Képszavak

Alkotótárs: Szebeni András

Magamról: A háború után egy, a Rajk-per előtt három évvel születtem Budapesten. Hétéves voltam, amikor „a népek nagy tanítója és vezére” (sokunknak) jobb létre szenderült. Ezalatt voltam kispajtás és úttörő, aki iskolai ünnepségeken a kor költőóriásainak műveit szavaltam.
Tízéves voltam a „tragikus események” idején.
Majd voltam tagjelölt az újonnan megalakult ifjúsági szervezetben, később tag.
A legendás hatvanas évek közepén (1964) maturáltam. Közben folyamatosan jártam a Vigyázó Ferenc utcába, Illésékhez a Metróba, és ma már bevallhatom, rendszeresen hallgattam egy nyugati rádióban a Beatleseket.
Vonzott a színház, a film, az irodalom – így lettem fényképésztanonc. Később hallgattam film- és színháztörténetet, végül művészettörténetből és filozófiából szereztem oklevelet. 1972-ben kerültem a nők Lapjához, ahol fotóriporterré lettem. Legalábbis remélem!
A könyvről: illetve a módszerről, ahogy készült. A képanyag másfél évtized érzett, gondolt, látott és lefényképezett látlelete.
Lépkedve a több négyzetmétert elfoglaló kópiák között jutott eszembe összecsomagolni az egészet és elvinni a képszavak írójához, Bella Pista barátomhoz.
Így kezdődött az „alkotás” folyamata. Szórványosan, ám mégis rendszeresen jöttünk össze. Elolvastam az írást, az írásokat, összenéztük a képekkel, amelyekről ő mindig azt írta, amit gondolt, s akár hiszik, akár nem, igen ritkán vitatkoztunk. Inkább vörösboroztunk és zenéltünk Chopint, Gershwint, Mozartot, Joplint és ha mondtuk, ha nem, a következő találkozásban mindig benne volt az előző ki nem mondott érzése, ötlete, hangulata.

Forrás: kötetborító