Nagy Gáspár

Életrajz

Nagy Gáspár (Bérbaltavár, 1949. május 4. – Budapest, 2007. január 3.) egy Vas megyei kis faluban született Nagy Gáspár és Kelemen Erzsébet egyetlen gyermekeként. Minden ősét földművesnek tudta. Gyermekkorának két meghatározó élményköre a paraszti élet és a kereszténység volt. De már kisgyerekként találkozott 1956 élményével is. A forradalom leverése idején náluk is megszálltak Nyugatra menekülő forradalmár diákok. Tőlük hallotta először a forradalom valóságos történetét. 1958 júniusában pedig látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta a kivégzett miniszterelnököt.

Első verseit általános iskolai tanítónőjének mutatta meg, de aztán évekig nem ír verseket. A bérbaltavári általános iskola elvégzése után a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja lett. Nagy élménye lett az ezeréves magyar történelem és kultúra tapintható jelenléte. 1967-ben érettségizett Pannonhalmán. Később is mindig szeretettel emlékezett pannonhalmi éveire, tanáraira és diáktársaira egyaránt.

Az érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott Szombathelyen. Ekkor kezdett el újra verseket írni. Az 1968-as esztendő reményeivel és nagy csalódásaival az írásbeli tisztázásra ösztönözte. A Jelentkezünk című szombathelyi diákperiodikában 1968 őszén már megjelentek a versei. 1968-1971-ben Szombathelyen népművelő-könyvtár szakos főiskolai hallgató volt. 1971-ben kapott diplomát. 1971-ben a Szombathelyen megjelenő Sor című antológiában is szerepelt. Bemutatkozásként írt sorai már ekkor erkölcsi és történelmi érzékenységéről és igényességéről tanúskodtak: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek."

Szombathelyi kezdő költőként ismerkedett meg a Kilencekkel. Az ő segítségükkel talált rá mestereire: Nagy Lászlóra, Kormos Istvánra, Weöres Sándorra, később Jékely Zoltánra és Pilinszky Jánosra.

Világszemléletének alakulásában fontos szerepe volt 1968-nak. A Prágai Tavasz letörése jegyezte el a történelemmel. A politikai rendőrség is ekkor írta róla az első jelentéseket. Aztán egészen 1989-ig minden lépését számon tartották.

1971-től Budapesten könyvtárosként dolgozott előbb rövid ideig a Zrínyi Katonai Műszaki Főiskolán, majd a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtáraiban, 1974–75-ben pedig a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában. 1972–75 között esztétikai tanulmányokat folytatott.

1974-ben megnősült, felesége Szabó Márta. Három gyermekük született: Réka (1975), Áron (1979) és Rita (1982).

Kormos István 1973 októberében - költészetének lényeges vonásait pontosan jelző bevezetővel - mutatta be Nagy Gáspárt az Élet és Irodalomban. Ő adta ki első kötetét is 1975-ben a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. 1976-ban pedig meghívta szerkesztőnek a Móra Kiadóhoz. 1976–1980 között dolgozott a Móra Kiadóban. A magyar és világirodalom nagy területeit járta be a Gyöngyszem-sorozat darabjainak összeállításakor, majd elődei és kortársai köteteinek a szerkesztésekor. Néhány év alatt közel száz könyv szerkesztésében vett részt.

1981-től 1985-ig a Magyar Írók Szövetségének titkára. Az írószövetség a nyolcvanas évek elején a szellemi szabadságért való küzdelem legfontosabb szervezete volt. A választmány ülései a politikai hatalom és az írók ütközésének a fórumává lettek. Ezeknek a küzdelmeknek Nagy Gáspár az egyik legaktívabb résztvevője volt. E négy esztendőt később is élete legizgalmasabb, legtevékenyebb periódusának tartotta: „1981–86 között az irodalom és az irodalmi élet e szövetségi keretben a rendszerváltás kísérleti műhelye lett."

1985-től két évtizeden keresztül a Bethlen Alapítvány titkári feladatait is ellátta. Ez a közadakozásból a nemzet javára létrehozott és fenntartott alapítvány Bethlen Gábor szellemében erősíti az összmagyarság szellemi összetartozását, anyanyelvének és történelmi hagyományainak ápolását.

Nagy Gáspár 1985 márciusáig dolgozott írószövetségi titkárként. Ekkor kellett távoznia a Nagy Imréről az Új Forrás 1984/5-ös számában megjelentetett Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt, melyben Nagy Imre tisztességes eltemetéséért és gyilkosainak néven nevezéséért emelt szót. 1986 júniusában pedig a Tiszatáj szerkesztőségét váltották le A Fiú naplójából című verse miatt. Ez a verse tiltakozott a forradalom elárulása ellen, s felmondta az értelmiség és a hatalom 1956 után kötött kompromisszumát.

1988-ban az - évtizednyi próbálkozás után végre engedélyezett – első független folyóirat, a Hitel szerkesztője lett. Ez a folyóirat volt az első legálisan engedélyezett ellenzéki publikációs fórum. Nagy Gáspár 2004-ig dolgozott a Hitel szerkesztőségében. 2004-től a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette.

Írószövetségi könyvtárosként, kiadói szerkesztőként, majd írószövetségi titkárként, azután pedig a Bethlen Gábor Alapítvány titkáraként és a Hitel egyik szerkesztőjeként, majd a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőjeként szinte minden élő magyar írót személyesen is megismert, gazdag külföldi kapcsolatokat is ápolt.

A nyolcvanas évek közepén megjelent „rendszerváltó" versei és folyamatos ellenzéki magatartása miatt az 1989 előtti politikai hatalom az egyik főellenségének tekintette.

Ő pedig személyes feladatának érezte a diktatúra elleni küzdelmet. Nyíltan szót emelt a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett "ötvenhat", „október" és „hatvannyolc". A magyarországi rendszerváltozás folyamatának érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt.

Költészete a tragikum és irónia, a megrendültség és az ítélkező játék különleges szintézise. Lírai személyiségének erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják érvényességüket. Költői látásmódja a magyar líra metaforikus hagyományához kapcsolódik, de koranalízisét sokszor játékosan, a posztmodern számos elemét is kamatoztatva végzi. Egyéni szóösszetételei, gazdag jelentésű intertextuális játékai, szállóigévé vált tömör ítéletei egyszerre tanúsítják erkölcsi igényességét és szemléleti nyitottságát.

Verseiben a politikai és morális ítélet az esztétikai érték részévé tud válni. Költői világának belső biztonsága, szinte szakrális nyugalma van, miközben érzékeny látleletet készített a diktatúrától és készít a rendszerváltás bonyolult jelenségéről éppúgy, mint a személyiség „egyenes testtartásá"-nak igényéről.

Az összetett esztétikai minőség és etikai szigorúság mellett külön értéke művészetének a folyamatos cselekvő történelmi jelenlét, az emberi sors és benne a magyarság élete alakulásának éber figyelése és megítélése, tanúskodás a háttérbe szorított értékek mellett, az intenzív szellemi tájékozódás, a példaszerű nyitottság.

Verseiben egy szakrális tisztaságú és az etikus magatartást minden körülmények között vállaló költő ítéli meg a kort, amelyben él. Különlegesen gazdag magyar költői hagyományt mozgósít, nagyon sok elődjét és pályatársát szólítja meg verseiben, hogy a szellem és erkölcs tiszta értékeinek tábort szervezzen. Esszéinek közel ezer lapot kitevő két kötete is a szakmai tájékozottság, érzékenység és a közösségragasztó figyelem példaszerű találkozása.

A rendszerváltás előtt Nagy Gáspár költészete beszélt legnyíltabban a kommunista diktatúra bűneiről. Költészete nyílt szembenállás volt a diktatúrával, leleplezte annak módszereit és cselekedeteit. Aztán regisztrálta a rendszerváltás örömét, majd azonnal szót emelt visszásságai, felemássága miatt. Nagy erkölcsi felelősséggel szólt a rendszerváltozás folyamatában megmutatkozó színváltásokról, árulásokról, elvtelen helyezkedésekről.

Költészetének szakrális motívumkincse erősíti föl erkölcsi ítélkezését. Versbeszéde a posztmodern számos elemét is kamatoztatja a költői ítélkezésben. Másrészt viszont van költészetének egy olyan belső, szakrális magja, amelyik a mély keresztény hit őszinte megvallása. Ez a hit ösztönzi és bátorítja arra, hogy néven nevezze a társadalmi és erkölcsi bajokat.

Gazdag hagyományt társít posztmodern elemeket is kamatoztató, groteszk és ironikus szemlélettel. Költészete példa arra, hogy a nyitott, sokféle hagyományt és szemléleti irányt hasznosító költői szintézis ma is lehetséges. Művészete hiteles és érvényes megújítása a magyar irodalom közösségi felelősségtől, cselekvő történelmi jelenlétről mindenkor tanúságot tevő fő vonulatának.

Művészete nemcsak gazdag magyar irodalmi hagyományt újít meg, hanem belső igényből kapcsolódik Közép-Kelet-Európa népeinek irodalmához is. Számtalan kortársával folytat művészi párbeszédet verseiben és prózai írásaiban egyaránt.

Milan Kundera közvetlen ösztönzését is kamatoztató prózakötetének darabjai főként az 1968-as csehszlovákiai események szemléletformáló élményét és hatását mutatják be.

Zónaidő című - tematikusan válogatott verseket, fordításokat, esszéket, interjúkat tartalmazó – „közép-európai napló"-ja pedig arról szól, hogy miféle jelenségekkel kényszeríti szembesülni a költőt a közép-európai „zónaidő". Bemutatja kapcsolatait Közép-Európa művészeivel. Azok az ő szellemi társai, akikben minden körülmények között élt a „szabadság szerelme", „a szembenézés bátorsága", az „egyenes testtartás" igénye. Különösen fontos számára Milan Kundera és Zbigniew Herbert szemlélettágító, ösztönző, bátorító hatása.

Meggyőződése volt az, hogy Közép-Kelet-Európa népeinek együttélése csak akkor lehet emberi minőségű, ha a legjobb művészek is példát mutatnak ebben. Művészetében rendkívül gazdag közép-kelet-európai szellemi kapcsolatok élnek. Még akkor kezdte a szövetségkeresést ezekkel a művészekkel, amikor a kapcsolatkeresés, kapcsolat-vállalás nagy politikai bátorságnak is minősült. A rendszerváltás folyamatában a közép-kelet-európai szellemi szövetségek vállalása a közös szabadságigény kinyilvánítása is volt. Szövetségkötései éppolyan nyílt szembeszegülést jelentettek a kommunista diktatúrával, mint a levert magyar forradalom szellemének az ébrentartása.

Művészetében egyre erősebb hangsúlyt kapott a lét szakrális tartománya. Művészetének belső rendjében a végső igazságtevés transzcendens bizonyosságként jelenik meg.

Az életrajzot összeállította: Görömbei András [2006]

_______________________________

Interjú

Ameddig temetetlen holtak lesznek... Nagy Gáspárral beszélget Szakolczay Lajos

Bár három és fél évtizede jó barátom, alig tudunk találkozni. Örökösen rohan. Felolvasóestje van, kiállítást nyit meg, s minthogy a közügy szolgálatosa, Sepsiszentgyörgytől New Yorkig és Vajától Prágáig mindenütt ott van, ahol (legalábbis képzelme szerint) tud valamit a haza érdekében mozdítani.

Megszállott. Aki azt hiszi, hogy az erkölcs kardnál is élesebb kard, s hogy jó szóval, a példa erejű, munkában önmagát sem kímélő önfeláldozással megváltoznak dolgaink. Illyés Gyulára mosolyintva a magyarság-ügy (az elöregedett, gyorsan fogyatkozó nemzet, a hitét vesztett vagy legalábbis odahagyni látszó magyarság) egyik képviselőjének gondolja magát, holott csak költő.

Költő, aki minden erőfeszítése ellenére sem tud szembefordulni – ha igen, szinte hatás nélkül – a politika sokszor nemtelen, csiki-csuki játékával; nem tudja kifényesíteni a diktátum erejével elrozsdásított történelmünket (Trianon); és nincsen hatalma a világot vesztébe hajtó – mindez a béke, a demokrácia nevében történik – hatalmasságok fölött.

Egyvalamiben azonban hatalmas – hitében. Hogy az a hajlék – hajlék a léleknek – fölépíthető. Kós Károly-i a szándéka: a romolhatatlan kő erejével hasson a szó is! Persze az íróra és a költőre már régen nem hallgatnak. A sikerült vers kiváltotta érzületet lassan pótolni fogja a guruló forint. S az irodalmi értéket meg a besúgók, ügynökök szélkakashadjáratának a blablája.

Nagy Gáspár, egyike a többszörösen megfigyelteknek, mégsem szomorú. Hogy mi táplálja derűjét, magam sem tudom. Talán attól gazdag, hogy minden – akár az övével ellentétes oldalról jövő – értéket be tud fogadni. Csak legyen mögötte erkölcs, hit, meggyőződés, az esztétikum igazsága. Együtt vagyunk gazdagok, hirdeti. S kiváltképp azt, hogy temetetlen holtak ne maradjanak mögöttünk.

Kezdjük a kezdeteknél! Az épület alapja (próza-vers), jól látható, az önéletrajziság. Tehát induljunk Bérbaltavárról, akár a nagyapától, a paraszti ősöktől! Mit kaptál a szülői háztól?

