Simon Károly

Simon Károly: Curriculum vitae

Pedagógusok gyermekeként 1955-ben, tizennégy éves koromban, amikor dönteni kellett, hogy mi is akarok lenni, mire adjam a fejem, megmondtam a szüleimnek, hogy a helyi humán gimnáziumba nem akarok járni. Olyasmire vágytam, aminek a reálhoz, a technikához van köze. A technika vonzott, mint a mágnes, bár nem voltam született technokrata. Sokat olvastam, sok klasszikus zenét hallgattam. Apám művelt zeneértő volt, jól hegedült, mégsem tudott rábeszélni, hogy kövessem ebben. Zongorapárti voltam, azt a hangszert választottam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a humán tudományok vagy a művészetek bármelyikére is hivatásomként tekintsek. Úgy gondoltam, a kultúra passzió, de a technika, a „csinálás", a „feltalálás", az hivatás. Ilyen egyszerűnek véltem és éreztem a világot és a jövőt.

A technikumok az ötvenes években nyitották meg kapuikat, az oktatás tartalma és színvonala tetszett. Apám józan megfontolásból a közelben, Békés megyében található technikumokat javasolta, ilyen volt az építőipari, a cukoripari, s az ég tudja még, mi minden. Engem az elektromosság vonzott, amennyire csak vissza tudok emlékezni. Villamosipari technikumba akartam menni. Így kerültem Budapestre, a Bláthy Ottó Erősáramú Ipari Technikumba. Az oktatás négy éve alatt rájöttem, hogy a számításoknál jobban érdekel a konstrukció, a gépek teste, a gyártás, a technológiai manőverek, a bennük rejlő értelem és fantázia. A műszaki rajzok alapján nagyon jól érzékeltem a teret, nem volt szükség nyomkövető észre és logikára. (Tanárom olykor velem osztályoztatta le az osztálytársaim rajzait.) Csodának és izgalmasnak tartottam, hogy a fantáziám– papírra vethető, pontosan meghatározható, és azt a műhelyben le lehet gyártani.

Miközben úgy éreztem, hogy vágyaim irányítanak, egy dolog nagyon nyomasztott: a nyári üzemi gyakorlatokon egy hónapot kellet eltöltenünk az iparban, éles körülmények között, igazi melósokként. Várakozásaimmal ellentétben lehangoló élményekben volt részem. Visszatetszőnek hatottak a műhelykörülmények, a technológiai konzervativizmus, a melósokon kiütköző unalom, a teljesítménykényszer.

Az az egyszerűnek látszó felismerés gyötört, hogy ezek a műveletek lehetnének nagyon szépek, élvezetesek, tiszták, elegánsak is, és hogy ennyi erővel akár olyan munkát is végezhetnénk, mely a nyolc órai terhelés után inkább felemel, mintsem lehangol, s hogy van egészséges, termékeny fáradtság. Ez az alig magyarázható rendellenesség egész életemre meghatározó élményt jelentett, és a későbbiekben egyre jobban motivált: a tervezés és gyártás, a munka és az általában vett cselekvés innovációja és esztétikája nyűgözött le. A munkában kiteljesedő öröm, a tervezhető életminőség.

Sivár kollégiumi életemben legalább a kultúrszomjamat csillapíthattam. Mindig volt ifjúsági bérletem a Zeneakadémiára, eljártam kiállításokra. Szombat vagy vasárnap délután kimentem a Duna-partra rajzolni. Ezekben a passzióimban eléggé magamra voltam utalva technikumi osztálytársaim között, őket általában a „humán szektor" nem érdekelte, annál inkább a sport, kiváltképp a foci. Én voltam a „más", a különböző, nem ők.

1960-ban érettségiztem. Szembesültem a kérdéssel: ki akar egyetemre menni? Persze aki akart, mind a villamosmérnöki karra adta be a jelentkezését. Az osztályfőnököm, amikor meglátta a továbbtanulási papíromat, amelyen nem a Műszaki Egyetem, hanem a Magyar Iparművészeti Főiskola szerszám- és gépipari formatervező szak állt, annyira meglepődött, hogy a lélegzete is elakadt, csak felhúzta a szemöldökét. Gondolom, eszébe jutott, hogy ez a Simon örökké rajzolt, s most valami tétova felbuzdulásból... nem is folytatom.

A választást – a sorsot? – végül az döntötte el, hogy pár nappal a jelentkezések leadásának határideje előtt a kezembe került egy kis fehér füzet, a felsőoktatási tájékoztató, benne az összes intézménnyel, ahová jelentkezni lehetett. Itt találtam meg a Magyar Iparművészeti Főiskolát, a formatervező szakot, fényképes illusztrációkkal. Szinte szíven ütött, hiszen előtte azt sem sejtettem, hogy létezik ilyen intézmény. Azonnal rájöttem: itt minden készségem hasznosítható, nekem itt a helyem.

