Patay László

Patay László: Curriculum vitae

1932. május 2-án születtem a szlovákiai Komáromban, apai nagyanyám Szent Anna kápolna melletti emeleti lakásában. Anyám, Apagyi Anna családja egyike annak a háromszáz-egynéhánynak, amely Árpád-házi eredetét ma még igazolni tudja. Apám, Patay László, néptanító és kántor. Anyám kedvéért vált katolikussá. Családjában – ameddig kideríthető – kálvinista papok és leviták sorakoznak, apját – az én nagyapámat – kivéve, aki Aranyosmaróton volt táblabíró, mígnem a kaszinóban cseh légionisták negyedmagával agyon nem lőtték (1919). Egyik apai ősömet a debreceni nagytemplom falára vésték a gályarabok közé. Szüleim a ráckevei temetőben nyugszanak. Születésemkor Kőkesziben laktunk, majd a közeli Lukanényére költöztünk (Nenince – Szlovákia). Itt éltünk a háborúig – 12 éven át. Gyermekkorom meghatározó élményeit ott szereztem, és csak ma érzem igazán, hogy milyen mélyek ezek a benyomások.

Néhány örsújfalusi (Nová Stráz) év után kitelepítettek bennünket a szlovák-magyar lakosságcsere folytán, így kerültünk Kismegyerre – ami akkor még tanya volt – ma Győr IV. kerülete. Apám itt végezte tanítói és népnevelői munkáját nyugdíjazásáig.

Gimnáziumba Győrött, a bencésekhez jártam, három háborús év megszakítással (magánvizsgák határon való átszökésekkel fűszerezve). A gimnáziumot pont az érettségi előtt államosították – igaz, csak átmenetileg – így az érettségi bizonyítványomban Állami Czuczor Gergely Gimnázium szerepel.

A Képzőművészeti Főiskolára első nekifutásra felvettek. Tizenhárom éves korom óta céltudatosan készültem a pályára, nagynéném Patay Éva, Komáromban Harmos Károly, majd Győrött Tóváry Tóth István terelgetett utamon. Az érettségi szünetben (amikor tanulni kellett volna) egy főoltárképet festettem Vének templomába (ma is megvan).

A Főiskolán szerencsém volt, kitűnő tanárokat kaptam Fónyi Géza és Szőnyi István személyében. Barcsay akkoriban alkotta világhírű anatómiáját, könyvében három rajzom is szerepel. Akkor még senki sem sejthette, hogy életem egyik meghatározója lesz a rajzi nevelés e fontos ága, és hogy 22 évet fogok eltölteni Barcsay utódaként a Főiskolán.

Freskós diplomát kaptam 1956-ban. Még ugyanabban az évben segédkeztem Szőnyi csepeli szekkójának festésénél, mellyel megkoronázottnak tekintettem képzésemet. Azt a művet a forradalom alatt belövések érték, ezért a restaurálását is én végeztem.

1953 óta szerepeltem a nagy országos tárlatokon, úgyhogy meglehetősen ismert voltam már szakmai körökben, amikor is az 56 utáni első Derkovits-ösztöndíjak egyikét megkaptam. Ismertségemhez hozzájárult egy III. éves főiskolás koromban történt szerencsétlen szereplésem, amikor az első szovjet szocreál kiállítás kapcsán nyilvánosan és gorombán nyilatkozván nemcsak főiskolás létem, de az életem is szó szerint veszélybe került. Ha Ék Sándor tanárunk, (aki „civilben" szovjet ezredes volt), el nem zavarja az ávósokat a Főiskola aulájából, amikor értem jöttek, lehet, hogy most ezt a visszapillantást nem írom. Egyébként jellemző az akkori politikai viszonyokra, hogy a hónapokig tartó fegyelmi eljárást csak Sztálin halála után, az így beállt bizonytalan kultúrpolitikai légkörben Rákosi egyenes parancsára szüntették meg.

Szakmai utam ezután már akadálymentes volt, de természetesen, mint akkoriban mindenkinek, megalkuvásokkal terhes. Mindazonáltal meg lehetett élni a szakmából. (Egy barátom mondása: a kukac, mely a timsóban születik, azt hiszi, ilyen a világ.) A létbiztonságot jelentő képcsarnoki festészet, s meddő pályázatok sora következett. Első falkép-megbízásomat feleségem halála után kaptam, gondolom, szánalomból.

