Nagy Gábor

Belakni a versvalóságot - Nagy Gáborral beszélget Ekler Andrea

„Nagy Gábor a nemzedékének egyik legsokoldalúbb alkotója: költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, tanár. Mindegyik említett területen kortársai legjobbjai között van a helye, de művészi alkatát tekintve elsősorban költő" – írta Babus Antal a Pályatükrök Nagy Gábor- portréjának bevezető soraiban. Tizenkilenc évesen publikált először a Tiszatájban Baka István felfedezettjeként, huszonnégy éves volt, amikor első verseskötete megjelent. Mostanáig négy verseskötetet, két regényt és három irodalomtörténeti tárgyú könyvet publikált, versei jelentek meg spanyol és lengyel fordításban. Volt a Széphalom Könyvműhely irodalmi szerkesztője, a Magyar Napló rovatvezetője, jelenleg a Hitel kritikarovatát gondozza. Ma is dolgozik külsős szerkesztőként a Magyar Napló Kiadónak, a Holnap Kiadónak. Tagja az író szövetség választmányának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, valamint a Tokaji írótábor és a Nagy Gáspár Alapítvány kuratóriumának. Az írók Szakszervezete titkára. 2009-ben Bella István-díjjal ismerték el költői és irodalomtörténészi munkásságát.

Két évvel ezelőtt, 2009-ben jelent meg má­sodik regényed Ki a konkolyt vetette címmel. A regény írása közben a Barankovics István Alapítvány ösztöndíjában részesültél. Mennyi volt kész a regényből, amikor a Barankovics-ösztöndíjra pályáztál?

Igazából a pályázat kiírásakor kezdtem el gondolkodni rajta. Ám az alapötlet mintegy tizenhárom évvel korábbi. Amikor a Széphalom Könyvműhelyben dolgoztam szerkesztőként. Mezey Katalin kiadóvezető mesélte nekem, hogy van egy kiadvány – Szántó Konrád műve –, amely arról szól, hogy a Kádár-rendszerben több mint húsz katolikus pap halt meg gyanús körülmények között. Az újabb kutatások azt sejtették, többségük az ÁVH áldozata volt. Ez szöget ütött a fejembe: még egy diktatúrában sem mindennapi dolog a papok módszeres gyilkolászása, pláne nem az úgynevezett legvi­dámabb barakkban. Ráadásul az esetek egy részét öngyilkosságnak vagy szerelemféltésből elkövetett gyilkosságnak igyekeztek beállítani. Félelmetes volt az a masinéria, amely a „való­ság" legyártására beindult. Az alapítvány kiírá­sát olvasva kezdtem el azon gondolkodni, hogy lehetne ezzel a témával regényben foglalkozni. Született már két-három olyan könyv, amely történészi és jogtudósi igénnyel tárt fel egy-egy esetet, elsőként Káhler Frigyes könyve Brenner János tragédiájáról. (Megdöbbentő, hogy van olyan szemtanú, aki máig nem meri az arcát és nevét adni a nyilatkozataihoz.) Ám én egyetlen konkrét történetet sem szerettem volna feldolgozni, ez nem az én dolgom.

Regényedben felhasználtál valós elemeket. Hogyan fogtál hozzá a téma feldolgozásához? Könyvtárakban, levéltárakban kutattál? Esetleg felhasználtad a mostanában divatos „oral history" lehetőségeit? Hol találtad például a könyv mottóját?

Úgy gondoltam, nekem nincs jogom ah­hoz, hogy elkezdjek hozzátartozókat zaklatni. Az én célomhoz erre amúgy sem volt szükség. Viszont a többi hasonló ügy áttekintése jó szol­gálatot tett. Bizonyos elemeket átvettem. Per­sze jónéhány, a témához kapcsolódó könyvet elolvastam. A regény elején álló mottó például Káhler Frigyes előbb említett munkájából szár­mazik. Brenner János mártíriumáról egyéb­ként Pogányok idején címmel film is készült. Bosszankodtam is kicsit: ez a jó cím nekem is kapóra jött volna.

