Búcsú az utcalámpáktól

Mintha ismerős lenne ez a hang. Olvastuk volna valaha ezt a képet. No, igen, a kép! A levegőből mintázó Weöres Sándor, akinek mellesleg az egész Föld volt a hamutartója, írt valami hasonlót égbe mártózó tolláról.
Igaz, más nyelven, s más időben.
A hang meg lehetne Kosztolányié vagy Dsidáé, akik mindennél többre tartották a versben a szómágiát: a zenét, a szavak, a rímek, a színek muzsikáját.
A holdherceg Galczynski, akit most végre bemutathatok a magyar olvasónak, a megidézettek lengyel rokona. Tele van ő is, mint Kosztolányi, játékkal, vagánysággal, groteszk humorral, pimasz, képtelen képzelettel. És annyi, de annyi ötlettel, mint hó a havazásban. És minta törékeny Dsida Jenő, ő is földön szálló zene volt, és versei, szépségei mélyén neki is ott sejlik az a mozarti árny, a lombok és csillagok egyszer elhalkuló szívlobbanása.
E század első felében élt, s mégis a legnagyobb szörnyűségek közepette: háborúban, hadifogoly lágerekben is volt ereje és mert szép verset írni, mivel a szépség és a zene volt az ő lázadása.
Az a szépség és az a zene, mely egyaránt sajátja a szívnek, a hegedűnek és a fénynek.

Forrás: kötetborító