Tornai József

Életrajz

Tornai József édesapja, Tornai Gyula 1889-ben született, édesanyja, Jákli Rozália 1893-ban. 1916-ban kötöttek házasságot. Az apa huszárként részt vett az első világháborúban. A devecseri parasztlegény és a borsosgyőri parasztlány először Kispestre, majd onnan Dunaharasztiba költözött, telket vettek, kétszobás vályogházat építettek. Első fiuk, István még Kispesten, az utána következő Gyula és Rózsa már Dunaharasztin született. Az apa ekkoriban váltókezelő a Soroksári úti rendező-pályaudvaron. Őt a költő állat- és virágszerető, nótázó, nagyindulatú embernek, édesanyját okos, rendkívül vallásos, négy gyermekét végletesen szerető asszonynak írja le. Mindketten katolikusok, de az apa afféle „pogány": templomba se nagyon járt, feleségével természetükben s a hit dolgában nehezen fértek össze.2

A költő 1927 október 9-én született negyedik gyerekként. A József nevet apai nagybátyjáról kapta. Jó realitásérzékű apja gúnyolódni is szeretett, s ilyen jellemzést adott gyerekeiről: Istvánt ifiúrnak, Gyulát kamukinak, Rózsát kisasszonynak nevezte el. A legkisebb fiú a kedvence lett; már négyéves korában dicsekedhetett vele a vasutas kollégáknak: le tudja írni a nevét.

1933 és 1937 között József a dunaharaszti elemi iskola négy osztályát végezte el. A túlontúl játékos gyerek nehezen tűrte a fegyelmet. Nem tanult jól, de megszerette tanítóját, Boltos Pétert, aki első nagy irodalmi élményével szolgált: az Egri csillagokat olvasta föl osztályának. A költő később Gárdonyi összes művével megismerkedett.

1937-től 1941-ig a polgári iskolába járt. Naponta több kilométert kellett gyalogolnia. Tanárai nem tudták vele megszerettetni a történelmet, számtant, német nyelvet, irodalmat. Ennek ellenére rácsodálkozott Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa, Berzsenyi verseire. Házi föladatait sorra versben írta. Nem tanult, kint csavargott a környék nádasai, dombjai, erdei, homoksíkságai között. 1941-ben rossz bizonyítványt kapott, hiába próbálkozott, nem vették föl budapesti gimnáziumba, kereskedelmi iskolába.

Egy éven át különféle fizikai munkákat végzett. Nyaranta anyai nagybátyja kisalföldi tanyáján ismerkedett az igazi paraszti világgal. Korai versei között, tizenöt évesen megírta első maradandó költeményét (amelyet negyven év után javított ki), a Hívó Hangot, amelyben nemcsak misztikus élményét, hanem a valódi és a hamis élet közti, később fölerősödő konfliktusát is megfogalmazta.

1942-ben fölvették egy budai kereskedelmi középiskolába. Tanáraitól kedvet kapott a tanuláshoz. Különösen magyar irodalomból és német meg angol nyelvből ért el kitűnő osztályzatot. Összebarátkozott Juhász Ferenccel. Négy évig együtt jártak az iskolába. Céhmester István irodalomtanár beszélgetőtársai lettek. A háború után 1945/46-ban őt váltotta föl Gyergyai Albert, Szegő néven. Ebben a két befejező évben, emlékeiben a háború szörnyűségeivel, Tornai dunaharaszti HÉV-vel a Sertésvágóhídig, onnét gyalog járt a tabáni romok között a Márvány utcai, félig szétlőtt iskolaépületbe. Ekkor már szerelmes a szomszédjukban lakó, szintén középiskolás lányba, Tóth Irénbe. A barna, csigás hajú, kék szemű, vonzó lelkialkatú lány félig orosz származású, anyját Cseljabinszkből hozta az első világháború után apja, az eredetileg törökszentmiklósi kőfaragó. Mindketten irodalomrajongók, magyar, angol, francia és orosz szerzők egyaránt olvasmányaik közé tartoznak. 1945-ben a lányéknál oroszokat szállásolnak el, a költő és kedvese szorgalmasan tanulta segítségükkel az orosz nyelvet. Érettségijük után, sok szakítás és kibékülés közben a lány egyre szélsőségesebb pszichés tüneteket árult el. 1949-re mindinkább szétesett. A költő végleg elbúcsúzik tőle.

Az 1947–1961 közötti években alakította ki a katolicizmustól elforduló panteizmusnak nevezhető szemléletét, Kant, Spinoza, Spencer, a brahmanizmus és a buddhizmus volt rá hatással. A Sertésvágóhídon, 1948-ban segédmunkásként Isten létéről vitatkozott a kommunista párttitkárral, „antimarxista magatartás" miatt kirúgták. Betanított munkás, majd akkordbeíró lett a Csepel Vas- és Fémművekben. Itt ismerte meg első feleségét, Váradi Évát. 1949 és 1961 között diszpécser a Csepel Autógyárban. Kettős életet él: a napi munka után írja verseit, olvas, folytatja angol, német nyelvtanulását. 1951-ben házasodik, Szigethalomra költöznek. 1952-ben születik lányuk, Veronika. Kapcsolatba lép Szabó Lőrinccel. 1955-ben megjelennek első versei az Új Hangban és a Magyar Csillagban. Ekkorra megromlik házassága: felesége nem követi őt szellemi törekvéseiben.

1955-ben összeismerkednek Sz. K. zongoraművésznővel. A költő válni akar, a szintén házas asszony ezt nem vállalja, szakítanak. 1956 nyarán talán újra kezdődne a kapcsolat, aztán a forradalom másfelé fordítja útjukat; Sz. K. Nyugatra megy a férjével. Tornai részt vesz egy illegális lap szerkesztésében, amely november 4-e után egy ideig megjelenik, majd rajtaütnek a csoporton. A költő, nagy szerencséjére, nincs jelen,3 így a megtorlást megússza. Továbbra is az Autógyárban dolgozik. Néhány versével szerepel az 1957-es antológiában (15 fiatal költő 105 verse) 4

1959-ben megjelent első önálló verseskönyve, a Paradicsommadár. Ebben az évben családjával Budapestre költözött, véletlenül éppen abba a házba (Veres Pálné u. 4–6), ahol Ady utoljára lakott. 1960-ban meghalt édesapja, 1961-ben édesanyja. Ugyanebben az évben kilépett a munkahelyéről, szabadúszó lett.

Az 1962 és 1972 közötti évtized költészete kialakulásának, új házassága kezdetének az időszaka. Részt vett a Belvárosi Társaság heti kétszeri beszélgetésein, közeli barátságba került Csoóri Sándorral, Hernádi Gyulával, Gyurkó Lászlóval és másokkal. A József Attila Szabadegyetem keretében franciául tanult. 1962-ben megjelent második kötete, az Égigérő föld, amely már jól mutatja azt a fajta modernséget, amit a költő az ősi és a modern szintéziskísérletének nevez. Ennek összefoglalója az 1970-ben napvilágra jutó első válogatott kötete, A bálványok neve. Ebben szerepelnek Veress Pál linómetszetei, a címlapon a művész festményével, barátságuk jeleként. Ez már a hatodik verseskönyve. Láthatólag kialakult a Tornai-vers, amely a könyv szerkesztője, Csanádi Imre szerint „szinte brutális erejű, szuggesztív. Ha emlékeztet valamire, úgy a mai afrikai, néger költők alkotásaira: a világkultúra felé nyújtózó, de saját ősi hagyományaikban, ösztöneikben gyökerező megnyilatkozásokra".

A versek témaköre most még a szülőföld, természet, történelem, szerelem. A költő egy inkább erotikus, mint szerelmi vonzalom hatására elköltözik hazulról (1966). Elkezdődik nyolcéves albérleti korszaka. Ezalatt alakul ki szerelme Rátkay Ildikóval, aki a zenét még közelebb hozta életébe. 1970 novemberében összeházasodtak, 1971-ben megszületett fiuk, Szabolcs. 1972-ben készült el Kiszakadva című kötete. A szó második költői korszakának kezdetére is utal: kifejezi azt az egészen a nyolcvanas évek elejéig tartó konfliktust, hogy csak úgy válhat intellektuellé, ha kilép naiv természeti állapotából.

Az 1973-tól 1986-ig tartó időszakban barátaival együtt úgy értelmez egy világot, hogy a megszállás és a belső elnyomás kettősségében megtalálható egy másik Magyarország. Ez az időszak Tornai számára nemcsak a nemzeti-népi kultúrát, de az őskultúrát, az emberiség teljes múltját is jelenti. 1977-re elkészült a törzsi népek költészetéből összeállított fordításaival, a Boldog látomásokkal. A nemzetiek oldalán csatlakozik az ellenzéki szervezkedéshez a progresszívekkel együtt. Veres Péter halála után egész verseskönyvet írt, gyászdalokat (Veres Péter-énekek, 1981). 1975-ben József Attila-díjat kapott, a következő évben a Kortárs versrovatához hívták. 1978-ban négy hónapot töltött az Egyesült Államokban az International Writing Program keretében; feleségével együtt körutazásban vett részt, eljutott a navajo indián törzshöz is, melynek költészetéből sokat fordított. 1980-tól kapcsolatuk válságba került: a költő beleszeretett egy barátnőjébe, csak 1986-ban ért véget a fájdalmas viszony. Ebből a megrázkódtatásból született egy sor szerelemről–szexualitásról szóló verse. 1980-ban jelent meg első prózai műve, a Nap jár a homoktetőkön, 1982-ben első esszékötete, amelyben Adyról, Sinkáról, népköltészetről, néprajzról írt (A Lemenő Nap dombja), s mivel ez az év annus mirabilis számára, két új verseskönyve született, az Ajándékozások (szerelmes versek) és A többszemélyes én.

Ez első könyve, amelyben alaptémái (filozófia, isten, természet, történelem, szerelem–szexualitás), nyelvhasználati, formai eszközei végleg kikovácsolódtak. Ezzel nagy lépést tett az egyetemesség felé, melynek példáját Ady költészetében látta. 1984-ben boltokba kerül vallomásos esszékötete szerelemről–házasságról, a Vadmeggy. Az évek során ez lett egyik legolvasottabb könyve.

1977–1991. Az időben meglódult ellenzék a Bibó-emlékkönyv szerkesztésén dolgozik,5 Tornai a szerkesztőbizottság tagja. A Csoóri vezette népi ellenzéki csoporttal együtt részt vesz a különféle aláírási akciókban, a Monori erdőbeli legnagyobb összellenzéki tanácskozáson, Lakitelken az MDF megalapításában. 1988-ban második válogatott kötete (Mezítláb, énekelve) és első regénye lát napvilágot (A páva szépsége). 1989-ben összeomlik a magyarországi diktatúra, elérkezik a régen várt szabad választások napja, a költő segíti az MDF választási hadjáratát. 1991-ben két könyve jelent meg: a szerelmét elsirató ciklus, a költő egyik, általa (addig) legfontosabbnak tartott kötete, A szerelem szürrealizmusa (Gerzson Pál rajzaival) és a húsz év fordítói munkáját eredményező Baudelaire-kötet, A Rossz virágai. Mindkét könyv kellő figyelmet kelt, különösen az utóbbi, hiszen az a klasszikus Babits–Tóth Árpád–Szabó Lőrinc-féle Baudelaire után az első teljes fordítása a XIX. század leghíresebb verseskönyvének, a modernség alapművének.

1992-ben az Írószövetség elnökének választották, három évig vezette a szövetséget. Sikerült elérnie, hogy a nem magyarországi írók-költők ne csak teljes jogú tagjai, hanem vezetői is lehessenek az egyesületnek. 1993-ban megjelent a Pünkösdi lobbanás. Az ugyanekkor elkészült második regénye, A menekülő történelmi krónika a magyarság 1945–1990 közötti idejéről. 1992-ben a sors új csapdát állít: egyoldalú szerelmét L. E. iránt. A szép, elvált asszonynak tetszik a költő szenvedélye, de természeténél fogva nem képes azt viszonozni. Tornai házassága közben tönkremegy, felesége egy időre el is költözik lakásukból. 1995-ben készen van a kilátástalan szerelemről szóló könyv, A sikoltozó rózsa és a második esszékötet, a Mágia és metafizika. Tornai ebben önéletrajzi írásai mellett a magyar költészet múltbeli és kortársi nagyságairól, a világirodalom – számára legfontosabb – műveiről, képzőművészetről, a magyar történelemről, filozófiai kérdésekről és a szerelemről szóló írásait gyűjtötte össze. 1997 nyarán szerelme, L. E. váratlanul meghalt.

