Temesi Ferenc

Életrajz

Temesi Ferenc Szegeden született 1949. november 30-án. Szülei Temesi Ferenc és Tóth Etelka tanítók voltak, apja 1956-ig iskolaigazgató, a forradalom után meghurcolták. Tanulmányait szülővárosában végezte, az általános iskolában orosz, a gimnáziumban francia tagozatos volt. Elsősorban nyelvtehetségével tűnt ki. Már ekkor írt, részt vett az iskolai színjátszásban, egy amatőr beatzenekar énekese, szövegfordítója volt. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen elért eredményével nyert felvételt a szegedi tudományegyetem magyar–angol szakára.

Eleinte egyetemistaként is énekelt, majd a Szegedi Egyetemi Színpad országos hírűvé vált előadásában szerepelt (Déry Tibor: Az óriáscsecsemő). Ösztöndíjat kapott a Londoni Egyetemre. Szakdolgozatát Déry Tibor költészetéről készítette el, diplomát 1974-ben kapott.

1973 nyarán életveszélyes autóbalesetet szenvedett, barátnője meghalt. Felgyógyulása után emlékeitől űzötten Budapestre menekült. Nyelvismerete miatt az Egyetemi Könyvtárban kapott határozott idejű állást. Következő munkahelye a Fiatal Művészek Klubja lett. 1975-ben megkapta a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, azóta szabadfoglalkozású író. Első könyve 1977-ben jelent meg. Por című regénye tette ismertté és népszerűvé (1986–1987).

Házasságot kötött Laborcz Monika kerámikus-szobrásszal, majd tizenöt év után elvált. Fogadott gyermeke Rész Mónika (1968–), fia Temesi Dániel (1978–).

Londoni tanulmányútja után 1983-ban részt vett Amszterdamban az One World Poetry tanácskozásán, 1988-ban az Iowai Írói Programon, 1991-ben Mexikóban a prózaírók világszimpóziumján. 1988-ban kínai tanulmányutat tett.

1984-ben lett a Magyar Írószövetség, 1987-ben a PEN Club, 2003-ban az akkor még egyesületként működő Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2001 óta a Magyar PEN alelnöke, a Magyar Írószövetség választmányának, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Az életrajzot összeállította: Vasy Géza [2015]

Temesi Ferenc: Önlélekrajz

Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is tudtam, hogy mesélnem kell. Egy alföldi városban, Szegeden születtem 1949-ben, s persze kezdetben nem tudtam írni. Akkoriban hadvezér akartam lenni. 1956-ban orosz tankok özönlötték el az országot. Én még csak hétéves voltam, de úgy éreztem, vissza kell vonulnom a hadvezéri pályáról. Festeni próbáltam. A baj csak az volt, hogy kisgyermekkorom óta remeg a kezem. Mit mondjak: a cselló játékban sem sokat segített. így aztán bandát szerveztem. Mindig is szerettem emberek között lenni. Ezért is öleltem meg a vaskályhánkat kétéves koromban. Ócska kis vaskályha volt, én meg olyan kancsal, hogy még mindig csodálkozom: nem a levegőt öleltem meg a kályha helyett.

Kilencéves koromban öngyilkosságot kíséreltem meg, de nem sikerült, ezért világgá menten. A világot túl nagynak és hidegnek találtam (késő ősz volt), ezért — tizenöt kilométer után — visszafordultam.

Az írás úgy jelentkezett az életemben, mint a többi gyerekében: iskolai fogalmazások formájában. Egyszer, talán nyolcadikban, sokáig feszülten vártam a füzet fölött. Aztán belevágtam. Csak a ritmust kellett tartanom. A történet mondta meg, mi fog történni, és azt is, hogy hogyan. A történet tanított meg írni. Még azon a nyáron unalmamban megírtam életem első nem iskolai dolgozatát, a konyhaasztal viaszkos vászon térítőjén. Kiábrándulás — ez volt a címe. A többit hozzá lehet képzelni.

A nyelvek ragadtak rám. Általánosban ötödiktől orosz tagozatos voltam, mellette németül is tanultam. A gimnáziumban francia tagozatra jártam, de az angol legalább úgy érdekelt. A tanulmányi versenyeken elért eredményeim miatt fölvételi nélkül kerültem szülővárosom egyetemére, lustaságból a magyar—angol szakra. Három embertől tanultam ott egész életre szólót. 1971-ben ösztöndíjjal a Londoni Egyetemen tanulhattam.

A gimnáziumban lettem profi író. A hülyéket kivéve senki sem ír másért, mint pénzért, miként arra a nagy angol szótáríró, Sámuel Johnson rámutatott. Verseket írtam a haverjaim csajainak cigarettáért és kifliért. Tizenhat éves koromban tudtam, hogy író vagyok. Istennek hála, azért nem írtam többet évente két-három történetnél.

Tizennégy éves koromtól fogva versenyszerűen kosárlabdáztam, na meg a város legismeretlenebb beatzenekaraiban énekeltem szólót. Ez volt a hatvanas évek közepe, vége. Az idő nem nekem dolgozott. Hanem, mint mindig, az órásoknak.

Tizenkilenc éves koromban megjelent az első történetem. Másfél évig várattak vele. Megloptak: elvették az első kinyomtatott írás fölötti örömöt. Huszonhárom éves koromban valami fontos történt velem: meghaltam autóbalesetben. Már kifektettek mint hullát az út mentén, amikor hirtelen felálltam. A szerelmem, akivel együtt stoppoltunk, nem állt föl. Újabb sikertelen öngyilkossági kísérlet. Belekerült némi időbe, míg rájöttem, miért maradtam én meg. Fölnőni elég volt néhány másodperc.