Bár ez már a második regényed, életműved­ben inkább a költészet dominál. Milyen techni­kai nehézséget jelentett számodra a regényírás?

Valóban, ha megkérdezik, hogy mit írja­nak egy meghívóra, azt felelem: költő, irodalomtörténész. Költőnek indultam, ma is a ver­set érzem első számú műfajomnak; arról meg, hogy irodalomtörténész vagyok, még papírom is van. Az első két verseskötetem megjelenése után írtam ugyan néhány novellát, de ez aztán annyiban is maradt. Az az igazság: elsősorban olvasó vagyok. Olvasóként a regény volt min­dig is a mentsvár. Ha verset olvasok, rögtön azt látom, hogyan van megcsinálva, hol jó, hol bicsaklik. A regénynél ezt félre tudom tenni, át tudom adni magam a műnek a laikus lelke­sedésével és örömével. Mindig is élt ezért ben­nem a vágy, hogy egyszer majd én is írjak egy regényt. Bár mindkét mű apropója pályázat volt, a téma már korábban is foglalkoztatott. Az első regény, az Álmatlanok és álmodozók magja – a rendszerváltozás kusza viszonyai bár versben is foglalkoztatott áttételesen, in­kább prózában feldolgozható. Most, hogy túl­vagyok rajtuk, egyre inkább érzem, hogy egy­éves határidőkkel, főállás mellett könnyelmű­ség regényt írni. Érzem a hátrányát, hogy nem dolgozhattam rajtuk három-négy évig. Vagy ameddig kedvem szottyan. Ameddig a szöveg igényli. Legközelebb akkor állok neki regényt írni, ha annyi időm lesz rá, amennyi kell: ha öt év, hát öt év. Egyelőre nincs semmilyen pró­zaötletem. Most a vers érdekel igazán. Bár a legújabb kötetem, az Angyalaid mind repülni tudnak nagyon bő válogatás, hiszen nyolc év szünetet követően jelentkeztem újra verses­könyvvel, a kötet lezárása után is – saját ko­rábbi alkatomhoz képest, amely általában évi négy-öt versre „predesztinált" – gyakran szó­lít, hív asztalhoz a vers.

Formai szempontból milyen regényideálra gondoltál, amikor nekifogtál az írásnak?

Az Álmatlanok és álmodozók történeti sík­ja, a „történet a történetben" technikája miatt, kettőzött. A Ki a konkolyt vetette esetében pedig a hagyományos egyes szám harmadik személyű elbeszélést a különböző idősíkok és megszólalási módok bontják meg. Itt ráadásul hármas elbeszélő szerkezet jött létre. írás köz­ben ugyanis kiderült: szükségem lesz néhány naplórészletre, hogy a pap és a lehetséges gyil­kosa között – túl a politikai szálon – olyan kapcsolatot hozzak létre, amely személyesen is motiválja a gyilkos tettét. Hiszen egy zárt faluközösségben a pusztán politikai megokoltság nem eléggé hihető. Szerkezetileg egyéb­ként bizonyos értelemben ikerregények, egy­más tükörképei: míg az Álmatlanokban a rendszerváltozás utáni jelenbe „tör be" egy talált kézirat formájában a múlt, a Kádár-rendszer ideje, addig a Konkolyban a jelen idejű törté­netsík próbálja újraírni, feltárni a múltban történteket.

Mi volt a falu mintája? Személyes élmények rejtőznek Vadaskend világa mögött? Esetleg iro­dalmi élmények, mondjuk Marquez Macondója, ami néhány versedben is megjelenik? Bár regé­nyed egyértelműen realista mű, néhány elemében mintha a mágikus realizmussal kacérkodnál.