1998-ben néhány hónap alatt megírta az És beszakadt a táj című rekviem-kötetet (Először Holdfogyatkozás címmel jelent meg az Ister Kiadónál, az életműkiadás II. kötetében véglegesítette a költő És beszakadt a tájra). A 123 versről bárkinek Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve juthat eszébe. Tornainak azonban más formákban (nem szonettekben) nyilatkozik meg a fájdalom. A halállal való szembenézés is a keresztény és a buddhista szellem–lélek–természet hármas újragondolását jelenti, nem a nagy költőelőd racionalizmusát. Tornai ekkor hetvenéves. Felesége visszaköltözik a közös lakásba. 1998-ban két könyve van ott a könyvhéten, a Minden, ami virágzik, és a harmadik esszékötet, A kiűzetés modern formái a maga mozaikgondolataival, hosszabb-rövidebb reflexiós rögtönzéseivel. A költőt ezért a két könyvéért Arany János-díjjal jutalmazták. 1999 júniusában az olvasók elé kerül a szomorú ciklus, az És beszakadt a táj. Az öregséggel egyre közelebbről szembenéző költő mind gyakrabban idézi föl gyerekkorának, a háborúnak az emlékeit, barátai elvesztését. Közben rendbe jön a házassága. Új kedvvel dolgozik. Az év végéig elkészül esszészerű önéletrajzával: Leszálltam anyám öléből. Befejezi új verseskönyvét, a Miért sírnak a metaforákat is. A kötet újdonsága, hogy Tornai hosszabb-rövidebb kommentárt ír a verseihez. 2001-ben Babérkoszorú-díjat kap. 2004 az Összes versek I–II.-nek, 2005 A villámsújtotta kornak, 2006 a Léda megerőszakolásának (esszék) és a Kirké és Odüsszeusz mítosza című regény megjelenésének az éve. 2007-ben Baudelaire könyve, A Rossz virágai fordításának második, javított változata lát napvilágot. 2008-ban az összes versek (Csillaganyám, Csillagapám) III. könyve került a könyvesboltokba.

2009-ben megjelent A szabadgondolkodó című esszékötete, bizonyságául annak, hogy ennek a műfajnak is kiváló mestere a művészetek, a humán- és a természettudományok régi és új eredményeivel gazdagon és a mondatait átható személyesség hitelesítő erejével. A második eljövetel – Műfordítások a világ költészetéből – címmel kiadták újabb versátültetéseit. 2011-ben a Csillaganyám, Csillaganyám IV. címmel összegyűjtött újabb verseinek kötete is napvilágot látott. Az életmű a folyóiratban megjelenő újabb verseinek tanúsága szerint a korábbi évek termékenységével folytatódik. 2012 könyvnapjára A semmi ellen címmel megjelenteti újabb verseskönyvét. Minthogy a Csillaganyám, Csillagapám negyedik kötete nem kevesebb, mint tizenegy (!) új verskötetét tartalmazza egybekötve, A semmi ellen az életműkiadástól „független" – bár kétségtelenül azt szervesen folytató – önálló kötetnek tekintendő. Az utóbbi esztendők esszéírói termése – költőre 2012 őszén rátámadó súlyos betegség ellenére – számos új verssel és egy újabb esszékötettel gyarapodik, utóbbi címe: Az esztétikai nihilizmus (2013). További verskötetei: Éjfél (2013), Hirdetve törvényt (2014). Előkészületben: Vízesések robaja (2015-re várható).

2012-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2013. március 15-én megkapta a Kossuth-díjat. 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet, majd a rá következő évben a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíját. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Az életrajzot összeállította: Alföldy Jenő [2015]

1 Ez a rövid pályakép módosított átvétel a Szabadgondolkodó című esszékötetből (2009), Tornai József jóváhagyásával. Az utolsó évekről szóló betoldás a szerző munkája. Lezárva 2015. februárjában.

2 A költő másutt olvasható közlései szerint, érlelődő nézeteit az édesanya befolyásolta; körülbelül húsz-huszonkét éves koráig volt hívő katolikus.

3 A Szabadság című, stencilezett lapot Derzsi Tamás költő (1919–1978) lakásán szerkesztette Tornaival és Derzsivel együtt Eörsi István költő, író (1931–2005) és Gáli József író és dramaturg (1930–1981). A hatóság 1956 novemberében rajtaütött az illegális újság szerkesztőin. Derzsit és Eörsit bebörtönözték, amnesztiával szabadultak 1960-ban. Gáliról (Obersovszky Gyulához hasonlóan) kimondták a halálos ítéletet, majd a további nemzetközi tiltakozás hatására sokévi börtönre büntetését is három és fél évre csökkentettek. Tornainak azért volt szerencséje, mert a következő lapszáma tervezett versét a rajtaütés előtti napon visszavette, hogy még dolgozzon rajta. Hazautazott Dunaharasztira, és társainak letartóztatása napján távol maradt a szerkesztéstől.

4 Magvető, 1957. Szerkesztette és az előszót írta Simon István. A nemzedékből kihagyott költők így emlegették keserű humorral az egyoldalúan válogatott antológiát: „105 költő 15 verse".

5 A Bibó István emlékkönyv 1979 májusában készült el Csurka István szerkesztésében.

Tornai József: Az ember nem komoly hatvanhat évesen

Névaláírás. Négyéves koromban alá tudom írni a nevem. Apám tanított meg rá. Ha vasutas­kollégáival együtt van, büszkén mutogatja tudományomat. Ilyenkor én is felnőttnek érzem magam.

Kis bagoly és betegség. Betegen fekszem, és idősebbik bátyám egy bagolyfiókát hoz. Este van, anyám meggyújtja a petróleumlámpát, hogy jól láthassam. Magamhoz szorítom, simo­gatom a kis, pelyhes állatot.

A nevek. Apám apja Tornai Antal, anyámé Jákli Antal, apai nagyanyámé Ludics Juliánná, az anyai Böröcz Erzsébet. Dédapám, apai nagy­bátyám szintén Tornai József. Három testvérem neve sorrendben: István, Gyula, Rózsa. Devecserben, ahol apám született, őt, a második fiút Király Gyulának ismerik, mert szülei a szegénység miatt Királyékhoz adták „kisszolgának". Anyámat papíron Rozáliának írták, apám Rózá­nak szólította a Pápa mellé, Borsosgyőrbe való lányt, aki fényképek tanúsága szerint a legszebb és legmagasabb homlokú volt ajz öt lánytestvér között.

A kiűzetés angyala. Az eperfától nem messze, a disznóól és a nyárikonyha között építünk kisházat a többi gyerekkel. Gyönyörű napsütés, délelőtt. Gyufásskatulyával vetünk vályogot a házhoz. Betyár, a szürke puli ott heverészik az árnyékban, csak piros nyelve látszik ki nagy gu­bancából. Nővérem jön, nevetve kiáltja oda: „Beírattalak az iskolába!" A kis vályogok kies­nek a kezemből, irtózatos, kétségbeesett sírás­ban török ki. Anyám rohan ki a konyhából: azt hiszi, valamilyen nagy baj ért. Iskoláskorom­mal elkezdődik a félelem, a betöretés, az elnyomottság érzésének végeérthetetlen ideje.

Csavargás. „Csavargás ennek a mindene!" – mondogatja dühödten apám. A csavargás, kódorgás a mindenem. Elsősorban kint a határ­ban: dombok, vadvizek, erdők, szántók között. Egy ilyen csavargásért, amikor reggel elmentem, és csak este futottam haza, kapom életem egyetlen, de borzasztó pofonját apámtól. Végigterülök tőle a házunk előtti kavicsos lugasban.

Paráznaság? Hittanórán a tízparancsolatot tanuljuk. Papunk a paráznaság bűnéről beszél a legfenyegetőbben. Nem tudom, mi lehet az, de iszonyú félelem költözik belém. Vizsgálom magam meg az osztálytársaimat: melyikünk hentereghet máris ebben a mocsokban?

A Hívó Hang. Fakó, hideg, téli nap. Ócska sílécemmel, bezsírozott félcipőben suhanok át a szeles tájon: már alig világít a dombok, erdők, mocsarak fölött a nap. Egyik dombtetőről beszélni kezd egy girbegurba fa: hív, hogy ne menjek vissza a házak, az emberek közé. Maradjak ott örökre a havas pusztaságban, tisztán, némán.

Otthon megírom A Hívó Hang című versemet. 1942: tizenöt éves vagyok. Negyvenhat évvel később, 1988-ban sikerül befejeznem:

A hó fölött fény-ütötten,

a hó fölött fény-ütötten,

lenn a csönd-zúzmarás völgyben,

lenn a csönd-zúzmarás völgyben...

Így kezdődik.

Olga. Fekete haja, magas termete, fehér arca, húsos, piros szája van. Magam elé képzelem, mikor este lefekszem a szalmával tömött ágyba. Nappal nem merem megszólítani, csak messziről követem, lesem a házuk kapuját: hátha kijön az utcára.

Olvasási lázam. Ülök a konyhai tűzhely melletti széteső fonott székben. Olvasok. Minden szabad percemben. Szürke haraszti délutánok és lámpás esték így tűnnek bele Jack London történeteibe, Gárdonyi nyelvi okoskodásaiba, falusi példázataiba. Filozófiai és tudományos elméletek habzsolásába. Verseket olvasok a legritkábban.

Tavasz és háború. Sorban állás kenyérért, húsért; katonavonatok a síkságon. Mindennap bombázás. Már kimerültek vagyunk. Egyik éjjel nem halljuk meg a szirénázást. Mezítláb, gatyában, hálóingben bámulunk ki a kitört ablakon: a domb fölött Sztalin-gyertya vörös lobogása-rebbegése! Bomba vág a konyha elé. Újabb bombák távolabb: Tóthék háza elé. Irén ott sír a szüleivel, testvérével, haja tele homokkal. Attól kezdve szeretjük egymást. Piros arca van, gubancos haja, kék szeme (anyját Cseljabinszkból hozta az apja). Együtt olvasunk Baudelaire-t, Dosztojevszkijt, Dickenst, József Attilát, Szabó Lőrincet, Musset-t. Vele csókolózom elő­ször. Szobájában fedezzük föl egymás testét, mit sem sejtve a szenvedésről, amit egymásnak a szenvedélyünkkel okozunk. Egy nap el kell szakadnunk egymástól egy Duna-parti vad­meggyfa földig csüngő ágai alatt.

Nyár, haraszti nyár. Nem a dombon lakom már a szüleim házában. Egy-két sarokkal odább, a vasút mellett, első feleségemmel, lányunkkal, Verával. De a nyár haraszti nyár: öt­venes évek eleje. Anyámnak nem áruljuk el, hogy nem járunk templomba. Mégis megtudja, és sír emiatt éjszaka. Hiába sajnálom szegényt, hiába beszélgetek vele némelykor estefelé, finoman, óvatosan: csak néz rám, szemét könny futja el. Vagy kétségbeesés és harag. Tudja: a kedvenc fia kárhozott, menthetetlen lélek.

Szabó Lőrinccel beszélgetek. Vagyis: ő beszél hozzám. Az íróasztala mellett ülünk. Körül a könyvei: padlótól mennyezetig. Egy résben Rippl-Rónai portréja, a szembe lógós hajú, Dél. „Gyere, ebédelünk!" Nem akarom elfogadni. Nagyklárát hívja: „Ültesse asztalhoz a fiút!" Délután nyulat viszünk a Széna térre. Ajándék vidéki tisztelőtől. Meg kell nyúzatni. A buszon mindenki az állat nyakára kötött cédulát figyeli: „Szabó Lőrinc költőnek."

Mindig „édesem"-nek szólít.

Halála az első nagy halál életemben.

Szerelmem játszik. Két óra hosszat várom a kávéházban. Türelmesen, reménykedve: sose maradt el, ha megígérte. Nézem az asztal márványlapját, kávék, cigaretták. Nem jön. Telefonálok. A barátnője: „Itt ül mellettem, és sír. Nem tud beszélni, nem tud elmenni. Ki kell bírnod, öregem."

Egy hónapja még a Kossuth Klubban hallgatom a koncertjét. Lisztet, Beethovent, Bartókot játszik. Édesanyja mellettem csodálja a tudását. Az est után gratulálok, megcsókolom: mézszőke haja puhán az arcán kétoldalt, zöld szeme izzik, viharzik, hálás: „Csak neked játszottam!"

A barátnője nagyon heves, megyünk kifelé a kávéházból, az emberek közül. „Valamit elbarmoltál!" „De mit?" „Nem tudom, viszont az ügynek vége, nem csinálja tovább. Igaza van. Te meg szedd össze magad! Mit kell úgy odalenni egy lyukért?!" „Nem voltunk szexuális kap­csolatban." „Micsoda? Na, nem! Te teljesen hülye vagy!"

A Belvárosiban. Este hét. Szerda. Vagy harmincán az asztal, asztalok körül. S jönnek még későbbiek is. Csoórival, Gyurkóval egymás mellett. Odább Horgas, Levendel Juli, aztán Hernádi, Gulyás Jancsi, Sík Csaba, Konrád. És tovább: Teliér Gyuszi, Orbán. Somos, Orosz, a festők. Jancsó, Kristó Nagy, nők és barátok, ismerősök. Mindenről szó van. Film, irodalom, festészet, politika, filozófia, korábbi életünk történetei. És viták, és egyetértések, ugratások, humor, remények. Ötvenhat is, de arról nem tudunk, nem merünk sokat mondani. Mindig fáj, még mindig „nagyon fáj". És egy nem is olyan távoli asztalnál két figyelmes úr jegyezget. Tudjuk: akármit mondunk, eljut a legfölsőbb Fülekbe. Tudjuk, nem bánjuk. Úgy hívjuk ezt: nyílt összeesküvés.