Szegedről menekülnöm kellett az emlékek elől. Az utcáról találtam munkát Pesten az Egyetemi Könyvtárban. Aztán egy darab ideig a Fiatal Művészek Klubjának művészeti vezetője voltam.

1975-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kaptam. Azóta vagyok szabadúszó író, műfordító. 1977-től a Művészeti Alap, 1984-től a Magyar Írószövetség, 1987-től a magyar PEN Club tagja. 1983-ban meghívást kaptam a One World Poetry költészeti világfesztiválra Amszterdamba. Európa majd minden országában jártam. 1988-ban hosszabb utazást tettem Kínában, ugyanebben az évben ösztöndíjjal részt vehettem az Iowai írói Program munkájában az Egyesült Államokban. 1991-ben előadásokat tartottam a VI. Nemzetközi írói Szimpozionon, Mexikóban.

Az első könyvem 1977-ben jelent meg. A címével sokat szórakoztak a barátaim, pedig az az igazság, hogy egy népmeséből való (Látom, nekem kell lemennem). Ajánlatos óvatosnak lenni

az olyan írókkal, akik a szájhagyományból indultak.

Időközben megnősültem, és született egy fiam. Tizenöt év együttlét után elváltam.

Hiúságom ellenére igazából nem akartam író lenni. Nem túl nagy szerencse sehol sem, ha írónak születik valaki, de Magyarországon — akkor úgy éreztem — kész csapás. Az első könyvemről szépeket írtak (akkor még, úgy kb. az első regényem utánig, elolvastam a kritikákat), de nem hozta meg azt a sikert, amit vártam tőle. A legrosszabb kereskedő vagyok a hiúság vásárában. Szerettem volna a szerelemről és a halálról írni, de 1973 még túl közel volt. A szakmában van egy babona: egy könyvet mindenki tud írni. Ez nem igaz. Egész életművek porosodnak a polcokon, és nincs közöttük egyetlen könyv sem. Nem jöttem elég gyorsan a második könyvemmel, kezdtek leírni a szakmában. Hogy mást ne mondjak, egyetlen ún. ,,nemzedéki antológiában" sem szerepeltem, aminek utólag örülök. Második, ezúttal irodalmi sírgödrömből is kimásztam, s zavart arccal lesöpörtem a ruhámról a rögöket.

Én nem tudom, miért akarnak ma is annyian írók lenni. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen mesterség, amelyben senki sem találja mosolyogni valónak, ha napi 24 órás munkával se tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés megbízható, polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amelyben minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod a tehetségedet olyanoknak, akiknek soha nem is volt.

Az írók szerepe különben is égtájak szerint változó. Amerikában csak a sikeres írók számítanak. Kínában vagy Oroszországban mindegyik. Hollandiában vagy Angliában egy se. Franciaországban a kifinomultak, Dél-Amerikában a lázadók, Ausztráliában el kell magyarázni, mi az, hogy író. Magyarországon — mit ad Isten — a politizáló írók a menők. Pedig a politika nem gyümölcsöző útja a prózának. írni alapvetően azt jelenti: elfogulatlannak lenni. író az, aki jól tud szenvedni. Aztán jönnek falkában a boldogok — az eső sem egyedül esik a tetőre —, és megpróbálják szenvedés nélkül utánacsinálni. Egy igazi író mindent és mindenkit akar, de valójában semmire és senkire nincs szüksége. Rengeteg besorolás van az írókat illetően, de csak egy számít: metszőfogak és őrlőfogak.

Ezt a kitérőt azért tettem, hogy jelezzem azt a kilencévnyi önpusztítást és/vagy előkészületet, amellyel az első regényemhez formáltam magam. Három évig és két és fél hónapig írtam egyfolytában. Azt akartam, hogy olyan regény legyen, amelyet olvasni fognak, amíg magyar van. A regény volt a foglalat, halott szerelmem az ékkő. Az író indítéka joggal nem érdekel senkit, de nekem Kati volt az okom ehhez az oldalhoz. A regény mindkét része listavezető lett Magyarországon, a népszerűség pedig — amely írói udvariasságból is fakadhat — a posztmagyar kritikusok szemében az alacsonyabbrendűség bizonyítéka. Ez a könyv, a Por (1986/87) rengeteg barátot és ellenséget, valamint három díjat hozott.

A siker betegség, amit mindenképpen meg kell kapnia az embernek. Utána el kell felejteni. Egyszerűen tovább kell dolgozni. A következő a 3 könyv volt (1989), azután A szív böjtje (1991), majd a Pejote (1992). 1993-ban jelentettem meg a Porral kezdődő regényciklus középső darabját, a Hidat, egy kb. 30 íves regényt. Hosszas készülődés után (tulajdonképpen ez volt életem első könyve) nagyjából fél év alatt írtam meg. Ami világossá teszi: (a szakács tudományom mellett) a munkabírásomra vagyok a legbüszkébb.

Jelenleg a trilógia záródarabján, Pest című regényemen dolgozom. Egyéb — készülő — munkáimat most nem említem. Sohasem válaszoltam ún. „olvasói levelekre", főleg ha lányoktól jött. Egyszer kivételt tettem. Azóta (négy éve) együtt vagyunk. írni veszélyes.

In: Curriculum vitae. In: 30 kortárs magyar író önéletrajza. Kortárs Kiadó, Budapest, 1995. 387‒392.