A regénybeli helyszín két falu képéből állt össze. Abból a két faluból, amelyeket a legjob­ban ismerek. Az egyik Szarvaskend, ahol sokat nyaraltam nagyszüleimnél, még gyerekként, a másik Vasszécseny, ahol most is lakom. Ebből a két faluból vegyítettem Vadaskendet, mert nem akartam, hogy felismerhető legyen. Nem akartam, hogy bárki falubeli magára ismerjen. Nagy Marquez-rajongó vagyok ugyan, minden magyarul megjelenő regényét olvastam, nem egyet többször is, de egyáltalán nem foglalkoz­tatott egy mágikus realista tér megalkotása. A témák sem voltak olyanok, hogy előhívták volna azt a gondolkodás- és látásmódot, amelyet, mondom magam, mint olvasó nagyon szere­tek, legyen szó a dél-amerikai, angol vagy ép­pen magyar változatáról.

Melyik jelenet készült el legelőször? Jeleneten­ként írtad a regényt egyáltalán, vagy lineárisan?

Az ekhós szekér hajnali érkezése. Éreztem, kell valami, ami megbontja, szétrázza a falu mindennapi harmóniáját. Azt, ami akkor is jellemezte még a falvakat, amikor a hatalom már több módon megpróbálta kikezdeni. Ettől a jelenettől kezdve lényegében lineárisan tud­tam haladni a regénnyel. Egyedül a lelkész naplójának a helyét kellett külön megtalál­nom. Az első regényemnél, az Álmatlanoknál ide-oda ugrálva írtam az egyes részeket, már csak azért is, mert a két sík különböző ritmust és hangulatot igényelt.

Számos életképpel, kocsmai, utcai jelenet segítségével építetted fel a Ki a konkolyt vetette atmoszféráját. Egy olyan regényét, amely egé­szen más hangulatú korszakban játszódik, mint jelenünk.

Ennek az volt a feltétele, hogy a hatvanas évek közepére tegyem a történetet. A hetvenes évek végéig emlékszem a világra, attól a hatva­nas évek olyan jelentősen nem tértek el. Ezzel szemben az ötvenes évek világát már nem is­merhetem. Valaki fel is vetette, miért nem az ötvenes években játszódik a történet, hiszen ez a fojtott atmoszféra arra a korra jellemzőbb, meg a papság elleni brutalitás is gyakoribb volt akkor. Az ötvenes évek világát nem ismerem annyira, hogy regényben merjek hozzányúlni. Látni kéne, milyen testtartással, milyen asztaloknál ülnek az emberek a kocsmában, tudni kéne, mennyibe kerül egy feles, egy hízó... Egyébként a Szántó Konrád által feltárt esetek közül néhány a hatvanas években történt, sőt nem egy a hetvenes-nyolcvanas években.

Két regény és nyolc év „versszünet" után először új versesköteted jelent meg. Ebben a kö­tetben, úgy tűnik, felerősödött a verseidre koráb­ban is jellemző természetközeliség, illetve meg­jelent egyfajta római habitus: mindkettő a las­sabb vidéki élethez kapcsolható. Mindez annak köszönhető, hogy leköltöztél Vasszécsenybe?

Nem tudom, hogy valóban a falun eltöltött öt év játszik-e ebben szerepet. Valószínűleg mélyebben meghatározóak azok a gyermekko­ri, Szarvaskenden eltöltött nyári hetek a nagyszülőknél. Tulajdonképpen verset is ott kezd­tem el írni kilencévesen. Az első hallgatóim a nagy szüleim voltak: ők igazán nem voltak kemény bírálóim. Talán ez, kritikátlanul szeretetteljes figyelmük adott ösztönzést, hogy ne hagyjam abba. Bár igazán akkor kezdtem el írni, amikor meghalt az anyai nagyapám, akit nagyon szerettem. Ám én alapvetően kisvárosi ember vagyok, kispolgári figura. Afféle kultu­rális senkiföldjéhez kötődöm: népi gyökereim sem erősek, nagypolgári klasszikus műveltsé­gem sincs. így adódik, hogy – miként Weöres Sándornál – gyakori ihlető élményeim olvas­mányok, irodalmi művek.

Ez a senkiföldje tekinthető-e határsávnak, amely éppenhogy kívülállásával, képlékenységével bújik ki a szokásos skatulyából, megisme­résre ösztökélve?

