Somos Miklós

Életrajz

Somos Miklós 1951-től 1967-ig tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Fónyi Géza volt a mestere. 1956-ban házasságot kötött Lieber Évával. 1957-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. 1989-ben más értelmiségiekkel közösen megalapítják a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét. 1997-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választják. Külföldön, más kollégákkal együtt képviseli a kortárs magyar művészetet. Személyes stílusa, melyre kezdetben az expresszonizmus volt hatással és melyet Perneczky Gáza művészettörténész lírai realizmusnak nevezett, a 60-as évek elején alakult ki. Suggesztív hatású műveit reliefszerű erős plaszticitás, kötött kompozició, zárt és absztrahált formák valamint érzékeny színvilág jellemzik. Stílusa a hetvenes évek elején némiképp megváltozik. Kubisztikus, szürrealisztikus tereket és csendéleteket kezd festeni egyre színesebbé váló palettával. Később, a nyolcvanas években, alkotásai lazább szerkezetűvé válnak. Kifinomult színvilágú, látomásszerű képeit lírikus formákba önti. Továbbra is az egységet és összefüggéseket keresi a világban. Festészetében mindíg ott rejlik a transzcendensre való utalás. Gyakran fest bibliai témákat. A nyolcvanas évektől tizenegy szekkót készít különböző magyarországi templomokba. Festészetében szívesen utal korábbi művészettörténeti korokra. Különösen a románkori, gótikus és reneszánsz művészethez kötődik erős szálakkal. Művészet-írói munkássága is említésre méltó.

Az életrajz elérhető: https://somosartgallerywebsite.wordpress.com/somos-miklos-teljes-eletrajza/ [2017.03.28.]

Somos Miklós: Curriculum vitae

„No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.

Az Isten sem változtat rajta többé.„

Babits Mihály: Magamról

Lettem, ami lettem.

De mennyi kegyelmi pillanat nyomán. Kezdve a születéstől.

Apám, de apám apja is, erdész volt. Anyám pedagógusok ivadéka. Természet és tudás kettős vonzalma határozta meg életem. Bár városban születtem (Miskolcon), gyerekkorom legemlékezetesebb pillanatait a Bükk erdeiben és rétjein éltem át. A gombászás szinte szenvedélyemmé lett. A háborút is részben ott vészeltem át, 1944 nyarát – miközben Diósgyőrt és Miskolcot bombázták –, a Kerekhegyen, Lillafüred és Bükkszentkereszt között.

Kegyelmi pillanatoknak nevezem azokat a találkozásokat is, amelyek meghatározókká váltak életem alakulásában, alakításában, pályaválasztásomban. Találkozásokat, amikből hosszabb-rövidebb ideig tartó barátság lett, mint elemista koromban Voith Mártonnal, aki egy évvel volt fiatalabb nálam. Játszottunk a papíremberekkel, amiket én rajzoltam és együtt vágtuk ki. Miután '46 novemberében Egerbe költöztünk, valamelyik nyáron egyedül és gyalog indultam látogatására a Bükkön át, szabad ég alatt töltve az éjszakát Jávorkúton, hónom alatt rajztáblával, néhány alapozott papírral és olajfestékkel, hogy megfessem közben a lillafüredi vízesést.

Egerben kitűnő tanárokkal találkoztam, mint Iványi Sándor tisztelendő úr, vagy Gergely Pál, a Dobó Gimnázium rajztanára, akinek a kedvéért a negyedik gimnázium után, amikor választani kellett humán- és reáltagozat között, a reáltagozatot választottam, s így osztályfőnököm lett. Tőle tanultam az ábrázoló geometriát, ami igen nagy hasznomra volt a főiskolán, de az az atyai-baráti támogatás és érdeklődés is, amivel haláláig kísérte pályámat.

A főiskolai évek, bár a Rákosi-korszakra estek, bővelkedtek a kegyelmi találkozások pillanataiban. Elsősorban gondolok itt a feleségemmel való találkozásra, nem az elsőre, hanem inkább arra, mikor világossá vált, hogy maradandó kapcsolat van készülőben. Ezt emlékezetem a főiskola két épülete közti néhány lépcsőfokos átjáróba helyezi el, ahol akkor éppen két évfolyamtársam arról próbált meggyőzni, hogy nincs Isten. Éva fültanúja volt a vitának, s ahogyan reagált rá, az volt számomra döntő.

