Napvilág

A József Attila-díjas szerző hetedik verses-kötete szerves és színvonalas folytatása eddigi költői életművének. Az elmúlt másfél évtized során a kezdetben még ösztönös, áradó és lírai hangja fokozatosan egyre intellektuálisabb, tudatosabb és keményebb lett, s ugyanakkor keserűbb, kiábrándultabb, érdesebb is. Új verseiben Ágh István már gyakran meg-megakasztja a dallamos sorok sorjázását, kedvetlenül félbeszakítja a szép képek áradását, mert nem gyönyörködtetni akar, hanem elsősorban önismeretre, önvizsgálatra buzdít bennünket azzal, hogy gondolatainak, érzelmeinek, emlékeinek és szorongásainak minél pontosabb megfogalmazására törekszik. Többnyire mélabú, nosztalgia és szomorúság lengi át, magány, kallódás és elveszettségérzés, fokozódó halálfélelem hatja át műveit. A barátok, a példaképek elvesztése, bátyjának, Nagy Lászlónak váratlan halála,a szaporodó panaszok mind-mind az elmúlásra, személyes sorsunk tragikus korlátaira figyelmeztetik. Ágh István azonban mégis, mindezek ellenére, csak azért is a folytatás, az élet mellett tör lándzsát; a természet határtalan szépsége és gazdagsága, az értelmes élet lehetősége újra és újra bizakodással tölti el. Kötetzáró versének kicsengése jelzi talán a legtalálóbban ezt az elszánt, reménykedő belső tartást: "Nézem a képem, mikor tiszta voltam, / mikor még csodás jövőmre gondoltam, / nézem a képet, aki néz valahová. // Nem az emberek szűk istállójába, / buta tehénre, leláncolt bikára, / de Ezékiel ékköves gépezetére. // ... // Apám élt nyolcvan évet, én meg / fele időmmel legyek ily kiégett, / ilyen ostoba-mostoha? // ...// tisztább vagyok most is az élő tűznél, / fölszállhatok, akár a felnőtt tündér, / sármom növeszti szárnyamat, // - mondom, hogy éljek, élve gyanakodjak, / ne mint sírjukban epedő halottak/ magukért, jobb magamért. // Nézem a képem, mikor tiszta voltam, / mikor még csodás jövőmre gondoltam, / nézem a képet, aki néz valahová."

Forrás: kötetborító