Verseskötetek: az első, az ötödik, a tizenötö­dik. Kezembe veszem, lapozom, olvasom betűről betűre, és érzem, hogy életemnek nincs többé célja. Minden alkalommal ez a teljes céltalanság! Nem hiszem el, nem tudom elképzelni, hogy még leírjak akár csak egyetlen sort is. Prózai írásaim, fordításaim nem fojtanak meg ennyire mindenféle vágyat bennem. Csak a versek: Az égigérő föld, a Jársz és kiáltasz, az Aranykapu, az Időtlen idő, a Naptánc, a Fejem alatt telihold, A többszemélyes én, A szerelem szürrealizmusa, A bálványok neve.

Csoórinak panaszkodom. Nevet rajtam: „Mester, észre sem veszi, és megint írja a rögeszméit. Én jobban tudom."

Nyolc év albérlet. A fiatal festőnő megmutatja a szobát. Külön bejárata van, és az útra néz. Az Üllői útra. Heverőmet fejjel arra fordítom. Este fölébredek: rázkódik a fejem, remeg, nem tudok aludni az utcai villamosok, buszok, autók robajától, rázzák az egész épületet. Meg kell fordítanom a heverőt. Nyár van, levegőtlenség a kőrengetegben. Mégis dolgozom: írok, fordítok, olvasok, jönnek látogatóba a barátaim, barátnőim. Hétvégeken otthagyom a civilizációt: megyek a tó mellé, a szigetszentmiklósi buc­kába. Négy napra való élelem. Ennyit tudok elcipelni a kisvasúitól is messze eső „vadonba". Hajnalban kiáltoznak a fácánok, egész nap fuvoláznak a sárgarigók. Fürdők, sütkérezem. Viharban, esőben a Mennydörgés-istennel beszélgetek órákon át. Fölajánlom neki, hogy megölhet, ha akar. Olyan szép az éjszaka vagy a virradat, mikor körülöttem járja a táncát. Reng alattam a homokdomb, s én csakugyan arra gondolok: végezni fog velem egy hirtelen villám. Aztán mégiscsak eljön a negyedik nap, és: vissza az Üllői útra.

Ildikó meg egy üveg vodka. Előveszem a tás­kámból a literes üveget, és azt ajánlom: „Kiöntjük két bögrébe, és egy hajtásra megisszuk." így teszünk, így iszunk, és szörnyen betegek le­szünk. Csak nevetünk és támolygunk a szobában. Szeretkezni sincs kedvünk. Fekszünk egymás mellett az ágyon hajnalig, és mondjuk, mondjuk, ami a lelkünket nyomja. Ő végül talán el is alszik. Én még eltántorgok a lakásomig a város másik részébe. Mint akinek semmi baja.

A nagy gyászének most sírjon föl. Attól a naptól kezdve, hogy meghalt, őst kezdek látni benne, a nagy elődöt, aki élve is fölém emelkedett, de tisztán szellemi erővé válva korszakos jelentőségűvé nőtt. Szerkesztőm olvassa a Veres Péter-énekek című verseskönyvem, és a szemembe mosolyog: „De azt tudod, hogy ezeknek a verseknek kevés közük van Veres Péter­hez?" Legalább annyira igaza van neki, amennyire nekem. Péter bácsit csak abban a távlat­ban mutathattam föl, amit a költészet ad neki. A valóság Arany János-féle „égi másában". Olyan személyiség, mint ő: mindig megfoghatatlanul több a fogalmak, jelzők közismert hálójában megcsillanó alaknál. Még akkor is, ha a gyakorlati politikában nem bizonyul sikeresnek.

Mitizálom, mert a költészet pontosabb és szintetikusabb, mint bármiféle elemzés, magyarázat, értelmezés. Mitizálom, mert egy fölismerést akarok kimondani, egyetlenegyet, semmi többet. A mi nemzedékünk számára, akik éppúgy a bennszülött mélységekből jöttünk, és lettünk festők, zeneszerzők, költők, természettudósok, politikusok, orvosok, történészek és más értelmiségiek, Veres Péter azért olyan nagy példa, mert ő ott tudott erdő maradni, ahol kihajtott. ,,A nagy gyászének / most sírjon föl: / a földön-átlátó elment tőlünk, / a tűzfalarcú fogta botját, / alszik a gyökerekben, / mint okos bogarak."

Autógyári emlék. Reggeli értekezlet. Termelési főosztály. Huszonötén a nagy, zöld asztal hosszában. Írom a versem, amelyet még a HÉV- en elkezdtem. Nem látom, nem hallom, mi folyik körülöttem. Egy idő után meglöknek a szomszédaim: a nagyfőnök téged kérdez! Föl­ütöm a fejem a határidőnaplómból. Megkísér­lem, hogy visszacsússzak a valóságba. Erőltetem az agyam: mi volt azokkal a megkésett sebességváltókkal Győrben? Lassan összeszedem a teljesen elfelejtett adatokat. Válaszolok, mintha fölkészültem volna a kérdésre. A nagyfőnök továbblapoz a papírjai között. Nézem nyakán a kidagadó, vörös hurkákat. Kegyetlen ember. Mikor idekerült, megkérdezte, mi az a HP-jelzés a motorgyári jelentésben. A lóerő értéke. Én is továbblapozok. Folytatom az írást. Már csak az utolsó strófa van hátra.

,,De ugye, össze vannak esküdve?" Névadó ünnepség. Dunaharaszti, 1971. Ott született értelmiségiek Baktay Ervinről, a község híres szü­löttjéről nevezzük el az újonnan átadott gimnáziumot. Késő éjjel vissza Pestre. Telefon Ildikó anyjának. „Megszületett. Fiad van!" Sietve a kórházba. Megmutatják a csecsemőt az üvegen át. Az ügyeletes nővér aggódó kérdése: „De ugye, össze vannak esküdve?" (Mert második feleségem megtartotta a lánynevét.)

Másnap látogatóba menet, meleg május, megázom. Sokáig beszélgetünk a boldog anyá­val. Rajtam vizes frottíring és ballonnadrág. Este, otthon, vacsoránál tüzes fájdalom minde­nütt, könyököm, térdem derékszögbe ugrik. Sokízületi gyulladás. Ujjaim szétállnak: meg­fagyott ágvégek. Éjjel négykézláb vécére. Reg­gelre mintha tűz folyna a jég helyére: lassan föl­engednek a tagjaim. Először az ujjaim tudom mozdítani, aztán a karom, majd a lábam. Fiun­kat Szabolcsnak nevezzük el.

Egy este Fülep Lajossal. A Széher úton, az Öreg születésnapja. Sárosi Bálint furulyázik, magnóról népdalfölvételeket mutat be. Lator, a költő, Varga Pista, a festő, Fodor Bandi és Kor­mos Pista: újabb költők. Sokat ISzunk és beszé­lünk. Főleg én. Mind a kettőt. Latorék unják fi­lozófiai kérdéseimet. Fülep veszi a lapot (a nép­dalokkal kapcsolatban); „És látják, mit ér a vi­lág, ha ez megszűnik? Ötvenezer éven át volt, és most egyszerre vége lesz. Mozartnak, de még Webernnek se kellett ismernie a népdalt, hogy ismerje ezt a nyelvet, de mi lesz ezután? A töme­gek megcsinálták a gépeket, a gépek a tömegeket. .. Csak még arra volnék kíváncsi, van-e még ebben a hülye világmindenségben másféle élet." Tizenegy elmúlt, senki sem akar haza­menni. Az Öreg jól bírja az éjszakát. Kormosék a filozófiát nem. Háromnegyed tizenkettőkor már az utcán. Elment az utolsó busz.

Só a teában. Az eszpresszóban egy japán filmről beszélgetünk. Megfogom a kezét. Gyö­nyörű szeme, japános arca, naiv, nyílt mosolya van. Elöl két összenőtt foga. Hívom az albérle­tembe. Együtt föl a lifttel. Nézem, amikor kilép: micsoda láb és csípő! Bent teával kínálom. Téli­kabátja a heverőre dobva. Nevetve emeljük szánkhoz a csészét. Szörnyű! Összecseréltem a cukrosdobozt a sóssal. Talán rossz előjel. Nem­sokára elindul az ajtó felé. Fogja a kabátját, az­tán megfordul... Havas eső hajnalban, amikor lekísérem a villamoshoz. „Eső, eső, / szeretnék anyám után menni, / ha elállsz, följön a Hold, / aki azt mondta: testvérem, / kinek azt mond­tam: testvérem, / vizet kért tőlem, / mikor elvit­te a Hold, / eső, eső, / szeretnék anyám után menni."

Pilinszky, Old Navy. Esszük a jambon de Paris-t, kávé. Kint a Quartier Latin, nyüzsgés, mindig egy-két honi arc, alak. Magas amerikai jön be, rosszul beszél franciául, cigarettát kér. Figyelünk Jancsival. A pult mögött elfordul a kiszolgálónő. Az amerikai áll, mi dühösek vagyunk. Pilinszky hangosan méltatlankodik: „Még mindig ilyenek, ha nem tudsz jól.." Mondom: „Illyésnek van igaza. Azt mondta, vagy úgy teszel, mintha kisgyerek volnál és muto­gatsz, vagy folyékonyan tudod a nyelvüket. Harmadik lehetőséged nincs". A Szajna-parton, a könyvesbódéknál megveszem életem első francia Baudelaire-kötetét. Jancsi Simon Weilek között válogat. A víz lent keskeny és csupa olaj.

Alkoholmérgezés. Székelyföldön az iroda­lomtörténésszel. Mindenütt sírás, panasz. Ro­mánra írták át az összes gyönyörű és ősi falune­vet. Aranyospataka például... de nem tudom, mi lett ebből is románul. Bukarestben kubai rumra költőm a lejt. Itthon mesélem a szomo­rúságot. Sokan vagyunk fönt a Sas-hegyen, a kis szobában. Pohárszám iszom. Éjfél. Kimegyek a vécére. Nagy Attila jön utánam. Nem mozdu­lok. Bevisz, lefektetnek Ildikóval a heverőre. Másnap le kellene mennem az utcára. Borzaszt a hetvenöt lépcső. Tele a vérem rummal. Se menni, se feküdni nem jó. Se románnak, se ma­gyarnak lenni nem jó.

Iowa Cityben hó van. Már a repülőgépről lá­tom: fehér a préri. Nagy, lucskos fehérségben föl a szállodához. Úgy fogadnak, mintha elve­szett gyermek térne haza. Másfél hónapos uta­zás után számomra is otthonos, ismerős a táj, a város, az emberek. Lengyel esszéíró barátom nagy lendülettel viszi a lifthez Ildikó bőröndjét. Az ablakból a befagyott Iowa folyó, a parti erdő a varjakkal, amelyek sokkal magasabb, véko­nyabb hangon kárognak, mint a hazaiak. A szobából át a közös, nagy konyhába. Iszunk valamit hármasban. Kim, dél-koreai barátunk be. Most szólal meg először angolul: „Please, Joseph, teli me something about George Lu­kas!"

New Yorkban egész nap eső. A subway éppolyan zsúfolt, mint a busz. Taxival is alig lehet mozdulni. Vásárlások karácsonyra, otthonra. Van dollárunk. Vacsora Püskiéknél. És végre: repülőre várva. Este New York, hajnalban London, délben Pest. És itthon megállunk bőröndök, csomagok között: nővérem kórházban. Rák. És látogatások Budakeszin, és hónapok és fulladás, és beszélgetések; vigasztaló kézszorítások az ágy mellett állva-ülve. És végül. Végül! Végül...

Vadmeggy. Egy középkorú úr. Bejön a szer­kesztőségi szobába. Bemutatkozik. Én is. „Tudja, uram, ilyesmit az ember csak a halála után ír meg!" Búcsúzik. Közölte, amit akart. Igaza van, de hát ki tud még a halála után is írni? (Tudom, úgy értette: csak akkor engedi kiadni!) Biztos, hogy túlléptem bizonyos, nálunk szokásos őszinteségi fokot szerelem és házasság dolgában. Nem tehettem mást. A versrovat ablakai a Várra néznek, rács, vastag rács ... rajtuk. Mindig szerettem volna kiszedni onnan a vasakat. Úgy tekinteni a világba. Könyvemben ott az életem egyik oldala, a másik a költészet. A harmadik oldala talán az isten volna. Ő azonban elfátyolozza, sőt legtöbbször letagadja magát. S maradnak a szerelmek, a szeretők. Az isten metaforái. „De legszebbek a szeretők, / sörényük kisüt a homályba, / szemérmük szép, utolsó sátra."