Valóban az ember életének későbbi mozzanatait a szülőház határozza meg. Én a kis nyugat-dunántúli faluban, Bérbaltaváron olyan paraszti közösségbe születtem bele, ahol a kimondott szónak hitele volt. A katolikus, mélyen vallásos család azokban a nehéz időkben, az ötvenes években is gyakorolta hitét, amikor vérrel-vassal irtották az ilyesféle „eltévelyedőket". Nekem egy életen keresztül meghatározó élmény volt ez a következetesség. S ha belegondolok, nagyon nehéz – talán nem is lehet – visszaadni azokat az ajándékokat, amiket a szüleimtől, s méginkább nagyszüleimtől kaptam. A paraszti világ, amelyben éltünk, az ország nehézségeit ugyancsak tükrözte. S ezt a kisgyerek jól látta, s amennyire tudta, meg is szenvedte. Ám ezt a cudar időszakot nekem mégis csodálatossá varázsolta anyai nagyanyám kedélye és hite. Feledtetve a kinti, ún. társadalmi valóság zordságát nagyanyám mesékre, versekre, imádságokra tanított. Elsősorban neki köszönhető – mindmáig hálával gondolok rá –, hogy boldog gyermekkorom volt. Esténként, amikor még nem jöttek haza a felnőttek, mert éppen a betakarítást végezték, kinyitotta a sparherd-ajtót – villany akkoriban még nem volt nálunk –, és ahogyan a parázs kiviláglott, elkezdett énekelni. Nagyon szép, s kiváltképp különleges Mária-énekeket tudott, amelyeket saját ízlése és hajlama szerint továbbszínezett. Vagyis keverte a faluban ismeretes énekekkel. (Variációi egyetlen ima- vagy énekeskönyvben sem találhatók meg.) Aztán egyszercsak áttért a betyártörténetekre. És az állatokról, a kiscsikóról, a kismalacról is sokat mesélt. Mindenről, ami a kisgyereket foglalkoztatta. Minthogy az állatok (az istálló, az ól) közelében nőttem föl, nem volt idegen, sőt esemény volt számomra egy kisborjú, egy kiscsikó születése. Tehát nagymama volt az első tanítóm, ő nyitotta rá szememet a ház körüli világ s a hite szerinti égi valóság dolgaira.

Viszont családunk másik ágát is meg kell említenem. Nagyapámat, akit szintén Gáspárnak hívtak. Híres ember volt. Nagytilaji nagyapámat a falu Vas megye legdélibb szegletében van – a környező falvakban is jól ismerték. Miért? Mert szellemes, élvezetes vőfélynótákat és különféle rigmusokat tudott fabrikálni. És ezeket a megfelelő alkalmakkor bátran, nem kis humorral, elő is adta. Az élete úgy telt, hogy végezte a kemény paraszti munkát – abból is a számára a legkedvesebbet, vagyis a szőlőhegyen dolgozott: kapált, permetezett, kaszálta a füvet, s ha arra járó jó komáját meglátta, sose mulasztotta el, hogy behívja a pitarba, nem másért, mint hogy egy-egy pohár bort legurítsanak a torkukon –, s közben készült a következő lagzi rigmusaira. Úgy hajlította a szót, hogy a násznép mindenkoron jól szórakozzék.

Sohasem írta le a „verseit", hanem az új helyzethez igazodó részt gondolatban a régihez (a stabil alapszöveghez) passzította. Vásárokra járó ember lévén – Zalaegerszegen, Szombathelyen és Vasváron is megfordult – könnyen hozzájuthatott egy-két, lakodalmi rigmusokat, köszöntőket tartalmazó könyvhöz. Azokból képezte magát. Sőt belőlük, meséikből formálta még színesebbé különben sem szürke világát. Nagyapámat a mai napig úgy emlegetik a faluban, hogy „ehhez és ahhoz az ételhez milyen jó verseket talált ki". Gyerekként jó pár lakodalomban én is részt vettem – még a nyolcvanadik éve felé járva is szórakoztatta közönségét –, és meggyőződhettem különleges, csodaszámba menő képességeiről. Mindmáig előttem táncos kedve, jó hangja, és az a feledhetetlen légkör, amit mondókáival, pajkos kiszólásaival az asztal köré varázsolt.

Amikor azon meditálok, hogyan is kerültem ebbe a „szakmába" – ti. miképp is lettem, milyen indíttatásból költő –, nagyanyámhoz és nagyapámhoz vezetnek a szálak. Tőlük alighanem sokat örököltem.

De nem a vidámságot, az nem nagyon érződik ki verseidből. Miért is érződnék, hiszen alapjában véve drámai alkat vagy. Mindazok ellenére mondom ezt, hogy tudom: az idők folyamán egyre inkább megérintett valamilyen ironikus-filozofikus, a groteszknek is létjogot követelő látásmód.

Drámai alkat volnék? Nem tudom. Lehet. Bár a gyerekkor nyomasztó légkörét a család – elsőbben is mesemondó nagyanyám és vőfélynótákat fabrikáló nagyapám – feledtetni igyekezett velem, de a gyerek idegrendszerébe egy életre elraktározódtak azok a félelmek, amelyek később , az idő előrehaladtával kisebbedtek, de teljesen nem szűntek meg. Mert azt, hogy jönnek a végrehajtók, a padláslesöprők, hogy a gabonát a cséplés után azonnal vinni kell a Futurába, hogy keresztanyámmal – nekem könnyű dolgom volt a karjában – micsoda sort kellett kiállnunk, hogy – jegyre! – egy darabka kenyeret kaphassunk – és még hosszan sorolhatnám az ötvenes évekbeli megpróbáltatásokat –, máig fölsejlenek bennem. Vgayis a kemény idők nem múltak el nyomtalanul.

Gyerekkori szomorúságomnak dokumentuma is van: első versem, amely '59 vagy '60 táján született. Felső tagozatos lehettem, talán ötödikes. Halottak napján kimentünk a bérbaltavári és a nagytilaji temetőbe, őseim nyughelyére, s alig tudtam ide-oda kapkodni a fejemet, amikor nagyanyám és keresztanyám az egyik és a másik keresztre mutatva azt mondta: "ez is a mi rokonunk, az is a mi rokonunk". Szitált a hó, én gyertyákat gyújtottam ügyetlenül, ezért összefaggyúztam a kabátomat, meg is szidtak érte. Rengeteg sírhoz kellett odamennünk, a krizantémok elfagytak arra a reggelre, anyám mérgelődött. Ez volt az a temetői hangulat, ami megcsapott engem. Az elmúlás foglalkoztatott, erről írtam a verset. És megmutattam a tanár néninek, Gyulay Lajosnénak. Tetszett neki, de mégis azt mondta: "Kisfiam, írjál majd vidámabbat is!" Még eggyel próbálkoztam, de az is szomorúra sikeredett. "Filozofikusra". Pedig az ismert Petőfi-vers – Itt van az ősz, itt van újra... – mintájára született.Néztem az elúszó ökörnyálat, és bánkódtam. A tanár néni ezt is megdicsérte, de megintcsak megkérdezte: „mért vagy szomorú, mert kezdődik az iskola?". „Nem, csak úgy általában – feleltem –, mert szomorú a világ."

S ezúttal is vidámabb vers írására biztatott. Ez volt az én általános iskolás „költőségem".

Koravén gyerek voltál?

Lehet, hiszen egyedüli gyerek voltam. Borzasztóan fájt, hogy nincs testvérem. Szüleim már elég idősek voltak – anyám a 40., édesapám a 45. évében járt –, amikor születtem. Apám nem sokkal azelőtt jött haza a frontról. (1948-ban házasodtak öszsze, világrajövetelem előtt egy évvel.) Anyám a hosszú vajúdáskor rettenetesen szenvedett, a bába később föl is emlegette: majdnem belehalt anyád a szülésbe. Szomorúságomnak az is oka lehetett, hogy nem a szüleim foglalkoztak velem – ők a nyolc holdat művelték, házat építettek s egyebekben szorgoskodtak –, hanem a már említett anyai nagyanyám, aki akkor már idős asszony volt. És anyám húgai forgolódtak körülöttem, többet mint édesanyám. Mivel idősebb emberek neveltek, és nem voltak körülöttem gyerekek, kimondhatatlanul vágytam arra, hogy pajtásaim legyenek. Ha alkalom nyílt rá, többször megszöktem otthonról, hogy átmehessek az ötödik szomszédba a gyerekekhez. Szinte naponta mondtam magam elé: milyen jó annak, akinek öt-hat testvére van.

A családi indíttatás, a szülői ház légköre nyilván meghatározta, hogy Pannonhalmára kerültél középiskolába.

Igen. Mint már említettem, családunkban a hit és a vallás körül forgott szinte minden. Templomba jártunk – az általános iskolában mindig is hittanos voltam –, s én szívesen ministráltam. Ezért nem volt véletlen, hogy keresztanyámban egyszer fölrémlett: talán pap is lehetne belőlem. Hogy sorsom felől ki döntött, máig sem tudom. Valószínűleg keresztanyám – anyám húga, Kelemen Rózsa – gondolta ki, hogy nekem valamiféle jó helyre, internátusba kellene mennem. A helyi plébános ajánlásával 1963-ban – keresztanyám is velem vonatozott – elutaztunk Szent Márton hegyéhez, vagyis Pannonhalmára. Átmentünk a Bakonyon és a Cuha völgyén. Még ma is előttem van az a kisdiák, aki megáll a pannonhalmi állomáson, és fölnéz arra a hatalmas (akkor legalábbis annak tűnő) löszhegyre – fölénk magasodott a kolostor és a gimnázium épülete –, életének egyik fontos terepére. Jó másfél kilométeres gyalogút végén – olyan volt nekem akkor az a túra mintha az Ararátot másztam volna meg – végre föltűnt a vágyva vágyott cél. Megérkeztünk.

Az irodalomtanárod szigorúsága viszont ott egy kissé visszafogta költői hajlamodat. Nem nagyon mertél versírással foglalatoskodni.

Mertem, csak nagyon hamar eldugtam a kész verset. Akárhogy is van, Pannonhalmán a többiekkel szemben – közülük jópáran komoly családi könyvtárat tudhattak maguk mögött – nekem irtózatos műveltségi hátrányom volt. Bérbaltavári házunkban – honnan, honnan nem – mindössze a Jókai- és a Krúdy-sorozat bizonyos kötetei díszelegtek a polcon. Sokat lapozgattam őket, de nem értettem belőlük semmit. Annál nagyobb örömmel vetettem rá magamat a karácsonyra és különféle ünnepekre kapott könyvekre. Az olvasás élménye tehát már otthon megfogott, s a könyvek iránti éhségem Pannonhalmán egyre nőtt. Szerencsére volt mit birtokba venni, hiszen Szent Márton hegye a magyar kultúra fellegvára is. „Vagy megszoksz vagy megszöksz" – hirdették a szigorú arcok, és a nem mindig néma ajkak. Forrai Botond osztályfőnököm szintén a hirdetők közé tartozott. Szeme villanásával nemcsak a tanulás légkörét határozta meg, hanem egyenesen ránk borította – iszonytató súly – a kövekbe épített magyar kultúrát és művelődéstörténetet is. A földrajz- és a fizikatanár is arról regélt,hogy Pannonhalma milyen fontos szerepet játszott a magyarság életében, hiszen Géza fejedelem építtette az altemplomot, s fia – a későbbi Szent István – a monostort. Ismernünk kellett mindent: a történelmet (azon belül a hely történelmét is), az építészeti stílusokat, a fóliánsok rejtette üzenetét. Hiába jöttem a falusi iskolából kitűnő bizonyítvánnyal, ebben a gimnáziumban – amelynek a követelményei országosan is a legmagasabbak voltak – igencsak tanulni kellett.

És meddig szunnyadott benned a költő?

Talán másodikos lehettem, amikor az önképzőkörben valami versfélét fabrikáltam. Sulyok Efrém tanár úr megnézte – aki szigorú magyartanár volt, rengeteg memoritert kellett tudnunk –, és halk finomsággal megjegyezte: „talán ez mégsem Arany János, vagy Berzsenyi". (Berzsenyi, Arany, Babits volt a kedvence.) Ezzel eléggé kedvemet szegte. Bár továbbra is eljártam az önképzőkörbe – amelyet nem ő vezetett –, de valahogyan elment a kedvem az egésztől. „Fiam, inkább a memoritereket – Berzsenyi Fohászkodását és Arany János A walesi bárdok című versét – vésd az agyadba, minthogy ilyesmikkel foglalkozzál!" Értettem a szót, és a tollam kupakját keményen és dacosan „bekattintottam". S azt követőleg nem írtam többé verset. Jó magyaros lévén viszont a tanár úrral egyszer-kétszer ellenkezni mertem. A fantáziakészség, amit nagymamától örököltem – jóllehet bonyodalmat okozott már az általános iskolában is – bennem élt. S ez a valóságtól való elrugaszkodás –jobban ki tudtam színezni a történetet, mint a többiek – különösen a dolgozatíráskor jött elő belőlem. A tanár úr ugyan ötöst adott az irományomra, de mindig kipécézte azt a helyet, ahol elrugaszkodtam a realitástól. Mindig, minden alkalommal – bár finoman érzékeltette velem, tudja, hogy továbbra is írok verset, vagyis „szállok" – vissza akart hozni a földre. Neki egyetlen volt a fontos: hogy jól érettségizzünk. Szigorúan és pedánsan adta elő a tananyagot – az egyetemen Horváth János tanítványa volt, rendszerező elme –, de az irodalmat az alkotó oldaláról istenigazából nem kedvelte.

