Páskándi Géza

Életrajz

Páskándi Géza annak ellenére, hogy szemérmes, egyenesen titkolózó volt magánéletének tényeit illetően halála után több kötetben tették közzé emlékezéseit. A Begyűjtött vallomásaim (1996), A megvallás (1999), a Méltó túlélés (2001) című kötetei mind olyan írásokat tartalmaznak, melyek a személyes életével, világhoz való viszonyával kapcsolatos kérdéseket boncolgatnak, valójában azonban konkrét életrajzi tényeket csak áttételesen, bonyolult, kissé túlírt szöveglabirintusokba rejtve tartalmaznak. A bőbeszédűségnek és a mögé rejtett tömör lényegnek ez a paradoxona nemcsak műveire, de magánéletére is jellemző volt. Még a Kortárs Kiadó hangsúlyosan életrajz-feltáró igénnyel szerkesztett 1995-ös Curriculum vitae-kötete („30 kortárs magyar író önéletrajza") számára készült terjedelmes írása is roppant kevés használható adatot tartalmaz: az olykor mindössze két-három oldalas curriculumok társaságában Páskándi írása a leghosszabb (hatvan oldal), ugyanakkor a legkevesebb konkrétumot közli önmagáról. Talán az írói és magánemberi attitűdnek ez a különös egymásra hangoltsága magyarázza, hogy már életében mítoszok és legendák keringtek személyiségéről (miként emlékiratának címe és visszatérő motívuma is sejteti), s ez tulajdonképpen nem volt ellenére: „Mert kedves dolog látni: legalább a legenda keze nem remeg… S a te legendádé sem." (312.) Mert életívének kevésbé van hétköznapi beszámolókkal rögzíthető tartalma, mint sokkal inkább szellemi fejlődést követő vonulata: „Bizony hosszú az út a szocreáltól az abszurdig, az abszurdtól a lélektannal átszőtt történelemlátásig…, a rigmusoktól a groteszkig és a szürreálisig vagy a pőre absztrakcióig." (301.) Személyiségének mindvégig meghatározó jegye volt az, ahogyan hatvan évesen gyermeki önmagát jellemezte: „[…] mindegy, miben válok ki, csak kiváljak…"

Az ismertetett életrajzi adatokhoz tehát a történelmi háttérbe ágyazott személyiségjegyek adnak értelmezési lehetőséget. Páskándi annak a háborúban felserdült nemzedéknek a tagja, amely a körülmények okán kényszerűen gyorsan vált éretté, és pályafutásukat az új ideológia is siettette, alakította: rövid idő alatt kellett új, „szocialista" értelmiséget teremteni, és ennek érdekében szélesebb teret is biztosítottak a legfiatalabbaknak. Így történhetett, hogy Páskándi gyerekfővel néhány verset közöl a helyi újságban, amit véletlenül elolvas Majtényi Erik, az új román szocialista rendnek elkötelezett magyar irodalom egyik prominense, és azonnal meghívja a magyar fiatalok Bukarestben induló lapjához, az Ifjúmunkáshoz. Majtényi mindvégig elkötelezettnek látszó híve a rendszernek, s ezzel élve nagyon sok magyar írónak nyújt segítséget, Páskándi Gézának pedig nem csupán szellemi mentora, de egy életen keresztül minden bajban atyai támasza.

Páskándi riporterként járja az országot, éles elméjével egy életre rögzíti tapasztalatait: ezek is visszaköszönnek majd későbbi alkotásaiban. Agilis természetéről és zseniális irodalmi érzékéről vall egy megtörtént eset, mely – a korszakot és Páskándit híven jellemző – erdélyi irodalmi anekdotává vált. Miközben ő 17 évesen – a történelem szeszélye folytán – már ismert, sikeres újságíró és ígéretes költői tehetség, ugyanezen okból Székelyudvarhelyen, 1950-ben Kányádi Sándor megkésve, 21 évesen még szakközépiskolába jár; a fiatalabb pedig – az iskola faliújságján – felfedezi az idősebbnek tehetségről tanúskodó versét, megismerkedik vele, közli a bukaresti lapban, s ezzel elindítja a pályán. (V.ö.: Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram, Pozsony, 2003., 21.)