Szabolcs győzelme. Zuhog az erdei eső, nem lehet kilépni az indiánsátorból. Van tüzelőnk, de mit ér, ha nincs vizünk, amivel megfőz­hetnénk a reggeli teánkat, később az ebédün­ket? Azért tüzet rakok a tipi közepén, legalább kellemesen elnyújtózhatunk a száraz melegben. Elmennék vízért Taksonyba, de Szabolcs nem akar egyedül maradni a fenyvesben. És elszánja magát: inkább ő megy el. Fogja a víztartályt, nyakába-fejére kanyarít egy darab ponyvát. Kint zöld sötét van. Nézem az órám: tudom, húsz perc oda, húsz vissza. Apró kis tüzem van. A lángok nem törődnek az idővel. Tizenkilenc perc múlva fölhangzik az indiánkiáltás a tipi mögött. A szalonnát nyársra húzva pirítjuk meg a teához. Dél felé még mindig csak az eső.

Az ember és a tenger. Olvasom Képes Géza tanulmányát. Hogy milyen rosszul fordítja Tóth Árpád, de még Babits is Baudelaire-t. Hogy is van Az ember és a tenger első sora az eredeti­ben? „Homme libre, toujours tu chériras la mer." És tóthárpádul? „Szabadság embere, tengert imádni hű!" Ennek nincs semmi értelme – indulatoskodik Képes az írásában. És sorra veszi a többi híres fordítást. És leleplezi őket. Egyre jobban meggyőz. Soha nem gondoltam rá, hogy fordítsak a nagy franciától. Most hozzáfogok. Megszületik az első, a tizedik, a tizenkettedik fordítás. Részeg álom. Már A szökőkút is elkészül. Évekig hagyom: hulljanak rám vízsugarai. Húsz év múlva kész az egész Les Fleurs du Mai.

A szája. Virág volt a szája, és a legfinomabb íz, illat és bensőség. És villám. Belém csapott, és végigfutott rajtam tetőtől talpig. Láng taraj- lott végig a testemen, mintha fáklyaként lobognék. Még jobban szorítottam magamhoz. Éreztem, hogy ilyen csók nincs, hogy ő káprázat, hogy bele kell olvadnom, szakadnom ebbe a káprázatba. Hogy valakinek ilyen puha, lángoló, vérborzongató, kihívó, tökéletes szája legyen! Az íny, a bőr, a nyelv és a hús íze: ez mindennek a titka. Hogy az ő csókja mennyire felelt az én csókomra: ez volt a titok, amely mindent eldöntött. Nem volt puhább és keményebb, nem volt több nedvesség az ajkain, és nem volt kevesebb, és nem tapadt jobban a szája, és nem tapadt kevésbé, mint hogy tökéletessé legyen. Az enyém. Nem az enyém: az övé. Éppen az volt a meglepetés ebben a fölismerésben, hogy egészen más volt, és mégis a sajátom. És többé nem voltam már a magamé, hanem azé, akinek a csókja fölfedezett.

Aláírások. Megtudom: a barátaim, pályatársaim vagy negyvenen aláírtak egy tiltakozó levelet a cseh chartások letartóztatása ellen. Csoóri is az aláírók között van. Elképzelem: máris a belügy kezében vannak. Ő is. Szégyellem magam, és sajnálom, hogy engem nem kerestek meg. Együtt kellene lennünk, mint más dolgokban, most is. De valami megkönnyebbülést is érzek: nem keli lemondanom a szabadságomról. Csúnya érzés. Nem is múlik el, míg ma­gam is nem írok alá többször is efféle tiltakozásokat. De azt hiszem, az az első minden későbbit fölülmúl. Az az igazi nagy tett. Az áttörés. A vég kezdete, azok számára...

A monori erdő. Az eső, a nagy sátor, a rengeteg vitatkozó, előadó, barát, nő, férfi. A két titkosrendőr, aki a kemping gondnokától érdeklődik felőlünk. A viták az országút melletti étteremben ebéd alatt. Az egyetértés. Az egész ország helyzetének első fölmérése. A felelősségtudat. Az otthonosság a sátorban. A bizalom. Egymás és egymás gondolatai iránt.

Mind elmegyünk. Mit gondoljak? Szabó Lőrinc meghalt. Illyés, Kassák, Sinka, Nagy László, Kamondy, Simon Pista, Jékely, Kormos meghalt, és Weöres és Vas és Déry meg Zelk és Pilinszky, mind, mind, akik itt éltek és írtak velem egy földön. Mit gondoljak?

1989. március 15. Sok tízezren a Petőfi-szobor körül. Már nem zavarhatnak szét a rendőrök. Megyünk az Országház felé. Este hallom: háromszázezer magyar autózott ki Bécsbe. Gorenjét venni. Kellett itt nagyon a hivatalos ünneppé nyilvánított, szabad március idusa. „Dicsértessék a nép neve!"

A szerelem szürrealizmusa. Először életem­ben. Életem vége felé: két hónap alatt egy egész verseskönyv. Persze fajdalomból Az Elvesztés­ből. „Minden szerelmek szerelme." A kötet summázata. „Szabadulás, őrült remény, / hogy mindenség lehet az Én." Mi a szerelem szürrealizmusa? Azaz: miért szürreális a szerelem? Nem tudom, nem tudhatom, azért írtam ezt a hosszú, egyetlen versciklusból fölépülő könyvet. Megértem, hogy akkor írok verset, amikor akarok, olyan erővel és sokaságban jönnek a képek, álmok, asszociációk, szavak, kifejezések. Úgyhogy nem is akkor írtam, amikor akartam, mert akkor is írnom kellett, amikor nem akartam. S azt hittem, mire a végére érek, vége szakad a fájdalomnak is. De nem így történt. Az írás két hónapja elmúlt, a fájdalom maradt. A boldogtalan boldogság.

Tartsatok továbbra is költőnek! Ezt mon­dom Debrecenben az írótársaknak. Szövetségbeli megválasztásom után tisztáznom kell magatartásomat. Nem szabad azonosulnom elnöki szerepemmel. Legyen az csak ezer író szükségszerű képviselete, semmi más. Látom a példákat, hova torzulnak azok, akik „komolyan veszik magukat". Nekem, amint lehet, vissza kell bújnom lírikusi gúnyámba. B., aki rövid ideig a titkárnői teendőket végzi, régi barátom, egyszer csak megjegyzi: „Honnan tudod, hogy kell az ügyeket ilyen gyakorlottan intézni?" „Tizenöt évig diszpécser voltam a gyárban." De azóta elmerült valahova a tudat alá ez a képességem, s most előcsalja a föladat, ébredek rá. S biztos vagyok benne, a „föladat" elvégzése után vissza is süllyed oda.

Az indián a szerelmére emlékezik. A szépsége jut most eszembe, az arccsontja ragyogása, tekintete erdőhullámzása. Látom villámfelhő- csípőjét, hallom lábait megkoppanni a kövezeten. Melle megrándul ujjaim közt, nyelve zászlócsattogása álmomban ébreszt föl. A Misztikus Nyílás már valóban csak látomás életem gyors fogyatkozása közben, a napok sűrű hullásában. Jó volna elcsitulni, elfogadni elvesztésnek az Elvesztést. Talán csak így lehetne – Shelleyt idézve – „remélni, míg a remény ön­roncsából / a vesztett ügy helyén sikert kovácsol. / Mint glóriád, Titán, az új rend így legyen: / nagy, jó, vidám boldog, bilincstelen."

Az ember nem komoly hatvanhat évesen.

– Hogy vagy?

– Megvan a két hatosom.

– ?

– Hatvanhat éves vagyok.

– Túléled.

– Már volt, aki túlélte. De nem mindegy, milyen testi, szellemi állapotban.

– Vannak kilencvenéves Ádámok és Évák.

– Egyszer, még fiatalon verset írtam arról: szeretnék nyolcvanéves költő lenni. Arra gondoltam, milyen éretten és milyen költői fegyverzetben írhatnám meg akkor a verseimet.

– Miért, a „két hatosoddal" nem ugyanez a helyzet?

– De. Ugyanaz. Öregen éppúgy megismerhetetlen az élet és önmagunk, mint fiatalon. Vagyis: Rimbaud egyik sorát kissé átírva, „az ember nem komoly hatvanhat évesen" sem.

A bhakti. Kora tavaszi éjfél. Szabolcs megint azzal jön haza, hogy nem látja értelmét az életnek. „Ilyen sommás kijelentéseket csak akkor tehetsz, ha a föltételét is meghatározod a véleményednek. Tehát, hogy milyen szinten nincs értelme az életnek." „Hogy érted ezt?" „Ha azt mondod, hogy racionálisan nézve értelmetlen az ember élete, teljesen igazad van. Mert mi értelme ismeretlen akaratból megszületni és szintén ismeretlen akaratból meghalni? Ha ellenben tudomásul veszed, hogy az összes emberteremtő-mítoszok arról szólnak: a fából, aranyból, kőből vagy agyagból gyúrt emberi alaknak valamilyen felsőbbrendű lény ad eleven életet, azaz szellemi-lelki erőt, akkor belátod, hogy létünk transzcendentális távlatba van helyezve. Ádám nem született ember, Ádám a leglényegét Jahvénak köszönheti. Ha így áll a dolog, márpedig a mítoszok nem tréfálnak, akkor életünk szálát nem mi fonjuk, az valamilyen rajtunk túl érvényes erő birtokában van. Az élet értelmének kérdését tehát föl se lehet vetni." „De hát ez egy kegyetlen világ: itt gyilkolnak, hazudnak, háborúznak. Nem lehet látni, merre halad a történelem. S ha mégis, csak azt: egyre katasztrofálisabb lesz a rossz emberi ösztönökből fakadó jövő. Mit tehetünk? Fogadjuk el a dolgokat olyannak, amilyenek, szörnyűségek sorozatának?" „Ismered a hindu fölfogást: semmi nem marad az ember számára, mint a mindent-szeretés. Az odaadó, egyetemes szeretet növények, állatok, hegyek, folyók, erdők, csillagok, a nap, a hold és minden ember iránt. Ez szanszkrit szóval a bhakti"„Mindent szeretni? És ettől megváltoztak a dolgok? Szerintem akkor is minden ugyanúgy folyik majd a világban." „Biztos, de ez nem rád tartozik. Te szeretsz minden falevélkét, minden társ-lelket – ahogy Dosztojevszkij tanítja. A többi nem rád tartozik. A mindenség, a teremtés gondja nem a te gondod, ez a lényeg. A tied csak annyi lehet, hogy sohasem gyűlölködsz, ellenkezőleg, ami, aki megengedi, azt szereted." „Komolyan azt gondolod, ez a megoldás?" „Ez nem megoldás. Én semmiféle, »megoldásban« nem hiszek. A bhakti sem megoldás. Az egyetemes szeretet az, amit a neve mond: all-loving. Ez nem az élet értelme, ez nem filozófia, nem vallás, művészet vagy költészet. Ez mindennapi tartás, viszony, kapcsolat, amivel nem lehet vitatkozni. Megvan a maga belső, tovább nem ele­mezhető gazdagsága, fénye, elhiszed? Nincs mélyebb etika és istenkeresés vagy istenvárás ezen az elrontott világon."

In: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Kortárs Kiadó, Budapest, 1995. 393‒411. old.

Európa már kevés - Tornai Józseffel beszélget Jánosi Zoltán

Dunaharaszti, ahol 1927-ben születtél, a világ köldöke, a világ közepe maradt mindmáig számodra. Nemcsak a korai, hanem a későbbi alkotásaidban is gyakran megjelenik a gyermekkorod.

A szülőhely, Dunaharaszti az én esetem­ben és értelmezésemben a természeti lét utolsó pillanatát jelenti. Annak a nemzedéknek a számára, amelyhez én is tartozom, az volt az a pillanat, amikor megindult, ugyan a háború után, a negyvenes évek közepén az iparosodásnak az a hatalmas hulláma, ami végül megteremtette a második természetet, és teljesen megváltoztatta Dunaharaszti környékét is. De én megélhettem még a természet elemi formáinak gazdagságát is. Ez a világ nekem az erdők, dombok, vadvizek világa volt. A Kis-Duna, a Kis-Dunának a szigete, madárvilága, állatvilága, a falu, az alsófalu. Vagyis a paraszti világ, a különféle időpontokban és az ország különféle részeiből betelepült kisembereknek a világa. Az apám ötgyermekes, az anyám négygyermekes parasztcsaládból került oda. Budapesten az apám váltókezelő volt. Tehát számomra ez még egy teljesen szerves, organikus természeti világ volt vízzel, erdővel, földekkel.

Nagyon sokat kóboroltál a természetben – ez az írásaidban is rendszeresen megjelenik. Egyedül szerettél a Duna-parton, a ligetekben, az erdőkben járni. Mintha gyermekkorodban újraélted volna azt a „nomadizálást" és azokat a természeti életkörülményeket, amelyek a városi ember életéből hiányoznak.