A magyar irodalomból is azokat a költőket szerette, akik az ő hitével egybevágó verseket írtak, vagy életük nem mutatott túlságosan nagy kilengést. Szóval Ady Endre, Csokonai és Petőfi nem volt annyira a szíve csücske.

Mindezek ellenére a négy évet a magyar irodalom szeretetében töltöttem. A gimnázium és az apátság főkönyvtárából – ez utóbbiban minden folyóirat megvolt – annyi kincset hoztam magammal, hogy életem végéig elég, ha időnkét fölfrissítem.

Volt-e különleges kalandod a betűvel?

Volt. Nem is akármilyen. A hatvanas évek közepén egyszer csak betegszobába vonultam, hogy Nagy László akkor megjelent hatalmas kötetét, az Arccal a tengernek címűt elolvashassam. Nem is kellett szimulálnom. Nem ettem krétát, és mégis – talán a versek elképzelte élménytől? – belázasodtam. Végre egy igazi költő, aki nagyjából arról a tájékról való, ahonnan én. Értem, ahogyan beszél a füvekhez, az állatokhoz, a világmindenséghez. Ez az én világom, és mindezt egy mai magyar költő tárja elém. Akiről a gimnáziumban nem tanultunk, akinek a nevét csak fölsorolásból ismertük. A Nagy László-élmény rámzuhant. Ezt is Pannonhalmától kaptam.

És a saját vers?

A tanár úr különösebben nem bátorított később sem. De nem is bánom, mert kaptam egy fojtást. Ha akkor elkezdek folyamatosan írni, lehet, hogy elhagyván Pannonhalmát, a hatvanas évek végén nem törtek volna föl belőlem lávaszerűen a versek. Ha ott kiírom magam, lehetséges, hogy egyszer és mindenkorra be is fejeztem volna a pályát.

A költő tehát a szombathelyi főiskolán kezdett igazán lábra kapni?

Még korábban. Minthogy Pannonhalmán végeztem a középiskolát, első nekifutásra nem vettek föl sem az egyetemre, sem a főiskolára. Egy évet ki kellett hagynom. Az egyetem humán szakára nem (vagy nem nagyon) vettek föl pannonhalmi diákot. Ennek több oka volt. Nem szükséges ecsetelni. Például nem segített a Baradla-barlangban történt baleset sem, (meghalt két osztálytársam).

A felvételin mindenkitől azt kérdezték, miképp, hogyan? S e körül faggatóztak.

Szombathelyre kerülvén is ki kellett várnom azt az egy évet, amíg főiskolai hallgatónak mondhattam magamat. Segédmunkáskodtam. Életem legnehezebb szakasza volt ez: 800 Ft-os keresetért tricikliztem a Röviköt nevű cégnél, albérletben laktam. Ugyanakkor – bármilyen furcsa – fiatalságomlegszebb éveit is éltem. Nem kis örömet jelentettek a '67-es, '68-as európai diáklázadások – a triciklin ennek jegyében is kinyújthattam a gerincemet –, de a '68-as – testvéri – csehszlovákiai bevonulás a szégyen szégyene volt. Valamicskét örültem, sokat bánkódtam, ugyanakkor tökéletesen reménytelennek látszott az életem. Ugyan volt egy pecsétes papírom arról, hogy '68 őszén elkezdhetem főiskolai tanulmányaimat. De ez sem biztos, ha nem szerzek úgymond a termelőmunkából egy ajánlást. Mintha a jeles érettségi és a felvételi vizsgán való jó szereplés semmit sem számítana.

Ebben a reménytelen helyzetben, egy kattogó gázóra mellett a szombathelyi albérletemben (ahol rajtam kívül még két fiú lakott), este 11 és éjjel 2 között elkezdtem verseket írni. S ezekből küldtem jövendő főiskolám lapjába, a Jelentkezünkbe, és az Életünkbe, ahol Palkó István, Weöres Sándor kiváló barátja volt a főszerkesztő. (Az Életünk az idő tájt évente négyszer jelent meg.) Itt publikáltam először – a hatvanas évek végét írtuk –, párhuzamosan az említett diáklappal. Ez utóbbiban már olyan költők mocorogtak előttem, mint Botár Attila vagy Patka (később Széki Patka) László. Maguk közé fogadtak.

A triciklis életszakaszodat egy realista, ám sok szürreális elemet hordozó szépprózai műben írtad meg – később még szó lesz róla –, de engemet most sokkal inkább izgat költészeted alakulása. A Sor (1971) című antológiában megjelent fél tucat vers volt az igazi bemutatkozásod?

Ilyen súllyal – pontosabban hét vers közlésével – igen. A Sorban – Fiatal vasi költők antológiája – azokat a költőket gyűjtötték össze, akik többnyire főiskolások lévén a diáklapban vagy itt-ott már megjelentek. Az antológiához szegény Takács Imre írt bevezetőt, aki Rábasömjénből származott. Akkor épp Székesfehérvárott élt, onnan utazgatott hozzánk, hogy babusgassa verseinket.

Több mint három évtizeddel ezelőtti időkről van szó. Gyakorlatilag mi is akkor találkoztunk először a Gorkij Könyvtárban, ahová téged gyakorlatra küldtek.

Szombathelyen én népművelés–könyvtár szakra jártam, és volt egy fél évünk, amelyet gyakorlatként kellett eltölteni. Talán Kiss Gyula tanár úrnak volt valami ismerettsége a Gorkij Könyvtárban, s jómagam az ő révén kerültem oda. 1971-ben lehetett mindez.

Pontosan. Honnan tudom? A Sort nekem 1971. október 2-án dedikáltad. De térjünk vissza a fősodorhoz! Az irodalomkritika a pályakezdésedet ért hatásokat vizsgálva általában négy költő nevét említi: Nagy Lászlóét, Kormos Istvánét, Jékely Zoltánét és Pilinszky Jánosét. Ebben az az érdekes, hogy más-más irányultságú és költészetfölfogású lírikusok egyaránt megérintettek. Nagy László és a versfilozófiára nézvést vele tökéletesen szemben álló Pilinszky János nálad hogyan találkozott?

Nagy László költészetét, mint mondtam, középiskolásként ismertem meg. Kormos Istvánról, a felnőtteknek (is) író költőről Nagy Lászlótól hallottam először. Az Élet és Irodalom hajdani, Alpári Gyula utcai szerkesztőségében – a házat rég fölrobbantották, helyén ma egy elegáns épület áll – beszélt nekem Kormos lírájáról. Épp akkor jelent meg – és szenzációszámba ment – a Szegény Yorick, Kormos régen várt verseskönyve. Én, bevallom, a költőt addig csupán a Vackor-mesékből ismertem. Nagy László dicsérete annyira fölkeltette az érdeklődésemet, hogy a könyvet azonnal megvásároltam. Elbűvölt. Az is imponált nekem, hogy Kormos dunántúli, pontosabban mosonszentmiklósi születésű. De méginkább tetszett versének nyelvezete.

A népi szürrealizmussal beoltott versbeszéd ez…

Igen. Egy oldottabb, játékosabb nyelv – szavainak derűje van –, ami engem akkor nagyon-nagyon szíven ütött. És különösen Kormos bolyongásai izgattak, ahogyan eljutott a normandiai partokig. Mi mindent tudott a verssel! Nála a népi szürrealizmus meseszerű elemekkel keveredett, s különös, ritka, tájjellegű vagy az archaikumból vett szavai francia helység- és folyónevekkel, katedrálisok neveivel. S egészen nagyszerű, ahogyan behozza azokat a távoli világokat, amelyek nekem akkor újdonságként hatottak. Csak ismételni tudom, költészete nagyon elbűvölt. Szerencsére hamarost személyesen is találkoztunk. Az ÉS szerkesztőségében – Nagy Lászlóra várván – egyszerűen leszólított. A sötét folyosón jókorát beszélgettünk, és utána elkísértette magát a Móra Kiadóig, amely a New York-palotában székelt. Útközben többször is megálltunk valamely vendéglátóipari egységnél, magyarán kocsmánál, és kivallatott. Az életemről, tanulmányaimról, a sporthoz és a nőkhöz való viszonyomról stb. És én szívesen meséltem. Hogyne meséltem volna, hiszen valódi életnagyságában állt előttem az a csodált-irigyelt költő, aki felől röviddel azelőtt hallottam. Hogy a Szegény Yorick megjelenése a

magyar költészet kivételes ünnepe volt, azt Nagy Lászlótól tudom. Hogy versbeszéde páratlan e hazában, szintén tőle. Azokat a különös ízeket, amelyeket Nagy Lászlónál nem fedezhettem föl, épp Kormosnál találtam meg. Szeretem az irodalmat úgy olvasni, hogy az ízlésemtől különböző irányzatokban is föllelhessem az értéket. Legyen az magyar vagy világirodalom. Mert amit az ember maga tud, az sosem olyan izgalmas, mint azokról az idegen világokról való híradás, amelyet ő nem – vagy kevésbé – ismer.

Kormos István, ideértve sokirányú tájékozódását is, előtted nyilván példa volt.

Példa arra is – amikor odahívott a Móra Kiadóhoz maga mellé szerkesztő-bojtárnak, tapasztaltam –, hogy a nyitottság, más szóval: a tágasság iskolája mennyire fontos.

És Jékely Zoltán?

Róla is Kormostól hallottam először. A hatvanas évek végén a világ – éppen az előttetek járók nyomán és a ti „fölvilágosító" szavaitok jóvoltából – egyszer csak kinyílt előttem. Rácsodálkozhattam a tényre: a magyar irodalom nemcsak ezen a leszűkített, Trianon által megcsonkolt 93 ezer négyzetkilométeren létezik, hanem az elszakított területeken is. Amikor a megismerkedésünk után elmentünk abba a vásárcsarnoki büfébe, ha jól emlékszem, akkor te nekem Gy. Szabó Béláról, a kolozsvári fametszőről és az erdélyi írókról kezdtél mesélni…

Bár te próbálsz megfeledkezni első találkozásunkról, hadd idézzem még egyszer a hajdani ismerkedést! Amikor a Gorkij Könyvtár olvasótermében elolvastam az általad mutatott verseket, rögvest megjegyeztem: „Uram, maga költő!". És hamarost elindultunk a Molnár utcán a Vásárcsarnok felé – 10-15 deka főtt kolbászra hívtalak meg (pult előtt állva ettünk) – hogy ezzel is szentesítsük az aktust.

Dehogyis feledkeztem meg erről. Csak valahogyan az az emlék volt erősebb bennem, hogy te már az idő tájt is a határon túli irodalommal foglalkoztál, s kezedben lobogtattad az Utunkat és az Igaz Szót. És azt mondtad nekem, létezik olyan író, mint Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Szilágyi István… Én ezután szisztematikusan elkezdtem magamnak fölfedezni a magyar irodalmat azokon a területeken – legtöbbször hátizsákkal járva Erdélyt –, ahol talán szebben fújták a sípot, mint Magyarországon. Vándorlásaim során természetesen szert tettem barátokra, ismerősökre is. Nemkülönben velünk rokon szemléletű írókra-költőkre, hogy csak a sepsiszentgyörgyi Kapuállító című antológia szerzőit említsem.

Viszont olyan költőt, aki onnan szakadt ki, és Magyarországon él, Jékely Zoltán előtt nem ismertem.

A Kormos által nagyon kedvelt három-négy költő között Jékely neve mindig szerepelt. Annyira fölcsigázta a fantáziámat, hogy rávetettem magam a könyveire. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó formaművész sorsa is érdekes volt – miként került át Magyarországra, s egy rövid időre vissza Erdélybe –, de méginkább versei bűvöltek el. Már a koraiak (Éjszakák) is. Hogy a határon túli magyar irodalomnak mi az értéke, azt Jékely koncentráltan mutatta meg. Épp az az itthon élő író, aki Trianon után családjával együtt jött át Magyarországra. És itt vált tagjává annak a nemzedéknek – közülük talán elég csak Weöres Sándort említeni –, amely a huszadik századi magyar irodalom egyik legbecsesebb vonulata.

Jékely egy rövid időre vissza-, pontosabban hazatért…

Amikor Erdély visszakerült Magyarországhoz. De a fájdalom mindig benne volt. Sokat jártam hozzá a Frankel Leó útra, mert a Móra Kiadó szerkesztőjeként voltak közös munkáink. Tehát kis szobájában, amelyben lakott, többször megfordultam. Sohasem fogom elfelejteni: környezetében minden Erdélyt idézte. S bármiről is volt szó, az első félórában mindig otthon járt. Közben a könny csillogott a szemében. S végül mindig legyintett, ne beszéljünk róla! Mintha a szívét szaggatták volna, amikor elkezdtük A marosszentimrei templomban című versét mondani. S ugyanúgy érzett, amikor az enyedi, a kolozsvári évek felől faggattuk. Ekkor tájt jelent meg az Új Írásban az Apa-váró. Nekem a szülőföld elvesztésének s az így okozott örökös fájdalomnak két lábon járó példája volt Jékely Zoltán. Elbűvölt azzal, amit a költészetről, a műfordításról, az örömöt erező befele nyelt fájdalomról tudott. És akkor ne feledkezzünk meg krúdys novelláinak, regényeinek különös – a tájnak is érzékiséget kölcsönző – aurájáról, s arról az eleganciáról, amivel hőseinek sorsát pasztell-könnyű opál-tollal végigkísérte.