Nem voltam par excellence festő típus. Nem élveztem a festést, mint aktust. A tevékenység nem tudott teljes mértékben lekötni. Kikapcsolódásképpen szívesen léptem más területekre. Rengeteget olvastam. Virginia Woolf Orlandója volt nagy élményem elsőéves koromban. Fordítottam, főleg franciából. És írtam verseket. Így ismerkedtem meg Csoóri Sándorral, akinek ugyancsak sokat köszönhetek. Ő ismertetett minket össze Marsall Lászlóval. A Margit vendéglő kerthelységében történt az első találkozás, amiből rögtön barátság lett. Laci sem volt par excellence költő. Matematikusnak indult, velem ellentétben nagy értője a zenének és kacérkodott a képzőművészettel is. Az ő egészalakos portréját festettem meg diplomamunkának. Később, 1960-ban a fiam keresztapja lett. Ő vitt fel Weöres Sándorékhoz is a Törökvész útra. Weöressel azután sokat találkoztam, arcképét is megfestettem, Tácsi kutyával együtt, a kertjükben ült modellt.

Csoórival, Marsall-lal rendszeresen jártunk a Belvárosi Kávéházba, ahol a hivatalos oldal felől rossz szemmel nézett társaságot alkottunk. Hogy csak néhány nevet említsek: Orbán Ottó, Sík Csaba, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Tornai József, Gyurkó László képezték a gerincet.

Aztán lassan ismert lett a nevem a művészeti életben. Az Ernst Múzeumban, majd a Műcsarnokban rendeztem egyéni kiállítást, meghívtak és felvettek a képzőművészek szövetségébe, ahol kisebb funkciókra is megválasztottak. Kaptam díjakat, Munkácsy-díjat 1973-ban, de nem ezek voltak a kegyelmi pillanatok, hanem az emberi találkozások. Például a sámánkutató Diószegi Vilmossal és feleségével, Morvay Judittal, még 1960-ban, vagy később Lissák Györggyel és Juditkával Zsennyén, amiből máig tartó barátság lett. És azok kvázi-barátságok, amiket nálunk idősebbekkel kötöttünk, Bolmányi Ferenccel, Domanovszky Györgyékkel vagy Szántó Piroskával Szigligeten.

És az utazások. Találkozások Európával. 1961-ben az elsők között voltam, akik Itáliába utazhattak. Aztán Macedóniától Norvégiáig, Moszkvától Párizsig, Amszterdamig, Barcelonáig bejártam Európát. A legtöbbször Firenzében és Amszterdamban voltam. És még hány helyre kéne eljutnom? Például Bretagne-ba!

Más kontinensre nem is kívánkozom (hacsak az etiópiai sziklatemplomok megnézésére nem). Amerikába pedig, ha fizetnének érte, se mennék. Soha nem a természet szépsége csábított utazásra, mindig a kultúra. Oda szeretek utazni, ahová hazautazhatom, még ha először megyek is oda.

Közben folyamatosan végeztem hagiográfiai és ikonográfiai gyűjtőmunkát, aminek végére érni nem lehet, s azt kell mondanom, most hetvenévesen, kellene még legalább harminc év a feldolgozáshoz. És ebben még nincsenek benne a megfestendő képek! […]

[2002]

Somos Miklóssal beszélget dr. Lissák György formatervező, művészettörténész

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Somos Miklós engem nevezett meg beszélgető társul. Örömmel vállaltam el ezt a feladatot, részben azért, mert Somos Miklós jó barátom, másfelől pedig igen megtisztelő számomra, hogy a Magyar Művészeti Akadémián önök előtt beszélhetek Somos Miklós művészetéről, pályafutásáról. Ez a beszélgetés egy kis kiállítás keretében zajlik, ahol önöknek módjukban áll gyönyörködni Miklós barátom képeiben. Tulajdonképpen ez a szemlélődés felér minden ismertetéssel. Ahogy Wittgenstein mondta: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell", helyesen tapintva rá a műalkotások befogadásának lényegére, a szemlélet fontosságára. Benedetto Croce még tovább megy, mikor azt mondja, a műalkotások befogadásának módja a szemlélet, s amikor logikailag állunk a művek megértéséhez, a szemlélet megszűnik, a varázslat eltűnik. Szerinte vagy szemléljük, vagy elemezzük a képeket, e két folyamat lényegét tekintve különnemű. Én azt javasolnám önöknek, hogy a beszélgetés fonalát mégis a képek elemzése adja, azoké, amelyeket önök itt kiállítva látnak. Ezt a megközelítést én ontológiainak mondanám, szemben az ismeretelméletivel, hol az összehasonlítás művészettörténeti elemzés az uralkodó motívum, míg az ontológiai, azaz a létező formára irányuló megközelítésnél a kiinduló pont maga a műalkotás, s a művész, aki mögötte áll.

