Tóth László

Curriculum vitae

1949. szeptember 26-án születtem Budapesten. Szüleim mindketten a trianoni döntéssel Csehszlovákiának ítélt, Komárom melletti Izsáról kerültek a magyar fővárosba; édesapám a visszacsatolás után, a háborús években, édesanyám a háború után, a szlovákiai magyarokat sújtó jogfosztottság éveiben, a csehországi deportálás helyett választva az áttelepedést. Ötéves koromban, édesapám halála után azonban anyám visszaköltözött velem a szülőfalujába, a szüleihez. Így általános iskolai tanulmányaimat már itt végeztem, s itt éltem egészen komáromi középiskolai érettségimig. Nagy szerencsémnek tartom, hogy a főváros egyik peremkerületének a háború utáni bizonytalanságokkal teli munkás- és közalkalmazotti világa után falusi miliőbe kerültem, ahol még elcsíphettem a klasszikus népi-paraszti közösségi lét és kultúra utolsó óráit, ami – alapvetően keresztény szellemiségű neveltetésem mellett – erősen meghatározta későbbi világlátásomat, érték-, nyelv- és nemzetszemléletemet (és meghatározza a mai napig). És szerencsém az is, hogy elsőgenerációs értelmiségi igazgató-tanító nevelőapám révén a könyv is bekerült a családunkba, ami nevelődésem-tájékozódásom új dimenzióit is megnyitotta előttem. Írni és publikálni még rév-komáromi gimnáziumi éveim alatt kezdtem (első írásom 1966-ban, az itteni járási lapban, tizenhét éves koromban jelent meg, s a következő évben már a szlovákiai magyar központi lapokban is bemutatkoztam verseimmel, kisebb tudósításaimmal). Érettségi után Pozsony következett, s ez lett életem következő nagy szerencséje, jelesül, hogy itt, a szlovák fővárosban közvetlenül is megtapasztalhattam/átélhettem – s a legfogékonyabb életkoromban – az 1960-as évek második felének meghatározó csehszlovákiai politikai-társadalmi-kulturális változásait. De önmagában már az is hatalmas változást hozott az életemben, hogy faluról, illetve egy vidéki (kis)városból fölkerültem a nagyvárosba, az ország (egyik) központjába, ahol – írással kacérkodó suhancként – egymás után nyíltak meg előttem a szerkesztőségek és az irodalmi élet kapui, és bekerültem azokba a körökbe, ahova korábban álmaimban sem gondoltam volna. Az pedig, hogy ön- és helykeresésemnek ezekben az éveiben minden erőteljes mozgásban volt körülöttem, a sokféleség színességét és dinamikáját tette számomra egész életemre természetessé. Az már csak hab volt a tortán, hogy a könyvesboltokban és a (nagyobb) hírlapboltokban megtalálhattam mindent, ami érdekelt – márpedig mért ne érdekelt volna minden? –, s amellett, hogy nem volt gond hozzájutnom a párizsi Magyar Műhely számaihoz és köteteihez sem, szabadon megvásárolhattam például az újvidéki Híd és Új Symposion, a kolozsvári Korunk és Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a bukaresti A Hét, továbbá a szintén újvidéki Képes Ifjúság és a szabadkai 7 Nap mellett a főbb magyarországi irodalmi lapok legfrissebb számait, ráadásul már Rév-Komáromban simán hozzájuthattam a középiskolás éveimben oly fontos Magyar Ifjúsághoz és az Ifjúsági Magazinhoz is. (Vagyis mi itt fellépésünktől ténylegesen az illyési „ötágú sípot" fújtuk.) Mindemellett közvetlenül is elérhető lett számomra a szlovák, a cseh és a lengyel, azaz a közép-európai irodalom jelentős része, továbbá a színházban, moziban is azt nézhettem, amit éppen néztem, és olyan szabadon kószálhattam a pszichológia, a szociológia és egyéb társadalomtudományok csapásain, s a különböző filozófiák és esztétikák horhosaiban és kanyargós ösvényein, mint korábban falumban a Duna árterének füzesei közt. Idetartozik még, hogy tájékozódásomhoz, szellemi bolyongásaimhoz elsőrendű fogódzókat és eligazítókat adtak a Dobos László, Tőzsér Árpád és Koncsol László triász szerkesztette Irodalmi Szemle ekkori számai, évfolyamai (Dobos László helyét, miniszteri kinevezése után az a Duba Gyula vette át, aki később, öt év múlva, a főnököm lett ugyanennél a lapnál). Rajtuk kívül még az Új Ifjúságnál Tóth Elemér, a Hétnél Ozsvald Árpád, Simkó Tibor és Zs. Nagy Lajos, az Új Szónál Bábi Tibor, s a budapesti Ifjúsági Magazinnál Demény Ottó segítette figyelmével indulásomat. És ekkor jött hidegzuhanyként az 1968-as szovjet katonai bevonulás, valamint az országban az 1969–1970 utáni posztsztálinista restauráció két teljes évtizedig tartó, hol durvább, hol kifinomultabb eszközökkel élő terrorja, bezártsága. Bár bizonyos értelemben még ebben is szerencsésnek tudhatom magam: ugyanis míg az 1960-as években Magyarországon még az 1956-os megtorlás utórezgései korlátozták az irodalmat és az irodalmi életet is, s csupán az évtized fordulójától, de még inkább az 1970-es években nyílt mind nagyobb lehetőség a szellem szabad(abb) mozgására, amiért is indulásom idején Csehszlovákiából talán szélesebb horizontokra is rálátásunk lehetett. Amikorra azonban nálunk zárultak be az ajtók-ablakok, Magyarországon kezdtek mind szélesebbre kinyílni, s onnan kaphattuk a friss levegőt... Viszont ezekhez az évekhez, az 1970-es évek elejének természetrajzához tartozik még a magyar irodalom szétszakítottságának ténye, az, hogy a hivatalos magyar irodalompolitika – így a meglevő folyóiratok és lapok többje is – afféle koloncként, elkülönítetten kezelte a határon túli magyar irodalmakat, ama bizonyos „ötágú síp" egyes részeit, s ha kénytelen-kelletlen foglalkozott is azok íróival és termésével, azt őket mintegy karanténba zárva tette (s csehszlovákiaiként, romániaiként, jugoszláviaiként, esetleg kárpátaljaiként kezelte, bár ez utóbbi az ismert okok miatt gyerekcipőben járt még, a nyugatiról pedig tilos volt beszélni). S még a hetvenes években is csupán egy-egy, főleg vidéki folyóirat szerkesztőjének külön-vállalásán múlott, hogy helyet adott-e a határon túli magyar szerzőknek is, vagy sem. A magyar(országi) könyvkiadást nézve, még ennél is hátrányosabb helyzetben voltak a határon túli magyar irodalmak, melyek íróiról az még kevésbé vett tudomást. Nem így azok az egyetlen magyar irodalomban gondolkodó magyarországi írótársaim és barátaim, akik figyelmének köszönhetően már rögtön pályám első éveitől a határtalan magyar irodalom részének érezhettem magam (Thurzó Gábortól, Csoóri Sándortól, Kormos Istvántól, Ilia Mihálytól, az 1974-ben Erdélyből áttelepült Páskándi Gézától, Simonffy Andrástól, továbbá Oláh Jánostól, Szepesi Attilától, Tamás Menyhérttől, Serfőző Simontól, Szakolczay Lajostól, Tarján Tamástól hosszan sorolhatva őket), de például, mint egyik interjújában említette, Weöres Sándor is érdemesnek tartott a figyelmére. Arról nem is beszélve, hogy pályakezdő éveimtől különböző lapoknál és szerkesztőségekben, illetve kiadóknál dolgozhattam, ami új és új területeket nyitott meg előttem, és másutt, másként megszerezhetetlen ismeretekkel és tapasztalatokkal gazdagított. Miáltal abban a megtiszteltetésben is részesíttettem, hogy később már én segíthettem a pályára, illetve a pályán másokat (nemzedékeket)…