Miképp került látókörödbe Pilinszky János, aki csöppet sincs rokonságban az általad annyira szeretett nagyokkal?

Említettem már, hogy milyen vallásos családban nőttem föl. A pannonhalmi bencés gimnáziumban, ha költőre került szó – talán nem is Sulyok Efrém tanár úr, hanem más magyartanárok fölemlegetésében –, nem maradhatott ki Pilinszky neve. Budapestre kerülvén azonnal megvásároltam kapható köteteit, antikváriumban a Trapéz és korlátot, s nemsokára a Szálkák is megjelent. Az ő katolicizmusa és költészetének nyelvezete – holott biblikus műveltségem révén értettem a versek üzenetét – egészen más világban mozog, mint az enyém, a faluról jötté. Más mint Kormos, és más mint Nagy László. Közöttük sosem tettem különbséget, hogy melyikőjük áll elöl – mindnyájan elöl álltak – a sorban, de Pilinszky volt az, aki a leginkább izgatott – távolságával. Azzal, ami a versek mélyén van. Hamar megtanultam nevezetes Négysorosát: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet." Eme kútmélyből hangzó, és mégis forró hang mennyire más, mint dunántúli költő-bátyáimé!

Pilinszkyvel volt egy felejthetetlen találkozásom is, hiszen a Kondor Béla halálára írott versemet ő „szavalta be" a Vigiliába. Fölhívtam, hogy szeretném neki megmutatni az Égi megbízást. Az Új Ember szerkesztőségében találkoztunk. A vers annyira tetszett neki, mondhatnám így: megfogta, hogy azonnal átvitte Rónay Györgynek a Vigiliába. Ott meg is jelent. Ezen kívül még csak egyszer-kétszer találkoztunk. Tehát vele nem volt olyan szoros kapcsolatom, mint Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal vagy Jékelyvel, de költészete borzasztóan izgatott. Épp a kettőnk közötti különbség miatt. Szikársága, lényegre törése, hogy a szegényesnek látszó, ún. redukált nyelv mi mindenre képes… Ez foglalkoztatta fantáziámat. És föl is támadt bennem az igény, hogy a túl sok képet használó költészet helyett – persze ez csak később fogalmazódott meg bennem így – az általa fölkínált, számomra is érdekes úton tegyek lépéseket.

Láthatod, hogy mi minden formálja az ifjoncot. Költészet-ideálokból, emberi példákból rakosgatja össze azt, amire föl akar nézni. Természetesen ugyanúgy fölsorolhatnék még négy-öt költőt, akik szintén izgatnak. Számomra Illyés Gyula is nagyon fontos. Vagy Csoóri Sándor költészete. A határon túli magyar költők közül többen – Szilágyi Domokos vagy Kányádi Sándor – ugyancsak fölkeltették az érdeklődésemet. És akkor a nemzedéktársaim legjobbjairól még nem is szóltam.

Egy azonban biztos, az általad említett négy költő lírája – ahogyan egy-egy nagy versükkel rám zuhantak – fölöttébb meghatározta életemet. S ezt az élményt a személyes találkozások csak megerősítették.

A Pilinszky költészetével való ismerekedés meggyőzött-e alapállásod – vallás, istenhit, bibliai motívumok – hitelességéről, vagy pedig csak a tartást és a hanghordozást csodáltad a Harmadnaponköltőjében?

Biblikus vonzalmam, amelyet Pannonhalma csak fölerősített, a bérbaltavári otthonból, vagyis a szülőházból ered. A szakralitás felé való mozdulásom, anélkül, hogy tudtam volna róla, tehát már ott elkezdődött. Hogy a magyarságnak mit jelentett a kereszténység, ezt a család napi gyakorlata, nagyanyám egyszerű vallásossága, megannyi archaikus népéneke – Erdélyi Zsuzsannának egyszer meséltem minderről, s ha arra jár akkoriban, talán gyűjthetett is volna tőle – mind-mind kifejezte.

Pilinszky úgy – s legfőképp azzal – volt imponáló, hogy belénk égette: a hit és annak megtalálása nagy ajándék, de ugyanakkor nagy küzdelem is. A Bibliában is az első ember, a kereső ember, a tékozló fiú a megrázó példa. Fiatalember lévén – a saját életemben vizsgálódván – mindez engem is megérintett. Pilinszkyben az az utolérhetetlen, hogy a nagyon magas intellektualitást, a mélységes hitet és a bűnbánatot úgy tudta kifejezni, hogy azt – akárha a világ legtermészetesebb dolga volna – mindenki értette. (Az egyszerű, vallásos ember talán nem is tesz föl magának ilyen kérdéseket.) Minthogy verseiben a bűnös, a kétkedő, a bocsánatért esdeklő embert láttam, ez nagyon is megfelelt annak, amit én az evangéliumból, az apostolok különböző cselekedeteiből kiolvastam. Vagy Pál leveleiből, amelyek – ne feledjük – világirodalmi rangú szövegek. Pilinszky János költészete számomra nem hitre vezérlő kalauz, hanem a kétségbeesés, a bűnbeesés, az eltévelyedés utáni visszatalálás drámája.

Nem véletlen, hogy példaképei azok a klasszikusok voltak – az orosz literatúra nagyjai, s kiváltképp Dosztojevszkij –, akik műveikben a kegyelem megrendítő fontosságát hangsúlyozták.

Hallatlan, hogy Pilinszky a huszadik századi modern ember dilemmáját – aki elszakad Istentől, de vissza akar találni, hitet kapott, ám azt eltékozolta – milyen megrendítően tudta megjeleníteni. Ráadásul, minthogy egyetemes regisztereket használt, verseinek általánosabb a sugallata, mint – és itt nem teszek minőségi különbséget költő és költő között – azon poétáké, akik a történelmet vagy a nemzetet emelik versük fókuszába. Talán ennek tudható be az is, hogy költeményeit – éppen a nyelvi szegénység, illetve az általános emberit közlő (mindenkit megszólító) érvényessége miatt – különböző nyelvekre könnyebb fordítani, mint például Adyét. Mert ha a keresztről, a szögekről vagy Krisztus bármely tettéről beszélünk, ebben a nagyon elkeresztényietlenedett Európában is mindenki érti – épp a közös nevező (egy nagyon is meghatározott szimbólumvilág) révén. Örülök – még ha oly sokat nem is találkoztam vele –, hogy Pilinszky kortársa lehettem. Azt a fajta hitet és vallásosságot, amit gyerekkorom óta őrzök magamban, úgy tudta árnyalni, hogy hozzátette a kétkedést és a keresést. Feltétlen keresztény költőnek tartom, de nem kell őt – ezzel kisebbítjük – beállítani abba a sorba, amely…

Ha nem mondod ki, akkor is értjük. Pilinszkyt ne szorítsa semmilyen skatulya! Azért egyik lényeges vonására utólag figyelmeztetnék: leginkább a modern ember istenkereső hite és kételye foglalkoztatta.

Te mondtad ki pontosan. Én csak érzékeltetni akartam, hogy Pilinszkynek milyen fontos szerepe volt-van a huszadik századi, akár vallásos, akár hit nélküli, ám eltévelyedett ember magára találásában. Költészete bibliája lehet minden kereső embernek.

Érdekes, mi több, föltűnő, hogy a magyar lírában a vallás, a hit, a szakralitás kérdéseit boncolgató, ezen világok szimbólumaival ható költő többnyire nem foglalkozik közügyekkel. Olyannyira nem, hogy a politika szinte hidegen hagyja. Nálad a két irányultság megfér egymás mellett. Mindez jól látszik, ha visszakanyarodunk a szombathelyi, ún. triciklis korszakodhoz. S ezzel együtt ahhoz a '68-as – a gyalázatos csehszlovákiai bevonulásunkkal tarkított – élményhez, amelyből remek prózád, az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című kötet született. Egy helyütt azt vallod: „engem '68 vezetett el '56-hoz". Pilinszkytől most ugorjunk erre a forró, közép-európai talajra, pontosabban 1968-ra, hogy utána az 1956-os magyar forradalom következzék!

Még visszatérve a korábbiakhoz, ha szabad egy-két mondatot! Magamat figyelve rájöttem arra, hogy ez a három-négy irányból való vonzalom, indíttatás, emberi példa – az, ahogyan Nagy László és Kormos István a történelemről, a magyarságról, a szülőföldről, a tájról, Jékely az elveszettségről, a történelem szakadékaiba vetett emberről és a Trianon utáni Erdélyről, Pilinszky pedig arról beszél, hogy a mi Megváltónkat és Teremtőnket megfeszítették, ugyanakkor meg vagyunk váltva, de nekünk kényes etikai helyzetekben naponta kell döntenünk – bennem valamiként ötvöződött. A három szál, vonulat, irány kereszteződése – egymásra hatása? – pedig egy szikárabb nyelvet alakított ki. A keresztényi magatartás, a biblikusság egyáltalán nem zárja ki, hogy a történelemről, a nemzetről, vagy ha úgy tetszik, aktuális közügyekről beszéljek. (Ha Jézus Krisztus példáját nézzük: ő különös dolgokat cselekedett, csodákat vitt végbe, megbocsátó volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kemény szavakkal szóljon a kufárokhoz.) Természetesen nem Krisztusnak képzelem magamat, de az evangélium igazságát hirdetve – „mondd az igazat, akár alkalmas, akár alkalmatlan" (Szent Pál) – ki kell mondani a társadalmi gondokat, bajokat. Akár megkövezés árán is.

Most beszéljünk 1968-ról, 1956-ról és azokról a borzalmas évtizedekről, amikor besúgók hada vett körül bennünket, és próbálták megenni az életünket! (Szerencsére ez nem sikerült.)

Én 1968-ban voltam fiatal. Ifjúságomnak meghatározó élménye volt ez az időszak, ekkor zajlottak a párizsi diáktüntetések, diáklázadások. És '68-ban próbálták megreformálni – úgymond emberarcúvá tenni – a reformálhatatlan szocializmust. Több osztálytársam vonult be a Magyar Néphadsereg katonájaként a Csallóközbe. Döbbenetes élmény volt ez számomra. Szerencsém, hogy nem voltam közöttük. A tankok bementek, és „testvéri segítség" címén leverték a csehszlovák '56-ot. Valóban 1968 nyitotta ki a szememet. Uramisten, már tizenkét év telt el azóta, hogy az oroszok vérbefojtották a magyar forradalmat, s erről senki sem beszél. Hogyan is van ez? Tisztességes ember hallgat-e, bármily veszély fenyegeti, a népét ért gyalázatról? Budapestre kerülvén módszeresen elkezdtem foglalkozni '56-tal. Akkor jutottam hozzá – nem tudom, kinek a jóvoltából – az Irodalmi Újság nevezetes számához, benne Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, Németh László Emelkedő nemzete és Szabó Lőrinc Ima a jövőért című írása. A lapszámot, mint ereklyét vittem az albérletembe. S ekkor már nem annyira '68-on járt az eszem, hanem a történteken. S egyre jobban kezdtek beszivárogni az Irodalmi Újság és egyéb, tiltott nyugati lapok példányai. És kezembe kerültek – csak bámultam – Nagy Imréről szóló, tiszta írások is. Egyik első versem, az Aki állítólag – 1970-ben jelent meg – az ő alakját idézi meg; a halottat azért nem akarják eltemetni a katakombába, mert meg akarják kímélni „az utókort egy »vértanú históriától«". Akkor már egyre bizonyosabbá vált, hogy '56-ról beszélnem kell.

S közben állandóan föltolultak bennem a gyerekkori élmények. Mindaz, amit a kisgyerek egy nyugat-magyarországi faluban – családi környezetben – át tudott élni. A nyugatra szökő fiatalok – akkor még nyitva volt a határ – csak egy éjszakára szálltak meg nálunk az istállóban, a pajtában és a szalmával leterített konyhában. Nagyanyám főzött nekik vacsorát. A tizenhét-tizennyolc éves suhancok beszámolóit – történeteket a Corvin-közről, a Práter utcai harcokról – tátott szájjal hallgattam. Ezek a fiatalok egytől egyig hősök voltak előttem. Még csak alsótagozatos voltam, de rajzlapon – ölembe véve a táblát – elkezdtem rajzolgatni, bár sosem jártam a fővárosban, Budapest „térképét". Úgy, ahogyan gondoltam. „Raktam" össze az utcákat, méghozzá kíváncsisággal: a Corvin-közből hogyan lehet eljutni például a Széna térig. Aztán 1958 is előttem van, ahogyan a Vas Népében megjelent: kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama elsírta magát – „majd a Jóisten megbünteti őket" –, és apám szemében is láttam a könynyet. Később számtalanszor mondogatta, hogy mennyire bíztak Nagy Imrében, hiszen ő volt az, aki megkönynyítette sorsukat, s már nem söpörték le a padlást, mint évekkel azelőtt.