Miklós, mesélj a pályakezdésedről, otthoni neveltetésedről, iskoláidról! Kik voltak a példaképeid?

A főiskolán Fónyi Géza növendéke lettem, aminek nagyon örülök. Fónyi úriember volt. Művelt, szelíd és nem kívánt belőlünk kis Fónyikat csinálni. Példaképeimről kérdeztél. Főiskolai éveimben a Majális Szinnyeije és Ferenczy Károly voltak a példaképeim. A műtermi modellfestések hosszú évei és hegyvidéki múltam természetesen éheztettek rá a plein-air-re. Nem távlat, hanem a levegő miatt.

Amikor a főiskolát elvégeztük, 1957-ben, rengeteg friss élmény ért. És nem csak a jelenkori művészet irányában, a múltban is. Én pedig személy szerint ezekben az években ingadoztam a festészet és költészet között, – a festészetet költészetnek tartva máig is –, illetve egyforma intenzitással műveltem mind a kettőt. Habzsoltam a francia költészetet. Kitűnő fordításokból ismerhettem meg Apollinaire-t, de felfedeztem magamnak Cendrars-t, René Char-t, Saint-John-Perse-t és beleszerettem Lubicz Milosz-ba. És felfedeztem Georges Rouault-t is. Lefordítottam magamnak minden róla, vagy tőle megjelent, s Budapesten a Francia Intézetben akkor fellelhető könyvet. Írtam is egy kis monográfiát róla.

És beleszerettem a románkor szobrászatába, a timpanonokba és oszlopfőkbe, a bronzkapukba, a kapubélletek hónap-ábrázolásaiba és a kerengőkbe. 1962-ben a hódmezővásárhelyi művésztelepen nappal a Majolika-gyárba jártam kerámiázni, este és éjszaka Focillon-t fordítottam. 1964-ben mikor másodszor jártam Olaszországban, nem Coreggio híres mennyezetfreskójáért, hanem Antelami-ért futottam a pármai dómba. Meglehetősen messze esik ez Ferenczytől. De mostani képeimet nézve lehet, hogy mégiscsak található némi kapcsolat közöttük. A románkor iránti szerelmem hajtott az ikonográfiai kutatások felé, s pillanatok alatt rá kellett jönnöm, ezen a területen semmire sem megyek hagiográfiai ismeretek nélkül. Ezek a kutatások máig tartanak és kétségtelenül nemcsak festői tevékenységemre hatottak, de katolikus kereszténységem megerősödését is táplálták.

A Te szellemiséged feltétlenül megjelenik már a témaválasztásban is. Itt van például az Utolsó vacsora című festményed. Gomolygó ködben parkot látunk utcai álló lámpával, alatta emberek ülnek. Az egyik bizonyára a vezetőjük lehet, mivel a többiek tisztelettel fordulnak feléje. Az egész olyan, mint egy látomás, bár ezek az ábrázolt emberek jelen vannak, mégis nehezen láthatók meg. Tudjuk, a középen ülő férfi Jézus, körülötte a tanítványok. A kép szerint ők a valóság részei, akkor is ott vannak, amikor nem vesszük őket észre – úgy is fogalmazhatnánk, jobban oda kell figyelnünk, hogy Jézus jelenvalóságát felfogjuk, akár egy park ködös tájaiban is megpillanthatjuk Őt.

A Te képeidben a valóság megkettőződik, az érzékelhető világ mélyebb tartalmú. A világban jelen van az abszolútum is, amit eltakar az élet körforgása. Képeden a fátyol meglebben, s a dolgok mögé pillanthatunk.

Úgy érzem, meghatározott irányba tereled a szemléletünket a formákkal és színekkel. A képeken a természeti táj, fák, ligetek formái realisztikusak, mégis nagyfokú absztrakció figyelhető meg, ahogy a valóság elemeit megfested. Beszélj nekünk arról, hogyan jön létre ez a látvány, mi határozza meg az absztrakció szintjét? Egyáltalán, mikor lesz kész egy ilyen gazdag gondolati tartalmakat kifejező kép?