Sok hazai és külföldi kiállításon szerepeltem, rendeztem is „seregszemléket" Szófiában, Moszkvában, Koppenhágában és Havannában, de legemlékezetesebb az 1976-os Műcsarnok-béli kiállításom volt. Arra ugyanis olyan kritikai össztűzzel reagált a műtörténész és újságíró had szinte minden orgánumban, amihez foghatót még a magyar közönség nem olvasott. Igaz viszont, megnézték a kiállítást vagy harminc ezren, és ami a Műcsarnokban nóvum volt, megvették a kiállítás felét. Mindenesetre ezt a kétes dicsőséget elég volt túlélni, és akkor megfogadtam, hogy életemben Budapesten önálló kiállítást többé nem rendezek. Ezt állom a mai napig is.

Már csak a szívemhez közelálló rendezvényeken veszek részt: Hódmezővásárhelyen, Hatvanban, és ha valahová jó szívvel, barátilag hívnak. A „vásárhelyiség" ma már művészetfilozófiai kategória, a magyarságot, folytonosságot, az élethez kötöttséget jelenti számomra, a hatvani kiállítás-sorozatnak pedig egyik szülőatyjaként (több apa is volt) is jelenthetem magam, hiszen a biennále-sort elhatározó felhívást az én pesti műtermemben fogalmaztuk (Eszter, a feleségem volt a jegyzőkönyvvezető). Szegény Moldvay Győző haláláig hűségesen kitartott az ott megfogalmazott eszme mellett, vezetése alatt országos eseményekké váltak kiállításai.

Táblaképeim – melyekből festettem vagy háromezret – megtalálhatók szinte minden világrészen (talán Afrikát kivéve) lakásokban, magángyűjteményekben, múzeumokban. Ilyen nevezetesebb múzeum az Ermitázs Szentpéterváron és a szófiai Modern Múzeum. Itthon leginkább a Tornyai Múzeum gyűjti képeimet Vásárhelyen, de sok van a Nemzeti Galériában és néhány a ráckevei Városi Képtárban.

Falképeket is szokatlanul nagy számban festettem, ami annak köszönhető, hogy különösen az egyházi munkákat mélyen áron alul – vagy éppen ingyen – vállalom, mert a festés nemcsak mesterségem, de szenvedélyem is, és mert nem az a célom, hogy meggazdagodjak, hanem hogy nyomot hagyjak.

Még néhány szó tanári munkámról: 1968-ban vett maga mellé Barcsay Mester. Erősen tiltakoztam eleinte, nehezen adtam be a derekamat, de túl nagy volt a megtiszteltetés ahhoz, hogy ne vállaljam. Végül megszerettem, és amíg lehetett szívesen csináltam. Öt évig együtt, majd egy darabig egyedül, aztán már egy saját nevelésű utód-jelölttel, Kiss Tiborral tanítottunk. Hittem, és ma is hiszek abban, hogy a művészeti anatómia nemcsak, hogy egyike azoknak a dolgoknak, amit ebben a szakmában egyáltalában tanítani lehet, hanem igen fontos a látás fegyelmének kialakításában és a szemlélet formálásában. Sarkítottan úgy fogalmazhatnék, hogy a szakmai képzettség egyik mércéje. A ma divatos áramlatok a művészetben ugyan kétségbe vonják mindezt, de attól a tény csak tény marad.

Barcsay temetésén mondott sírbeszédemben fogadalmat tettem, hogy óvom, őrzöm és átadom eredményeit. Sajnos a rendszerváltozás paródiájaként lezajlott diáklázadás olyan körülményeket teremtett a Főiskolán, amelyek miatt önként távoznom kellett, hogy emberi méltóságomból valamit még át tudjak menteni további életemre.

Később Szarvason beindítottam a Vizuális Nevelési Tanszék anatómiai oktatását. Sajnos, néhány évi működés után valakiknek fölöslegesnek tűnt ez is, és megszüntették.

Most dédapai korba érvén már csak arra vágyom, hogy fél évszázados munkásságomat valami maradandó is őrizze.