„Rejtőzködő" személyiségének egyfajta bizonysága az a tény, hogy kegyetlen, emberpusztító börtönéveiről soha nem ír tényszerű emlékiratot, még legközelebbi szeretteinek sem beszél ebbéli tapasztalatairól. A láger és a börtönvilág tárgyszerűen leírhatatlan hangulatát, légkörét nem emlékirataiból, hanem némely remek prózai műve (A táncos vagy a Weisskopf úr, hány óra című novellái, az Árnyékfejtők című regénye) olvastán érzékeljük „élményszerű" hitelességgel; „életes" valóságát és a fiatal költő nagyszerű emberi alakját pedig leghitelesebben az egykori börtöntársak (Dávid Gyula, Páll Lajos, Balázs Imre stb.) emlékezéseiből ismerjük meg. (Vö. P. Sebők Anna: Kolozsvári perek, 2001) Letartóztatásának előzményeit és okait ő maga is csupán firtatja, a körülményekre jellemzően nem talál egyértelmű indítékot – inkább politikai ürügyek sorát, és a felsorolásba még önirónia is vegyül: „A Diákszövetségnek megfogalmaztam javallataimat. Ötvenhatos cikket, verset írtam (kézirat gyanánt). Csatlakoztam az egyetemi autonómia követeléséhez, aztán a kötelező orosz nyelv fakultatívvá tétele is szerepelt stb. Nota bene: oroszból igen gyenge voltam…"

De van egy másik előzmény is, mely az 1956-ban már aktív erdélyi írótársadalom lelkiismeretét megmozgatja, hosszú évtizedekig valamiféle ki nem beszélt bűntudat rejtekező állapotában nyomasztja, és az 1990-es társadalmi fordulat után robban: Székely János 1991-ben tetemre hívja mindazokat, akik jelen voltak 1956 novemberében azokon a kolozsvári és marosvásárhelyi írószövetségi üléseken, melyeken elítélték a magyarországi forradalmat, és Páskándit idézi meg a leghitelesebb tanúnak. (A bűntudat természetrajza [1991], Árgus, 1994/1.) Aki színt vall, több esszéjében gyötrődik, abban bizonyos, hogy „a végső listát nem írtam alá" (Curriculum, 317.), és abban is, hogy vészterhes helyzetekben az emlékezet nem működik tökéletesen, helyette a lelkiismeret: „Beismerem, »önzőn« a magam valamiféle tisztességét óvtam… Ha ez a majdnem-eldönthetetlenség […] nincs, szinte biztos: én is aláírom…" (A megvallás, 203.) De soha senkit nem vádol: mindenki minősítse saját lelkiismerete szerint egykori viselkedését; illetve, alkotóként: a bűntudat megnyilatkozásait egy teljes életmű boltozatán ábrázolja, árnyaltan.

1963-ban történt szabadulásával radikálisan új szakasz kezdődik az életében. Mint valamely csodás fordulatra, a börtönévek alatt elfojtott szellemi energiák lenyűgöző erővel törnek ki: van ereje a magánéletét is – a hatalommal szemben érvényesített fondorlattal – úgy alakítani, hogy tehetségét teljes egészében az alkotó munkára fordíthassa. Bizarr módon ezekről az évekről a legpontosabb(?) adatokat 2006-ban előkerült szekus-dossziéjából ismerjük. A kényszerlakhelyéül rendelt Bukarestben úgy rendezkedett be, hogy viszonylagos nyugalma legyen; feleségül vette a Fortunescu Madelaine nevű, craiovai származású elvált asszonyt, de rövidesen, 1965-ben – amikor is visszatérhetett Kolozsvárra – elindította a válópert, és 1971-ben mondták ki a határozatot. Ekkoriban már sikert sikerre halmoz az irodalomban, hatalmas rajongótábora van, és életében egyszerre van jelen az öröm, a boldogság és a rettegés meg a számtalan bonyodalom. Az előző évben, 1970-ben ismerkedett meg Sebők Annával, aki a találkozás pillanatától kezdve múzsája, társa, szellemi partnere haláláig. A bonyodalmat pedig az okozza, hogy egyre nehezebben képes elviselni a belügyi szervek zaklatását, a szabadsághiány nemcsak szerelmük, de az alkotó munka kibontakozását is akadályozza. Ezért arra az elhatározásra jutnak, hogy – P.G. később kidolgozott fogalomhasználata szerint – az „államhazából" az „anyaországba" települnek, ám az átköltözést, a kegyetlen román törvények miatt, egyetlen módon lehetséges megvalósítani: névházassággal. Így történhetett, hogy lányuk, Ágnes 1971 szeptemberében, Kolozsváron csodálatos szerelmi, de „papírral" nem hivatalosított kapcsolatban született. „Regénybe illő" (bár a maga idején sokak által megtapasztalt vagy ismert) bonyodalmak után, az író 1974 februárjában, gyermekének anyja ugyanez év végén települt át Magyarországra; papírforma szerint 1976 februárjában házasodhattak össze.