Huszonegy éves koromra, 1970-ben szerepelhettem a fiatal szlovákiai magyar költők Egyszemű éjszaka című, Tőzsér Árpád szerkesztette antológiájában (mellesleg a legtöbb verssel, s az antológia címét is az én egyik versemből vette a szerkesztő), és huszonkét évesen, 1971-ben megjelent az első verseskötetem (A hangok utánzata) is. Önálló (ill. társszerzős) műveim száma azóta az ötvenhez közelít, melyek mellett vagy másféltucatnyi műfordítást is publikáltam, s a válogatásomban, összeállításomban, szerkesztésemben napvilágot látott könyvek, forráskiadványok száma szintén megközelíti a félszázat. Emellett foglalkoztam a magyar felvilágosodás irodalmával és sajtójával, továbbá a reformkorral, illetve a vándorszínjátszás korával, a magyar színjátszásnak a mai Szlovákia területére eső részével, beleértve a két háború közti és a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar színjátszást is. Filep Tamással négykötetes szlovákiai magyar művelődéstörténetet szerkesztettünk, s több kötetben sajtó alá rendeztük az 1956-os magyar emigráció jeles esszéistája, Peéry Rezső munkáit, valamint dokumentumkötetet állítottam össze a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni teljes jogfosztottságának, üldöztetésének írásos emlékeiből is. 1990-ben Regio címmel ma is létező kisebbségtudományi folyóiratot alapítottam, és kisebbségtudományi kutatásokat segítő alapítványt szerveztem, 1998-ban pedig létrehoztam Ister nevű kiadómat. Versesköteteim mellett írtam gyermekkönyveket, készítettem négy-öt kötetnyi népmese-feldolgozást; bemutatták drámámat és bábjátékomat, illetve több pódium-összeállítás is készült a műveimből; színház- és művelődéstörténeti monográfiáim, tanulmányköteteim láttak napvilágot, és megjelent számos interjú-, tanulmány-, publicisztika- és esszékötetem is. 1986-ban, miután ellehetetlenült a helyzetem a husáki Csehszlovákiában, visszatelepültem Magyarországra, ám 2005-től – megtartva magyar állampolgárságomat – új családommal már ismét Szlovákiában élek (előbb Pozsonypüspökin, majd 2008-tól Dunaszerdahelyen). Munkásságomat – amelyről több összefoglaló kiadvány is készült – kezdettől számottevő olvasói és különböző irodalmi díjakban is kifejeződő szakmai érdeklődés kísérte; hetvenedik születésnapomra mind a Pozsonyi Magyar Intézet, mind pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társasága szakmai szimpóziumot rendezett.