Nagyon jó a kérdésed, hogyan jön létre ez a látvány? Mert a kérdésben már benne van, hogy nem egy egyszeri, valóságos és konkrét látvány lefestéséről, vagy újra fölidézéséről van szó, hanem egy új, csakis a képen megjelenő látvány megteremtéséről. Az absztrahálás sem az tehát, hogy egy konkrét látványról lefejtem és elhagyom a számomra felesleges elemeket, hanem kicsit fordított módon történik, van egy általános elképzelésem, mondhatnám: ideám – ami végső soron különböző képeimnél bizonyos mértékben közös – és ennek az ideának megjelenítésére, érzékeltetésére teremtek, vonok be bizonyos elemeket. Például a Nagy táj Szent Jeromossal című képem a tájban bent levő és a tájat mégis szemlélő Szent Jeromos mellett a keresztelés, keresztvitel és keresztre feszítés jeleneteit. Nem mindegy, hogy milyen a táj maga, hogy ezt megtehessem.

Hogy ez pontosan hogyan történik, arra csak utólag próbálhat választ adni az ember. Ha Wittgenstein, hogy én is rá hivatkozzam, ezt írta: „Tényleg a tollammal gondolkodom, mert a fejem gyakran mit sem tud arról, amit a kezem ír", mennyivel inkább mondhatja ezt a festő! A művész tudatossága szerintem abban a döntésben nyilvánul meg, hogy mit akar csinálni.

S hogy mikor van kész a kép? Sokszor arról veszi észre az ember, hogy befejezte a képet, hogy tovább csinálta a kelleténél, hogy elrontotta. A visszafejlesztésnél még nehezebb tudni, hol kell abbahagyni. Jobb egy képet a befejezés előtt egy lépéssel abbahagyni, mint utána. Gondolj csak arra, mennyi gyönyörűségünk van a remek vázlatokban. A befejezettség szerintem mérték és arány kérdése.

Itt a kiállításon több portrét is láthatunk. A Te művészetedre mindig is jellemző volt az emberarc felmutatása, az érzelmek talán legkoncentráltabb kifejezéseként. Ezek a portrék a huszadik század végén készültek, s felmerül a kérdés, vajon milyen tartalmakat közvetítenek a formák, az arckifejezések? Itt van ez a komoly tekintetű, merengő, érzékien szép arcú fiatal lány portré. Vajon miért szomorú? Vagy egy másik kép, a gúnyos tekintetű, figyelő, vizsgáztató szemű okos férfi portréja, ahol az az érzése az embernek, hogy ma a tudás – sajnos – gondterheltté, aggódóvá teszi az embert. Mondd, valódi portrék-e ezek a képek, s ha igen, kik a modellek?

Erre a kérdésre nagyon tömören és határozottan válaszolhatok: nem! Ez a kurta válasz nyilván nem elégít ki. Beszélek hát bővebben a dologról. Már a beszélgetésünk elején említettem, hogy kisgyerek korom óta foglalkoztat az emberi fej, nem mint puszta forma, hanem mint személyiség hordozó. Ebből persze pont az következne, hogy éppen a portré érdekelt, X, Y, Z, – anyám apám, tanáraim stb. Természetesen őket is rajzoltam, de mint mondtam, nagyon kicsi korom óta rajzolom képzeletből a fejeket, ami azt jelenti, hogy én teremtettem a személyiségüket.

Nem tudom, említettem-e, hogy gyerekkoromban papíremberekkel játszottam, mint babával a lányok, de nem öltöztettem, vetkőztettem őket. Körülbelül 10 centis figurákat rajzoltam papírra, katonaruhába öltöztetve, – ne feledjük, a negyvenes évek elején voltunk, – és kivágtam. A hátukra ráírtam a nevüket, amit én adtam, ( a név már akkor jelentős dolog volt számomra, nem ismerve még a „nomen est omen" mondást), életkorukat, katonai rangjukat – nő nem volt közöttük egy sem. Meg kell mondjam, volt olyan, akire máig is emlékszem. Ezeknek a papírembereknek társadalmuk volt. 1945 novemberében ők is választottak. Volt tehát egy képzelt és magam-teremtette világom. Ugyanabban az időben 15x20 centis papírokra, egy-egy lapra húsz fejet festve, híres emberek arcmásait készítettem el, újságokból, könyvekből véve a mintát, legtöbb esetben talán mégis a Tolnai Világlexikonból. Politikusok, művészek, uralkodók és tudósok egyaránt szerepeltek ebben a kis gyűjteményben.