Így is fel lehet persze fogni, de én ennek a létállapotnak inkább a hátrányait éreztem. Az előnyeit talán nehezebben tudatosítja az ember. Igazából mindenféle településformában éltem már. Legkorábbi meghatározó élményem – a Kincskereső-tábor révén is – Szeged volt. Aztán Debrecenben éltem vagy nyolc évig egyetemistaként, PhD-hallgatóként. Budapest viszonylag későn jelenik meg a verseimben: inkább a természeti képek alkotta világ érde­kelt. Vasszécsenyben írtam néhány olyan ver­set, amely Budapestre gondol vissza, arra az idegenségre, amit nekem a lakótelepek beton dzsungele jelentett. Bizonyos értelemben soká­ig ókonzervatív újromantikus verseket írtam, amelyekbe nagyon nehezen szüremlettek be a századvégi civilizáció tipikus életérzései, díszletei, kellékei. A technicizált világ a maga művi szókincsével együtt sokáig egyáltalán nem ér­dekelt. Később oldódott bennem ez a merev ellenállás, megkíséreltem vegyíteni az ereden­dően természeti metaforikus látásmódot, s gaz­dagítani a versvilágot. Mostanra talán már érdesebbek a verseim képei, ha nem is avant­gárd bátorsággal, de merem keverni, neadj' Isten „egymásnak uszítani" a nyelvi és képi re­gisztereket.

A köttet alapja a zenei struktúra. Milyen kapcsolatod van a zenével? Játszol-e valamilyen hangszeren?

Soha életemben nem tanultam zenét. Az énekórákon sem. Szolfézsre nem jártam, hang­szeren játszani nem tanultam, mondhatni, ze­nei analfabéta vagyok. Ezzel szemben lassan már tíz-tizenöt éve többnyire csak komoly­zenét hallgatok, és sokkal jobban szeretek a ze­néről beszélni, mint az irodalomról. Van egy mániám: olyan verseket kellene írni, amilyen zenét Beethoven csinált. Ez persze iszonyato­san magasra emelt léc: nem arra való, hogy megugorjuk. Ám Beethoven kortalansága egy­szerűen nem ereszt. Kedvencem még Brahms és Dvorák. De szeretem Schubertét, Schumannt, Lisztet, Chopint, Saint-Saénst, Bartókot, Kodályt, hallgatok Prokofjevet, Rahmanyinovot, Sosztakovicsot vagy éppen Szokolay Sándort. Olykor azt a botrányos dolgot is elkövetem – ami az igazi zeneértők számára talán elképzelhetet­len –, hogy versírás közben szól a zene. Az éj­szaka hangjai, az új kötet nyitóciklusa Beetho­ven, Bartók, Mahler éjszakai zenéit hallgatva született.

Hogyan lehet megfeleltetni egymásnak iro­dalmat és zenét? Hiszen alapvetően különbözik egymástól a két művészeti ág.

Egy zenész számára talán nem elfogadha­tó az az analógia, amit én irodalom és zene kö­zött elképzelek. Nyilván nehéz valódi párhuza­mot vonni a két művészeti ág nyelve, formái, technikai megoldásai között. De kísérletezett ezzel többek között Weöres Sándor, Baka István is. Legközelebb Az éjszaka hangjaiban jutottam ahhoz, hogy valóban szimfóniává lényegüljön át a vers. Eredetileg én az egész kötet alcímének szántam a szimfóniát, mint műfaji megjelölést. De a szerkesztővel beszélgetve beismertem: za­varó lehet, hogy van néhány olyan vers, amely magában is szimfónia címet vagy alcímet visel. Nem bánom ugyanakkor, ha valaki észreveszi a kötetben a szimfonikus szerkesztésmód kü­lönböző jegyeit.

Az első, ami eszembe jutott a kötetedről, hogy a verseid egy, a világtól szándékosan eltávolított helyzetből szólnak. A harsány világot kritizálod. Ennek lehet kiváltó oka, hogy – az utóbbi évek­ben – Vasszécsenyben éltél?