S ha Nagy Imre nem nyitja ki Recsket – ezt később tudtam meg – több százan éhen haltak volna.Pestre kerülvén – de már Szombathelyen is – kezdtem olyan emberekkel találkozni, akik részt vettek a forradalomban, csak nem beszéltek róla. Ez volt a legnagyobb amnézia: családokban úgy nőttek föl gyerekek, hogy nem tudtak közvetlen hozzátartozóik kivégzéséről vagy bebörtönzéséről. Hogy ez micsoda „takart seb" volt, hogy az 1956 utáni lefojtást valójában mindmáig nem hevertük ki, arról nem szól a fáma. S arról sem, hogy családok erkölcsi rendje ment veszendőbe. Mert milyen család az, amelyben a gyerek előtt el kellett titkolni, hogy a nagybátyját vagy akár a testvérét fölakasztották? Nálunk a faluban a forradalom alatt nem lőttek, mindössze annyi történt, hogy a párttitkár ablakát bedobták egy téglával. És elmondták a Nemzeti dalt, kétszer belesülve. Másodikosként én is tüntettem, menetelés közben azt kiabáltuk: „Békét, kenyeret, Rákosinak kötelet!" S amikor a házunk elé értünk, keresztanyám kirántott a sorból, amelyben elöl egy nyolcadikos gyerek vitte a zászlót. Ennyi volt mindössze a bébaltavári forradalmunk. Meg az, hogy keresztet tettek a címer helyére, és a tanárok elkezdtek két hétig templomba járni.

Honnan, miből merítettél bátorságot az ötvenhatos versek megírásához? Ha erkölcsi megnyilatkozásként gondoltad, segített-e ebben a vallásosságod?

Azt gondolom, igen. Pontosan a '70-es évek végére jutottam el addig, hogy nyugtázhattam: a metaforák közötti beszéd – ismertem azokat a verseket, amelyekben a költő ezzel a fogással élt – milyen fontos kifejezőeszköz. A hit kérdése? Az is hit, hogy a dolgokat színről színre lássuk; meg hogy világosan szóljunk. A '80-as évek elején már úgy éreztem – bár addig is megvoltak az ún. ötvenhatos költeményeim, Isten tudja, miként csúsztak át a cenzúrán –, hogy az engemet foglalkoztató legfontosabb dolgok kimondása nélkül nem tudok – és nem is akarok – verset írni. Akármit írtam, elégedetlen voltam magammal, hogy nem arról beszélek pontosan, ami a kötelességem volna. Annak is láttam bizonyos kockázatát, hogy ezt-azt elrejt az ember, de azt nem akartam mondani, hogy az eszkimók lázadásáról van szó, Krisztus előtt 2062-ben.

Igazában '56 után csupán két évtized telt el, 1981-ben volt a forradalom 25. évfordulója. Jómagam a Két nyárfa a hódoltságban és a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel című versekkel ünnepeltem. Ez utóbbi nemcsak hogy átment a cenzúrán, de a Tiszatáj közlését a Látóhatár át is vette. Az 1983-ban írott Nagy Imre-verssel – Öröknyár: elmúltam 9 éves –, amely rá egy évre jelent meg a tatabányai Új Forrásban, más volt a helyzet. Akkor már elszakadt a cérna. Igaz, képisége ellenére ez a vers volt a legkonkrétabb. Itt szerepelt először a NI monogram, és olvasható volt benne a történelem számára egy olyan fölszólítás, hogy „egyszer majd el kell temetni". Vagyis a legelemibb óhaj. S mit kell tennünk még, „a gyilkosokat néven nevezni". Ahol még, sajnos, most sem tartunk.

Ötvenhat, látható, véreddé vált…

Egész (addigi) költészetem érvénytelen – s ebben a hitbéli megerősítés is benne van –, ha nem arról beszélek, ami a szívem szerint a legfontosabb. Ha nem mondhatom ki, ami fáj, ami gyötör, akkor megfulladok. Bármiről beszélek is – szerelemről, az emberek rossz helyzetéről meg erről-arról – az égető kérdés mindig itt van velem. Kiirthatatlanul. S valóban akkor senki sem gondolta – bevallom, én sem –, hogy ez a hatalom annyira romlott és ingatag, és annyira arrogánsan reagál az általunk mondottakra, hogy csapkodni kezd. A '70-es években még csak elviselte, jóllehet, akkor még közelebb voltunk '56-hoz, az „idegen" hangot, de a '80-as évek elején már semmit sem tűrt; kiderült, hogy erkölcsileg és gazdaságilag összeomlott minden.

Nem értettem, hogy a szerencsétlen Kádár János – akinek összes bűnét tudtuk és tudjuk – '81-ben vagy '82-ben miért nem állt oda ország, világ elé: „emberek, ezt és ezt tettük" (persze akkor nem a kommunista Kádár János lett volna), kivégeztettem azt a embert, akinek egészen mást ígértünk". Közbe kell vetnem, hogy Rajk Lászlóval is eljátszották már ezt. Mi történt volna az országban, ha megtörténik a beismerés? Én – naivul – még ilyesfélére is gondoltam. De hát nem ez következett be. A hatalom, ha gyenge, sokkal ingerlékenyebb. És ilyenkor nagyobb erővel csapkod.

Sokak szerint a költő nem történetíró, és nem kódex-író. Vagyis nem feladata – ez nem is divatos manapság – a nemzet ügyeinek a vállalása, noha tudjuk, hogy az elefántcsonttoronyba húzódó Babits, no meg Kosztolányi…

És Karinthy Frigyes is.

…milyen erősen kikelt a trianoni csonkítás ellen. Mintha azt sugallná a sugalmazó, hogy az az igazi költő, aki békén hagyja a nemzetet, ugyanis a nemzet problémái nem problémák. Aki ezzel ellentétesen gondolkodik – például Illyés vagy az őt követők –, azt szakadatlanul támadják.

Én is így látom, bár nem akarok hosszú esztétikai fejtegetésbe bocsátkozni arról, hogy egy „élére állított vers" mi mindent közölhet. Ha a magyar költészet egészét nézzük, könnyen szembeötlik, hogy a legfontosabb versekben ott a nemzet sorsa. Lehet, hogy esztétikailag, nota bene! Petőfi Sándor költészetében nem a Nemzeti dal a csúcs, de hogy az a vers akkor és ott, vagyis a történelem kohójában izzott fel – épp, amikor szükség volt rá –, abban biztos vagyok. Anélkül, hogy „botrányverseimet" a klasszikus előd műveihez akarnám hasonlítani, abban teljesen egyetértek Illyéssel, hogy egy versnek a beágyazottsága, megformáltsága szinkronban van a nemzet lelkületével. Vagyis azzal, amit a nép hallani akar, és ki szeretne mondani. Tapasztalatom, hogy az idő lesöpörhető vagy lesöpörhetetlen pora, az mindig hozzáadódik a versekhez.

A föntebb már említett költeményeknek előéletük van, történetük van. Írhattam volna őket klasszikus formában is – ne tűnjek szerénytelennek, megvolt hozzá a képességem –, de engem akkor a hogyan helyett sokkal jobban izgatott a mit. Minduntalan az égetett, hogy ezt ki kell mondani. Mégpedig úgy kell kimondani – a képversben fölfedezhető volt rejtetten is –, hogy mindenki értse. A görögöktől kezdve – gondoljunk csak az Antigonéra – a temetetlen holtak sorsa örök emberi probléma. Ugyanúgy, mint a Krisztus-történet. Ha kimondom, hogy „egyszer majd el kell temetni" – és a sor végén ott a nevezetes monogram –, az tetszhetik puszta (betű)játéknak, de nekem esztétikai sarokkő, hogy azokat az infinitívuszokat akkor és ott, és nem más versben használtam fel. Ebben hiszek. Irodalomtudósok vitatkozhatnak róla, de a magyar költészetnek – fölénk mindig történelmi ég borul – ez a sajátja. Balassi Bálinttól, mondjuk, Illyés Gyuláig. Nevezhetik küldetéses költészetnek, képviseleti lírának, engemez nem érdekel. Mert ha megnézem a számunkra fontosabb verseket, a magyarság sorsa igenis hangot kap. És bennük van mindaz a fordulópont – 1956 bizonyosan közéjük tartozik – , amelyeknek hatása felbecsülhetetlen. Én erről beszéltem, és nem másról. Olyankor beszéltem, amikor különösebben nem volt divat ilyesfélékről szólani.

A büszkeség mellett nagy keserűséget érzek a hangodban.

Pedig nem vagyok keserű, csak – remélem – bölcsebb. Fájdalmas, hogy azok, akik ezekben az időkben nagyon csóválták a fejüket – holott 1956-hoz életkoruk szerint is több közük volt, mint nekem – ezért, azért, amazért beálltak a lehajtott fővel „tüntetők" sorába, és csak 1989-ben, akkor is nehezen, józanodtak ki. Pedig már lehetett a csigolyák közt a mész-robajlásokat hallani. Köreikből nemegyszer elhangzott: „ejnye, ejnye, ez a kölök mennyire előre futott." De ezt a vélekedést is meg kell érteni. Ha én ezeket akkor nem írom ki magamból, talán be is fejezem a pályámat. Magammal szemben az az etikai és erkölcsi elvárás, hogyha erről nem szólsz, lenullázod megadat. Vállalva azt is, hogy ezek a verseim talán egyértelműbbek, publicisztikusabbak, és nem foglalkoznak a … Mivel is? A szót nem mondom ki, mert pontosan tudom minden szónak és hangnak a helyi értékét. Ez, többek között, a Nagy Imre-versből és A Fiú naplójából című költeményből is kiderül. 1956 és a hozzá vezető út témájában annyi verset írtam, hogy egy kis kötet is kikerekedett belőle, amelyet a Püski Kiadó jelentetett meg. Hogy ezek a versek – legalábbis a „széplelkek" szerint – milyenek, annak taglalásába nem vagyok hajlandó belemenni. Minthogy az esztétikumhoz a kor is hozzátartozik, volt létjogosultságuk.

Amíg temetetlen holtak lesznek, amíg a holtak nem kapják meg a végtisztességet, amíg az árulás, a becstelenség, a történelmi igazság megfordítása dívik, ezeket a verseket Magyarországon és bárhol a világon elő lehet venni. Az általános emberit mondják, holott előhívójuk a konkrét magyar helyzet volt. A magyar botrányról, a takart sebben való vájkálásról szólnak.

Tizen-egynéhány évvel ezelőtt Tandori Dezső az egyik esszéjében azt írta: „Nagy Gáspár verseit elemi cselekvéshelyzetek is jellemzik." Érdekes, hogy a tőled teljesen elütő líra-alapállású kortárs mennyire rátapintott költészeted lényegére. Ezek a közéleti, politikai stb. cselekvéshelyzetek valójában a cselekvő költőt mutatják. Nyilván az erkölcs és a hit afelé lökött, hogy ezeket a drámai gócokat önkéntelenül is megtaláljad.

Talán ők találtak meg engem. Szoktam volt mondani – nyilván más költő is így van ezzel –, nem vagyunk teljesen a magunk urai. Van, aki a fáraó íródeákjának gondolja magát (persze ez a maszk a cudar történelmi helyzet következménye). Én azt mondom, hogy a kezünket – ha valami tehetség van az emberben – kölcsönveszik. A verseim nagy részével kapcsolatban elmondhatom – s ez a legsikerültebb darabokra is érvényes –, hogy én csak elkezdtem, mert kaptam rá valahonnan indíttatást, de hogy miként fejeztem be, a mondandóm mért arra kanyarodott, pontosan, nem tudom. A vers születésének a hogyanjával Weöres Sándor, halhatatlan mesterünk sokat foglalatoskodott, de olyan igazi mélyre ő sem jutott, pedig neki kitűnő megérzései, intuíciói voltak, és mindenkinél jobban ismerte a versírás fortélyait. A „valaki ír a kezeddel" nem mást jelent, mint azt, hogy valaki vezeti a tolladat. Föltétlen hiszek abban, hogyha van bennem alázat, természetesen szabad akaratomból…

Ez a valaki az Isten is lehet?

Igen. Az Isten is lehet. Talán ő adott erőt és bátorságot ahhoz – mondhatta volna azt is, „gyerek, ezzel ne foglalkozzál, bajod lesz belőle!" –, hogy kimondjam mindazt, ami égeti a számat. Én úgy fogom föl, ha verset írok, nekem diktálnak. Én fogom a tollat, de valahonnan kapom azt az erőt, azt a sugallatot, ami előre visz. Nem kértem ezt a segítséget, de megadatott. A világ mint Isten teremtménye: költői mű, amelyben én csupán egy grafitporszem vagyok. De a porszemnek is van feladata.

Belátás című új versedben döbbenetes a részben többször ismétlődő kezdő sor: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni". Arról a hitről van itt szó, amely az erkölcsös, a szakrális dolgok felé tájékozódó embert és a közjót szolgáló embert is mozgatja?