Beadtam tehát a felvételi jelentkezésemet a főiskolára. Az első felvételi vizsgám nem sikerült. A rajz ment, de a második héten mintázni kellett, s én életemben ekkor mintáztam először. A következő felvételim sikerült. Az egy hétig tartó mintázási feladat lázas igyekezetében meghallottam, hogy a tanszakvezető Dózsa Farkas a folyosón hangos megjegyzéssel illet: „aki egy év alatt így megtanult mintázni, azt fel fogom venni". A mintázás folytatása ezután nem feladat volt többé, hanem élvezet, s a későbbiekben is az maradt.

Még egyszer a sorsról: miután az első felvételim nem sikerült, el kellett helyezkednem a technikusi oklevéllel a zsebemben. Az osztályfőnököm, aki mindannyiunknak segített az álláskeresésben, nekem öt céget ajánlott. Elindultam a helyszínekre. Az első kettőt iszonyú siralmasnak láttam, s kezdtem megijedni, hogy miféle helyen kell majd dolgoznom, s vajon mit? A harmadik cég, ahová bementem, akkor a Klement Gottwald Villamossági Gyár nevet viselte – később ismét eredeti nevét: Ganz Villamossági Művek –, és a budapesti Lövőház utcában volt. Bemutatkoztam a szerkesztési főosztály vezetőjének, aki technikust keresett, részletszerkesztői, azaz rajztáblás munkakörbe. Az úr csokornyakkendőt viselt. Ilyet még nem láttam addigi ipari életemben. Egyik lábammal a másikba botolva kérdeztem, hogy mikor tehetek itt felvételi vizsgát. Akár most, kedves fiatalember! Ahogy végignéztem a hosszú rajztermen, elém tárult a sok rajzgép, s körbe vettek azok a csodálatos, tervezőkre jellemző, elvarázsolt pofák, rögtön elfogott a vágy: uramisten, milyen jó lenne itt tervezni, rajzolni! Kaptam egy rafinált kis alkatrészt és egy tolómérőt, hogy készítsem el a műszaki rajzát úgy, hogy azt gyártásba is adhassák. Egy egész napom lett volna rá, de két óra alatt megvoltam vele. Mosoly és elismerés járt érte: fel vagyok véve. Ekkor kezdődött soha meg nem szűnő rajongásom a Ganz Villamossági Műveknél. A részletszerkesztő elvégezte a főiskola ipari formatervező szakát, nyaranta dolgozott – fizetésért – a Ganz gyárban, majd diplomája kézhezvétele után egy hónappal, 1966. július 6-án belépett a céghez státusos tervezőnek. A főkonstruktőr közvetlen beosztottjaként minden főosztálynak dolgoztam igény és szükség szerint. Néhány év után annyi munkám volt, hogy szó szerint az összeomlás szélén álltam. 1977-ben kiléptem, hogy szabadúszóként dolgozhassak tovább a cégnek, mert így kötetlen lehet a munkaidőm, s végre magam dönthetem el, hogy mit vállalok és mit nem, kivel működöm együtt és kivel nem. Azt hittem eleinte, hogy ebből balhé lesz, mert a szocializmusban kötelező teljes foglalkoztatás idején a „szabadúszás" nem ment olyan könnyen. De miután a legtöbb formatervező művész szabadfoglalkozású volt, hivatalosan meghatározott, törvényszerű keretek között végezte munkáját, a főnököm elfogadta az indokaimat. Több munkát kaptam, és talán komolyabbakat, mint addig, pedig azt hittem, épp fordítva lesz. Jellemző, hogy még tisztelni is kezdtek a foglalkozásommal szemben olykor szkeptikus kollégák, amikor meglátták a honoráriumok összegét, s hogy ezt egy szakértő zsűri állapítja meg. Nem bántam meg soha a tizenegy évnyi státusos munkát, mert mindaz, amit ez idő alatt itt elsajátítottam, külső tervezőként, szabadúszóként lehetetlen lett volna.

Még egyszer a véletlenről: a diplomamunkám egy elektroencefalográf komplexum volt, témaadója az Elektronikus Mérőkészülékek Gyára Esztergomi Gyáregysége. Az elektroencefalográf (EEG) orvostechnikai berendezés, a műszeripar egyik legigényesebb, legkomplexebb műszere. A Szovjetunióból telepítették át a gyártását. Az orosz minta technikailag jól működött ugyan, de az alaki megjelenése rémes volt. Az aktív elektronikus egységei íróasztal méretű, vastag öntött alumínium házba voltak beszerelve, nehezen lehetett szervizelni, az orvos alig tudta áttekinteni. Humanizálták ugyan valamelyest itthon, de az sem vált be. Ezt a gépet kellett diplomamunkámmal használhatóvá tenni. A történet roppant prózai módon indult. Az Iparművészeti Főiskola a nyári időszakban mindig