Egyfajta finnyássággal viszonyulok a kor­divathoz. Vasszécsenyből mindent a kívülálló szemével figyelhettem, mind a politikai, mind az irodalmi életet. Volt, amikor elevenebben részt vettem az irodalmi közéletben, s lehet, hogy nemsokára visszatér ez az időszak, ugyan­is hamarosan Pestre költözöm. De alapvetően jól éreztem magam a vidékre elmenekülő, min­denen kívülre kerülő megfigyelő szerepében. Azt hiszem, ez is megfelel az alkatomnak, ami­ként néha nagyon is szeretek ott lenni a dolgok sűrűjében.

Baka Istvántól kezdve Kányádi Sándoron vagy Utassy József át egészen Tóth Krisztináig sokféle költészetről írtál már. Saját költészeted számára is felfedező utakat jelentenek ezek az írások, vagy kettéválasztható a költői és iroda- lomtudósi pályád?

Nem tudom elválasztani a kettőt egymás­tól. Kritikát általában olyan könyvekről írtam, amelyek tetszettek. Ilyen értelemben nem va­gyok igazi kritikus, aki megírja a rossz műről is, hogy rossz. A kritikákban és tanulmányok­ban főként azokkal a költői világokkal foglal­koztam, amelyek számomra, mint költő számára is fontosak, izgalmasak, inspirálóak. Másrészt van egy olyan mimikri-alkatom: ha beleásom magam egy költészetbe, utána időt kell hagy­nom arra, hogy újra verset kezdjek írni, mert nagyon könnyen belém ivódik a másik költő hangja. Amikor a szakdolgozatomat írtam Baka István költészetéről, Szigeti Lajos Sándor figyel­meztetett: közben ne nagyon írjak verset, mert erős a veszélye, hogy Baka fog visszhangozni a sorokból. Verseket írtam ugyan a tanulmányírás közben is, ám arra figyeltem, hogy teljesen más verstípusokkal próbálkozzam, olyanokkal, amelyek eltérnek a Baka-féle versalkotási mód­tól. Első kötetemben, a Farkasveremben lénye­gében sikerült kizárnom a túlzott hatást, de ettől függetlenül számomra Baka István költé­szete és barátsága egész életre szól. Később pél­dául Nagy László, Utassy József, Buda Ferenc vagy Szilágyi Domokos költészetével foglal­koztam sokat, ám ez rövidebb folyamat volt, az ő költészetük hatásától könnyebben szaba­dultam.

A mimikri-alkatodat azonban hasznosí­tottad is verseidben. Legelső verseskötetedben, a Farkasveremben maszkok mögé rejtőztél, mint­ha hangszekrényt kerestél volna magadnak. Néhány éve mégis így fogalmaztál: „Manapság már kevésbé érdekelnek a szerepek és a masz­kok." A mostani kötetedben megjelenik újra ez az igény. Például Lucien Chardon alakját Balzac regényéből vetted.

A szonettkettős, amit említesz, 2003-as vers, amit az Átok, balzsam kötet megjelenése körüli problémák inspiráltak. A nyilatkozat, amit felidéztél, ettől a verstől még érvényes lehetne. Ám az egyik nagy mániám, ismétlem, a regény, és én a kilencvenes évek körül több olyan verset írtam, amely regényvilágokat gon­dol tovább. A pátriárka alkonyából lett például A pátriárka dicsérete, ami híven követi az ere­deti regény képi szerkezetét (Dely István fantasztikus fordítása!). De felhasználtam például Mario Vargas Llosa regényvilágait is. Így a Jú­lia néni és a tollnok szereplői egy cikluson át üzengetnek egymásnak a Lélekvesztőben. Tavaly márciusban, nyolcvannégy éves korában meghalt Júlia néni, aki tehát nemcsak regény­figura: valóban élt, valóban szerelmes volt belé unokaöccse, Mario. Úgy éreztem, „kötelessé­gem" megírni a búcsúversét, aztán ebből is egy kisebb ciklus kerekedett. Így az Angyalaid mind repülni tudnak nem mentes teljesen a szerep­versektől, a nyilatkozatom azonban továbbra is érvényes: ma már kevésbé érdekel ez a lírai le­hetőség, a személyesség közvetlenebb változa­tai jellemzik a versek túlnyomó többségét.