Biztos vagyok ebben. Boldog és nyugodt vagyok, mert a keresztségben és családi neveltetésem folytán hitet kaptam. S ezt a pannonhalmi atyák csak elmélyítették bennem. Talán valami kultúrát is hozzátettek, de a hit volt az erősebb. Az a bizonyos kéz nemcsak vezetett, de meg is védett. Hiszen aki a forró platni körül nyúlkál, az előbb-utóbb megégeti magát. Engem is megégetett, sőt a körülöttem lévő embereket is – amit igen rossz néven vettem, hiszen az ember a saját szilenciumát csak-csak elviseli, de a mások megbüntetését kevésbé –, ám teljesen elégetni nem tudott.

Olyan megértően beszélsz drámai dolgokról, attól félek, hogy besúgóidnak is megbocsátasz.

Elég tetemes, több száz oldalra rúgó anyagot kaptam a Történeti Hivatalból. A témáról írtam is egy-két verset. Mikor elolvastam a jelentéseket, igen, voltak meglepetéseim; de ezeket, szerencsére, magamban valamennyire föl tudtam dolgozni. Hogy ki miért sodródott oda, ahova került, nem tudom, de látni kellett azokat a – különben szánalmas – sorsokat és élethelyzeteket! A kicsi besúgókat, akik ezért-azért (karriervágyból, anyagi javakért, megfélemlítés után) keveredtek bele, valamennyire meg tudom érteni – főképp ha azt mondják, bocsánat (de nem mondják!) – hiszen ők csak csavarjai voltak a gépezetnek. De az őket működtető nagyfejűeket – az egész rendszer velejéig romlott volt –, akik bűnösként megelégszenek egy vállrándítással, soha! Azok a besúgók (III./III-asok és a többiek), akik a fél országot figyelték, egyszerre szánalmasak és tragikomikusak. Ezektől az árnyéknál reszketegebb alakoktól kellett félnünk. Rólam is mindent tudtak: milyen leveleket írtam, és kinek, mikor mit mondtam, kivel és hol találkoztam… Egyikük-másikuk – igaz, erkölcsi hullaként – bepasszírozta magát a politikába, a közéletbe. Õket méginkább csak szánni tudom. Ám semmi harag nincs irántuk szívemben. Azt mondom, mondj egy imát értük, rájuk fér, megérdemlik nagyon.

Akárhogy is van, bármilyen erkölcsiség is mozgatott, végső soron mégiscsak botrányhős lettél. Rónay László egy tíz évvel ezelőtti kritikájának címe: Botrányhősből – költő. Szögezzük le, már a botrányhős is igazi költő volt, de engem inkább az érdekelne, miként váltál botrányhőssé. Kritikusod nyilván az '56-os verseket követő írószövetségi botrányokra gondolt.

Igen, hiszen 1981-ben kerültem be – legfiatalabbként – a Magyar Írók Szövetsége választmányába. A lengyel hadiállapot bevezetése napján. Amikor egy különleges, kegyelmi állapot volt, 1956 után először a szövetségben. A vezetőség fölrúgta az addig szokásos – a pártközpont elvárásainak megfelelő – szabályzatot. S a preferált párttag-írók és más – kijelölt! – korifeusok mellett (mert szabad választás volt!) én is fölhatalmazást kaptam arra, hogy képviseljem írótársaimat. Minthogy a választmány legfiatalabb tagja voltam, mindössze harminckét éves, rám testálták a vidéki titkár funkciót. Ebben a formában 1985 márciusáig tevékenykedtem. Ám akkor kezdődtek a bajok, noha ilyen-olyan gondjaim azelőtt is voltak – Három megjegyzés: egy válasz című versemet, Illyés Egy mondatának emlegetése miatt, 1982-ben úgy kivették a Tiszatájból, mint a pinty –, amikor a korábbiakban már tárgyalt Nagy Imre-vers a tatabányai Új Forrásban 1984-ben megjelent. Rám szakadt az ég, az Írószövetséget ott kellett hagynom. Hogy a támadás-sorozatot kibírtam – nem volt könnyű –, az is mutatja, itt vagyok, élek.

Illyés Gyulával 1982 novemberében, a Fészek Klubban beszéltem a Tiszatáj-vers hányattatásáról. Mindenről tudott. Arról is, hogy a szegedi folyóiratból kivett – kicenzúrázott – vers helyére egy szép rajz került. Úgy vélte, hogy az Egy mondat a zsarnokságról újbóli megjelenését már nem fogja megérni, de „ha ti mondjátok, mondogatjátok, az jó". Hogyne mondogattuk volna, ehhez hozzásegített a Csicsery-Rónay István által Amerikában kiadott hanglemez is, amelyen a költő előadásában hangzott föl a vers.

Az én „hősködésemen" kívül mi volt még botrányos? Legfőképpen az, hogy az Írószövetségben 1981 és 1986 között olyan vezetőség állt szemben a pártközponttal és a minisztériummal, amelyet ők nem akartak. Akkor történt meg először – már maga ez világbotrány volt! – , hogy sem az elnök, sem a két alelnök nem volt párttag. Én sem voltam az. Olyan elnökség alakult, amelynek a tagjait korábban még az elnökség tájára sem engedték. És sorra jöttek az „ügyek": a határon túli magyar íróké, a Duray-könyvhöz előszó-tanulmányt író Csoóri Sándoré, aztán az enyém. Lehet-e az Írószövetségnek olyan titkára, aki folyamatosan '56-ról ír? Ha a vezetőség „legkisebb" embere Kádár Jánost támadja, ezzel a gesztussal a kormány legitimációját vonja kétségbe. Ezek, és ehhez hasonló bírálatok csapódtak a fejemhez. Kibírtam.

Minderre hogyan reagáltak a testvéri szocialista országok szövetségei? Úgy, hogy „összefutottak", és bojkottot hirdettek a Magyar Írók Szövetsége ellen. Tagjaink nem utazhattak hozzájuk, nem fogadták őket. Ez sok írót egzisztenciájában is érintett. Én pedig ott vagyok a választmányban és a József Attila Kör is egy húron pendül velünk. Elnöke? Csengey Dénes. A rebellió totális volt. Amikor 1983-ban eljött hozzánk a Szovjet Írószövetség elnöke (PB-tag), Markov elvtárs, fogta a fejét, és azt mondta, hogy itt ellenforradalom lesz. Miért gondolta így? Mert egy szűk körű ülésen Csengey Szolzsenyicin felől érdeklődött. S én meg kontráztam neki. Nem is hívtak meg – jóllehet a protokoll szerint ott lett volna a helyem – az esti fogadásra.

Te, egy régi költeményed szerint nemcsak „szabadítót [akartál] mondani a kapuk alatt", hanem a pályatársaidnak? önmagadnak? a kritikusoknak? meg akartad mutatni, hogy posztmodern verset is tudsz írni. Próbáltál olyan fanyar hangot bevinni a költészetedbe, amely az ún. közéleti és vallásos költőhöz nem nagyon illik.

De ez nálam nem program volt. Programszerűen nem írtam semmit. Az általad említett hang csakúgy jött. Magától. Az biztos, hogy a posztmodernitást mint olyat lehet alkalmazni arra a lírára is, amelyet művelek – meg is tették, és nem tiltakoztam ellene –, de különösebb értelmét nem látom semmilyen skatulyának.

Én faluról jöttem, de nem tartom magamat a népi költészet valamilyen folytatójának, s már elég régóta a flaszteron élek, ennek ellenére sem urbánus, sem polgári költő nem vagyok. Akkor mi? Mindezek ötvözete. Ráadásul az irónia, és bizonyos élethelyzetben a fanyarabb, groteszkebb rálátás is megadatott számomra. Más dolga nem érint meg, csak saját magamra – csetléseimre, botlásaimra – tudok iróniával tekinteni. Némelykor valamelyest rezignált humorral is.

Biztos vagyok abban, hogy életem legjobb korszaka – a diktatúra utolsó rúgásai, a szilenciumok, a csapkodások, a botrányok – valahol a harmincas (krisztusi kor) és a negyvenes éveim között volt. Nagyjából 1989-ig tartott. Szent meggyőződésem, csak az igazat mondtam. Tudtam azt is, hogy ezzel saját költészetem becsületét mentem. Ha az én nemzedékem nem beszél 1956 igazságairól, nagyon nagy baj lesz. Erről ma is meg vagyok győződve. Sosem törekedtem arra, hogy posztmodern legyek vagy annak látszódjam; az általad ilyennek látott versek személyes életem belső köreiben mocorognak, és a rendszerváltás után sok csalódás, „mosolyelágazás", a barátságok szétzilálódásának dokumentumai. Akik a '80-as években együtt voltak – szenvedtek – a teher alatt, azok mára a „pártosodással" s egyebekkel megverve külön táborokban tömörülnek, és lövik egymást. Az embernek lassan egy keze is elég lesz arra, hogy megszámolja, hány barátság nem ment szét. Én persze voltam olyan naiv, hogy pár barátság összefoltozásában is segédkeztem. Bevallom, fényes kudarcaim voltak e téren. Az is téveszmém volt, hogy a nagy temetés után – soha enynyi boldog könnyet még nem láttam – már semmi drámai nem következik, csak az, hogy örülnünk kell a szabadságnak. De 1990 után már a „békebeli kannibálok"kezdtek bennünk feléledni. Ezért is lett posztmodernebb a költészetem, mert ezt a himbálózást, ezeket a szabadsághiány után túlságosan szabadosnak tetsző éveket nehezen viseli el az életem. Ezért lett egy kissé fanyarabb a korábban „ünnepibb gúnyában" megjelenő szó. Ugyanakkor a költő várja a sugallatot, hogy számára ugyancsak fontos dolgokban ismét letehesse szavát. 1999–2000 táján döbbenve kérdeztem magamtól: Uramisten, lehetséges, hogy a nép nem veszi észre, hogy immár ezer esztendeje itt élünk?

Jól fölvezetted a Szokolay Sándor által megzenésített nagy versed, a Symphonia Ungarorum tematikáját, melyből a zeneszerző az alkalomhoz méltó, kitűnő, oratórikus részekkel vegyített szimfóniát írt.

De tegyük mellé a König Róbert linóleummetszeteire írott, Hullámzó vizeken kereszt című, több részes poémát is! Életem fontos pillanatának tartom, hogy ezt a külső hívást is megkaptam a társművészetektől – zenétől és a képzőművészettől. Azért ért engem ez a szerencse, mert Szokolay is és König is ismerte mindazt, amit a magyar történelemről írtam, illetve ilyen típusú verseimben elregéltem. Nem lehetek eléggé hálás nekik, hogy a Pannonhalma szent hegyén járó valahai diákból kicsalogatták mindazt, ami Pannonhalma és egyben magyar történelem. Összesűrítve a szót: mit köszönhet a magyarság országjobbító szentjeinknek, Istvánnak és Gellértnek. Vagy: mit is jelent az a fantasztikus döntés – az isteni kegyelem itt nyilván nagy szerepet játszott –, amellyel az erős kezű király népünket a kereszténységhez csatlakoztatta.

Viszont a szépprózád ezzel ellentétben mintha a realizmus szürrealitása volna, hiszen benne egymás nyomában, egymás feje fölött úszkálva s egy robogó busz mélytengerében minden létező és álomszereplő s a megannyi helyszín, méghozzá 1968 igézetében. Soroljam? Kundera, a nagykanizsai strand és a Szomolányi-sarok, a szombathelyi balszélső és a triciklizés. Mi ez, ha nem a fiatalság őrülete szerelmekkel, hősökkel – irodalmi hősökkel is, illetve a maszkjaikban megjelenő különc figurákkal –, humorosnál humorosabb történetekkel, meglepő, már-már abszurdba hajló átváltozásokkal (például ahogyan Hölderlinből ZöldErvin lesz). Mi vitt rá arra, hogy ezt a furcsa világot megörökítsd? Kundera, a csehek – ideértve filmművészetüket is – netán egy beton Kakuk Marci életre keltésének a vágya?

Ezeket a történeteket a nyolcvanas években, szinte a nagy botrányverseimmel párhuzamosan kezdtem el írni. Először csak egy-két novella született, amelyek a Kortársban meg is jelentek. Az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című opuszomból–mint később megtudtam – majdnem nagy balhé lett, hiszen Kundera – aki akkor már Párizsban élt – nálunk a politika szemében igencsak szálka volt. A Tréfa valóban egy nagy közép-európai regény, Kundera mindmáig legjobb műve. Mondanom sem kell, a cseh szerzőket nagyon szerettem, és filmművészetük is hatott rám. Mindig érdekelt, miben mások, mint mi. És nagyon boldog tudtam lenni, amikor Kundera, Hrabal, Škvorecký – és sorolhatnám, ki mindenkit olvastam – világában megmártózhattam. Ahogyan visszatértem 1968-hoz, eszmélésem időszakához, a ‘90-es évek elején kezdtem el a kisregényt (legény-részlet) írni. ‘68-at én Nagykanizsán, egy boldog szerelem hátterével éltem át. Mit akartam az írással? Semmi mást, mint megtalálni ifjúságom azon mozgatórugóit, amelyek később versírásra késztettek. Az ember fiatal korában tele illúziókkal, vágyakkal, s mikor jönnek a csalódások – a szerelemben éppúgy, mint a politikában – kezd felnőtté válni. Realisztikus, szürreális és groteszk elemek kavarogtak a fejemben, amikor visszanéztem gyerekkori önmagamra, boldog vergődésemre. Kerestem azt a kristályosodási pontot, amelyből el lehet indulni, föl lehet építeni azt a várat. Egyúttal alighanem költészetem gyökérzetét is megtaláltam. Ez az elrajzolt szerelmi légkör, furcsa politikai „meghatározottság" – hogy ott is vagyok az 1968-as kisvárosi történések fókuszában, meg nem is – természetesen a fiatalságához rezignációval közelítő felnőtt utólagos korrekciója, rálátása. Aki az előtte filmszerűen pörgő valahai cselekményekből azt is ki tudja olvasni, milyen is lesz majd húsz év múlva – így kell formálnia a prózát – ábrázolt hőse, költő-önmaga.

