Az istentagadó

Az istentagadó: Neoptolemosz, a legendás görög hős, Akhilleusz fia, hátát pajzsának támasztva, a hosszú mozdulatlanságtól meggémberedett lábakkal, megfeszített idegeiben a példátlanul veszélyes vállalkozás izgalmával, ott ül a trójai falóban, amely azóta is a színvonalas, sőt: hősies csalárdság szimbóluma. Rádöbben: ki szedte rá és hogyan? Ekkor – bár minden pisszenés valamennyiük életébe kerülhet – nem állítja meg, hogy az arcába ne vágjon annak, akiről azt hiszi, hogy "sorsának" eltérítője volt, pedig: éppen kalauza.
A címadó, izgalmas, kisregény terjedelmű novella – hasonlóan a modern irodalom nem egy efféle módszert választó alkotásához – bizonyos értelemben maga is "trójai faló". Hiszen a görög istenek, harci vértek, évezredek után is izgalmas, regényes, fordulatos történetek csak arra valók, hogy segítsék az olvasót megérteni, az írót pedig kifejezni nagyon is huszadik századi gondolatait, sejtéseit az ember helyéről a többi ember között, önmaga megvalósításáról, okosan vagy oktalanul vívott harcáról a sorssal.
Albert Gábor kötetének más írásaiban közvetlenebb képet kapunk általában a "mai ember" belső világáról. Felvonulnak a ma és a tegnap ismerősei, alakok és hétköznapi, mégis történelmi helyzetek, amelyeket az olvasó is átélt az elmúlt fél évszázad hazai társadalmában, pontosabban: társadalmaiban, ahol éppen az állandót és a változót kísérli meg nevén nevezni az író.
Még a humor színei sem hiányoznak az író palettájáról – de súlyos, mély vizekre készülő hajójához mért alakban.

Forrás: kötetborító