Supka Magdolna

Supka Magda (B. Supka Magdolna, Bényiné Supka Magdolna, Supka Magdolna, Supka Manna) életrajza

Supka Magda az első világháború kitörésének esztendejében született. Édesapja emigrációja után csak 1920-ban térhetett vissza Magyarországra. Ekkor költözött be abba a lágymányosi, mai Bocskai úti házba, ahol haláláig lakott. Édesanyja kitűnő festőművész volt, illetve lehetett volna, aki a családi hivatás miatt lemondott a művészpályáról. Édesapja, az öt nyelven beszélő értelmiségi, az író-régész-művészettörténész Supka Géza volt, aki a napjainkig élő Ünnepi Könyvhét-mozgalmat az 1920-as évek végén elindította. Supka Magdolna elvégezve elemi és középiskoláit a budapesti egyetem bölcsészkarán művészettörténet-német-olasz szakon szerzett diplomát. Az egyetemi tanulmányok befejezése után 1938-ban férjhez ment az író-újságíró-szerkesztő Féja Gézához – akivel 1943-as válásukig élt együtt –, és adaptálta az író akkor nyolcéves fiát, Féja Endrét, akivel haláláig megőrizte bensőséges, anya-gyermek kapcsolatát.

Már középiskolai és egyetemi évei alatt kitanulta az ötvös és ékszerész mesterséget, édesapja kívánságára, mivel szerinte egy humán érdeklődésű ember nem lehet meg legalább egy gyakorlati végzettség nélkül. Sokoldalú tehetségét vonzotta a képzőművészet, a színészi és az előadói pálya, a film világa, továbbá a műfordítás és az irodalom is: mindegyikhez voltak adottságai. Végül művészettörténészi munkássága bontakozott ki.

1943-ban kezdte meg múzeumi pályafutását: a Budapesti Történeti Múzeum Újkori Osztályán, a Kiscelli Múzeumban dolgozott, mint napidíjas gyakornok, majd később, 1957-től a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályának tudományos főmunkatársa lett, s innen vonult nyugdíjba. Múzeumi munkája mellett állandóan kutatott, tanulmányokat és könyveket írt, fordított, kiállításokat szervezett és nyitott meg. Nevelt fia, Féja Endre így emlékezik meg a rendkívüli aktivitással és elhivatottsággal tevékenykedő Supka Magdolnáról:

„Kiemelném a vállalás tisztességét is, ami szintén végigkísérte. Jórészt másokért élt, ez töltötte ki az életét, a szolgálatot vélte földi hivatásának: a családjáért, a barátaiért, a méltatlanul kezelt tehetségekért és a magyarságért. Doktori disszertációja A magyar úrihimzés volt. A kötődés és magyarságtudat az, ami mindvégig jellemezte. A németországi Dürer-kiállításon is azt mutatta be, mire képes a mi művészetünk. Nemzeti értékeink egyik őrzője, számba vevője volt a művészet síkján, Zichy Mihálytól kezdve a fiatalokig. Életeleme lett, betöltötte életét a 20. századi kortárs művészet és a grafika világa. Rázmány Csaba unitárius püspök fogalmazta meg véle kapcsolatban a jézusi gondolatot: a fáklya magát emészti meg, hogy másokat szolgáljon. Önzetlenül segített a bajba jutottaknak, a mellőzötteknek és a művészet világából méltatlanul kiszorítottaknak. Sokakért élt, azokért, akiket szívébe fogadott. Kutatta, megérezte és felfedezte a tehetségeket, s kereste a lehetőségét kibontakozásuknak. Képes volt ösztönözni, bizalmat önteni az emberekbe, ezt a megelőlegezett bizalmat tapasztaltam magammal kapcsolatban is. Tudott szeretni, küzdeni szeretteiért, s tudott gyűlölni, a politikai és szakmai szűklátókörűséget tapasztalva. Tudott lelkesedni, tudott elkeseredni, és tudott ostorozni. A nehéz időkben adódott mód az emberség próbájára, ilyenkor tárult föl a lélek tisztasága és a segítő szándék önzetlensége."

Második, Bényi László festőművész-művészettörténésszel 1951 tavaszán között házassága után megszületett Eszter leánya, aki felnőve kitűnő textilművésszé érett. A családi kapcsolatok ápolása mellett nagyon sok embert ismert, rengeteg barátja volt, és nem csupán művészek: írókkal, orvosokkal ugyanúgy jó viszonyban volt, mint Ferenc József unitárius püspökkel. Hitt és bízott a barátaiban, és sokan szerették, többekhez kötötte szinte testvéri kapcsolat, mint például Koszta Rozáliához és a mindvégig mellette álló Sulyok Gabriella grafikusművészhez.

Élete végén több elismerő kitűntetésben részesült munkásságáért, ezek azonban különösen nem káprázatták el. Szerény „munkása" maradt vállalt feladatának: a magyar képzőművészet szolgálatának, értékei felfedezésének és felmutatásának. Küzdött Aba-Novák Vilmos, Kohán György, Szalay Lajos, Tóth Menyhért méltó és megillető helyéért a magyar művészetben. S keményen harcolt a tehetséges fiatalok értékeinek elismertetéséért.

Életének legválságosabb szakaszaiban a hit adott erőt, biztosított belső tartást számára. Istenhívő volt. Hitt a transzcendens világban, amelynek jelenségeivel művészetértelmezői munkája során sokat foglalkozott.

„Egyéniség volt, egyszeri és megismételhetetlen jelenség, akire oda kellett figyelni, aki képes volt lenyűgözni mindenkit: barátot és ellenfelet. Amikor eltávozott közülünk, sokan búcsúztatták: Gyurkovics Tibor, Makovecz Imre, Schmidt Mária, Pozsgay Imre, Sipos Mihály hegedűjátéka siratta, csupán őket említve a reá emlékezőkből. 2005. december 2-án temették, több százan búcsúztunk tőle, kísértük el Budán, a Szent Gellért plébániatemplom urnatemetőjébe. Az »övéi« jelen voltak, csupán az éppen regnáló »kulturális hatalom« képviselői maradtak távol. Egykori lakása alatt, a házfalon márványtábla őrzi emlékét." – emlékezett meg alakjáról és életútjának lezárulásáról Féja Endre.

Az életrajzot Wehner Tibor állította össze [2015]