In: Patay László akadémiai bemutatkozó kiállítása [Katalógus]. Ráckeve, 1997.

Életrajzi adatok

Révkomárom (Csehszlovákia), 1932. május 2.

Budapest, 2002. január 10.

Tanulmányok

1950–1956: Képzőművészeti Főiskola, Freskó szak, mesterei: Fónyi Géza, Szőnyi István, Barcsay Jenő

Oktatói tevékenység

1970–1990: Képzőművészeti Főiskola, Anatómiai tanszék vezető tanára; 1970-1974: adjunktus, 1974-1983: docens, 1983–1990: egyetemi tanár

Művészeti szervezeti tagság

1953–: Képzőművészeti Alap, majd utódjainak tagja

Képző és Iparművészeti Lektorátus tagja

1994–2002: A Tudományok, a Művészetek és az Irodalom Európai Akadémiája tagja

1996–2002: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagja

2011–: Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja

Művek közgyűjteményekben

Ermitázs, Szentpétervár

Modern Múzeum, Szófia

MNG, Bp.

TJM, Hódmezővásárhely

Hatvani képtár

Városi Képtár, Ráckeve (ma Patay László Képtár)

Egyéni kiállítások

1953 Bukarest, VIT.

1965 Budapest, Ernst Múzeum

Győr, Műcsarnok

Hódmezővásárhely, TJM.

1969 Moszkva

1970 Ráckeve, Savoyai Kastély

1971 Cagnes sur Mer

1972 Koppenhága

1973 Győr, Képcsarnok

1974 Szeged, Képcsarnok

1975 Hatvan, Hatvani Galéria

Havanna

1976 Budapest, Műcsarnok

Budapest, MNG.

Hatvani Galéria

Dunaújváros

Kassa, Nemzetközi Festészeti Biennálé

Szófia II. Realista Festészeti Triennálé

Velencei Biennálé

1977 Budapest, Nagy Balogh János Terem

1978 Nyergesújfalu, Könyvtár

Budapest, József Attila Színház

Kölesd, Kossuth Művelődési Ház

1979 Szófia, III. Nemzetközi Realista Festészeti Triennálé

1980 Csepel, Iskola Galéria

1981 Dorog, Dorogi Galéria

Kiskunhalas

1982 Hódmezővásárhely

Szekszárd

Ráckeve

1984 Simontornya, Vármúzeum

Hercegszántó, Kisgaléria

1985 Hatvani Galéria

Leninváros, Derkovits Galéria

1985 Székesfehérvár, Képcsarnok

1990 Ráckeve, Savoyai Kastély

1993 Békéscsaba, Megyei Könyvtár

1994 Ráckeve, Keve Galéria

1997 Ráckeve, Keve Galéria – akadémiai bemutatkozó kiállí-tás, (képei a ma már a nevét viselő ráckevei Városi Kép-tár alapító anyagát képezik)

1999 Szeged

2000 Ópusztaszer, Nemzeti Történeti Emlékpark

2007 Budapest, KOGART HÁZ – Mesterem Szőnyi - emlékki-állítás

Csoportos kiállítások

1953 Bukarest, VIT.

1969 Moszkva

1971 Cagnes sur Mer, Nemzetközi Festészeti Fesztivál

1972 Koppenhága

1975 Havanna

1976 Szófia, II. Realista Festészeti Triennálé

Velencei Biennálé

Kassa, Nemzetközi Festészeti Biennálé

1979 Szófia, III. Realista Festészeti Triennálé

Klosterneuburg

1981 Eindhoven

1984 Abu-Dabi

1985 Moszkva

(Itthon szinte valamennyi képzőművészeti seregszemlén részt vett)

Szeged, Nyári Tárlatok

Hódmezővásárhely, Őszi Tárlatok

Hatvan – Tájképbiennálék (Magyar Tájak)

– Portrébiennálék (Arcok és Sorsok)

A Művészeti Alap és a Képzőművészeti Szövetség kiállításai

Hat festő csoportkiállítása (1975-1976, Hatvan-MNG)

2007 „Országunk titkos ereje" Szent István Bazilika

2009 „Így készült" Ráckeve PMMI „Árpád" Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely