Szűcs Endre

SZŰCS ENDRE ÉLETRAJZI ADATAI

Budapest, 1944. február 29. – Budapest, 2023. június 9.

Tanulmányok

1958–1962: II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, Budapest

1963–1968: Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kar

1978–1981: BME Műemlékvédelem és Konzerválás Szakmérnöki diploma

1983: Doktori disszertáció: Színes üvegablakok Budapest századfordulós építészetében

Munkahelyek

1968–1976: MÉLYÉPTERV (Mélyépítési Tervező Vállalat)

1976–1982: FIMÜV (Fővárosi Ingatlankezelő Műszaki Vállalat Műemléki Osztály)

1982–1986: Szépítők Műemléki Tervező Társaság PJT, stúdióvezető

1987–2017: MÉRMŰ Építész Stúdió (Gmk, Kisszövetkezet, Szövetkezet, most Kft.), stúdióvezető

Művészeti szervezeti tagság

Kós Károly Egyesülés (2000)

Lengyelországi VITRÁZS KÖR (építészek, művészettörténészek, üvegfestők egyesülete) tagja (2003-tól)

Sopron város tervtanács tagja (2001-2011)

Szentendre város tervtanács tagja (2012-2019)

Óbuda-Békásmegyer tervtanács tagja (2013-2017)

2013–2023: Magyar Művészeti Akadémia, 2013–2014: levelező tag; 2014–2023: rendes tag

2015–2023: MMA Határon túli magyar és lengyel ügyek referense

Társadalmi, közéleti szervezeti tagság

2001–2011: Sopron város főépítész zsűrije

2012–: Szentendre város főépítész zsűrije

2013–: Óbuda- Békásmegyer főépítész zsűrije

2013–: lengyelországi VITRÁZS KÖR tagja (építészek, művészettörténészek, üvegfestők egyesülete)

_______________________________________

SZŰCS ENDRE ÉLETRAJZA DÉNES ESZTER ÖSSZEÁLLÍTÁSÁBAN

Szűcs Endre (1944) egy Vas megyei kis falu szülötte, családjának dunántúli és erdélyi kapcsolatai meghatározóak építészeti gondolkodásában. Mérnök édesapja hatására kezdte meg tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, ahol 1968-ban szerzett diplomát. A politikától átitatott egyetemi légkört fojtogatónak, az oktatásban előtérbe helyezett Bauhaust túl szikárnak és ridegnek érezte. Az akkor tudatosan háttérbe szorított népi építészet, a szecesszió és a historizmus iránti elköteleződésében az egyetemi korrektorként oktató Makovecz Imrétől kapott megerősítést, akivel később, a Kós Károly Egyesüléshez való csatlakozáskor szoros baráti és szakmai kapcsolatba került. A '68-as események hatására több évfolyamtársa hagyta el az országot, ő azonban – Orosz István szavaival élve – nem térben, hanem időben disszidált, műemlékekkel foglalkozó építészként a múltban találva meg a kapaszkodót. A „klasszikus" műemlékvédelem kezdő építészként lett a szakterülete, majd 1981-ben műemlékvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett. A FIMÜV Műemléki Osztályán kapott tervezési feladatok során találkozott a századforduló üvegablakaival. Évtizedek óta keresi, dokumentálja és rendszerezi a nagy-magyarországi üvegművészet remekeit. Ebből írta doktori disszertációját (1985), és ennek eredményeit összegezte a többéves, építész (Dörgő Miklós, Obreczán György, Földényi György) és üvegfestő (Fűri Judit és Gonzáles Gábor) alkotótársakkal folytatott kutatómunka eredményeit összegző, 2005-ben megjelent hézagpótló könyvét a Megfestett fény – díszüveges munkák a történelmi Magyarország építészetében 1945-ig címen.

Kezdetben a FIMÜV Műemléki osztályának munkatársaként, majd később magánzóként, jelentős számú műemlékfelújítás tervezője volt. Egyik legjelentősebb munkája az alsóbogáti Festetics-kastély felújítása (Tóth Péterrel, 2014), amely Europa Nostra díjat nyert az Európai Unió legrangosabb, műemlék felújításokra kiírt pályázatán, valamint a Pro Architectura, és az ICOMOS díjat is kiérdemelte.

A MÉRMŰ Stúdió 1980-ban alakult Szűcs Endre vezetésével, először Szépítők PJT névvel, műemlék-helyreállítási főprofillal. A rendszerváltás után csökkentek a műemlékes feladatok, így a hagyományőrző családi házak tervezése vette át ennek helyét, főleg a Balaton-felvidéken, az Őrségben és az alföldi tanyavilágban. Szűcs Endre a Balaton-felvidék szerelmese, a tájba simuló népi építészet ügyének élharcosa. Megszállott, aki ezt az örökséget „bebíróként" – azaz a 70-es években ideköltözött városi értelmiségiként – is folytatni kívánja, meggyőzve az ügy fontosságáról őslakosokat és építtetőket egyaránt. Az általa vezetett Mérmű alkotóműhely az építészeti feladatok széles körét öleli fel, nevéhez kapcsolódik Sopron Fő terének és belvárosi utcáinak rekonstrukciója, valamint a várfal sétány tervezése (Vladár Ágnessel, Sallós Csabával, Dósa Papp Tamással, és Örsi Károly kerttervezővel). A szakrális építészeti alkotások közül kiemelendő a Kárpát-haza templom Verőcén. Szűcs Endre mesterként e kortárs, mégis minden ízében ősi hagyományokon alapuló, a pontos építészettörténeti, ikonográfiai, üvegművészeti és népi építészeti ismeretek szintéziseként megszületett zarándoktemplom tervezéséhez kiváló tanítványát, Tóth Pétert fogadta alkotótársul.

Szűcs Endre a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként 1993 és 1996 között Zakariás Attila sepsiszentgyörgyi építésszel a gyimesi népi építészetet kutatta, melynek során mintegy 100 épület felmérése és fotódokumentálása történt meg. Ezt követően nem csupán rajzban és tudományos értekezés formájában, hanem a valóságban is átörökítették a gyimesi házakat: lebontásra ítélt régi épületeket vásárolnak, szedik szét, hogy a Gyimesközéplokon kialakított, alapítványi formában működő falumúzeumukban újra felépítsék. Az 1990 -ben indult kezdeményezésük eredményeként mára tizennyolc épület és egy kápolna áll a területen.

Szűcs Endre közel 50 éve építész, s e fél évszázad java részét a műemlékek, a régi házak megmentése, és a történelmi múlttal rendelkező környezetben történő helyreállítások, új házak tervezése töltötte ki. A Balaton-felvidék hagyományos építészetének megújítása, a műemlékvédelem területén elsősorban a népi építészeti értékek dokumentálása és megmentése, valamint a 19-20. századi magyar építészet világszínvonalú üveges munkáinak kutatása során végzett kiemelkedő tevékenységéért 2014-ben Ybl-díjat kapott, 1990-ben a Magyar Műemlékvédelemért emlékplakettje szakmai elismerésben, két ízben Építészeti Nívódíjban, 2006-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben részesült. Több mint egy tucat Év Háza díj nyertese, 2011-ben Pro Architectura díjat, 2013-ban Europa Nostra díjat kapott az alsóbogáti Festetics-kiskastély műemléki felújításáért. Az általa vezetett műterem immár három évtizede működik sikerrel, a magyar szerves építészetet képviselő Kós Károly Egyesülés tagjaként mesterként közreműködik a Vándoriskolában. Tizennégy évig volt a soproni, jelenleg a szentendrei és az óbuda - békásmegyeri főépítészi zsűri tagja. Rendszeresen publikál, az Országépítő folyóirat szerkesztője. A lengyel-magyar építészeti kapcsolatok ápolója, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának tagja.

[Készült: 2016]

_____________________________

SZŰCS ENDRE: A HAZASZERETET SZEREPE ÉLETEMBEN ÉS MUNKÁSSÁGOMBAN

1944. február 29-ének hajnalán születtem. Anyám előző éjszakán nagyon drukkolt, hogy együttlétünk a következő napig eltartson, mert a vajákos asszonyok szerint a szökőév szökőnapján születettek boldogok és hosszú életűek lesznek. A mögötte levő 45 év, meg az ezt követő 26 viszontagságos volta ellenére – úgy gondolom – boldog volt. Azután, hogy ez a dolog hosszú lesz-e, az majd elválik. Anyám nagyon örült, amikor kijöhettünk a kórházból, mert az állapotok ott az idő tájt nem voltak rózsásak. Vaságya négy lába alá cipőbokszos tégelyt tettek, petróleummal feltöltögetve, hogy a poloskák és a csótányok éjszaka a kismamákat ne háborgassák. Ettől ugyan hamar megszabadultunk, de odakint sem volt sokkal vidámabb az élet. Megérkeztek az oroszok és az amerikaiak, és potyogtatták a bombákat.

Széplelkű Nagyanyám színes elbeszélései nyomán szinte látom, hogy Vas megyei házunk pincéjében egy fateknőben fekszem összebugyolálva, és felettünk visítanak a bombázó repülők. Csepreg (mert így hívták szülőfalumat) az osztrák határ mellett fekszik. Jó szüleim úgy döntöttek, hogy menekülni kell. Szintén látom, hogy egy szekér az éjszaka sötét leple alatt elvisz bennünket a határig. Hallom a szekér kerekeinek nyikorgását és zörgését a makadám úton, és látom a prüszkölő lovak szájából felszálló, a hajnali hidegben megdermedt leheletet.

Arra már nem emlékszem, hogyan jutottunk el a gmundeni tóig, de az elbeszélések nyomán arra igen, hogy Nagyanyám a falu széléig futott a szekér után, és így kiabált a lányának. „Sarolta, meglásd, megver a Jóisten, hogy ezt a picinyt elviszitek a távoli bizonytalanba." Szüleim visszaemlékezései szövetében itt szembesültem először azzal a dilemmával, hogy elmenni, visszamenni, vagy itt maradni. És hogy miért?

Szerencsére visszajöttünk. Nagyanyám két napig sírt örömében, és engem szorongatott az ölében, hogy megint el ne vigyenek a nagyvilág ismeretlen szürke ködébe. Mindezek csak a képekben álmodozó gondolkodó, későbbi építész visszaemlékezései. A továbbiak már feleszmélten, a megélt, talán kissé a múlt kaleidoszkópján megszínesült emlékképek.

Jöttek az ötvenes évek. Nagyanyámékat burzsoává nyilvánították, kis cementlap (ma mozaiklap) üzemecskéjüket államosították. A gyönyörű, nagyméretű, tornácos házunknak csak egy kis részét tarthattuk meg, kétharmadába három családot telepítettek be. Ekkor mondta Anyám, hogy nem kellett volna inkább a gmundeni tónál maradni?

Apám egy négygyermekes Győr megyei váltókezelő tehetséges fiaként kohómérnök lett. Hol Diósgyőrött, hol Borsodnádasdon, majd Csepelen, aztán Budapesten dolgozott. Én négy helyen jártam ki az általános iskola nyolc évét.

Miskolcon laktunk éppen, itt kezdtem az első osztályt. Egy éjjel arra ébredtem, hogy – a társasház féle házunk előtt – berregett egy teherautó, rohangálás a lépcsőházban, goromba vezényszavak, jajgatás és sírás. Másnap reggel „Csumi" becenevű barátommal, az első emeletről, folytatni akartam az előző napon 2:2 döntetlennel félbeszakadt gombfoci meccsünket. Igen ám, de Csumi barátomat nem találtam, lakásuk lepecsételve.

– Elutaztak. – mondja Anyám

– Gmundenbe? – kérdeztem én.

– Nem tudjuk, lehet, hogy oda. – így Anyám.

Valójában a Hortobágyra vitték őket internáló táborba. Persze ezt én csak jóval később tudtam meg. Burokban neveltek bennünket, merthogy a falaknak is fülük van, és egy eleven, nyitott szemű és fülű gyermek hamar mond visszavonhatatlan butaságokat. Így hát mi gyermekek mindezekről a gazságokról semmit sem tudván szerettük Rákosi elvtársat, mert szép, kerek, kopasz fejével mindig mosolygott, bal karjában egy szintén mosolygó kisdedet tartott, jobb kezével pedig szelíden morzsolt egy kalászt a végtelen búzatábla rengetegében.

Sohasem felejtem el: divat volt akkoriban a bemutató – záróra az általános iskolákban. A pedellus és segédje jól befűtötték brikettel a hatalmas toronyszerű vaskályhát, majd ugyanaz a két ember behozott egy méretes rézüstöt hecsedli teával, mert legfőbb érték a gyermek, kell neki a vitamin. A szülők székeken ültek a két hosszanti fal mentén, izgatottan várva kis-kedvencük előmenetelét. A tanárnő sorba kérdezte a nebulókat (természetesen az előre megbeszélt témáról). Nekem népi államunk iparáról kellett beszélnem. Mint afféle jó tanuló, mama-kedvence bemagoltam a következőket: „Hazánk, a szocialista Magyarország, fejletlen iparral rendelkező mezőgazdasági országból fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari országgá fog válni. "

Fél percig néma csönd a két hosszanti falnál, majd kuncogás, mely ugyan visszafojtott, de egyre hangosabbá váló kacagássá (röhejjé azért nem mert) fajult. Akkor gondolkoztam el először, hogy itt valami nem stimmel.

Tovább folytathatnám az ötvenes évek emlékeit, hogyan ültem Apám nyakában május elsején a Hősök terén, hogyan zabáltuk magunkat degeszre az ingyen virslivel és szüleink vedelték az ingyen sört, hogyan integettünk Gerő és Rákosi elvtársnak. Ezen utóbbi kedves Apánknak még verset is fabrikáltak a tehetségesebb nebulók a születésnapjára.

Aztán egyszer csak berobbant '56, október 23-án, éppen biológia óra volt a Szemere utcai általános iskola VI. C fiúosztályában. Divéki tanár úr riadtan zárta be a nyitott ablakokat, mert az Alkotmány utca felől éneklés és kiabálás hallatszott: „Hozzák haza Rákosit, vesszen Gerő, ruszkik haza!" Ekkor a 12 éves gyerek (talán túl korán) felnőtté kellett, hogy váljék. Én, mint rajzolgató diák Kossuth-címereket festettem, és ha tudtam, kiszöktem a Kossuth térre, merthogy ott laktunk. Október 25-én hajszálon múlott, hogy nem lettem én is áldozata az ávósok golyószóró záporának. Kenyérért voltam az egyik szomszéddal a Szent István körúton, és a sikeres sorban állás után boldogan csatlakoztunk a Személynök (ma Balassi Bálint) utcán vidáman éneklő, és zászlókat lobogtató, a Parlament felé ballagó tömeghez. Mire a térre értünk Anyám kétségbeesetten sikoltozott az erkélyről, hogy azonnal menjünk haza. Ösztöne megsúgta, hogy itt baj lesz. Lett is. Mire felértünk az emeletre, golyó csapódott erkélyajtónk tokszerkezetébe. Házmesterünk parancsára mindenkinek le kellett költözni a pincébe.

Ott vacogtak már a ház lakói. A szörnyű háború emléke viszonylag még közel volt (12 év). Akkor szembesültem először azzal, hogy hol élek én, mi az, hogy szülőhaza, mi az, hogy megszállás, diktatúra, mi az, hogy szabadság, amiért néha harcolni kell, és miért nagyon fontos dolog ez. Forradalmi hangulat volt mindezek ellenére. Nemre, vallásra való tekintet nélkül mindenki a lehetséges győzelem mámorában élt, annak ellenére, hogy kilátásba helyezték, hogy a házat ágyúval (?!) is lőhetik, mert a háztetőről provokátorok (ávósok? ellenforradalmárok?, ne adj Isten forradalmárok?) tüzeltek a fegyvertelen tömegbe. Egyedül Apám, az éles eszű, racionálisan gondolkodó mérnökké vált parasztgyerek ült némán a székén, és lehorgasztott fejjel a piszkos betonpadlót nézte. Aztán megszólalt: „Nézzetek a térképre, pár nap, és vége, segítségre mi nem számíthatunk." Ha Anyám nem lett volna amazon természetű, Apámat meglincselik.

A forradalmat leverték, nemrég helyreállított szép városunkat halomra lőtték, és vidéki a városainkban is a tizenkilences bőrkabátosok rokonai és leszármazottjai élték ki kéjjel szadizmusukat. Így nagyon nehéz volt szeretni ezt a hazát. Főleg rendületlenül. Éjszakánként szüleink hálószobájából elfojtott beszélgetések, majd veszekedések foszlányai hallatszottak. Öcsémmel odakúsztunk a nagy kétszárnyú ajtóhoz, és fülünket rátapasztottuk a küszöbnél tátongó, jó egy centis résre. Így természetesen mindent hallottunk. A disszidálásról volt szó. Mi, dőre kiskamaszok, persze szerettünk volna elmenni. A szomszédunkban lakó idősebb fiú papája a francia követségen dolgozott, sokat utazott, és izgalmas holmikat hozott. Csabának farmernadrágja, Elvis Presley lemeze volt, és még akkor nem beszéltünk a szülei hálószobája éjjeliszekrényéből kicsent pikáns, szexuális (még nem pornó) fotóalbumról. Hála Isten szüleink a maradás mellett döntöttek. Ebben persze komoly szerepet játszott csepregi nagyanyánk, akit Guzmits Józsefné, szül. Horvát Emíliának hívtak. Természetesen „krabót" (Vas megyében így hívták a horvátokat) származású volt, de hazaszeretetével, mély istenhitével három született magyart is zsebre vághatott volna. Itt jut eszembe egy kedves barátom története. Anyai nagyanyjával éltek együtt, aki német származású volt, az egykori karlsbadi polgármester lányaként. Otthon németül beszéltek, s ha náluk jártam nekem is össze kellett szednem az akkor még gyér német tudásomat.

Náluk is elérkezett a döntés pillanata, egy vasárnapon a családi ebédlő asztalánál. Menni, vagy maradni? Ekkor pattant fel a nyolcvanéves nagymama. Görbe botjával rácsapott az asztalra, riadtan táncoltak a kristálypoharak és csörömpöltek a meisseni porcellán tányérok, és így szólt: „Itt élned s hálnod kel!" Mindenki összerezzent, és természetesen maradtunk. Ilyen emlékek hatására kezdtem egyre jobban büszke lenni arra, hogy ebbe az országba születtem, véletlenül magyarként, de azért negyedrészt egy kicsit horvátként. Anyai őseim 800 évig a Szent Korona országában éltek és jól megvoltak egymással. Jellasichot feledni tudom, mert van nekünk ott délről egy Dugonits Tituszunk, Damjanich Jánosunk, és egy Knézich Károlyunk.

Itt is vagyunk magyarságom legszilárdabb, minden ideológiai és politikai földrengést kiálló pillérénél, a 13 aradi vértanúnál. Korabeli metszetek és nyomatok minden tartózkodási helyemen szentképként függenek a falon. A tizenháromban van három német, két örmény, egy szerb és egy horvát, aztán egy osztrák, de azért belefér öt magyar is. Ha a sortűz falánál és a bitófánál jegyzett mondataikat olvassuk, szinte vissza kell nyeljük könnyeinket. A német Aulich Lajos tábornok utolsó mondatai (a legenda szerint) a következőképpen hangzottak: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot." Ha irodámban rajzolás közben felnézek a falon függő képre, és látom a tizenhárom szép, tiszta arcot, elgondolkozom, miért kellett ezt a Közép-európai szabadságvágyat és összefogást megsemmisíteni? Kinek volt ez igazán érdeke? A rengeteg összeesküvés-elméletet most nem taglalnám, de az bizonyos, hogy sokaknak nem tetszett ez az összefogás ugyanúgy, mint az Osztrák–Magyar Monarchia – sok hibája ellenére – többnemzetiségű, kelet-közép-európai nagyhatalmi volta sem, mely sokat próbált múltja mellett bölcsője lehetett volna egy EU-nak. Hol találunk még egy olyan nemzetet Európában, melynek bankói sarkaiban több nyelven olvashatunk. Az „ezer pengő" feliratot átölelve, betűszalagon felírva: „tausend pengő", „tisic pengő", „hiljada pengova", „una mie penghei". A biztonság kedvéért a szlávoknál mindez cirill betűvel is felírva. Ha a haza szeretetéről és nem szeretetéről beszélünk, nem lehet megkerülni a német, szerb, bunyevác, horvát, vend, ukrán, hucul, mellett a zsidó kérdést sem. Sokan azt akarják elhitetni a világgal és a műveletlen, befolyásolható, elhülyített magyarokkal is, hogy mi mindig nagyképű, dölyfös, fajgyűlölő rasszista, antiszemita nép voltunk. Én mindig azt kérem történész barátaimtól, hogy kellene végre írni egy olyan történelemkönyvet, mely a történteket nem vertikálisan, hanem horizontálisan vizsgálja. Mi is volt Európában, amikor Szent István Imre fiának intelmeit megírta arról, hogy a soknyelvű és sok nemzetiségű állam az igazi, vagy mi volt 1456-ban, amikor jött az iszlám délről. Ki is tudta volna Európát ettől a veszedelemtől megmenteni, amikor szerte körülöttünk városállamok, dózseségek, fejedelemségek egymás gyilkolásával voltak elfoglalva! Mi is volt Európában, amikor Erdélyben a vallási türelmet kihirdették? Hogy is történt a zsidó holokauszt? Miért vitték el Magyarországról azt a rengeteg szerencsétlen zsidót? Talán csak nem azért, mert a mindig toleráns Magyarországra a környező országokból a jól begyakorolt pogromoktól és a kirekesztésből elmenekülők itt látták életük megmaradásának egyetlen lehetőségét? Ünnepelték Magyarországon diadalittasan Hitler bevonulását, mint Ausztriában? Nálunk ez megszállásnak minősült. Hogy volt egy pár, néhány száz, ezer (?) aki nyilas és csendőrruhában bevagonírozta őket? A világtörténelem arról szól, hogy bármelyik korban, bármilyen őrültségre egy bizonyos mennyiségű őrült bármikor mozgósítható. Egyes történészek ezt nevezik az antik proletáriátusnak. Pénzért? A született aberrációjáért? Mindegy, de ezért egy nép összességében nem vonható felelősségre. Ez a tévhit napjainkig tart. Emlékezzünk vissza jelenlegi miniszterelnökünk gyalázatos hentergetésére Brüsszelben. Egyedül a lengyelek, a litvánok, és talán egy olasz védett bennünket. Ma sincs másként. Mi maradtunk a fajgyűlölők, a nemzetállamozást játszók, a vasfüggönyre és a berlini falra emlékeztetők, a szögesdrótot (nem szögeskaput!?) építők. Azt az apróságot felejti el a világ, hogy a fent említettek megszüntetésében mi játszottuk a legjelentősebb szerepet. Ki is próbált ötvenhatban a 20. század egyik leggonoszabb hatalmával szembeszállni és az alig több, mint egy évtizede halommá lőtt gyönyörű fővárosát ismét halommá lövetni? Aztán 33 év múlva először merészelni megemlíteni, hogy az oroszok menjenek már végre haza? Nem baj. Ezért is jó magyarnak lenni. Büszkén viselni a naponta ránk zúduló ostorcsapásokat. Mazohisták lennénk? Nem, mert Zrínyivel reménytelenül rohantunk ki a tízszeres túlerejű törökök ellen, nem, mert Dugonits Titusszal mi is lezuhantunk a várfalról, de sebaj, miértünk szól a déli harang. Ha mindezek nem történnek meg, talán nem hívnák ezt a helyet Magyarországnak, és nem beszélnénk ezt a gyönyörű-szép nyelvünket. Ezt a fejezetet vegyük egy kis intermezzónak, mely az aradi tizenhármak felelevenítése kapcsán lelkem legérzékenyebb húrjait pendítette meg. Bár a politizálás nem ördögtől való dolog. Vajon tudja-e mindenki, hogy honnan ered az idióta szó? A görög városállamokból, a poliszokból, ahol is idiótának azt nevezték, aki nem járt ki az agorára, a fürdőkbe, nem foglalkozott közügyekkel, és távolmaradt akkor is, mikor voksát le kellett volna adnia. Azt is megkérdezném, hogy tudja-e mindenki, honnan származik a drákói fegyelem és szigor? Hát ugyanonnan. Drákon ezt a magatartásformát időnként halálbüntetéssel illette. Szolon ilyen esetben a családfőt internálta, vagyonától megfosztotta, és családját így apa nélkül koldusbotra juttatta. Egy hazáját szerető embernek igenis kell politizálni, persze normális keretek között. Felelőtlenség azzal nem foglalkozni, hogy milyen világot hagyok a gyermekeimre és az unokáimra. Igen, az egyháznak is kell politizálni. Mindig is politizált, ma is politizál, főleg a minket körbevevő elszakított részeken. Csak nekünk tilos, mert ezt a beszivárogtatott ideológiák eretnekségnek minősítik.

Itt kell megemlékeznem 2004. december ötödikéről. A hazáját, a szülőföldjét, a testvéreit tagadta meg ez a szerencsétlen, félrevezetett, elbutított nép. A magyar történelem legsötétebb oldalait íratta alattvalóival az akkor regnáló impérium. Az ilyen szívszorító pillanatokat, történelmünk folyamán íróink, költőink jó része kötelességének tartotta alkotásaiban megörökíteni (Arany János, Juhász Gyula, Németh László, Illyés Gyula, Vass Albert, Márai Sándor, Reményik Sándor). De meg sem próbálom tovább sorolni, mert ez egy másik írás témája kell legyen.

Ez a magatartásforma építészekre nem annyira jellemző, de ne felejtsük el például a szegedi dóm kapujának feliratát: „Vae Victis" – „Jaj a legyőzötteknek!"

Bocsánatot kérve a szerénytelenségért, hogy ebbe a sorba helyezem kispályás személyiségemet, de el kell mesélnem az alábbiakat.

Egy faluvégi házamat 2005 tavaszán adtuk át. Nem tudtam csak abban megnyugodni, amit felvidéki magyarjaink egyik legemblematikusabb alakja, Duray Miklós bátorkodott leírni: „A sz...r most vált el végleg a víztől." Úgy éreztem, hogy kétségbeesésemet és alkotási képtelenségemet valahogy le kell küzdenem. Ezért egy faluvégi szent szobrot alkottunk régi jó barátommal, Petrás Máriával, melynek általam tervezett kis szentélyébe Mária egy gyönyörű Babba Máriát (Szűzanya, Boldogasszony, Patrona Hungariae stb.) alkotott, ahova én írtam fel vakolatba karcolt betűkkel:

„Asszonyunk Szűz Mária, könyörögj érettünk"

Akkor úgy éreztem, hogy erre most ismét nagy szükségünk van.

Kronologikusan szerettem volna vallomásomat összefoglalni. Most megpróbálok erre az ösvényre visszatérni.

Leérettségiztem. Szigorú Apám állandóan felettem suhogó Damoklesz kardja miatt ezt kénytelen voltam kitűnően abszolválni. Ő kohászt szeretett volna belőlem faragni, de én ettől viszolyogva tiltakoztam, aztán némi kompromisszum folytán építésznek iratkoztam be a Budapesti Műszaki Egyetemre. Nem éreztem itt jól magamat. Miért is?

Erdélyben távoli rokonaink éltek. Szüleim minden nyáron kiküldtek Kolozsvárra. Ott szembesültem igazán azzal a ténnyel, hogy a Trianon után megmaradt csekélyke országunk csak egy része annak a mesebeli birodalomnak, melyet a Vereckei-hágón átkelő őseink magukévá tettek. A csodálatos Vas megyei gyerekkor emléke egy újabb varázslattal gazdagodott. Az egyetemen az akkor trendi bauhaust tanították. Nekem ez nem tetszett, mert mindig Erdély, Kós Károly, a Felvidék és a Délvidék hangulatát kerestem. Ezért tanáraimmal nem voltam megelégedve. Egyedül Pogány Frici bácsi és néhány gyakorlatvezető barátsága maradt meg élményként. Pogány professzor első előadásából idéznék. A Kor, a Hely, és az Ember kapcsolatáról vetített hosszasan. Átutaztuk vele a vetítőgép fénypászmáján az egész világot. Egyiptomi piramisok, szfinkszek emberfeletti magánya, a görög templomok szoborszerű, de mégis nagyon emberi romjai, a velencei lagúnák festőisége, az andalúziai pációk napsütötte virágoskertjei, a görög szigetek hófehér meseházai, és had ne soroljam tovább miféle csodák után a vetítő a következő pillanatot merevítette ki: szelíd, (jellegtelennek is mondható) lankás táj, egy kanyargó jegenyesorral, mely egyszerre eltűnik egy hegyoldalban (illetve annak mondható domboldalban).

Frici bácsi akkor azt mondta: hazaérkeztünk.

Dermedt csend a teremben, szipogás, azt vettem észre, hogy nekem is párás a szemem.

Akkor még nem tudtam, hogy leszek-e építész, de, hogy nekem itt a helyem, az bizonyos, és ha valaha mégis házakat tervezek, azokat itt akarom csinálni, és megpróbálom azokat idevalókká formálni. Az egyetemen megpróbáltam nem odafigyelni az akkor és azóta is híresnek mondott tanáraimra, akik a szecessziót lassan elismerték ugyan, de a historizmust, eklektikát bűncselekménynek tartották. Egérszürke Budapestről és a halódó burzsoázia álságos gipszfiguráival telecsalt épületekről magyaráztak nekem. Én a hatelemis Nagyanyámtól és csak egy érettségivel rendelkező Anyámtól otthon azt hallottam, hogy mindezek szépek. Én rájuk hallgattam. Valamint arra a furcsa szigorú emberre, aki már akkor varázslatos, számomra mesebeli házakat tervezett, és amiket mondott arra bizony oda kellett figyelni. Az illetőt Makovecz Imrének hívták. Ha ő nincs, abbahagytam volna az egyetemet. A Duna-parti nagy épületből felém áradó egyéb összevisszaság mellett végül is a műemlékvédelemben éreztem azt a megnyugtató kapaszkodót, ami átsegít a kezdeti bizonytalanságokon. Ez a kapaszkodó egy meleg kézfogássá, majd egy életre szóló kapoccsá vált.

A régi korok építészetének bűvöletében – annak felismerésével, hogy valamennyien Kós Károly Varjúvárából bújtunk elő, fél szemmel mindig Makoveczet figyelve, de őt szolgaian sohasem utánozva –, tudatosan kezdtem el csinálni azt, amit ma is csinálok.

Kellett a hit és a muníció, mert elég lehangoló volt körülöttünk a világ. 1968-ban énekeltük el a „Gaudeamus igitur…"-t az ódon falak között, és mindenki szaladt utolsó diákkori vakációjára. Én természetesen Csepregbe, mint valamennyi nyáron, míg Nagyanyám élt. Augusztus vége felé jártunk, szép idő volt. Felpattantunk a biciklire és felkarikáztunk Kőszegre. Visszafelé az volt a furcsa, hogy egyre több egyenruhás, fegyveres emberrel találkozunk. Ez itt a határsávban általában megszokott dolog volt, de hogy ennyi? Otthon aztán halljuk az egycsatornás fali hangszórónkból (a jó kis világvevőt az órákkal együtt elvitték a ruszkik) hogy dicsőséges csapataink Kádár elvtárs vezetésével bevonultak a Felvidékre. A szomszédból boldogan énekelve szaladtak át a cimboráink azzal a reménnyel, hogy visszafoglaljuk a királyi Magyarország egyik legszebb részét. Most – már tényleg felnőttként – én voltam olyan bölcs, mint Apám akkor '56-ban a pincében.

– Fiuk, ebből csak baj lehet. Újabb évtizedekre konzerváljuk a szlovákok magyargyűlöletét.

Pár nap múlva mindnyájan el kellett foglaljuk asztalunkat a munkahelyeinken, ezért egyetemi barátaimmal szerveztünk még egy utolsó nagy túrát a Balaton-felvidéken. Sohasem felejtem el. Mint megannyi Zrínyi és Frangepán, szomorúan ittuk sörünket a nemesvámosi csárdában. Énekelni most nem volt kedvünk, nagyon rossz volt a hangulat. Arról beszéltünk, hogy ha ez itt megtörténhetett, lehet itt még akármi is. El kellene innen húzni a francba! Ezután persze jól berúgtunk. Hetünk közül hárman el is mentek. Majdnem minden tankörből eltűnt lassacskán két-három ember, volt, ahonnan több is. Sajnos ezek legtöbbje nemcsak bátor, hanem tehetséges is volt. Én pusztán egy éjszakát virrasztottam át. Könnyű volt a döntés nekem. Rájöttem (illetve már tudtam is) én elmenni nem tudnék. Ez számomra olyan lenne, mint mikor egy havasi gyopárt a Hortobágyra ültetnénk át, vagy az árvalányhajjal próbálkoznánk a Gyimesekben.

Rájöttem, hogy hálát kell adjak a Jóistennek, hogy a föld ezen szép tájékára teremtett. Megajándékozott egy gyönyörű, gazdag nyelvvel, egy párját ritkító zenei kinccsel, de megajándékozott egy csodálatos formavilággal is, a nagyszentmiklósi, rakamazi leletek keleties burjánzásától a középkori templomaink bájos freskó-tüneményein, a Felvidék virágos reneszánsz sgrafittó díszein, erdélyi erődtemplomainak mesevilágán át a nagy szikla alatt megbúvó Torockó hófehér menyasszonyi ruhába öltöztetett díszletéig, a gyimesi patakfalvak boronafal – kerítés-költeményéig, a dunántúli tornácok lomha, hullámzó dallamvilágáig, és a vakolatdíszek madárcsicsergéséig. Elődeink, példaképeink, mint a zenében Bartók és Kodály, nálunk Lechner, majd Kós Károly, Toroczkay Wiegand, Medgyasszay és a többiek, most már Makovecz is rájöttek, hogy csodálatos kincs birtokosai vagyunk. Ezt a kincset meg kell ismerni, meg kell menteni, és tovább kell adni. Ezt a nyelvet, melyen ezek bennünket megszólítottak, magunkévá kell tennünk, ezen kell beszélnünk, dalolnunk, táncolnunk, szárnyalnunk, környezetet alakítanunk, és hajlékot építenünk.

A kastélyok kúriák és templomok helyreállítása mellett egyre jobban vonzott a falusi népi építészet. Igen, a régi korok falusi építészete is népművészet, olyan, mint a kerámiáink, varrottasaink, szőtteseink, pásztorfaragásaink, népdalaink, népmeséink, népi játékaink és népköltészetünk. Meg kell próbálnunk az építészetből is költészetet, és játékosságot varázsolni, és ellenállni a múló világdivatok hívságainak. Én ezt megpróbáltam

A gyűjtőszenvedélyt Anyámtól örököltem, aki már kisgyermek koromban kézen fogva cipelt végig az Ecserin és a kolozsvári szamosfalvi piacon. A várban a FIMŰ Műemléki Osztályán első feladatként egy háborúban megsérült szecessziós lépcsőház üvegablakainak helyreállítását kaptam. Igazán testre szabott munka volt. Felmérés közben átpillantottam a szomszéd ház udvarába, ahol is az enyémnél még szebb, buja szecessziós virágözön díszítette az acélszerkezetű lifttorony homlokzatait. Még egy pár kapualj, lépcsőház, függőfolyosó, és magával ragadott ez a világ. Elkezdtem gyűjteni a díszüveges házakat. Így lett ebből egy szakmérnöki diploma, majd egy doktori disszertáció „Színes üvegablakok Budapest századfordulós építészetében" címmel. Evés közben jön meg az étvágy. Mellém szegődött még három építész (Dörgő Miklós, Obreczán György, Földényi György) és két üvegfestő (Fűri Judit, Gonzáles Gábor) Felosztottuk egymás között a megyéket, majd a vármegyéket is, és több éves kutatómunka eredményeként megszületett a „Megfestett fény. Díszüveges munkák a történelmi Magyarország építészetében 1945-ig." Ez akkor, 2005-ben hézagpótló munka volt. Sem Bécsben, sem Prágában, az egykori Monarchia országaiban még sehol nem jelent meg hasonló, átfogó feldolgozás.

Utolsó nagy kalandom Gyimes. Bár évente jártunk a szüleimmel Erdélybe, de Gyimest erőszakkal elrejtették előlünk. Csíkszereda után, Szépvízen, a hágó lábánál mindig állt két milicista. El is neveztem Chek Point Cheasescunak, ugyanis mindig visszafordítottak. Mígnem elérkezett az úgynevezett forradalom, és 1990-ben végre sikerült Gyimest meghódítanunk. De ő is meghódított bennünket. Elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia hároméves ösztöndíját, és Zakariás Attila (sepsiszentgyörgyi építész, szintén akadémikus) barátommal komoly anyagot gyűjtöttünk össze, mely talán egyszer könyv formájában is meg tud jelenni. Szemmel láthatólag az öreg házak rohamosan fogytak, ezért négyen összeállva megvettünk egy telket, és azon egy magánkezdeményezésű falumúzeumot hoztunk létre. Jelenleg 18 ház áll az idők folyamán bővülő területen. Szomorúsággal tölt el az a tény, hogy az általunk felmért házak jó fele azóta eltűnt. Felvágták tűzifának, disznópajta (disznóól) lett belőlük, vagy aki fantáziát látott benne, messze földre vitte. Büszkeséggel gondolunk viszont arra, hogy még jó időben sok házat megmentettünk, és helyben megtekinthetően őriztük meg őket.

A régóta folyamatos nagy szerelem azért mindig a Balaton-felvidék volt. Vas megyei házunkat szívfájdalommal ugyan, de el kellett adjuk. Így költöztünk át az egykori Pannónia egyik legszebb helyére, a Káli medencébe, és ott is a legszebb nevű magyar faluba, Szentbékkállára.

Már kezdő építész koromban nagyon zavart, hogy szinte egyetlen nekem tetsző, új házat nem látok ezen a szép tájon. Itt, ahol páratlanul gazdag hagyományaink vannak. A régi házak meg rohamosan tűnnek el. A déli part akkorra már elveszett. Az északi oldalon a 19. század közepén elkezdődött nyaralósodási folyamat irtotta a régi házakat. Természetesen ennek volt a reformkortól kezdődően pozitív hozadéka is, melynek szép rekvizitumai maradtak meg Almádiban, Füreden, Badacsonyban, Révfülöpön, és még sok helyütt. De a szőlők lassan eltűntek, a nyaralók felkúsztak szinte a hegytetőkig. Magasak, szélesek, sokfélék, hagyományőrzés sehol. Szinte több a ház, mint a fa. Úgy éreztem, hogy nekem itt nagyon sok dolgom van. Azt hiszem, büszkén mondhatom, hogy több, mint száz ház helyreállítása, újraépítése, műemlékké nyilvánítása dicséri az én és kollegáim munkáját.

A haza iránti szenvedélyes szeretetem olyan szép és magasztos munkákkal ajándékozott meg, mint a Központi Papnevelő Intézet, a Rózsák tere templom belső helyreállítása, a Verőcei Kárpát-haza temploma, és a nyitraújlaki (felvidék) Eszterházy-emlékkápolna. Ez utóbbi sajnos nem épülhetett meg. Miközben szívvel-lélekkel és konok meggyőződéssel végeztem a dolgomat, kaptam nagyon sok kritikát a túl archaikus, nem a huszadik–huszonegyedik század fordulójával kompatibilis építészeti magatartásformámért. Ahogy öregedtem ez egyre kevésbé zavart. Hetven éves koromra elismerte a szakmai megszállottságomat és megajándékoztak egy Pro Architektúra, egy Ybl Miklós és egy Európa Nostra díjjal is.

Így a vége felé nyugodtan mondhatom, hogy boldog embernek érzem magam első és utolsó feleségemmel, három fiammal, és ugyanannyi menyemmel, valamint hat unokámmal.

Boldog vagyok azért is, hogy ezen a nagyon szelíd, emberi léptékű Pannon tájon születtem, itt nevelkedtem, jó borokat ihattam, és még ma is itt dolgozhatok.

Budapest, 2016. Böjtelő havának 13. napján

In: Kortárs, 2016/4.

Munkák

Tervek, tervpályázatok

1969 Leányfalui strandfürdő. (I. díj és megbízás)

1974 Borsod-Abaúj-Zemplén megyei családi ház (III. díj)

Szőlősgazda háza (megvétel)

1975 Szarvas, üdülő központ (II. díj)

1976 Lakótelepi uszodák (megvétel)

1981 Présházak, kerti házak (III. díj)

1982 Csongrád megyei családi ház

1985 Somogy megyei kastélyok hasznosítása (II. díj)

1987 Keszthely Fenékpuszta műemléki hasznosítása

1989 Kőbányai sziklapincék hasznosítása (III. díj)

1990 Nemzeti Színház elhelyezési tervpályázat

Teleki László Alapítvány székháza (meghívásos tervpályázat. I. díj és megbízás)

1994 Székesfehérvár Budai út és környéke beépítése (meghívásos tervpályázat)

1995 Székesfehérvár Nemzeti Emlékhely (meghívásos tervpályázat)

Bp. XII. kerületi helyi értékvédelmi lista összeállítása (Cséfalvay Gy.,Jelenik K., Haranghy A.,Dörgő M.,Albert T.né )

1997 Nemesvámos, római katolikus templom, paplak, öregek otthona, kultúrház (meghívásos tervpályázat II. díj)

2002 Tihanyi móló környékének rendezési terve (meghívásos tervpályázat, megosztott I. díj.)

2003 Veszprém, Csomay strand és környékének beépítése (meghívásos tervpályázat II. díj.)

2008 Eger, belváros rendezési terve (országos tervpályázat, III. díj.)

Megvalósult tervek

1968–1970 Leányfalui strandfürdő

1976 Bp. IX. Ferenc krt.35., szecessziós üvegablakok helyreállítása

1977 Bp. III. Fő tér 6. Sipos halászkert (Sebestyén Józseffel)

1978 Bp. III. Hídfő u. 13. és 18.(Műemlék jellegű lakóépületek helyreállítása)

1978–1988 Bp. III. Fő tér 5. Műemlék jellegű lakóépület helyreállítása (Maksay Jánossal)

1978–1980 Bp. XII. Költő u. 1.sz. alatti villák helyreállítása

1980 Szentbékkálla, Mátéshegy HRSZ 13167. Pincerom helyreállítása nyaralóként

1980–1981 Bp. VI. Andrássy út 56. Műemlék jellegű lakóépület helyreállítása

1981–1983 Bp. I. Fortuna u. 19. műemlék jellegű lakóépület helyreállítása

1981–1984 Bp. I. Bécsi kapu téri evangélikus templom és lelkészi hivatal helyreállítása

1982–1983 Bp. I Táncsics Mihály u. 3. műemléképület helyreállítása

1982–1984 Bp. I. Fortuna u. 10. műemléképület helyreállítása

Bp. II. Labanc u. 43. műemlék jellegű villa helyreállítása

1982 Bp. II. Pasaréti út 75. VB határozattal védett lakóépület helyreállítása (Erő Zoltánnal)

1980–1983 Nyírbogát, volt Bogátikúria átalakítása TSZ központtá

1982–1983 Bp. VI. Teréz krt.1o6. Játékszín portál és előtető

1983 Bp. II. Hűvösvölgyi út 183. VB határozattal védett villa helyreállítása

1984 Simontornya, ferences kolostor helyreállítása

1984–1987 Soponya, volt Zichykastély helyreállítása

1985–1987 Vörösberény, Újhegy, 1849ben épült szőlőhegyi hajlék műemlékké nyilvánítása, helyreállítási terv készítése