Mindezeket pedig részletesebben Páskándiné Sebők Anna könyvéből tudjuk meg (Rozsdásszemű. Emlékezőregény, dokumentumokkal. Méry Ratio, 2015), aki az író életútján hét jellegzetes szakaszt vél elkülöníthetőnek, részben az alkotói szellem törvényszerűségei, részben a történelmi-politikai fordulatok következményeként; az életút tagolásában – mint szellemi és útitárs – az írófeleség a leghitelesebb tanú.

1. 1949: az írói indulás éve, amikor rövidnadrágban, mezítláb, egy futball-labdával a hóna alatt füzetnyi verset adott át a Dolgozó Nép szerkesztőjének, s ettől kezdve pillanatok alatt egy országos lap ígéretes tehetsége lesz.

2. Letartóztatása 1957-ben, a hat év börtön személyiségalakító tapasztalatai.

3. Az 1963-as szabadulását követő évek: tehetségének robbanásszerű kibontakozása.

4. Megismerkedése Sebők Annával (1970); szerelem; gyerekük születése (1971); egészében kolozsvári együttélésük (1970–1974).

5. 1974-es kitelepülésétől radikálisan új szakasz kezdődik az életében: a siker, az országos, sőt nemzetközi elismerés csúcsai felé, haláláig.

Ezt az egységesnek tekinthető korszakot néhány fontos esemény tördeli. 1982-ben az Országos Színházi Találkozó keretében bemutatták egy drámáját, mely számos vitát eredményezett.

6. szakasznak is tekinthető (1982–1989) egészen az 1990-es nagy társadalmi fordulatig, amikor is egy újfajta többletet, a hatalomtól mindig csak gyötört ember közéleti-társadalmi szerepet vállalt. A napi politikától azonban tartózkodott: ezt tanúsítja számtalan vitája, erőteljes publicisztikája és a vele készült interjúk. Mindenféle elfogultságot, akár jobb- akár baloldali szélsőséges megnyilatkozást elutasított. Legjellemzőbb talán – egyik oldalon Esterházy Péterrel a nemzeti értékekről folytatott sajtóvitája, a másikon összetűzése Csurka Istvánnal; aki ugyanis – Páskándi meglátása szerint – remek polgári drámaíróból sebesen szélsőséges elveket hirdető politikai szónokká vált: ezzel kapcsolatos, eredménytelen elvi összetűzésük után Páskándi azonnal megszakított minden kapcsolatot a Magyar Fórummal.

7. Utolsó korszakának tehát az 1990-től haláláig tartó évek tekinthetők, amikor is a látványos sikerek, hivatalos elismerések, díjak, kitüntetések mellett több keserű hangú (s részben jogos) bírálat érte. Legfájdalmasabban érinthette a vád erdélyi írók, művészek részéről, akiknek véleménye – írásban s szóban – lassacskán áthatolhatott a szellemi és valóságos vesztegzáron; és akik közül sokan értetlenül álltak egykoron váratlan távozásának ténye és erdélyi szavának hiánya előtt – anyaországtól elzárt helyzetükben.

Ez azonban már átvezet pályájának irodalmi–kritikai értelmezéséhez, aminek az irodalomtudomány a megbízhatóbb tanúja.

Az életrajzot összeállította: Szász László [2015]