Én ezt úgy fogom fel, hogy örököltem is a nomádságot, tehát a magyarság nomád eredete bennem nagyon erősen megmaradt. A kozmikus nyitottság is azt mutatja, hogy Keletről hoztam magammal, őseimnek a génjeivel. Ezt még a fiam is örökölte, és némi túlsúlyban is van nála, kínaias az arcszerkezete, és nagyon érdekes, hogy még az egyik unokám is elmehetne egy kínai kislánynak. Tehát ez a keleti örökség azt jelentette, hogy természet nélkül nincs élet.

Később a városba kerültél, Budapestre, és vágóhídi segédmunkásként kezdted a pályádat. Gondoltad-e akkor, hogy valamikor a Kortárs rovatvezetője, az írószövetség elnökségi tagja, majd 1992 és 1995 között az elnöke leszel, József Attila-, Arany János- és Babérkoszorú-díjjal kitüntetett író? Tehát abban a fiatalkori fázisban írtál-e már verset, vagy forgattad-e a fejedben, hogy valaha is írni fogsz?

Nagyon könnyű válaszolnom, mert ilyen szempontból nagyon-nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ha kimegyek az erdőbe, nekem le kell ülnöm, majd meg kell fürödnöm. Ez az emberiség egyik legősibb rítusa: a víznek a megtisztító, a víznek a megváltó, a teljesen szakrális jelentősége. De ha nem szakrálisán veszem, akkor a tájjal való igazi testvériesülés, eggyé válás azt is jelentette számomra, hogy nekem verseket kell írnom. És elkezdtem formálni – dallammal együtt – a verseket. Úgyhogy semmiféle más választásom nem volt. Ez az egyetlenegy irány volt számomra megszabva. Egyszer az érettségi táján, amikor már nagyon érdekeltek az európai filozófusok írásai, arra gondoltam, mi lenne, hogyha az egyetemen filozófia és magyar meg nyelv szakokra mennék és filozófiatanár lennék. De ez a felcsillant esély hamar elúszott, mert sokkal erő­sebb volt bennem a költészet és az irodalom szeretete.

Tehát a természetélménnyel együtt született meg benned az irodalmi kifejezés vágya is, ami nem attól különálló dolog, hanem azonos vele.

Így van. És ennek van egy számomra nagyon érdekes további mozzanata is. Ha egyedül maradsz a természetben, nem egy órára, nem két órára, hanem minimum három napra, akkor te mint különálló személyiség teljesen megszűnsz. Nincs semmi „más". Nincs „te". Ez pontosan olyan, mint a megfürdés rítusa. Az egész japán költészet ilyen. S ilyen a japán virágművészet is, ahol minden virágnak, minden ágacska elhelyezésének, a cseresznye virágsziromnak és a virágzási időszaknak is kultikus jelentősége van, és a japán ember ebben benne él. És szinte minden japán ember tud írni erről egy tankát. A természet megszólít, és erre a szólításra válaszolni kell.

Életkorod szerint a „Fényes szellők" nemzedékének tagja vagy. Nagy Lászlónál két évvel vagy fiatalabb, Juhász Ferencnél egy évvel idősebb. Mennyire érzed magad e nemzedék tagjának? Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Csanádi Imrével, Fodor Andrással és a többiekkel milyen körülmények között találkoztál?

Nézd, én ennek az egyenes genetikai kényszernek a következtében semmi mást nem akartam, mint irodalmárként, költőként élni és gondolkodó embernek lenni. De a Rákosi-diktatúra hatalomra jutása után úgy döntöttem, hogy annak a „kultúrájában" én nem vehetek részt. Így kerültem hát – ahogyan említetted – a vágóhídra, ahonnan egyébként antimarxista magatartásom miatt bocsátottak el, noha ez ma már szinte rossz viccnek hangzik. Egy udvari munkás, aki antimarxista, képzelheted, hogy milyen rosszul fogja a lapátot.

Hát ezért nincsenek neked sematikus verseid, amelyek még a „fényes szellők" legnagyobbjainál is megvannak. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy ezeknek az alkotóknak a szellemi közelléte és művei alakítóan hatottak poétái indulásodra. Juhász Ferenc és Nagy László költészetével mikor ismerkedtél meg?

Amikor ezt a „kivonulást" választottam, állandó félelemben éltem, mert amit én a gyárban csináltam, az egy műszaki tisztviselőnek a feladatköre volt. Én ehhez nem értettem, és iszonyatosan féltem, hogy hibát követek el: diktatúra volt, és bebörtönzéssel büntethettek volna. Szerencsére nem így alakult. Ráadásul egyre inkább láttam, hogy hibát hibára halmoz a hatalom. Azt hiszem, a paraszti józanság öröksége, hogy az ember tudja: van a dolgoknak valami alapvető rendjük. Később erről Heisenbergnél, a nagy fizikusnál olvastam. Ezt pedig nem lehet alapjaiban megszegni, ahogyan a kommunisták tették. És akkor bekövetkezett a csoda, hogy 1953-tól kezdve, de inkább mondjunk 1955-öt, az Új Hangban Juhász Ferenc, Nagy László, Csanádi Imre, Benjámin László és mások költői eszközeikkel áttörték a diktatúra falát.

Tornai József első versei is 1955-ben jelentek meg az Új Hang bán. Mit jelentett számodra az Új Hang?

Egyértelműen azt jelentette, hogy mégiscsak lehet korszerű, nagy magyar költészetet csinálni, olyat, amilyen a XX. század első felében már volt.

A kor alkotói közül leginkább kiknek volt ez köszönhető?

Ha én oda bementem, és láttam Fodor Andrást, vagy láttam Nagy Lászlót, vagy Juhászt, vagy éppen Csoórit, vagy éppen Simon Pistát, aki rendkívül kedves fiú volt, akkor én, hogy úgy mondjam, az apámat vagy magamat szinte egyszerre láttam bennük. Az új költészet világát ők építették fel.

1959-ben jelent meg első köteted, a Paradicsommadár. Ez mennyiben változtatta meg az életedet? A többiek első köteteihez képest nem érkezett későn a tiéd?

Ez nagyon érdekes felvetés, s a válasz első részeként hadd mondjak el egy történetet. 1945-ben, amikor az oroszok megszállták Magyarországot, a mi házunkba is beköltözött négy orosz, és én nagyon rövid idő alatt rávetettem magamat az orosz nyelvre. Mindig érdekeltek a nyelvek. Úgyhogy aztán két hónap múlva már komoly eszmecserék voltak köztünk, és ők kereken megmondták, hogy az koncentrált borzalom, ami a Szovjetunióban van. Engem már ők maguk úgy beoltottak a szovjet rendszer ellen, hogy én nem tartoztam a csalódottak közé. Tehát a nagy kortársak, akik egyébként visszaadták a hitemet a modern magyar költészet erejében, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri, Simon, ők csalódottak voltak, mert ők eleinte halálosan komolyan hittek az új „eszmékben". Én viszont olyan leckét kaptam maguktól a főszereplőktől, tehát az orosz vagy a tatár katonáktól, ami lehetetlenné tette, hogy én ebbe az utcába bemenjek. És ez volt az oka annak, hogy nagyon későn jelent meg az első kötetem.

Néhány hónap alatt már történelmi kérdésekről tudtál társalogni orosz nyelven. Ez általánosan is jelzi a nyelvekhez való elemi viszonyodat, vonzódásodat. Hány nyelven beszélsz vagy olvasol, hány nyelven tudsz a kultúrában elmélyedni?

Nagyon érdekes, és komolyan hálálkodva kell megemlítenem, hogy az apám semmilyen nyelven nem beszélt a magyaron kívül. Én ezért azt gondoltam úgy nyolc-tíz éves koromig, hogy a világon mindenki magyarul beszél. Majd amikor a polgári iskolában elkezdtünk németül tanulni, őszintén meg voltam döbbenve. Később a nagy német filozófia és főleg a német költők neveltek arra, hogy jól megtanuljak németül, mert meg akartam érteni őket. De ösztönösen is kíváncsi lettem arra, mások hogyan beszélnek. Ennél persze ezerszer nagyobbra nőtt bennem az a kíváncsiság is, hogy a magyar nyelvben meddig lehet elmenni. És máig is azt vallom, hogy a magyar költők egyik nagy feladata, hogy ezt a vízgyűjtő medencét, ami az anyanyelv, azt a legszéléig, minden csöppjéig igyekezzenek kihasználni. Három nyelven olvasok, és többékevésbé beszélek is. Ha sorra vesszük: az angol az első, mert a nagybátyám amerikás magyar volt, és a tanyán elkezdett amerikai angolra tanítani.

Mint a kis Illyést a nagymama akarta a franciára az istállók mögött.

Igen, igen. És aztán a második a német, és a harmadik a francia. És iszonyatosan hibásan, de oroszul is beszélek. Még 1963-ban, amikor egy írócsoporttal a Szovjetunióban utazgattunk, akkor én voltam a küldöttség tolmácsa; noha a többiek, Orbán Ottó és mások is, az egyetemen levizsgáztak oroszból, ők nem mertek megszólalni. Én pedig igen, bár később, amikor belenéztem az orosz nyelvtanba, megtudtam, hogy irtózatosan bonyolult és gyönyörű nyelv. Nagyon nagyra tartom az orosz nyelvet. Már a megszállás első hónapjaiban oroszul írtam verseket és felolvastam az orosz katonáknak, akik halálra röhögték magukat. Képzelheted, hogy micsoda bikkfanyelven szóltak ezek a versek. Orosz költőket elég keveset fordítottam, és mindig nyersfordításból. A másik három nyelvből is mindig eredetiből fordítottam.

Lefordítottad Baudelaire A romlás virágai című kötetét, A Rossz virágai címmel. Ezenkívül más népek alkotóit is, közöttük – teljes könyvben – Vicente Aleixandre verseit, s a világ törzsi költészetéből is adtál egy remek válogatást Boldog látomások címmel. A primitívek költészetét milyen nyelven vagy milyen nyelveken lehetett megközelíteni? Hiszen az eredeti törzsi nyelveket Európában nyilván nagyon kevesen beszélik. Milyen nyersfordításokból dolgoztál, és egyáltalán, hogyan jutottál el ennek az átfogó fordításkötetnek a gondolatáig?

Kezdjük azzal, hogy Bodrogi Tibor és Boglár Lajos voltak a tudományos tanácsadóim meg segítőtársaim. Ok természetesen a forrásanyagot is megadták. Ez azt jelentette, hogy mivel ezek a műgyűjtemények – mond­juk a XVIII. században a misszionáriusoknak, később már az etnográfusoknak a gyűjteményei – még az eredeti művek közvetlen átültetései voltak, ezekhez kellett nyúlnom. Ezeket angolul, franciául, németül, spanyolul és más nyelveken lehetett elérni. Én ezen a négy nyelven tudtam hozzájuk férkőzni. Az a mű például, amit én fordítottam először magyarra az azték költészetből, csodálatos munka volt! Boglár Lajostól kaptam meg egy német gyűjtő hagyatékából az azték, a mexikói énekeskönyv anyagát. A fordítás módszere pedig az volt, hogy Boglár adott egy nyers, de strukturálisan jól áttekinthető magyar nyelvű szöveget az azték mellé, és aztán adott egy többé-kevésbé már irodalmilag is megformált szöveget. Ezekből készítettem el a művészi változatot. S nagyjából ugyanez történt az afrikai törzsi költészettel is, ahol főleg francia vagy angol szövegekből dolgoztam. Ott rengeteg törzs van, és az afrikai törzsi költészet ugyanolyan klasszikus és ugyanolyan erős és nagyszerű, világirodalmi szintű, mint amilyen egyébként a képzőművészetben a szobrászatuk is.

Jó, hogy kimondod: világirodalmi szintű műalkotások ezek, hiszen nagyon kevesen tudják vagy fogadják el ezt. Pedig Octavio Paz, a Nobel-díjas költő is azt mondta egyszer: a leggyönyörűbb költemény, amit életében olvasott, egy csaknem írástudatlan népnek, a pigmeusoknak egy gyászéneke volt. Ti pedig Képes Gézával, Bede Annával, Rákos Sándorral és a többiekkel együtt úttörő módon hoztátok be, mintegy „multikulturális" szellemi mozdulattal a magyar irodalom látóterébe ezeket az alkotásokat.

De mindenütt az emberre találtunk, illetve az embernek és a létnek a viszonyára. Én nagyon fiatalon elkezdtem Bartók és Kodály nyomán az archaikus világnak a feltárását. Elolvastam kamaszkoromban egy kis könyvet, amely azt mondja, hogy mi, magyarok két nyelven beszélünk. Két nyelvünk van: mert van egy mindennapi nyelvünk, és van egy második nyelvünk, s ez a népköltészetbeli. A Tavaszi szél vizet áraszt vagy a Kis kece lányom és a több száz egyéb népdal máshoz nem hasonlítható, mint egy olyan ősi élményhez, ami a gyökeréig feltár valamit, ami rejtetten bennünk volt. Csak éppen meg kellett érinteni.