1986 Vásárosnamény, volt Tomcsányikastély helyreállítása

1987 Debrecen, volt Páll Söröző helyreállítása

1987–1990 Debrecen, Kálvin téri épületegyüttes két védett házában a Magyar Hitelbank debreceni fiókjának tervezése (Sasváry Andreával és Kuslits Tiborral )

1987 Komlódtótfalu, volt Kossuthkúriában vadászház kialakítása (Tobiás Judittal)

Márkó, Kálváriakápolna helyreállítása (Kuslits Tiborral)

Szentbékkálla, Öreghegy HRSZ 1666. XVIII. századi présház műemlékké nyilvánítása, helyreállítási terv készítése

1988 Dég, volt Festetichkastély és hollandház helyreállítása (Cséfalvay Gyulával)

Bp. XII. Mátyás Király út 44. Irodaház kialakítása helyi védelem alatt álló épületben (Sasváry Andreával)

Bp. XII. Alkony u. 19. védett villaépület helyreállítása (Sebestyén J.,Cséfalvay Gy.)

Szentbékkálla, Öreghegy, a Németprésház műemlékké nyilvánítása, helyreállítási terv készítése

Bp. I. Hunfalvy u. 11. védett lakóépület helyreállítása

1989 Szentbékkálla, Petőfi u. Huszárház műemlékké nyilvánítása

Mór, volt szárazmalom helyreállítása (Kuslits Tiborral)

1989–1990 Bécsi kávézó és francia pékség, Bp. VII. József krt.47. (Sváb Katalinnal)

Esztergom, királyi vár teljes műemléki felmérése (Vass T.,Kuslits T.,Cséfalvay Gy.)

1991–1992 Teleki László Alapítvány székháza

1991–1994 Szentbékkálla, Toldi u. 1., múlt századi lakóház műemlékké nyilvánítása és helyreállítása

Pécs, Csoronikadűlő HRSZ 5218/41 családi ház

1992 Pilisszentiván, HRSZ 1296 családi ház

OSZK Történeti Interjúk Tára, stúdió belsőépítészeti tervezése a Budai várban

1992–1995 Gyöngyös Szent Annakápolna helyreállítása (Kuslits Tiborral és Szekér Györggyel)

1992–1993 Székesfehérvár, Hiemertömb helyreállítása (Nándory K.,Deák Z.,Varga Á.)

1993 Udvarház étterem, Felsőörs, Fő u. 21.

Sorkifalud, volt Nádasdykúria helyreállítása

Szentbékkálla, Jókai u. 13/a. lakóház helyreállítása és bővítése

Perkáta, volt Győrykastély helyreállitása (Kuslits Tiborral)

Üröm, Kossuth u. családi ház

Gödöllő, Ibolya u.34. családi ház

Csobánka, görögkeleti templom helyreállítása (Szekér Györggyel, Sebestyén Józseffel)

Szolnok MÁV skanzen (Rákosy Ferenccel)

Szentbékkálla, Jókai u. 21. lakóépület tervezése

Felsőőrs, Udvarház étterem kialakítása a volt műemléképületben

Perkáta, r k. templom helyreállítása(Kuslits Tiborral)

Csákvár, volt Eszterházykastély homlokzat helyreállítása (Jelenik Katalinnal )

1993–1994 Gyöngyös Szent Bertalantemplom gótikus ablakok helyreállítása (Szekér Györggyel)

Diósd, Rádiómúzeum az első magyarországi rádióállomás épületében (Kuslits Tiborral)

1994 Szentbékkálla Öreghegy. HRSZ 181o. présház átalakítása nyaralóvá

Szentbékkálla, római katolikus templom homlokzat helyreállítás

Bp. VII. Rózsák tere, Szent Erzsébettemplom belső helyreállítása és neogótikus ablakainak helyreállítása (Szekér Györggyel, Sugár Gáborral, Füri Judittal és Gonzales Gáborral)

1994–1995 Teleki László Alapítvány A és B épület (Kuslits Tiborral,Varga Ágotával)

Solymár, Panoráma út családi ház

Szentbékkálla, Petőfi u.48. múlt századi pinceromon családi ház

1994–1997 Iszkaszentgyörgy, volt Pappenheimkastély melléképületeinek helyreállítása (Jelenik Katalinnal, Varga Ágotával)

1995 Neszmély, református templom helyreállítása

Lovas, Öreghegy, Öreghegyi u.2. századfordulós szőlőhegyi ház átalakítása panzióvá

Sukoró, Öreghegy, családi ház

Solymár, Panoráma út 60. családi ház

Békásmegyer, Kőbánya út 55. műemléki környezetben álló lakóház helyreállítása

Bp. III. Erdőalja u. 99/c. családi ház

Bp. XVII. Gerecsehida u.15. családi ház

Székesfehérvár, Árpád fürdő helyreállítása (Kuslits Tiborral és Sugár Gáborral)

Paloznak, Kossuth u. 14. parasztház átalakítása Balatonfüred, Bocsárdűlő, múlt századi présházból nyaraló

Vászoly, Öreghegy 217. műemlék présház helyreállítása

Bp. XII. Veréb u. védett barlanglakások helyreállítása

Szada, Panoráma u.25. székelyföldi faház adaptáció

Bp. XVII. Pesti u.117. Podmaniczkykastély helyreállítása (Varga Ágotával, Sváb Katalinnal)

Kővágóőrs, Petőfi u. 30. lakóház helyreállítása (Sváb Katalinnal)

1995–1996 Solymár, Meredek u 23. Műteremház

1995–1997 Csór, hagyományőrző étterem a 8as út mentén (Varga Ágotával, Sváb Katalinnal)

1996 Kulcs, Virághegy családi ház

Központi Papnevelő Intézet helyreállítása (Sugár Gáborral)

Lepsény, volt Nádasdykastély helyreállítása (Varga Ágotával)

Rácalmás, volt Modrovicskúria helyreállítása (Cséfalvay Gyulával)

Füle, múlt századi parasztház átalakítása lakóházzá

1996–1997 Kiscsévpuszta, kastély átalakítása lakóházzá

1997 Bp. XII. Városkút, Tisztítóház rekonstrukciója (Cséfalvay Gyulával)

Bábolna, könyvtár a volt tiszti kaszinóban (Sváb Katalinnal)

Szolnok, műemlék indóház és vízház helyreállítása (Varga Ágotával)

Tihany Óvár, nyaraló

Monoszló, Hegyestű HRSZ 613. Présház átalakítása nyaralóvá

Szentbékkálla, Kishegy, Birkásprésház helyreállítása

1996–1997 Budakeszi, HRSZ 23o6/34. családi ház (Puskás Katalinnal)

1998 Balatonszárszó, Zichy M. u.2 Diószegiház (Bárány Tamással )

Kékkút Fő u.45. családi ház átalakítása (Sallós Csabával )

Paloznak, Mandula u.11. Márffykúria (Bárány Tamással )