Történeteidben, vallomásodból is kiviláglott, az önéletrajziság a tartópillér. Vagyis – ha artisztikummal megemelve is – szinte pontról pontra végigkövethető a kisváros élete, különcnél különcebb figuráinak (hogy csak az általam is jól ismert alakokat említsem: Nevető Lacinak és Buzek fényképésznek) hétköznapi – és álombéli – sorsa, cselekedete. Micsoda ez a Dél-Dunántúlon fogant, s oda minduntalan visszakanyarodó mese? A közép-európai abszurd „lírai" formája? Az első pillanatra látszik, hogy nem Mrožek, és az is, hogy merőben más, mint például a korai román avantgárd jeles alakjának, Udmurtnak megannyi tódítása. Nálad nincs annyira kifordítva a világ – persze ZöldErvin utazásának lélektani okfejtése azért megérne egy misét – mint amazoknál. A humort az adja, ahogy közel hajolsz hőseidhez, vagyis a mikroszkopikus nézőpont. Ezzel a közelítéssel a legvalóságosabb alakok is bábbá, hihetetlen történetek szereplőivé torzulnak. Mintha nem is evilágon volnánk, jóllehet veled ez mind megtörtént.

Valóban megtörtént. Ha ezt akkor meg tudom írni, nyilván egy sokkal érzelmesebb, realisztikusabb mű születik. Szerencsére évtizedekkel később írtam. Alapvetően különösebb kimódoltságra nem volt szükségem – noha itt különféle hatások (olvasmányélmények) a hihetetlen reáliákkal egybejátszanak –, hiszen az élet mindent képes produkálni. az összes abszurd és képtelenebbnél képtelenebb helyzetet is – bőséggel.

A legény-részlet nem mond mást, mint azt, hogy egy tizennyolc éves fiatalember – micsoda történelmi, közép-európai mezsgyén! – egyidejűleg találkozik a szerelemmel és a kőkemény, véres politikával. Ebből lehet tragikus történetet írni, meg – valamiféle felülemelkedettséggel – iróniával erezett, hihetően hihetetlen mesét is. Én az utóbbi felé mozdultam el, de így is megőriztem a város miliőjét. Akik kódolni tudják magukban a név szerinti alakokat és színtereket, azok még plusz élményt is kapnak.

Mit tartasz fontosabbnak, a szaltószabadságot vagy a sajtószabadságot?

Egy régi versemre utalsz, a Csak nézem Olga Korbutotra, amelynek eredetileg Szaltószabadság volt a címe. De a cenzúrának már 1975-ben(!) ez igencsak bökte a szemét, és ezért meg kellett változtatnom. A belorusz tornászlány, amikor megcsinálta zseniális szaltóját, szabad ember volt. Most is azt mondom, a szaltószabadság sokkal szebb szó, mint a sajtószabadság. Több benne a költészet.

Nem véletlenül írtam le a szót. Erőssége, hogy nagyon nagy elvonatkoztatás is, ugyanakkor érthető, nagyon is konkrét.

Furcsa mód, amikor költőileg elvonatkoztatok, sokkal jobban értik, hogy mit akarok mondani. Úgy látszik, Magyarországon a költők igencsak „kiművelték" olvasóikat. Én a szaltószabadságot fölöttébb fontosnak tartom. Miért? Ha szaltószabadságunk van, talán még sajtószabadságunk is lehet.

In: Magyar Napló, 2004. 10.

Kétkedések és ragaszkodások – Nagy Gáspárral beszélget Kolczonay Katalin

Úgy veszem észre, hogy az általam értékesnek tartott emberek mostanában iszonyúan hajszoltak, önkizsákmányoló módon élnek, épp arra nem jut idejük, amihez igazán értenek, amit csinálniuk kellene, és ezt eléggé kétségbeesve is nézem. Ez az űzöttség érvényes a te életedre is?

A kérdésre válaszolva valóban azt tudom mondani, hogy az elmúlt másfél esztendő iszonyú hajszoltságban telt el, és gondolom, sokan vagyunk így. Ennek örülni kellene, mert valami olyan korszak kezdetét látja az ember, amiért tíz–tizenöt éven keresztül – vagy mások, előttünk járó nemzedékek régebb óta – küzdöttek, de való igaz, hogy ezt megélni roppant nehéz. Egy csomó tabu megszűnt; ami korábban valóban tabu volt, tiltott volt, arról beszélni lehet. Viszont a korábban meglehetősen tisztán és egyértelműen kimondott igazságokat most egy nagyon ricsajos „piacon" túlkiabálják, és ezzel talán a hitelüket is veszítik. Talán a demokráciának a kezdeti lépései ezek. Én hiszek abban, hogy ha valóban sikerül eljutni a politikai életben egy kedvező átmenethez, akkor a dolgok a helyükre kerülnek, és például az írók a saját munkájukkal foglalkozhatnak. Magam is észreveszem, hogy lényegesen kevesebbet tudok írni. Egyrészt kevesebb időm van, sok mindent csinálok, másrészt bénítja az embert ez a ricsaj, a túlkiabálás, a nagy megtérések, amelyek közül sokat nem érzek hitelesnek, mert hiteles damaszkuszi útról alig-alig beszélhetünk, ha annak lényegét komolyan vesszük. Ilyenkor az ember azt mondja: talán jobb semmit sem szólni.

Mi az, amit most érvényesen lehet mondani, hogy a hír hallható is legyen, és pontos is legyen akkor, amikor pillanatról pillanatra változik a helyzet?

Ezt megfogalmazni versben, prózában nagyon nehéz. Hitelesen csak erről a kétségbeesésről és erről a sodrásról, erről az euforikus örömről és a vele járó bántó jelenségekről lehetne írni. Arra gondolok, hogy ebben a „békés" békeidőben vagy a szabadság idejében békebeli kannibalizmus fog kezdődni, amikor az eddigi szövetségesek és a legjobb barátok egymást fogják felfalni. Mivel a szabadságot úgy képzelik, hogy minden árnyalatnak lehet szabadsága, viszont ezt ad abszurdum akarják érvényesíteni,

természetes, egymással kerülnek szembe. Ennek már sajnos vannak jelei, és ezt kellene kezelnünk most nagyobb toleranciával, de a rohanásban, amikor napról napra kell döntenünk és cselekednünk olyan ügyekben, amelyekről évtizedekig csak ábrándoztunk… Akkor még lehetett hiteles platformot látni, hisz mindannyian a súly alatt voltunk. Most viszont a felgyorsult világ bizony sokszor igen „szögletes dolgokat" eredményez, és az emberi kapcsolatok megromlásához vezethet. Például ez is egy olyan téma, amit művészileg hitelesen kellene – igazán figyelmeztetőleg is – fölvetni, csak éppen erre sincs idő. Én sohasem tartoztam azok közé, akik ha történik valami, félreállnak – nem is tudnám nagyon megcselekedni –, de most vannak olyan gondolataim, hogy jó volna, ha valahonnan, egy biztos pontról nézhetném ezt a sürgés-forgást, jó volna távolmaradni mindentől.

Ez az érzés, a távolmaradni mindentől, azt jelenti, hogy vissza szeretnéd fogni a közéleti tevékenységedet?

Nem okvetlenül azt jelenti. Ezek egy része, például a Bethlen Alapítványban végzett munka, folytatás. Még 1985-ben kezdtem el, életemnek egy elég nehéz pillanatában; akkor az Írószövetség titkári tisztétől voltam kénytelen megválni – ez eléggé közismert, nem akarom ismételni, hogy miért – és akkor indítottuk, akkor indulhatott a Bethlen Gábor Alapítvány, amelyet 1979 óta kérelmeztünk, kérvényeztünk, és csupán 6 év után engedélyezte a Művelődési Minisztérium. Akkor a barátaim és az alapítók gondolták úgy, hogy titkárkodjak ott tovább. Ennek éppen az ötödik esztendejében vagyunk. Valóban érdekes, és azt hiszem, fontos munka volt, főleg azért, mert az ember segíthetett, nap mint nap találkozhatott azokkal a gondokkal-ügyekkel, amelyek elsősorban – az alapítvány jellegéből adódóan – a kisebbségi helyzetben lévő magyarok gondjai voltak, és akkor még ezt szinte titkolni kellett a „hivatalos" fórumokon. Látjuk az eredményt! Viszont ez is rengeteg idő… rengeteg adminisztráció. A szépirodalmi rovatot egy éve csinálom a Hitelnél, ez is sok időt elvesz, ugyanakkor a Demokrata Fórum választmányába beválasztottak, tehát ha úgy tetszik, politizálok is. Az írásra jut a legkevesebb idő, mert szerkesztőként főleg olvasok. De úgy gondolom, pontosan érzem, hogy az átmenetben segíteni kell, és nem lehet félreállni, hiába is szeretné az ember időnként elkeseredésében. Mert felelősséggel tartozunk, hiszen – bár ezt néha tagadják – részesei voltunk a dolgok elindításának. Ha már ezt a sajtot kikezdtük, innen-onnan lyukakat furkáltunk ebbe a sajtba, akkor igenis egy másfajta sajtnak az összerakásában, vagy sajttá érlelésében is részt kell vennünk. Az más kérdés, hogy vannak politikusabb alkatú emberek, és azért jó, mert az MDF szellemi mozgalomként indult, de most már egy markánsabban politizáló szervezet lett… Hál' Istennek előjöttek vidéken és Budapesten olyan emberek, akik nagyon jó kvalitású politikusoknak látszanak. Már nem okvetlen íróknak, történészeknek, művészeknek kell csinálniuk tovább, és ez az embert reménykedéssel tölti el, mert botcsinálta politikusnak lenni, azt hiszem, elég nagy szégyen, főleg ha nem veszi észre valaki a saját korlátait. Az írásnak ez a „korszak" nem nagyon kedvezett. Keveset írtam.

Ez persze nem jelenti azt, hogy letetted a tollat, hiszen a Szépirodalmi Kiadónál készen van már az újabb köteted.

Igen. Múlik a Jövőnk címmel a karácsonyi könyvvásárra fog megjelenni.

Ez a legméltóbb válasz az előző kérdésemre, de a tegnapi tiltóknak is, akik ma már azt szónokolják, amiért tegnap még folyóiratot zúztak be. Mondd, milyen érzés egy költőnek, hogy ma az utca emberét csupán szájelhúzásra készteti az, amiről korábban csak nagy bátorsággal és kockázattal lehetett, ha egyáltalán lehetett szólni?

A kérdés egyszerűen az, hogy most miről írjunk. Miről szóljon egy vers, miről szóljon egy regény vagy egy novella. Gondolom, most sok alkotónak a gondja. Én azt hiszem: a művek – bármennyire felfokozott, politizáló korban élünk – nyilván nem lehetnek programos művek, hanem csak a személyes élettel, személyes belső hitellel átitatott, megírt alkotások lesznek a későbbiekben is a fontosak. Azok az alkotók, akik az elmúlt húsz évben is távol tudtak maradni mindenfajta ütközéstől és életművet építettek, különösebben most sem állnak ki a porondra. Vagy esetleg kiállnak, és egész furcsának tűnnek, hogy jé, akkor régebben miért nem szóltak. Mindenkit megzavart ez a helyzet, de ebből még sok jó kiderülhet, mert végül is, ha valamennyire is közösségi érzületű emberek vagyunk, akkor annak örülnünk kell, hogy valami elkezdődött. Az elején járunk egy útnak, és ha a politikai helyzet is letisztul, és a szabadság birodalma – legalábbis egy viszonylagosan értendő szabadság birodalma – elkövetkezik, az az alkotókra is jótékonyan hat. Én azt várom, hogy rövidesen, egy-két éven belül megvalósuljon. Akkor már ennek az átmeneti nyüzsgésnek és ennek a ricsajnak a komponenseit is jobban látjuk, és majd meg lehet írni. De most, benne, félig ezt csinálva, másik kézzel pedig félig azt írva, borzasztó nehéz… vagy lehetetlen, képtelenség.

Tudatosan kerestem mindig azokat az alkotókat, akik a korosztályomba tartoznak. Így került kezembe első versesköteted, a '75-ben megjelent Koronatűz, ami elnyerte a „Legjobb első kötet" díját. A későbbi könyveid is nagy sikert arattak: a Halántékdob (1978), a Földi pörök (1982) és különösen a Kibiztosított beszéd (1987), no meg a gyerekversek, az Áron mondja (1986). Az igazán fontos dolog az volt számomra, hogy az írások és szerzőik is hitelesek legyenek, hogy elhiggyem nekik, nem akarnak manipulálni, nem hazudnak. Ilyen szempontból a Te írásaidnak hitelük van. Ezt a szót többször is említetted az előbb, hogy a hitelesség mennyire fontos. Szóval, úgy gondolom, hogy morál nélküli művész nem alkothat valóban jó műveket. Mondd, mi az, ami neked biztos támpontokat jelent még az ilyen időszakban is, ami biztos érték, fogódzó az életedben?