Egy olyan emberi lényeget, amit a mai ember már elfelejtett, viszont a te írásaidnak egyik központi magvát adja. S te nagyon sok műfajban alkotsz. A lírai költemény, az esszé és a szépprózának a különböző változatai - az elbeszéléstől, az önéletrajztól a regényig – jelen vannak a pályádon. Ezek hogyan következtek az időben egymásra? És melyik az, amelyik leginkább közel áll szívedhez?

Nézd, én egyszerűen a versírásra ítéltettem.

De különleges esszéköteteket is kiadtál, mint például a Mágia és metafizika vagy A kiűzetés modern formái. Ezekben mind filozófiai, mind pedig kultúra- és irodalomelméleti vonatkozásokban számottevő megállapításokat teszel.

Ez úgy van, hogy kettős természetem van. Tehát meg is akartam érteni, ami velem közvetlenül történik, és rá akartam látni, mondjuk úgy, teoretikusan is, a világra. Másrészt az 1956-os forradalom után kialakult a barátságom Csoóri Sándorral; és vele rengeteget beszélgettünk arról, hogy vannak dolgok, amelyeket felesleges versbe gyömöszölni. Meg is mondom pontosan, hogy miből indultunk ki. A Tücsök­zene Szabó Lőrinc költészetének a csúcsa. De vannak a kötet anyagában versek, amelyek nem lényegülnek át lírává, egyszerűen csak tényeket közölnek. És akkor mi ebből azt a következtetést vontuk le, hogy a vers valójában „ige", a vers „mágia". Ami nem odavaló, arról esszében kell beszélni. S voltak francia, angol és nagyszerű magyar példáink is arra, hogyan kell esszét írni, és hogyan kell elméletileg is rendet tenni a fejünkben. Ez bennem nagyon erős hajlam volt. Ez az oka annak, hogy ezekre a műfajokra is átmentem. Másrészt pedig azt gondoltam, mint ahogy ez volt a magyar költői, lírai hagyománynak is az egyik nagy leckéje: hogy egy magyar költő beszéljen idegen nyelveket. Ahogy Csokonai a perzsa irodalomtól kezdve a franciáig mindent ismert a maga korában. A magyar költőnek otthon kell lennie az egész világirodalomban. Ennek következté­ben legalább egy-két nyelven olvasnia is szük­séges, mert egyébként nem közelítheti meg az eredeti irodalmakat. És ehhez hozzátettem azt is, hogy egy magyar költő legyen filozófiailag és természettudományosán is tájékozott, mint ahogyan az volt például Szabó Lőrinc vagy Németh László.

Tornai Józsefnek az 1959-es Paradicsom- madár című kötetétől a 2004-ben megjelent Csillaganyám, csillagapám című gyűjteményes kötetéig közel negyven könyve jelent meg. A műfajoktól függetlenül ezeknek a gondolatisága, szemléleti irányulása körülbelül öt nagyobb gondolati tömb köré vonzódik. Az első a filozófiai érdeklődés. A második – s most ez nem fontossági sorrendet jelent – az igen erős antropológiai és kultúrantropológiai érdeklődés. A harmadik a nemzeti lét alapproblémáit érintő vonulat. Azután az erotikus, a szerelmes verseknek a köre következik, és ide vehetjük a barátságokról szóló verseket is. Az ötödik csoportot pedig a transzcendentális témakör adja. Amikor lírai életművedet átnézve ezeket a tömböket kristályosodni láttam, Ady Endre ciklusai jutottak eszembe. Hogy voltaképpen Ady, ott a XX. század elején, a maga ciklusainak, azaz nagyobb témaköreinek a megkomponálásával olyan elemi alapot rakott le, ami a mi életünket s általában az emberi életnek a nagyobb terepeit is átfogja.

Nagyon eltaláltad itt, hogy úgy mondjam, az igazságot, ugyanis két embertől tanultam meg, hogy az egyetemesség az a lehetőség, amit akár egy műfajon, de akár több műfajon át is (önéletrajz, regény, esszé, elbeszélés, vallomás) a legfontosabb megvalósítani. S hogy a szemléleti tágasságra Ady költészete a nagy példa. Egyetlen új élmény, XX. századi megrázkódtatás, tapasztalat kivételével, s itt a szorongásra gondolok, ami majd József Attilában tör fel aztán teljes erővel. De egyébként nincs az életnek olyan mozzanata vagy nagy témája, amiről Ady ne írt volna nagy verseket. Központi helyet foglal el ebben a látómezőben a magyarság, a magyar történelem, aztán az egész Istenügy. Egy európai keresztény ember számára ez is kikerülhetetlen, mert ha ezzel nem néz szembe, akár „a Nagy Cethal" hátán, vagy nem írja meg a Krisztus-kereszt az erdőn vagy Az Űr érkezése című verseket, akkor nem lehet teljes ember, s nem lehet teljes a költészete sem. Ez a kötetszerkesztés teljesen tudatos volt Adyban. És amikor sorra jönnek a témák, először mindenki azt hiszi, hogy ez valamilyen ősvad, ugye, „az Isten Szörnyetege", aki csak úgy odaül a papírhoz, aztán mindez csak megtörténik vele. Nem, ő nagyon is a tudatosság terepén élt, és elképesztő mélylélektani energiák dolgoztak ebben a lángelmében. Ezt igyekeztem én is elsajátítani tőle, a magam szintjén természetesen. De említettem, hogy ilyen szempontból két nagy író tanítványa vagyok. Cs. Szabó László írja egy helyen, hogy kétféle egyetemesség van. Az egyik irányú egyetemesség az egész emberiséghez szól, tehát túllép a nemzeti kereteken. A magyar irodalomban nem sok olyan művünk van, amely túllépi a nemzeti kereteket. A másik típusú egyetemesség, hogy az összes nagy emberi témákról nagy verseket kell írni. Ezért a másik költő, aki ebben az ösztönzésben nekem nagyon tanulságos volt, az Baudelaire. Baudelaire azt írja a jegyzeteiben, hogy a nagy közhelyeket kell jól megírni. Ő a nagy közhelyeken az életet, a halált, az Istent értette.

Életünk alapkérdései ezek. És nyilván, ugye, József Attila is...

József Attila ugyanúgy egyetemes, mint Ady, és még megtoldotta a XX. század félelmetes élményével, a szorongással.

Nem gondoltad-e, hogy mindezek alapján te szembemégy műveidben a magyar irodalomnak a széttördelt lét élményét kitüntető törekvéseivel Mert a XX. század elejétől, főképp Kosztolányitól elindul a magyar költészetben egy máig tartó, s a rész, a „kicsi", a partikuláris világ iránti vonzódás. És ezt sokszor a korszerűség zálogaként állítják szembe az egész- vagy a mindenségvágyú felfogással.

Nézd, nekem ilyen a természetem. Alapja­iban az egészet akarom látni, de jól ismerem ezt az őrületes gondot. Emlékszem, hogy Hernádi Gyulával a Belvárosi-társaság működésének idején megállapítottuk, hogy a „részt" jobban meg tudjuk érteni, mint az „egészet". Ennek ellenére arról soha nem tudtam lemondani, hogy megpróbáljak rálátni az egész létezésre. És éppen, mert abban együtt van költészet, irodalom, Isten-gond, transzcendencia, ontológia, halál, szerelem. Veres Péterben is az volt számomra a nagy tanulság, hogy ő a maga módján, hiszen nagyon nehéz körülmények között lett értelmiségi ember, ahogy egyik versemben írom, az „egész embert" szólaltatta meg.

A „kerek egész" embert pontosan.

Igen. És én is ilyen „kerek egész ember" akartam lenni.

Tehát az „egész"- vagy „rész'-orientáció egy­szerűen szemléleti adottság, s a művészetben mindkét út elfogadható. Az ember lehet a mindenségre néző belső alkatú, mint ahogyan olyan is, hogy a perem vagy a rész érdekli.

Igen. Mint ahogy Vasco Popa, aki csak a kavicsokról írt, és mégis igen nagy költészetet teremtett.

Vasco Popa, ha a kavicsokról írt is, mögötte volt az egész szerb népköltészet egyetemes tapasztalata.

Igen, de tematikusán nem terjeszti ki a költészetét. De az egy ugyanolyan értékes világ, mint a sokféle témájú líra, s ugyanezt elmond­hatjuk Pilinszkyről is. Ő is egy nagyon vékony szeletet vág ki az életből. A metafizikai vagy az egzisztenciális metafizikai rettegésnek a vékony szeletét választja ki, míg eljut odáig, hogy vissza lehet jutni az egyenes labirintusba, a Paradicsomba. Pilinszkynél tematikai szintű egyetemességről nem beszélhetünk, ilyen szempontból ő teljes ellentéte József Attilának vagy Adynak; a belső világában mégis mélyen egyetemes.

Költészetedben az öt nagyobb gondolati tömb között nyilván nem lehet rangsort felállítani. A vallásos-transzcendens világ mégis különleges erővel jelenik meg köztük. Egészen más következtetésekre jutsz, mint Pilinszky János.

Én katolikus családban nőttem fel, az apám teljesen pogány volt, az anyám viszont annál vallásosabb. És meg kell mondanom, hogy sokkal tudatosabb is. Az apám ösztönlény volt, ennek minden rokonszenves vonásával, tehát az állatok, növények iránti szeretettel, amit örököltem is. Az anyám a Bibliából élt, a Bibliát rendszeresen olvasta, s óriási empátiával kapcsolódott a szomszédsághoz, a rokonsághoz is. Megértő, kiegyenlítő természete volt. Én a Mérleg jegyében születtem, és ugyanezt örököltem tőle. Ilyen szempontból nagyon tudatos volt bennem a létnek a vallásos értelmezése. S ezen, ahogyan Németh László üdvösségtanában is, nem kell okvetlenül valamiféle túlvilágot, mennyországot és angyalokat érteni. Hanem azt, hogy a személyiség méltóvá tudjon válni annak a szellemi magaslatnak az igényéhez, ami antropológiailag megszületett az emberben. Tehát ha egyszer a nagy hinduktól, görögöktől, perzsáktól kezdve, aztán végig az európaiakon a legnagyobb gondolkodóinkban, művészeinkben megszületett ez a minőség, akkor ez voltaképpen minden emberben valami­fajta kötelező érvénnyel hat.

A keresztény gondolatkörök mellett, illetve részben ezekkel szemben megjelenik a költészetedben és a filozofikus jellegű munkáidban egy másik transzcendentális irány is. Ez a nagy távol-keleti vallásoké, sőt, a még ennél is mélyebb eredetű örökségé: az egészen primitív vallásoké. Az indián hitvilág, a Nagy Szellem, a Vakantanka élménye. Ezekkel hogyan találkoztál? Miért érintették meg ennyire írói gondolkodásodat?

Ebben szerencsém is volt, mert Baktay Ervin ugyanott született, ahol én. Amikor az első haraszti gimnázium felépült, és megindult ott a tanítás, akkor Baktay Ervin nevét adtuk neki, mert Baktay Ervin a legnagyobb név Harasztin. Én nagyon fiatalon, középiskolás korom első éveiben hozzájutottam egy nagyon közeli barátom révén – aki még rokona is volt Baktaynak szegről-végről – a könyveihez. Saj­nos Baktayval nem tudtam megismerkedni, de a könyvek elolvasása után alkalmas voltam arra, hogy a könyvet kölcsönző barátommal hosszú éveken át beszélgessünk a keleti hit­világról. Ő teljesen átállt a jóga szellemiségére, és mindarra, ami ezzel együtt jár. Megmaradt a korábban brahmanizmusnak, ma hinduizmus­nak nevezett vallás és filozófia vonzáskörében. Én, miután ennek is mindmáig tanítványa va­gyok, ezt később kiegészítettem a buddhizmus különféle irányzataival, a tibetitől egészen a ja­pán, a zen buddhista irányzatokig. És azt hiszem, hogy ez óriási fordulat volt az életemben. Ha egyedül vagy, akkor nem is vagy, mert nincs kivel összehasonlítani magad. Ha csak egyetlen másik vallást is ismersz a magadén kívül, már az is elég a szellemed kitágítására.

Ha például protestáns létedre megismered a katolikust, vagy fordítva. Mint ahogy velem is történt, hogy katolikus létemre megismertem a reformáció történetét, Luthert, Kálvint, Zwinglit és az ő harcukat. Luthert katolikus neveltetésem ellenére az emberiség egyik legnagyobb hősének tartom, mert ma már senki nem képzelheti el, hogy milyen óriási hatalommal, mondhatnám azt, hogy totális diktatúrával szemben állt ki. Ha módjuk lett volna rá, el is pusztítják, mint ahogyan Giordano Brúnót. De még a XVII. században is égettek meg olasz és nyugat-európai filozófusokat. Az a lényeg, hogy abban a pillanatban, amikor kitekintesz a keresztény gondolkodás világából, nemcsak egy másik világ nyílik meg, hanem a tiéd is jobban látszik.