A latin nyelvű világhoz számos kötődésed van. Tavaly májusban részt vettél a Flussi di versi elnevezésű olaszországi költészeti találko­zón. Hogyan kerültél kapcsolatba a rendezvény­nyel? Milyen tapasztalatokat szereztél?

Az olaszországi Caorléban megrendezett fesztivált az Alpok-Adria Együttműködés kere­tében szervezik. A régió országai vehetnek részt; Magyarországot Vas megye képviseli. A Vas megyei szervezők kértek fel engem. Idén már Olaszországból érkezett a meghívás, úgy­hogy újra megyek. Május végén ez már a negyedik caorlei költőfesztivál lesz. Caorle egyéb­ként gyönyörű tengerparti kisváros Velence és Trieszt között félúton. A tengerparti Olaszor­szág újdonság volt számomra: csodálatos hangulata volt, amikor a kisváros terén összegyűlt húsz-huszonöt költő, és az arra sétáló kisvárosi emberek belehallgattak a legkülönbözőbb nyel­vű felolvasásokba.

Ezek szerint mindenki a saját nyelvén olvassa fel a verseit?

Természetesen a saját nyelvén is, de aki tud, hoz magával fordítást is. Én magyarul és németül, illetve egy verset olaszul olvastam. Tavaly meggondolatlanul elajándékoztam a fordításokat egy holland hölgynek. Csak később jutott eszembe: szükségem volna még rájuk. Este ugyanis fel kellett olvasnom a záró feszti­válon, és tudtam, hogy Tomaso Keményen és egy szlovákiai származású félig magyar, félig szlovák hölgyön kívül senki sem értene. Így németül elnézést kértem a közönségtől, és mi­után tisztáztam magam, elmondtam József Attila Tiszta szívvel című versét magyarul. Úgy, ahogy Magyarországon sohasem merném, az olaszok ugyanis – mindenféle gátlás nélkül – úgy mondják el a saját verseiket is, mintha szín­házban lennének. Magyarországon ez elkép­zelhetetlen lenne: a közönség nagyképűségnek venné. Ott azonban elengedtem magam – nem annyira magamért, mint inkább József Attilá­ért. Az egyik legnagyobb olasz költőnő, a fesz­tivál egyik kuratóriumi tagja, Patrizia Valduga, aki felismerte, melyik versről van szó, mert Jó­zsef Attila-verseket is fordított, nagyon lelke­sen dicsért utána. Még azt is felvetette, hogy majd meghív Milánóba, hogy én is felolvassak néhány verset magyarul a készülő József Attila-cédéjére. Hiába mondtam volna neki, hogy Latinovits Zoltán után ez szinte elképzelhetetlen számomra.

Nemrég részt vettél egy másik nagyszabású felolvasóesten. A Magyar Rádió, a Magyar Napló és az írószövetség által szervezett Versmaratonra gondolok. Hogy érezted magad a rendezvényen?

Az év verseiben ugyan nem szerepelek, mi­vel én szerkesztettem a kötetet, de a szervezők kértek, olvassak fel egy-két verset én is. Kicsit tartottam az egésztől: a nagy felhajtást általá­ban idegennek érzem a verstől, a csendes, meg­hitt verspillanatok híve vagyok. Ám azt hiszem, a rendezvény elérte célját. Versszerető érdeklődők és diákok sokasága hallgatott bele (a helyszínen is, illetve online élő közvetítés­ben) a különböző költők felolvasásába. Nagyon jó ötlet volt, hogy színészek helyett maguk a költők mondták verseiket. A legtöbb költő ugyan nem rendelkezik színészi képességekkel, ám még az esendőbb felolvasás is izgalmas, mert a költő mindig sajátosan fogja meg a saját ver­sét. Nagyon sajnáltam, hogy Utassy József ezt már nem érhette meg. Ő úgy mondta a verseit, hogy aki hallhatta, az tudja: nincs az a színész, aki megközelítené az „eredetit". Nagyon sokan kitartottak végig. Volt, aki Erdélyből csak a fesz­tivál kedvéért utazott Budapestre. A külföldön tartózkodókat a rádió érte utol telefonon: pél­dául Norvégiából, Angliából, Izraelből szólal­tak meg a művek. Igazi versünnep lett tehát: a szervezők, akik mertek nagyot gondolni, rá­cáfoltak az olyan óvatos kétkedőkre, mint ami­lyen én is voltam a tervek hallatán.

