időbeosztásban dolgozom, azaz a kora hajnali és délelőtti órákban írni próbálok, az ebéd utáni hagyományos szieszta (én dikelésnek nevezem) után pedig jóleső fizikai munkával jutalmazom meg magamat. Hogy ezt tehetem, részben 1995-től számítható munkahely-nélküliségemnek köszönhető, másrészt az említett JVKA-ösztöndíjnak, amely az utóbbi esztendő alatt mentesített a kényszerből, a családom fenntartása végett vállalt alkalmi napszámosmunka alól. Hogyan lesz tovább, nem tudom, de nem félek. Úgy értve, az elmúlástól sem. Halandó emberként és íróként nem gyötör a tudat, hogy egyszer majd nem leszek, s a világ tovább megy nélkülem. Nagyon sok halálélmény sújtott az idők folyamán, talán innen van elegendő lelkierőm szembenézni a magam elkerülhetetlen végzetével. Az írónak egyébként az élet minden dolgával, így az elmúlással is kell, hogy legyen feladata. Hadd ne próbáljam most megfogalmazni annak mibenlétét, hiszen ez a feladat az alkalom, a té­makör, az író alkata, sok más tényező függvényeként alakulhat. Amit halandóként mondhatok: egy értelmesnek vélhető élet végén a tisztességes elmúlás nem tragédia, hanem önnön természetességétől fénylő jutalom.

(2003. augusztus, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)