De hiszen ez a fajta gondolkodás nem más, mint az elég szűk korlátok között mozgó európai gondolkodásnak a kitágítása arra a világcivilizációra, amit már Németh László megálmodott. S amit mostanában divatos szóval multikulturalitásnak neveznek. Mert globális emberi léthelyzetet tükröz ez a felfogásod, nem pedig az afféle - s gyakran sztereotip - szemléletbe beleszorított logikai és művészeti sémákat. Egy nagyszabásúan nyitott rendszert. És akkor megérkeztünk egy másik nagyon fontos kérdéskörhöz. Ez az antropológiai vonatkozáskor, ami az esszéid­ben és verseidben is átütően fogalmazódik meg. Tehát mi az ember, ki az ember? Te folyton választ keresel a gauguini kérdésekre: Kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk? S a következőt mondod az egyik esszédben: a mai ember törzsfejlődési zsákutca. Miért fontos az, hogy a kezdetektől, szinte az emberré válás pillanatától próbáljuk megérteni a létet?

Mert ábécé nélkül nem tudunk olvasni. Ez az egyszerű válasz. A törzsi költészet fordítására is azért kerítettem sort, mert kiderült, hogy a népköltészet ugyanazt jelenti számomra, mint amit Bartóknak is jelentett a népdal.

Ezt egy szép vallomásversben, a Ha nem volna népdal címűben írod meg.

Kiderült, hogy csak az ősköltészetben, tehát az úgynevezett íratlan, azaz civilizáció előtti népek költészetében, eposzaiban és mítoszaiban lehet megtalálni azokat a nagy emberi vállalkozásokat, kísérleteket, amelyekkel önmagunk eredetét értelmezni tudjuk. Mit tehetett a tudományos ismeretek nélküli, ősi civilizáció embere, ahogy mondják, az ásóbotos vagy később a földművelő és már a nyolc-tíz­ezer éves városokat építő ember? Tehát a sumérok, a mexikóiak vagy az indiaiak, vagy az egyiptomiak. A mitológiában mindig egy „tör­ténettel" próbálja megoldani azt, amit nem ismer. S ebben a történetben mindig szerepel egy felsőbbrendű lény. A kultúrhérosz vagy a totemállat, s ez egy rejtjel vagy egy enigma, amit nem tudunk felbontani. De ahogy Jaspers mondja, ha sokféleképpen magyarázzuk ezt, akkor mégis csak magyarázatot ad! Hogy „honnan jövünk, kik vagyunk", ezt nem tudod fogalmi értelemben teljesen kiemelni, el kell tehát mondanod egy történetet. És a történetben többnyire ugyanazt mondják el a maorik vagy a különféle indián, vagy az afrikai törzsek, az ázsiai törzsek, vagy a bibliai héber törzsek. Hogy volt egy nagy szellem, aki aranyból, kőből, agyagból gyúrt egy emberalakot, és aztán szellemet is lehelt bele. Mindenütt ugyanezt mondják el, ha más és más változatban is az azonos koncepciójú történetek. És ez mitikus értelemben igaz magyarázat. S amint megjelent a modern antropológia a paleontológiá­val együtt, akkor kitolódott az emberré válás és a lét vizsgálódási ideje, nem tízezer évről volt szó, meg nem húszezer évről, hanem tíz­millió évről meg kétszázmillió évről. És akkor rögtön kiderült az, amit József Attila olyan csodálatosan leírt: hogy „az őssejtig vagyok minden ős".

Aztán megélte az emberiség az indiánok kiirtását, a holokausztot, megélte a boszniai gyilkolásokat. Vagyis valóban egy fejlődéstörténeti zsákutcába vezetett, ahogyan te írod, ez a rengeteg emberi csoda mégis?

Abban az értelemben igen, hogy az egyre gyarapodó paleontológiai, etnológiai, mélylélektani és archeológiái bizonyítékok arra figyelmeztettek, hogy nagyon egyszerű volt a XIX. századi evolúciós elképzelés. Lineáris stafétaversenynek képzelték el, s nem is teljesen alaptalanul. Mára kiderült, hogy ez nem így van, mert mindent a körülmények határoznak meg.

És az ember sorsa ebben az ívben miért nevezhető fejlődéstörténeti zsákutcának? Biológiai vagy morális, lelki zsákutca ez?

Az összes. Az emberben levő esély nem a totális humanizáció felé mozdult el. Egyrészt azért, mert végül is a természet részei vagyunk. A szellemi világunk a csúcsa. A reflektáló képesség, a kultúrateremtő képesség, a nyelv óriási vívmányunk volt. Ijesztő belegondolni, hogy mit jelentene, ha írásbeliség és egyéb memóriatárolási technika nélkül élnénk. De nem tudtunk kellőképpen élni a tapasztalatokkal, tanulságokkal, a pozitív hagyománnyal. Előttünk van az egész ősi metafizikai hagyomány, de előttünk van, olvashatjuk, kézbe vehetjük szerencsére az ógörög filozófiait is. Aztán a nagy klasszikus kornak az arabok által megőrzött és lefordított nagy filozófiai műveit, Szókratész, Platón, Arisztotelész és a többiek alkotásait, egészen Plótinoszig és így tovább. Ha a háborúkat nézzük, mire mentünk vele? Ugyanez vonatkozik a történelemre is. Egyik nagy igyekezetem volt, mint ahogy céloztál rá, hogy a magyar történetet is a kezdetektől a mai napig próbáljam értelmezni.

Ez a nemzeti, illetve a magyar történelmi vonulata az alkotásaidnak.

Ezt nem lehet kikerülni. Az volt a célom, hogy egyrészt magát a tényanyagot jól megismerjem. Ha összeállítom a képet, akkor azt látom, hogy minden háborúnkat elveszítettük. Volt egy Hunyadi, aki Nándorfehérvárnál meg­verte a törököket, de aztán ennek már nem volt jelentősége később, amikor Mohácsnál viszont elpusztult a magyar állam és háromfelé szakadt. De az az érdekes, hogy hol vannak a tatárok, pontosabban a tatár birodalom? Hol van a török birodalom? Hol van az osztrák birodalom? Hol van a szovjet birodalom? És mi itt vagyunk. Miért? Mert a nemzet természetes alakzat. A birodalom nem természetes. Majdnem Buddhát lehetne idézni, aki azt mondja, hogy „minden, ami részekből áll össze, az részekké esik szét". Amikor egy nemzet arra a fokra jut, hogy annyira jellegzetes kultúrája van, mint a magyar, abban a pillanatban el­pusztíthatatlan. Miroslav Krleza, a nagy horvát író, aki jól tudott magyarul, azt írja Ady halála alkalmából, hogy aki meg akarja ismerni a Kárpát-medence kultúráját, történelmét, az ismerkedjen meg a magyar kultúrával, mert abban minden benne van.

A mai Európában költőként és gondolkodóként miben látod a nemzet szerepét?

Ez a maradandóságnak egy nagyon ma­gasrendű formája. A nemzet magába foglal egy történetet, és ebben az értelemben tulajdonképpen mitikus. Mint ahogy az eredetmítoszok is majdnem minden nemzet történetében ott vannak. Én azt gondolom, hogy az eredet az egyik legfontosabb emberi kérdés, amit feltehetünk. Mindegy, hogy az a világmindenségre vonatkozik, vagy egy nép eredetére. Erre az eredetre adott válasz a nemzet.

Te egészen mélyről jött embereknek a telje­sítményét is a legszervesebben kapcsolod bele a magyar kultúrába. Nagyon fontos például, amit Sinka István érzékenységéről írtál Veres Péter nagy példáddá is lett. Költészeted antropológiai vonulatánál beszéltünk a kultúrhéroszról. Neked van egy egész köteted, a Veres Péter- énekek, s abban ezt a rendkívül nehéz sorsból jött alföldi parasztembert szabályszerűen kultúrhéroszi vonásokkal ruházod fel S mintegy nemzeti - s egyszerre antropológiai - kulturális szimbólummá, sőt történelmi szimbólummá emeled. Honnan fakad benned Veres Péternek ez a hallatlan becsülése? Amit a nyolcvanas évek közepén foglalsz verseskönyvbe, amikor már Veres Pétert szinte nem is emlegetik?

Valamiképpen olyan volt Veres Péter, mint­ha az apámnak lenne egy sokkal magasabbrendű megjelenési formája. Fokról fokra ismerve meg őt, elméleti írásaiból és regényeiből, láttam meg, hogy benne szintén az egyetemességnek az az elképesztő igénye dolgozott, ami Adyban, Németh Lászlóban, Illyésben vagy Jó­zsef Attilában. S amire én is szerettem volna szert tenni. Csak neki volt egy őrületesen nagy hátránya: meg kellett élnie egy olyan világban, ahol ennivalóra se futotta, s a kapanyél mellett kellett írnia. Ahogy a költő Nagy Imre is az eke szarva mellett rótta a cementeszsák-papírokra a verseit. Nekem a kiszakadásom a paraszti háttérből, ahonnan jöttem, már nagy előnyt jelentett. Én ugyan az elsőgenerációs értelmiségiekhez tartozom, de egy lépcsőfokkal már megelőztem a teljesen paraszti vagy munkás­származású értelmiségieket. És azt figyeltem meg, hogy ha ennyire nincs előnyöd, mert te parasztcsaládból vagy munkáscsaládból jössz, akkor két dolgot bizonyosan nem tudsz megszerezni, és ez Veres Péterre is vonatkozik. Nem tanulhatsz meg nyelveket. Óriási hátránya a Veres Péter-féle abszolút, tehát mindent átfogó világnak, hogy nem olvashatott eredeti­ben külföldi írókat. És a másik az, hogy nem tudott áttérni a filozófiai megismerésre.

Te viszont nyelveket beszélsz, és nagyon széles körűen és folyamatosan tájékozódsz a kor kultúrájában.

Ez nem az én erényem. Ez egy szociológiai eredetű erény. A törekvésem az természetesen az enyém, de nyilván azt is örököltem, így főképpen maga a szociológiai előny az enyém. Bár leírtam egy helyen, hogy szeretnék ugyan­úgy „Biharból" jönni, mint Sinka.

Miért olyan intenzív a filozófia jelenléte a költőiségedben, az esszéidben?

Tudnék mutatni neked egy furcsa fotót az ötvenes évekből, ahol én a kertben egy rettenetesen ócska melegítőben A tiszta ész kritikáját olvasom, miközben igyekszem egyre jobban megismerni a magyar költészetet és prózairodaimat is. És Kant után szerzem meg a könyvtárból Spinozának az Etikáját. 0 nagyon nagy fordulatot okozott a gondolko­dásomban, mert ő az első európai, aki a távol-keleti, tehát a hinduista mintákra a lét központján voltaképpen egyetlenegy szubsztanciát értett. És aztán teljesen szembefordult a héber és a keresztény hagyománnyal. Elképesztő fordulat ez.

Szabó Lőrinc is az európai kultúra és gon­dolkodás válságából keresett utat ebben az irányban.

Nem volt más irány. Buddha legnagyobb filozófiai felfedezése az, hogy semmiféle szubsztancia nincs. Miközben a kereszténység azt mondja, hogy csak egyetlenegy szubsztancia van. Van egy szubsztancia, és minden egyéb csak annak a módosulása, módusza. Ez egy nyelvezet, egy retorika, ez nem válasz az alapkérdésre. Ha van egy ilyen mindeneket felülmúló abszolút lény, akkor én mindig alacsonyabbrendű vagyok, és érdekes módon a monoteista vallások, hogy is mondjam, erre a lóra tettek. Hogy te mindig alacsonyabb rendű vagy, és így születik meg a bűn tana. Ami a keleti gon­dolkodásból teljesen hiányzik, legalábbis nem a kiindulópont. A monoteista vallásokban a bűn a kiindulópont, hogy kezdettől fogva te egy alárendelt lény legyél. De a bűn forrására nem okvetlenül csak az az egy magyarázat van, hogy megszegték az Úr parancsát, hanem ahogy Fromm mondja: az a bűn, hogy tudni akartak, meg akarták ismerni a világot. Elindultak azon az úton, ami az emberiség útja. Szabó Lőrinc és Weöres Sándor is a keleti mitológiáknak ezeket a kereszténységtől eltérő üzeneteit hallották meg. Idézek három szabadság-meghatározást. Mert azt hiszem, hogy a szabadság az a varázsfoga­lom, amely mindnyájunkat foglalkoztat, és azt hiszem, hogy ez a leginkább mindent magába sűrítő fogalom. Heidegger szerint a szabadság egyenlő az igazsággal. Csodálatos. így érthetjük meg, hogy ha egy állam úgy épül fel, hogy ha­zudik a létre, a történelemre, a lelkekre, a művé­szetre vonatkozóan, akkor kénytelen elnyomni polgárait. Sartre azt mondja, hogy az ember szabadságra ítéltetett. A legcsavarosabb és a leg­szebb talán a Jaspersé, aki, mint ahogy az egész filozófiája a mítoszokból indul ki. 0 megma­rad a metafizika hívének: azt mondja, hogy az Isten az emberben valósítja meg a szabadságát. Ez közel áll a távol-keleti létértelmezésekhez is.

Miben látod az ezredforduló utáni Európa és Magyarország kultúrájának főbb alakulási irányait?