Az új kötetedben dominánsabbá vált a köz­életi líra. Ebben is a klasszikus római habitus nyilvánul meg. Ők nemhogy megfutamodtak a politikától, de lelkesen részt vettek benne. Ez minek köszönhető?

Igazából ez folytatás: az Átok, balzsamban volt már egy ilyen ciklus. Olyannak érzékel­tem az utóbbi évek magyar közéletét, hogy – hangsúlyozom – a magam számára kikerülhetetlennek éreztem a babitsi szállóigét: „cinkos, aki néma." A művészet, a vers számára nincs tiltott terület, miközben vannak irodalomelmé­letek, amelyek amellett érvelnek, hogy politi­kával felesleges ma már a verseknek foglalkoz­niuk. Van, aki szerint vallásos költészet sincs. Én ezzel szemben úgy gondolom: a tilalomfák azok, amelyek nincsenek. A közéleti vers nehézsége, hogy íródjon az bármikor, annak jó­val később is maradandónak kellene lennie.

Két, az utóbbi években megjelent tanulmá­nyod is a közéletiséget járja körül. Az egyik Nagy Gáspár Nagy Imre-verséről szól, a másik Az irodalom történeteiről, Illetve ezek kapcsán utalsz a magyar irodalmi élet sajnos természe­tesnek tűnő megosztottságára. Úgy tűnt számomra, te ezt a feszültséget oldani szeretnéd. Legalábbis egyik tanulmányod így fejezted be: „Állítsuk helyre a magyar irodalom teljességét!"

Ez a mondat Az irodalom történetei egyol­dalúságára, nyilvánvaló hamisításaira vonatko­zott. Pályakezdésemkor volt annyi időm, hogy szinte mindent olvastam. Úgy tudok vitatkozni például a kortárs próza helyzetéről, hogy mind a két oldalról ismerem a legjelentősebb életművek javát. Persze a teljességre törekvő tájékozottság a múlté: nincs sajnos időm, jobban meg kell vá­logatnom, mit olvasok. Az általad idézett mon­datot, ha kiragadjuk a szövegből, lehet egy má­sik, ma különösen aktuális értelmet adni neki: eljött az idő, hogy integráljuk a határon túli ma­gyar irodalmakat, intézményes szempontból is. Lehetőséget kell adni a határon túli magyar író­szervezeteknek, hogy részt vehessenek a külön­böző döntési mechanizmusokban, egyenrangú félként. Ennek mostanra minden feltétele adott, csak határozni kellene róla.

A közéleti költészet lényegében párbeszéd a vi­lággal. Lehet-e ez a párbeszéd kétirányú? Más sza­vakkal: van-e a versírásnak megismerő funkciója?

Azt hiszem, a valóság puszta kárhoztatásának, kritikájának nem sok teteje lenne, mert a versnek alig van mérhető hatása a valóságra. De már a szétválasztás is hamis: a vers (a regény, freskó, szonáta) maga is mozdíthatatlan (bár örökké változó) valóság. Ezért számomra a vers egyik tétje: belakni, lakhatóvá tenni a va­lóságot – akár a társadalom, akár a személyiség mélyrétegeit értjük alatta. Én otthon va­gyok a valóságban, amíg annak része a vers. Vagy legalábbis időről időre visszaköltözöm beléje, megbékélek vele. A „rózsa az rózsa az rózsa" mintájára mondhatnám: „a vers az való­ság a valóság az vers a vers az valóság".

(2004. április, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)