Jeleneink és múltjaink

Istenkísértően pontos műszereink vannak. Lézercsipesszel bele lehet „nyúlni" az atommagba. Méréseket lehet végezni a Marson. De ez sem teszi fölöslegessé érzékszerveinket. A meleg, a gyors, a puha pontatlan észleletek, de nagy baj, ha valamely fogyatékosság megfoszt valakit az elemi tapasztalástól. „A technikai jólétnek, ha ugyan megjön, óriási ára van: fölösleges, a fejét szűkítő vívmányokért állati éberségét, az alkotás örömét, emberi autonómiáját adta cserébe" - állapította meg az emberiségről Németh László már 1950-ben. Ma a többség már az érzékszerveit is csak módjával használja: valósabb életnek éli meg a tévé-show-t, mint a sajátját. Autonómiája megszűnt, rabszolgább az egykori rabszolgánál, mert az legalább magában azt gondolt, amit akart. És épp e lassú sorvadás idején veszítette el az irodalmi mű hasznos közvetítőinek nagy részét az irodalomtudóssá magasztosult irodalmárok személyében, akik annál biztosabbak tudományuk tudomány mivoltában, minél kevésbé vannak tekintettel arra, hogy a vizsgált szöveg valaki íróember személyiségéből, sorsából fakadó írásmű (iromány), s mások számára pedig mindenekelőtt olvasni való (olvasmány). Ilyen közegben egyetlen fegyverem, hogy esszéim az észleletek, a személyes érintettség körében maradjanak, akár irodalmi műről írok kritikát, akár a mai magyarság tudati állapotát elemzem. Aki olvassa őket, legalább biztosan tudhatja: a szerző ilyennek ismeri a világot.

Forrás: kötetborító

Letöltés (Forrás: acsmargit.hu)