A XXL századra bekövetkezett egy olyan katasztrófa, amit nagyon sokan láttak magyar írók, költők is: hogy egyre nyílik az olló az elit kultúra és a kommersz kultúra között. Azt ol­vasom a Zene, zene, tánc című lapban, hogy ma már alig van olyan magyar felnőtt társa­ság itt az országon belül, ahol még népdalokat tudnak énekelni. A fiatalok teljesen megették a kommerszet. Lezajlott a kommersz kultúrá­nak az őrületes győzelme. A valódi kultúrának az elpusztulása nemcsak azt jelenti, hogy el­dobom a régi kalapot, hanem azt is, hogy az agyad is meg van támadva, az elmédet, a tudatodat is sokkhatás éri. A fogyasztás mérhetetlen gazdagsága pusztít és habzsol fel mindent. És ez, mint egy új vallás, tulajdonképpen kitöl­ti az életet. De közben állandóan háborúzunk, és én azért beszélek zsákutcáról, mert nem jutottunk el oda, hogy a konfliktusainkat erőszak nélkül meg tudjuk oldani.

A kommersz kultúra tehát gyakorlatilag nemcsak ott jelent problémát, hogy igénytelen, hanem ott is, hogy belenyúl az emberi agyakba és átprogramozza őket a maga igényei szerint.

Teljesen átprogramozza, szinte transzcendens igényeket sugároz. Az áldozat pedig észre se veszi ezt. Például azt sem, hogyan rétegző­dött át az úgynevezett egyenlőségen alapuló társadalom. Ugyanis ez a társadalom ma úgy fest Amerikától Magyarországig vagy Szlovákiáig, hogy a rangsorban az első helyen áll a szervezett bűnözés. A második helyen áll a hadsereg és a fegyverkezés. És csak a harmadik helyen vannak a politikusok, akiknek el kell játszani a színpadon egy szerepet, amit az előző kettő határoz meg. Na, most ebben a helyzetben a kultúra, hogy mondjam...

Részben válaszként erre volt és létezik is egy közös programotok Csoóri Sándorral, ami ugyan eléggé régen megjelent már a magyar kultúrában, de ti ezt tovább tudatosítottátok, s ez az úgynevezett „bartóki" modell. Mi ennek a modellnek a sorsa ma?

A népzene, a népi kultúra, a tárgyi népi kultúra mára erősen beépült a szélesebb kultú­rába. Itt vannak például a hagyományőrző együttesek vagy akár a skanzenek. Az iroda­lom és a költészet, amelyik ebben a szellem­ben íródott, egyesítése a nemzeti és az európai kultúrának. De művészi értelemben nem jö­het többé Bartók, az a pillanat elmúlt. Ma nincs szükség arra a fajta egyesítésre, amit Bartók végrehajtott. Ez már megtörtént, ezt nem lehet megismételni. De azt is látom, és ez nagyon biztató, az új zenei kísérletek egyre közelebb hozzák az emberekhez a népzenét és Bartókot is.

És a költészetben is jelen van a „bartóki" hatás emlékezete. A te verseidben is és Csoóri Sándoréban, Utassy Józsefében, Nagy Gáspáréban s még húsz-harminc költő műveiben. Ha nem is fő vonulatként, hanem egy-egy rétegeként a pályáknak, de azért ez is hatalmas eredmény.

Ahhoz eleve nincs meg a feltétele a mostani kultúrának, hogy ez a minőség szélesebb körben és intenzívebben hasson. Hogy ebben a kommersz kultúrában ez az irány népszerűbb legyen. Ahogy egy kitűnő amerikai fizikus mondja, nagyszerűek ezek az új eszközök, mint a televízió, csak éppen arra nincs garancia, hogy ezek valódi kultúrát sugározzanak.

És végül maradt még egy nagy, eddig érintetlen kérdéstömb az írásaidban: ez pedig a sze­relemé, a barátságé, a legbensőségesebb emberi kapcsolatoké. Én úgy érzem, hogy a szerelemérzés és ennek az erotikus vonulatai is a verseidben nem egyszerűen csak egy „téma" részei, összetevői. A másik ember iránti viszony neked a mindenséghez való viszony egyik nagyon fon­tos formáját is jelenti.

Említettem, hogy katolikusnak neveltek, csak, ahogy Jung mondja, a katolicizmusnak a sok előnye mellett van egy nagy hátránya: hogy az embert vasmarokkal szorítja, és természetellenes dolgokra kényszeríti. Az én számomra a legfélelmetesebb szó, pedig azt se tudtam, hogy mit jelent, de már az első hittanórán elhangzott, a hatodik parancsolat volt: az, hogy „Ne paráználkodj!" A többi gyerekkel együtt csak néztünk, hogy vajon mi lehet ez, de láttuk a tisztelendő úr arcán, hogy ez csakis valami iszonyat lehet. Tovább húzódott még a kamaszkoromba is, hogy a szerelem és a szexualitás az valami nagyon rossz dolog. Tehát eltávolít az Istentől. Vagyis a vallásom az érzéki világ teljes megvetésére kért. A kereszténységben ez a paradoxon jelen van. Egyrészt a legtöbbre becsüli az embert, mert azt mondja, hogy üdvözülhet és Isten arcát viseli, de egyúttal azt is mondja, hogy a tested, a szexualitásod az gyűlöletes, mert másodrendű. Szóval ez egy feloldhatatlan ellentmondás. Ráadásul az első szexuális élményeim mindent megcáfoltak egy pillanat alatt, mert kiderült, hogy teljes és gyönyörű. Abszolút ellentéte volt mindannak, amit a fejemben hordoztam. A későbbiek során legalább kilencszer voltam irtózatosan szerelmes.

Egészen különös találkozása a nemzeti tör­ténelembe pillantásnak, a transzcendenciának, a szakralitásnak, az erotikának, a szerelemnek és a filozófiának az a versed, ami az Emese álma ölyűvel és folyóval címet viseli. Emese álmában szeretkezik a sólyommal, és te Emese szemszögéből írod meg – egy többezer évvel ezelőtti mondabeli asszonynak – az erotikus élményét. Ami nem egyszerűen csak erotikus élmény, hanem a magyarság születésének a kezdete is.

Én magam többnyire vallásos módon vol­tam szerelmes, mert a szerelem lényege az igazi transzcendálás. Tehát nem a féltékenység, mint ahogy Proust mondja, s nem is a hatalmi harc, mint ahogy Szabó Lőrinc mondja. Az iga­zi nagy világlírikusok örökké szerelmesek voltak. A görögöktől kezdve egészen Pilinszkyig. Az a kivételes, aki nem ilyen. A tipikusan, közhelyszerűen nagy lírikus mindig szerelmes; mert a költészet mégiscsak az érzelmek műfaja. Illetve, ahogy Nemes Nagy Ágnes mondja, a költő az érzelmek szakembere. Hát honnan táplálkozzék a költészet, ha nem az érzelmekből? És hol vannak a legnagyobb érzelmek? A szerelmi kiszolgáltatottságban!

Ami ráadásul hozzáköt a teljes univerzumhoz és a transzcendens világhoz is.

Az egyik versemben azt írom, hogy azért kapaszkodom beléd, és azért nincs nagyobb csoda egy földi lény számára, mint a szexuális élmény, mert Isten elérhetetlen.

Verseidben képes vagy olyan helyszínekre is elmenni, elutazni, amelyek nem a létező térben, hanem a valaha volt időben találhatók. Itt az indián ciklusokra gondolok, az Indiánfeleség című versedre például Szinte a Kolumbusz előtti állapotban éled meg a szerelmet benne egy indián asszonnyal.

Ennek az az oka, ami az én első költői, később történelemfilozófiai felismerésem volt, hogy modern vagyok és ősi. Volt egy életrajzi felvétel a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amit Kabdebó Lóránt készített, annak is ez lett aztán a címe. Nem is tudtam, hogy ez mennyire igaz. Amikor ezt mondtam, még az evolucionisztikus háttérrel nem voltam tisztában, és azzal sem, hogy a törzsi világ, tehát egy indián asszonynak és egy indián férfinak a világa a maga eredendő, tiszta érzékiségével a tiszta, nagy szerelem felé forduló magatartásával mennyire kapcsolatban van a modern szerelemmel. Ennek a mélyvilágnak a megpillantá­sa adott módot az őseredeti élményt hordozó szexuális kapcsolat átélésére. Amikor még latinul miséztek a világban, a végén azt mondták, hogy „Consummatum est", tehát beteljesedett. Szóval ezt a „Consummatum est"-et, ezt csak a szerelmesek szexuális élményének a megtörténte után mondhatjuk. Az érzelem nélküli szexualitás vagy szexualitás nélküli érzelem és a többi ezer változat valahol hibádzik. Azért is választottam ezeket a törzsi példákat, tehát az indiánokat, mert kiderült, hogy a Vakantanka vagy a nagy Manitou nem azt jelenti, hogy hatalmas „szellem", hanem azt jelenti, hogy „misztérium". A nagy misztérium. Ez az én végső válaszom szerelemre, Isten-gondra, transzcendenciára, hogy egy misztériummal állunk szemben.

Milyen munkák készülnek most Tornai József műhelyében?

A kiadóban van, s ennek a beszélgetésnek a megjelenésekor már bizonyosan a könyvesboltokban is lesz a Villámsújtotta kor című, kis- esszéket tartalmazó kötetem, amely elsősorban a XX. századi világirodalommal foglalkozik. A magyar irodalomtól egészen Kínáig, Indiáig, Ausztráliáig jut. S készen van a Kirké és Odüsszeusz mítosza című regényem is. Négy fősze­replője van: Odüsszeusz, Kirké, Pénelopé és Télemakhosz. A görög eposzok világából származó szerelmi történet ez. Kegyetlen szerelmi történet, amit csak addig nem tudtam megírni, amíg formailag meg nem oldottam. Az eposzokban is szokás, hogy többféle elbeszélő van bennük. Ezek az elbeszélők azután különféle tényekre, eseményekre hivatkoznak, tehát időn­ként ellentmondanak egymásnak, és ettől a do­log játékossá válik. És az teszi lehetővé ennek a nagyon kegyetlen szerelmi történetnek az ol­vashatóságát és elviselhetőségét, hogy ilyen módon játékossá válik.

Mindazok alapján, amit ma elmondtál, úgy érzem, hogy a világirodalom fogalmát, íróként és teoretikusként is, végre úgy értelmezed, amit maga a szó is jelent, vagyis a teljesebb világ iro­dalmát méred. Tudniillik ez a gyönyörű fogalom számos irodalomelméletben leszűkül Európa, különösen Nyugat-Európa és Észak-Amerika irodalmára.

Azért is igaz, amit mondasz, mert folyton csak arról olvasok, hogy Magyarország és Eu­rópa. Nem! Európa már kevés. Nem elég gazdag már szellemi értelemben sem ahhoz, hogy megértesse velünk akár önmagunkat, amint ezt korábban még érvényesnek gondoltuk. Itt is lépnünk kellett, s kell majd a továbbiakban is. Ezer éven át Európa volt a mi nagy lépésünk, de ma már ez nem elég. Picasso is átlépett rajta, amikor megismerkedett az afrikai plasztikával, és én is, amikor az emlegetett törzsi költészetet készítettem. Azt mondtam, hogy ismerni akarom azt az első pillanatot, amikor az ember, vagyis az ősember megnevezte a dolgokat. Az ősköltészetben, tehát a törzsi költészet­ben a nép, a törzs teremti meg a mitológiáját. Tehát nem vagyok hajlandó egyoldalúan értel­mezni a posztmodernt sem, amelyik, ugye, azt mondja, hogy a „nagy elbeszélések" hamisak, félrevezetnek, vagyis a történelem és az antropológia kérdéseinek a dolga rendezhetetlen, ne is foglalkozzunk vele. Ez a posztmodernnek csupán az egyik irányzata. De a másik irányzata, pontosabban a lehetősége – és az egyet­len, amiben valóban meg is kapaszkodom, amikor magammal is vitázva a zsákutcáról beszélek -, hogy a posztmodernnek van egy óriási feladata. Hogy azokat a munkákat, ame­lyeket a modern elkezdett, befejezze. A baj ott van, hogy a modern személyiség szétesett. A posztmodern pozitív ágazatának az volna a dolga, hogy ezt a nagy egyesítést, tehát hogy az éned, a civilizációd, a kultúrád és a termé­szet újra „egy" legyen, vagyis teljességgé nőjön a személyiségedben, ezt megteremtse. Ezt meg lehet csinálni. És ez volna a kiút ebből a zsák­utcából.

Ez nagy kihívása is korunk civilizációjának.

A legnagyobb kihívása. Én nagyon örülök, hogy túl vagyok már a hetvenedik évemen is, mert sokkal több az ismeretem. S ha többé-kevésbé egészséges vagyok, akkor az azt jelenti, hogy továbbra is azt az utat járhatom, amelyik az emberiség legnagyobb áldása, és ez a megismerésé.

(2006. április, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)