tartott három-négy hetes művésztelepet valahol vidéken. Ez a hely 1965 nyarán Esztergomban volt. Itt összeismerkedett egymással Dózsa Farkas András, a formatervező tanszak vezetője és az EMG Gyáregység igazgatója. Amikor a diplomatémák megbeszélésére, kiosztására került sor 1965 őszén, és rám került a sor, Dózsa Farkas felém fordul, s a homlokát fogva azt montja: „nyáron a művésztelepen megismerkedtem egy gyárigazgatóval, pedzegette, hogy rendbe kéne tenni egy műszert, örülne, ha a tanszék segítene ebben. Nos, ez magának való, keresse fel őket". Így is lett. A diplomamunka folyamatosan készült, változatról változatra. Sokszor jártam Esztergomban tárgyalni, konzultáltam szakorvosokkal is, jelen voltam kórházi vizsgálatoknál, s végül a mű elkészült.

A diplomamunkámat a cég megvásárolta a főiskolától, ami akkor ritkaságnak számított. A munkát közvetlenül nem tudták hasznosítani, mert olyan technológiai újdonságokat tartalmazott, amelyeket nem mertek felvállalni, de kapacitáltak, hogy vegyek részt a további fejlesztésben. A sorozatgyártásba vont készülék, az EMG 4756 típusú EEG, tizenegy évig formai változtatás nélkül került forgalomba, ami óriási piaci sikernek számított (1968−1979). Mutogatták nekem a kollégák, hány külföldi cég másolta le szinte módosítás nélkül. Ez jócskán megnövelte a gyár presztízsét, s ennek köszönhetem, hogy külső formatervezője lettem a cégnek a rendszerváltáskor bekövetkezett összeomlásig, majd a jogutód kft.-nél, annak megszűnéséig.

Minden EEG- és EKG-készüléknek formatervezője, sok tekintetben konstruktőre voltam több mint harmincöt évig. Többször nyertünk BNV Nagydíjat, Formatervezési Díjat, Nívódíjat. Kiváló munkakapcsolatban voltam a tervező teammel elejétől a végéig, s tart a barátság mind a mai napig. Az első önálló kiállításom ötlete is tőlük származott. A helyszín az esztergomi Technika Háza lett volna, de valamilyen üzemeltetési okból ideiglenesen bezárták. Javasoltam az Iparművészeti Egyetem kiállítótermét, a Tölgyfa Galériát. A kiállításon 30 db 70x100 cm méretű tablón mutattam be az 1966–1992 között tervezett gyártmányokat. A kiállítást az egyetem rektora és az esztergomi gyár főmérnöke nyitotta meg, vele érkezett a teljes műszaki stáb is.

E kiállítás, úgy látszik, hagyományt teremtett, mert három formatervező kollégám mutatkozott be utánam. Egy ennél hosszabb kifutású sorozat sokat lendített volna a szakma ismertségén, de nem így történt. Egy kiállítás-sorozat bizonyíthatta volna a formatervezésnek az iparban betöltött vitathatatlan jelentőségű, értéknövelő szerepét. Ebben a szakmában a példaadó kép, a folyamatok, a levezetések vizuális ábrázolása a lényeg, nem a szöveg.

Amikor az esztergomi cég a Medicor gyára lett, konstruktőr barátaim engem javasoltak a Medicor Röntgen gyártmányainak korszerűsítéséhez, mert a megváltozott gazdasági környezetben gond volt a főleg formai-esztétikai szempontból elavult berendezések értékesítése. Ott sem voltam sikertelen. Hasonló ajánlás útján keresett meg korábban a Röntgen- és Kórháztechnikai Vállalat. Nem sorolom tovább, csak megjegyzem, hogy soha nem mentem a munka után, a feladatok kerestek meg engem.

A két nagyvállalat, melyekhez életművem java kötődik, lényegében megszűnt, illetve eladták. A Ganz villamosságit először az olasz Ansaldo vette meg. Az adásvételen átívelt egy folyamatban levő munkám, az egyik legnagyobb. Új szerződést kellett velük kötnöm. Az addig szokásos négy oldalas helyett tizenkét oldalas, sűrűn nyomtatott papírt kellett aláírnom. A szövegben a megbízott jogairól (rólam) három sor szólott, a többi voltaképpen fenyegetés, hogy ha ezt nem, ha azt nem stb. A megbízást muszáj volt aláírnom, mert a munka nyolcvan százalékban elkészült. A befejezés és elfogadás után két év alatt fizettek ki, részletekben. Ekkor tudatosult bennem, mennyi küzdelem árán „tanítottam meg" két nagy céget a szakmám hasznosságára, nélkülözhetetlenségére, s hogy ebből rengeteg innovatív eredmény született. Egyenrangú, de mégis különleges tagja voltam az alkotó-tervező csoportoknak. Barátok voltunk. S most ebben a megváltozott, új világban minden kezdődhet elölről.