Mindezt azért mondom el, hogy lásd, milyen eredendő és régi keletű nálam a személyiség iránti érdeklődés. Ezek a fejek tehát nem portrék, még akkor sem, ha valóságosan élt személyek nevét viselik címként, mint itt Szent Gellért vagy Notkerus Balbulus. Nem véletlen, hogy olyan személyek ezek, akiknek hiteles arcmásait nem ismerjük. A kép születése szempontjából teljesen közömbös az is, hogy a bennem élő történeti Szent Gellértet akartam-e megfesteni, vagy egy fejet, amelyről végül is azt mondom, hogy ez a bennem élő Szent Gellért. Ezek az arcok személyiségek, nem típusok. Nem Kretschmerhez készítek illusztrációkat, feltérképezve az emberi karakterek változatait és szélsőségeit. „Az arc a test lelke", ezt is Wittgenstein mondta. Ezek a személyiségek mind kedvesek nekem.

Mint mondtad, nem típust festesz, hanem személyiségeket teremtesz a művészet eszközeivel. Többször használtad a teremtés fogalmát. Álljunk meg tehát egy pillanatra a teremtésnél. A Te portréidhoz valóban szorosan kötődik a teremtő attitűd, ennek tudatos vállalása, megélése. Amikor megteremtesz egy eddig nem létező képi világot, vizuálisan érzékelhető jelenséget, emberarcot, vajon miért teszed? Kinek csinálod? Hiszen láthatjuk, Te nem divatokat követsz, nem a megrendelők kívánságainak megfelelően festesz, hanem saját törvényeidet követve hozol létre műalkotásokat. A kérdésem az tehát, mi a viszonyod a teremtéshez, s ez az általad teremtett világ kinek szól?

Erre a válasz nagyon egyszerű és hitem szerint minden magát komolyan vevő művész válasza ugyanaz: mindenkinek. Ha egy meghatározott társadalmi réteghez szólnék, politikus lennék, vagy szociológus, ha gazdagokhoz, a vásárlókhoz szólnék, üzletember, ha a „vájtfülűekhez" és divatdiktátorokhoz, karrierista… Ez persze túl általános. Az a fontos, amit létrehozok – lényeges azonban, hogy mindenki számára felfogható legyen és mivel mindenki külön személyiség, a vizuális kultúra, a műveltség, az emberi és társadalmi kapcsolatok különböző szintjén áll, másképpen és mást fog fel, értelmez, élvez benne, vagy hasznosít belőle.

Mindenkinek festek tehát, de a magam igénye szerint. Halott az a műalkotás, mely minden befogadó számára egyetlen és egyazon, akár szavakban is kifejezhető tartalmat, jelentést hordoz csupán.

A beszélgetésre a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet Budapest, Kecske utcai székházában 1998 októberében került sor. A beszélgetést rövidítve közöljük.

Művek közgyűjteményekben

Déri Múzeum, Debrecen

Herman Ottó Múzeum, Miskolc

Jósa András Múzeum, Nyíregyháza

KMG, Dunaszerdahely

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Thury Gy. Múzeum, Nagykanizsa

Rippl-Rónai József Múzeum, Kaposvár

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely.

Egyéni kiállítások

1961 Bányatelepi kiállítás, Egercsehi

1962 Csepeli Munkásotthon

1965 Ernst Múzeum, Budapest

Bartók Béla Művelődési Ház, Dunaújváros

TV Galériája, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest

1966 Gárdonyi Géza Színház, Eger

Miskolci Nehézipari Egyetem Kiállítóterme

József Attila Művelődési Ház, Salgótarján

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely

1968 Centro d'arte e Cultura, Bologna

Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest (Lieber Évával)

Collegium Hungaricum, Bécs (Hincz Gyulával, Szabó Ivánnal)

1969 Központi Fizikai Kutatóintézet Klubhelyisége, Budapest

1971 Arcok, Fészek Klub, Székely Terem, Budapest

1972 Műcsarnok, Budapest

1973 Kiállítóterem, Dunaújváros

Városi Járási Művelődési Központ, Sátoraljaújhely

1974 Kulich Gyula Ifjúsági Ház, Békéscsaba

1976 Képcsarnok, Győr

November 7. Művelődési Központ, Szeged

1977 MÉV, Ságvári Endre Művelődési Ház, Pécs

1979 Járási Művelődési Ház, Marcaltő

1980 dr. Hamburger Jenő Művelődési Központ, Zalaszentgrót

1981 Dorottya Galéria, Budapest

1982 METRIPONT – VASAS Művelődési Ház, Hódmezővásárhely

1983 Csepeli Iskola Galéria, Budapest (gyűjteményes)

Erkel Ferenc Művelődési Központ, Budakeszi (Lieber Évával)

