Velünk történt? - Sorsok és áldozatok

A háború végén, visszavonulás közben, már Csehország területén estünk fogságba, és nem is akárhogyan. A tényleges tisztek mindenáron át akartak jutni a nyugati zónába, mi tartalékosok viszont azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy minél hamarabb hazakerüljünk. Még elég közel voltunk Magyarországhoz, és valósággal összeesküdtünk. A tartalékos tisztek közt én voltam a rangidős, és a legénységet is bevonva, együttesen elhatároztuk, hogy az első adandó alkalommal megszökünk. A térképen mindjárt ki is néztem egy olyan helyet, ahol szakadékos partok közt, erdőben vezetett az út. Nyolcas csoportokat alakítottunk ki, és az összes tartalék élelmiszert kiosztottuk. Mindenki kapott géppisztolyt, kézigránátot és annyi lőszert, amennyit csak elbírt. Minden elő volt készítve, mindenki engem figyelt, és várta a megbeszélt jelet.
Megyünk az úton. A tisztek mit sem sejtve elöl lovagoltak, én mint bemérő tiszt ott mentem köztük. Amikor láttam a térképről, hogy most következik a kiszemelt szakadékos hely, valamilyen címen hátramaradtam, és megadtam a jelet. Mindenki lecsúszott a nyeregből, óvatosan megveregette a lova nyakát, s eltűnt a patakmederben.
A tényleges tisztek gyanútlanul lovagoltak az élen, a jámbor tüzérlovak húzták a katona nélküli ütegeket. Mintha mi sem történt volna: a szerszámok csörögtek, a paták dobogtak, a nehéz kerekek alatt dübörgött a föld. A tisztek nem zavartatták magukat, hátra sem pillantottak, úgy érezték, minden rendben megy. Én maradtam utoljára, és még láttam, ahogy a kanyarban eltűnt ez a furcsa, katona nélküli kísértethadsereg.

Forrás: kötetborító