A magyar ipar messze nem volt olyan elmaradott, mint amilyennek beállítják. Ehhez az új szakma, a formatervezés komolyan hozzájárult, volt lelkesedés, tettvágy, és nem a pénz volt az első. Volt filozófiánk, társaságunk. Húzóágazatnak számítottunk. Ezt elfelejtetni nem lehet, mint ahogy azt sem, hogy igenis képesek vagyunk iparteremtésre.

Amikor az Iparművészeti Egyetem tanára lettem (1984), az iparban szerzett tervezői és sok egyéb tapasztalatom átadása volt a célom, jobb, járhatóbb utat akartam nyitni a következő generációk előtt. Meggyőződésem, hogy az ehhez hasonló intézményekben érdemben tanítani csak az tud, aki profi tervező, és mellesleg át is tudja adni a megszerzett ismereteit, ami soha nem csak gyakorlati fogások sora. A szellemi motiváció mindennél fontosabb. A hiteles alkotás-filozófia, az őszinteség, a nyitottság, a párbeszédkészség a metakommunikáció számít. Nem érdemes tovább sorolni, de megjegyzem: a tervezést oktató tanár tudása integrált tudás, amelyet ún. szakelméleti, bölcsészeti (társadalomtudományi) részletekben oktatni nem lehet.

Aztán jön az eredmény, a csoda, amikor a palánta felnyurgul, megtalálja saját tervezői alkatát, és − ami a legfontosabb: karakterét, aminek lehetőségét a design területén sokszor megkérdőjelezik, sőt egyes teoretikusok tagadják, mondván, ez már a múlté (mert már a multiké). Erre az a válaszom, hogy ami élményt nyújt, az a karakter. Aki lemond a karakteréről, vagy alig tudja, mi is az, nem lehet művész. Amiben nincs valami művészet, az nem élvezhető. Ami nem élvezhető, azt nem is szeretjük. Ami nem szellemes, azt megunjuk. Ami sematikus, az elviselhetetlen...

Huszonöt év oktatói munka után, 2009-ben szűnt meg a státusom. A doktori képzésben továbbra is részt vettem. (2003−2012 között tizenkét doktorandusz témavezetője voltam. Ebből abszolutóriumot tíz, fokozatot hét hallgató szerzett.)

Kedvenc tanárom mondta, amikor munkához láttam, mint oktató, hogy hidd el, ha a pályafutásod alatt két-három kiemelkedő tanítványod lesz, már megérte. Nem felejthetők e szavak, ahogyan az sem, hogy több lett, mint két-három.

Muszáj pár szót szólnom arról az időszakról, amikor az Iparművészeti Múzeum főigazgatója voltam (2001−2006). Azt hittem, hogy mint gyakorló iparművész ebben a pozícióban majd többet tehetek a szakmánkért, mint eddig, mindig hangsúlyozva, hogy a múzeum a maga alapítása idején példaanyagot gyűjtött és mutatott be a kor „műiparának". Sarkítottan fogalmazva: anno ez a múzeum a kor design-múzeuma volt. Céljaim részben váltak valóra. Egyrészt annyi kortárs kiállítást szerveztem, amennyi belefért, másrészt elértem, hogy legyen a múzeumnak állandó kiállítása. Újraszerveztem az egyszer megszüntetett Modern Osztályt, amit a fenntartó − és a munkatársak − először teljes mértékben támogatott, majd néhány hónap működés után a fenntartó egy levélben utasított, hogy az osztályt szüntessem meg. Az okokat le sem írom. Minden évben a szerepelt következő évi terveim között, hogy a nagyrekonstrukció halaszthatatlan. Tanulmányt írtam a múzeum rendjéről, melyre a nagyrekonstrukció építészeti koncepciója támaszkodhat. Minden félbemaradt, mert nem volt pénz. Most azonban (2012) van remény. Az utódomnak sikerült előteremtenie akkora összeget, hogy a nagyrekonstrukció tervezésére nemzetközi pályázatot írhatott ki. Ebben már benne lesz egy design-múzeumi épületegység is.

[2012]

Kiállítások

Egyéni kiállítások

Formafejlesztés 1966–1992, Tölgyfa Galéria, Budapest

2012 A mű és ami mögötte van, életmű-kiállítás, Iparművészeti Múzeum

Csoportos kiállítások

1968 Design '68 Műcsarnok, Budapest

1973 Művész az iparban, Műcsarnok, Budapest

1975 Jubileumi Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest

1983 A tervezés értékteremtés, Országos Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest

2007 Ferenczy-díjasok 1992–1993, Árkád Galéria (MKISZ), Budapest