1984 Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely

KÉK Könyvtár, Érd

Eötvös József Művelődési Ház, Ercsi

1988 Csontváry Terem, Budapest

1989 Kisfaludy Stróbl Terem, Zalaegerszeg

1990 Antológia, Országos Műemléki Felügyelőség Aulája, Budapest (Lieber Évával)

Gellért Szálló, Teaszalon, Budapest (Lieber Évával, R. Törley Máriával)

1992 Csontváry Terem, Budapest

1993 Erkel Ferenc Művelődési Központ, Budakeszi

Rexim Gmbh, München (R. Törley Máriával)

1994 Pannónia Galéria, Sopron (Lieber Évával)

1996 Faluház, Biatorbágy

1997 Arcok, Katona Lajos Városi Könyvtár, Vác

Torony Galéria, Kunszentmiklós (Lieber Évával)

1998 Pro arte Galéria, Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium, Budakeszi

1999 Rudnay Terem, Budapest

Eremetica, Szent László Ház, Budakeszi

2000 Művelődési Ház, Zsámbék

2001 Moldvay Győző Galéria, Hatvan

Simontornyai Vármúzeum, (Lieber Évával)

Magyarok Háza, Budapest (Jánosházi Ágnessel, Somos Gyulával)

2002 Babits Mihály Gimnázium, Budapest (Lieber Évával)

2004 Gerenday Közösségi Ház, Lábatlan

5Égtáj Galéria, Budapest

2006 Katona Lajos Városi Könyvtár, Vác

Fő tér Galéria, Gyöngyös

2008 Budai Református Egyházközség gyülekezeti terme, Budapest

Égi vizek forrása, Manréza Galéria, Dobogókő (Somos Gyulával)

2009 Gallery Goda, Amszterdam (Mátyássy Lászlóval, Somos Gyulával)

Válogatott kiállítások

1962 Magyar művészet, Pavilon der Kunst, Berlin

1966 Ifjúsági Biennále, Musée d'art moderne, Párizs

1966 Magyar festészet, Prága

1967 Kortárs festmények Magyarországról, Új-Delhi

1970 Magyar művészet 1945-1969, Műcsarnok, Budapest

1972 Országos Nyári Tárlat, Déri Múzeum, Debrecen

Kortárs magyar művészet, Nemzeti Múzeum, Damaszkusz

1975 Magyar tájak, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

1976 25 éves a zsennyei művésztelep, Savaria Múzeum, Szombathely

Nemzetközi realista festészeti kiállítás, Szófia

1977 Festészet '77, Műcsarnok, Budapest

1980 V. Nemzetközi Festészeti Biennálé, Kassa

1981 Akvarellek, Bankside Gallery, London

1982 Országos Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok, Budapest

Vásárhely - Eine Künstlerkolonie in Ungarn, Stadtbibliothek, Berlin

Aquarellek és grafikák, G. U. 12, Oslo

1984 Pest Megyei Tárlat, Szentendrei Képtár, Szentendre

1987 Sotheby, London

1991 Magyar Vízfestők Társasága, Szombathely

Modern egyházművészeti kiállítás, Szombathelyi Képtár, Szombathely

1993 Szent István Társulat Jubileumi kiállítása, Magyar Intézet, Párizs

1994 Tavaszi Tárlat, Petőfi Csarnok, Budapest

1996 Signum csoport kiállítása, Szent István Művelődési Ház, Székesfehérvár

1997 Arcok és Sorsok, XI. Országos Portré Biennálé, Hatvani Galéria, Hatvan

Szent Adalbert Egyházművészeti kiállítás, Hatvani Galéria, Hatvan

1998 Ecce Homo, Vigadó Galéria, Budapest

Szt. István Társulat Jubileumi kiállítása, Magyar Intézet, Róma

1999 XXX. Nyári Tárlat, Szeged

2000 XIV. Országos Tájkép Biennálé, Hatvan

Pest Megyei Tárlat, MűvészetMalom, Szentendre

VIII. Táblaképfestészeti Biennálé, Szeged.

2002 Hajó, Vigadó Galéria, Budapest

Művésztelep

1965 Osieki (PL)

1972 Prilep (YU, ma Macedonia)