Balatoncsicsó Szent Balázs hegy, Láng pince (Sallós Csabával )

1999 Pécsely, Zádor hegy. Présház átalakítás (Bárány Tamással )

Szentbékkálla, Öreghegy HRSZ 1762. Gmelling pince

Szentantalfa, HRSZ 8. Ribaricsház (Sallós Csabával )

Szentbékkálla, Petőfi utca. Panghyház (Sallós Csabával )

Aszófő, Rákóczi utca 9. Ladvánszkyház ( 1999 Sváb Katalinnal )

Kővágóőrs, Petőfi utca 35. régiségbolt ( Sváb Katalinnal)

Csopak, Homokbánya út, HRSZ 0248/17 építtető: Nagy Attila ( Sallós Csabával )

Aszófő, Öreghegy HRSZ 1050,1053. Présház átalakítás (Sallós Csabával )

Balatonszabadi, HRSZ 0159. Parragtanya. Átalakítás

Szentbékkálla, Öreghegy, Cséka Ákos pincéje

Bicske, volt Batthyánykastély, Kossuth Zsuzsa nevelőotthon (Sugár Gáborral)

Bicske, volt Batthyánykastély helyreállítása (Sugár Gáborral, majd Sallós Csabával)

2000 Ábrahámhegy, HRSZ 099/13. Lexner pince helyreállítás (Sallós Csabával )

Pécsely, HRSZ 0103/15. Szőlészeti mintatelep és farmgazdaság (Sallós Csabával )

Magyarországi unitárius egyház székháza, felújítás

Perkáta, volt Győrykastély helyreállítása (Kuslits Tiborral )

Tihany, Csokonai u. 37. lakóház átalakítása (Sváb Katalinnal )

Sopron, alsó városfal sétány tervezése (Vladár Ágnessel )

Szentbékkálla, Weingartnerház helyreállítása

Budapest. Andrássy út 3. Postamúzeum, belsőépítészet (Sváb Katalinnal)

Aszófő, Balaton út 17. Martonház felújítás (Puskás Katalinnal )

Szigliget. Soponyai út 2. Eöryház (Puskás Katalinnal )

Lovas, Vági pince (Bárány Tamással )

Balatonakali, Fenehegy, Csorba pince ( Bárány Tamással )

Seregélyes, Kastély Hotel, belsőépítészet (Sváb Katalinnal)

2001 Badacsonyörs, présház átalakítás

Balatongyörök, Becehegy, Scharenbergprésház átalakítás (Puskás Katalinnal )

Balatonszepezd, Szőlőhegy, HRSZ 042/2. műemlék présház átalakítása (Salamin Pállal)

Kötcse, Magyar utca 2. Farkasház (Bárány Tamással)

Salföld, Kossuth utca 26. lakóépület átalakítás és bővítés (Puskás Katalinnal)

Gyulakeszi, volt Eszterházykastély helyreállítása

Tihany, Felső Óvár Perlaky pince

Pécsely, Zádor hegy, Berkes présház helyreállítás (Bárány Tamással)

Tahitótfalu, Domb u. 19., családi ház (Bárány Tamással)

Vászoly, Öreg hegy, műemlék présház helyreállítása

2002 Csopak, Öreghegyi dűlő, Szent Donát pince (Sallós Csabával)

Hegymagas, Petőfi utca, Buchbinderház

Vászoly, Táncsics Mihály utca 6. műemlék ház átalakítása (Puskás Katalinnal)

Balatonakali, Révész utca 27. nyaraló átalakítása (Bárány Tamással)

Zalacsány, volt Batthyánykastély parkjában üdülőfalu (Puskás Katalinnal és Bárány Tamással)

Balatonfenyves, Faluközpont (Bárány Tamással)

Székesfehérvár, Hiemertömb rehabilitáció (Nándory Klárával és Deák Zoltánnal )

Budapest, XII. ker., Szarvas Gábor u. 21. társasház emeletráépítés (Bárány Tamással )

Bodajk kálvária és kálváriakápolna helyreállítása (Sallós Csabával)

Salföld, Kossuth u. 30. Langaház (Puskás Katalinnal)

2003 Szentbékkálla, Zrínyi utca 7. Barkóház (Sallós Csabával)

Monoszló, Nagykő utca 1. Lengyelház (Sallós Csabával)

Monostorapáti. Gazdasági épület felújítása (Puskás Katalinnal)

Szentbékkálla, Bem J. u. lakóház felújítás és átalakítás, Rumplerház (Sallós Csabával )

Dörgicse, Somossyház (Sallós Csabával)

Tiszaug, Rákóczi u. 13. Kozmaház (Bárány Tamással)

2004 Balatongyörök, Becehegy HRSZ 087. Gazdasági épület felújítása (Bárány Tamással)

Szentbékkálla, Petőfi u. 13. Nollház (Sallós Csabával)

Vál, Gótikus templomtorony, klasszicista templom, klasszicista mauzóleum – műemlék

együttes helyreállítása (Bárány Tamással)

2006 Sopron Fő tér és környező utcák rekonstrukciója (Sallós Csabával, Dénes Alberttel és DósaPapp Tamással)

2008–2009 Alsóbogát, volt Festetics kiskastély helyreállítása (Tóth Péterrel)

2009 Verőce, Kárpáthaza temploma (Tóth Péterrel)

2009 Váralja, HRSZ: 208/2 Présház és borozó a pincesorban (Tóth Péterrel, Mérő Mátéval)

2010 Balatonakali Öreg les hegy HRSZ:836/6 présháznyaraló ( Füzes Andrással)

Balatonakali Öreg–les hegy, HRSZ: 825/3 régi présház megmentése borháznyaralóként (Tóth Péterrel, Mérő Mátéval)

2011 Szentbékkálla, Bereczki ház (Sallós Csabával)

2011 Badacsony, Balázs Anita háza (Mezei Zsófiával és Arnóczki Imre Balázzsal)

2012 Almáskeresztúr, Fő utca 14. Falusi vendégház egy sváb portából (Madár Ivettel)

2012 Salföld, Rákóczi utca 20. régi parasztház felújítása és bővítése (Mezei Zsófiával)

2013 Buzsák Csisztapuszta, Magyar Falu Termál Hotel (Tóth Péterrel)

2014--2016 Szentbékkálla, Fischedik porták (Tóth Péterrel)

2015 Szentbékkálla, Petőfi utca 3,1 lakóépület (Czimbalmos Rékával)

2015 Balatonakali, Öreg-les hegy, Máttyus ház (Füzes Andrással)

2016 Csopak, Dobó kúria felújítása és bővítése (Tóth Péterrel, Mérő Mátéval, és Ónodi Gézával)

Egyéni kiállítások

1995 A Belváros díszüveg ablakai, Budapesti Városszépítő Egyesület

2003 A magyarországi díszüveg ablakok, Krakkó, Lengyelország

2005 Lumen-Lumen, Krakkó, Lengyelország

Igéből, kőből házat, Pula, Művészetek Völgye

Csoportos kiállítások

1998 Kós Károly Egyesülés, Budapest, BME

2000 Kós Károly Egyesülés, Lengyelország

2007 Kós Károly Egyesülés, Nagyszeben

2009 Kós Károly Egyesülés, Budapest, Iparművészeti Múzeum

2014 Építészeti Nemzeti Szalon, Műcsarnok

2021 Kőfeszt, Szentbékkálla