Amit rólam szóltál, arra nem válaszolhatok semmit sem. Mert Te így látod, és most ez ellen nyilván nem mondhatok semmit. De való igaz, hogy a hitelességet használtam. Ha úgy tetszik, ez a szó is elég lejáratott, mert sokan használják. Használjuk az irodalomban, használjuk a politikában, lassan már a hentes is ezt használja, ha nem csal a mérlege. De biztos, hogy én is osztom ezt a véleményedet: miszerint etika, erkölcs és a műben megtestesülő esztétikum nem lehetnek távol egymástól, egymást feltételezik. Az más kérdés lenne, ha az írói, művészi talentum, amit kapott az ember, nem okvetlen kell, hogy együttjárjon valami óriási belső moralitással, dehát ez hamar kiderül. Rövid ideig talán lehetséges így is létrehozni jó alkotásokat, de a világirodalom remekművei, amelyek valóban nagy művek és időtállóak, azoknál vagy az alkotó (aki nem volt korábban morális) vagy egyszerűen a műve „szenvedett"… „Visszabeszélt" neki, és megváltotta szó szerint. Tehát, az alkotás folyamata után megváltozott, mint ahogy sokszor hiszünk abban, hogy a befogadó is megváltozhat. Ahogy Rilke híres versében írva vagyon: változtass életeden! Biztos, hogy vannak ilyenek, és miért ne menne végbe ez a másik oldalon, az alkotóknál is? Hogy akár egy nagy tehetségű, de immorális lény morális lénnyé válik, mert valami olyanfajta kegyelmet kap.

Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az Istenhitből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam. Sok mindenben csalatkoztam, emberekben, rendszerben, sok árulást láttam, de e „területen", úgy érzem, szilárd vagyok. Kellett hozzá egy olyan családi háttér, amelyben felnevelkedtem. Talán szerencsém is volt, hogy igen sok jó emberrel találkoztam, Ők az én tanítóim. A szüleim és nagyszüleim például. Később is jó emberekkel találkoztam. Szerencsém volt? Mindig belső feltétel is, kikkel találkozunk. Mondjuk egy alkotónál, hogy milyen vonzalmai vannak. Egy fiatalember még nem biztos, hogy kiforrott, de hogy milyen csillagokat választ magának, már a tehetségén túl valahol az erkölcsi értékét is jelzi; és eldönti egy „iránytű" segítségével, a világirodalomból, magyar irodalomból, mi az az út, amit ő vállal. Aztán lehet, hogy mást is csinál, vagy egészen másképp csinálja, de vannak útjelző táblái. Ezek fix dolgok. Azt hiszem, nálam nem fog megváltozni már. Ha saját utamra tekintek, verseimben inkább kérdésfeltevések vannak. És nagyon sok kételkedés. A nagy magabiztosságot – ami persze jelenthet egy elementáris tehetség esetében valamifajta „látnokiságot" is – kétkedéssel nézem. Általában így szoktam, vagy legalábbis a dolgoknak a visszáját is megnézve, közeledni az emberekhez, és így a világ dolgaihoz is. Tehát: kérdezek vagy kételkedek. De a kételkedés után szeretek megbizonyosodni. A kételkedés folyamata egész hosszú lehet. És én úgy gondolom, hogy a kételkedés őszintesége is sugározhat valamiféle hitelt. Nem fogadok el semmit azonnal; megforgatom, mint egy sokoldalú tárgyat, és megnézem az oldalait is, és próbálom azokat a fekete oldalakat valahogy megvilágítani; vagy legalábbis egy zseblámpányi fényű kérdést föltenni. Nem szeretek emberekről első találkozás után véleményt mondani, elhamarkodottan ítélni. Ez is megismerési folyamat. Persze azokhoz a felismert igazságokhoz, amelyekhez eljutottunk a kétkedések után, azokhoz szeretek ragaszkodni. És eddig, így mondanám, bejöttek a dolgok, hogy ami versben talán sokaknak akkor még nagyon ex catedra kijelentésnek hangzott, ezt egy viszonylag rövid idő is igazolta. Ezzel a verseknek az érvényessége nem járt le, mert a verseket az aktualitáson túl mindenképpen bele kell helyezni egy korba és egy időbe. De fontos, hogy mit mikor mondunk. Van olyan ember, akinek több idő kell, hogy eljusson a bizonyossághoz, van, aki a kételkedésnek egy olyan fokát választja, mint Tamás. Neki Jézus oldalába is be kellett dugnia ujjait, hogy megbizonyosodjék: valóban Jézus az, akit megfeszítettek. De voltak olyan szerencsések, akiknek sokkal kevesebb elég volt ahhoz, hogy kövessék Jézust. A művészetben is van egy ilyenfajta játék, és nem okvetlen a tamási kételkedés jelenti a nagyobb mélységet. Nem tudom, mennyire érthető az, amit megpróbáltam elmondani. Én így látom a művészi igazság, hitel és erkölcs kérdését. Tele vagyok kételkedéssel, de vannak nagy reményeim is. Hogy ez az ország egy más ország lesz, és a magyarság is, amely most ezeken a próbákon keresztülmegy. Főleg abban hiszek, hogy majd a mai gyerekeink, mert azért sok idő kell, negyven év alatt annyi pusztítás és rombolás történt, elsősorban a hit, hitel, erkölcs kérdésében, hogy mi igazán már nem is… hanem talán a gyerekeink ezekről a dolgokról sokkal tisztábban és természetesebben tudnak beszélni. Úgy adatott, hogy negyven évünk eltelt, most múltam én is negyvenéves és pont ebben az időszakban éltem. Negyven évet kellett letölteni álságok, hazugságok, félelmek közepette. Lehetséges: hogy a következő negyvennek éppen ez volt az ára.

1981-től 85-ig az Írószövetségnek a titkára voltál, nagyon sok mindent tudhattál, közelről láthattál manipulálást, jellemtelenséget, sok piszkos dolgot is. Úgy gondolom, ha valaki túl közel van a dolgokhoz, a hatalomhoz, akkor lehet, hogy talán felnagyítódnak a negatívumok, vagy elvesztheti akár a hitét is vagy a bizalmát az életben. Hogy a távolság egyfajta védelmet is adhat. Ilyen szempontból érdekel engem ez az írószövetségi titkárság.

Hatalomról egy percig sem volt szó. Meg kell mondjam, hogy még a legjobban gyakorolt hatalom is egy kicsit megrontja az embert, legalábbis tisztán nem tudja megvalósítani. Azt hiszem, a politikus is alkotó, de igazából nagy hatalmat nem szabadna kapnia. A művészember is az alkotásaiban hajlik arra, hogy kizárólagos legyen, s a saját maga igazságát – hiszen ettől van valamennyire hitele – elfogadtassa, még ha szélsőség is. És ha hatalom kerül a kezébe, azt se tudná másképp formálni. Persze lehet arra törekedniük a politikusoknak, hogy egy hatalmat viszonylag jól gyakoroljanak, tehát úgy, hogy az sokaknak legyen jó. Nálunk az elmúlt negyven esztendőben erre volt legkevésbé képességük a hatalmon lévőknek. De visszatérve az Írószövetségre: 1981 óta vagyok igazán benne az irodalmi közéletben. Addig írtam, és kiváló író- és költőbarátaim voltak, akikre a mai napig is hálával gondolok. Kormos Istvánt, de mondhatnám még Nagy Lászlót, Jékely Zoltánt, Pilinszkyt is, akikkel versről, életről sokat beszélgethettem.

81-ben úgy alakult, hogy azon az írószövetségi közgyűlésen történt valami, felmondtuk a „Kiegyezést", pontosabban az Aczél György által megtestesített kultúrpolitikát, amely az 50-es évek végétől igazából 81-ig nagyon erősen rátelepedett az írótársadalomra. Sokat emlegetik a kézi vezérlést, a sajátos kiválasztást, a belső köröket, külső köröket, szembeugrasztást stb. 81-ben történt meg, hogy több író már nem tűrte tovább a dolgokat, és keményen kipakolt. Láttam elbizonytalanodni az ott ülő politikusokat, valamire rádöbbentek, hogy ez így nem fog tovább menni, és be kell rendezkedni arra, hogy az írók lassan ismét felemelik a fejüket. Valami olyan hangulata volt ennek, mint mondjuk az 56-os írószövetségi közgyűlésnek. Utána persze sokáig csend lett, és az írók is ahogy lehetett, helyezkedtek. Sajnos ehhez az előttünk járó nemzedékek asszisztáltak. Mert az íróember is olyan „állatfajta", hogy szeret jobban élni és bizony ilyenkor sok mindent felad. Ezeket az ön-feladásokat az irodalmunk nagyon megsínylette. 81-ben volt ismét a „fejek felemelésének" pillanata, és akkor, ezen a viharos közgyűlésen úgy adódott, hogy engem is választmányi tagnak jelöltek. És a legfiatalabb választmányi tagként lettem titkár. Akkor történt meg először, hogy a közvetlen szövetségi apparátusba négyen kerültünk, akik nem voltunk párttagok. Komolyan vettem, hogy engem valóban választottak, bár végül is a minisztériumnak a hozzájárulása kellett a dologhoz, de ez már kész döntés volt, és látszott, hogy itt nem nagyon tudja a hatalom megmakacsolni magát. Voltak olyan „jelzések", hogy felső utasításra engem el akartak „téríteni", ne vállaljam el a titkárságot, és hívtak egy-két szerkesztőségbe, de azt mondtam, hogy én most ez elől nem térhetek ki. Szóval úgy fogtam fel: ez a közösségnek a döntése. Azt hiszem, azzal vívtam ki a határozott ellenszenvet a felsőbbség részéről (később a Nagy Imréről szóló versem az Új Forrásban [1984/5.] volt az utolsó csepp a pohárban), hogy én a tagság érdekeit képviseltem, és '81-től az Írószövetség elkezdett komolyan politizálni. Véleményt mondott az ország helyzetéről, a kisebbségben élő magyarok megpróbáltatásairól és számtalan ügyben. Az Írószövetség akkor, '81-től '85-ig, tehát a kádári-brezsnyevi korszakban már a glasznosztynak a terepe volt. A demokrácia kis szigete, ahol vélemények ütköztek. Óriási csatározások folytak, és a választmány valóban egységesen szembeszegült a hatalommal, legalábbis egy darabig. Én ebben mint titkár eléggé operatív voltam, bizonyos kérdésekben a vád az volt ellenem, hogy még élen is jártam.

Vegyük csak a '83-as esztendőt. Azzal vádoltak, hogy fel akarom oszlatni a Szövetséget, mert azt mondtam, hogy feltétlen meg kell fogalmaznunk egy választ Hajdú János Csoóri Sándort támadó cikkére. Vagy amikor Illyés Gyulát megtámadták Jugoszláviából, és Illyés Gyulának a védelmében a választmány elfogadott egy kommünikét, amit nem tudtunk sehol sem megjelentetni. Illyés Gyula akkor már a halálos ágyán volt, és végül nem is tudtuk megvédeni! Vagy kiállásom a régi Mozgó Világ mellett, amikor Knopp András és társai próbálták a Szövetség vezetésével „megértetni" hazug indokaikat. És még sorolhatnám a kis pártközpontos figurák fontoskodásait, arroganciáit. Megjegyzem – többségük most nyugodtan besorolható az ún. ejtőernyősök közé; főleg kulturális intézményeket boldogítanak, hallgatnak vagy nagy-nagy reformerek lettek.

Szóval a hatalmat közelről láttam. Láttam az etetést és a maszlagolást, a korrumpálást. A kártyákba is beleláttam. De én – bármennyire is elfelejtődött korábban – csak a saját lelkiismeretem szerint (és a tagság bizalmát élvezve) így tudtam gondolkodni. Szabadon.

Azt hiszem, már nagyon a mában vagyunk. Erről írtál az újrainduló „régi" Tiszatájban (melyet 86 nyarán éppen a Te versed közlése miatt töröltek az irodalmi folyóiratok közül három esztendőre), szóval a '89/8-as számban egy félelmes „Rossz álmodat…" osztottad meg velünk. Befejezésül visszakanyarodnék az interjú elejére: miképp éled meg a jelent, változtál-e, változnak-e verseid ezzel a korváltással?

Ha már versnél vagyunk, verset is emlegettél, akkor egy keserűen-optimista új versemet próbálom elmondani. Annyira új, hogy minden benne van, amit most gondolok a világról. A génjeim most ezt súgják.

A te halálod

Hozzákészülhetsz józanul:

ez a te időd és ez a te halálod,

sétálhatsz bármely börtönudvaron,

ha priccsedről egyszer már

a semmibe lógott a lábod.

Napos parányi udvaron,

ott lesz a véged, hol most

a napfényt is kilóra mérik,

külön sétát, külön levegőt is ajánlottak

kik a kegyelmet – helyetted – hiába kérik.

Haláloddal együtt csak te vagy,

szint már beleszerettél;

egymás tudása ténye jó-titok,

szíved utána szabadon dobog,

hiába a biztos rács, és a hibátlan ajtóereszték.

1989. szeptember

(Confessio, 1990/1.)