Medvetáncoltatás

Az író a könyvéről:
"Először talán a „medvéről” kellene valamit mondanom. Ha egy nő fellép az asztal tetejére és meztelenre vetkőzik, korántsem biztos, hogy ez a személyiség torz megnyilvánulása. A mozdulatokban s az énekhangban fájdalom bujkálhat, alázat, esetleg a bosszú szokatlan formája. A „medvét” mindenkinek önállóan kell értelmezni, megfejteni vagy megsejteni. A „medvetáncoltatást”, azt hiszem, egyébként sem lehet önmagában szemlélni, mert valami általánosabbnak, szinte megszokottnak az extrém változata. Megkérdezhetnék, hogy nekem mi a viszonyom a „medvéhez”. Szeretem a „medvét” vagy sajnálom? Nem tudnék erre egyértelműen válaszolni. Azt hiszem, a „medve” kikerülhetetlen. Legalábbis én nem tudom kikerülni, mert ez az egész könyv az én világomról és műhelyemről szól. A „medve” rég bent lakik az én műhelyemben, egy dobozban várta, hogy beléphessen a történetbe, és a megszokott valóságnál is valóságossabban medvévé változhasson. Ezekben a dobozokban egyébként a valóság, az élet kisebb-nagyobb darabkáit őrzöm, s ha alkalmas időben leemelem a fedelet, a jegyzetek közül mindig kilép egy férfi vagy nő, aki már létezett vagy még mindig létezik valahol. Halottak is vannak közöttük, akiket, mozdulataikat, nevetésüket ábrázolva, nekem kell életre keltenem. De a „medve” él. A „medve” kiszámíthatatlan, titokzatos és tragikus, éppen ezért tovább követem az útját. Ha a „medve” személyének egészen csekély figyelmet szentelnek, alakja körül és mögött bizonyára felsejlik a történelem. Dobozokba zárt valóságról, írói műhelyről beszélek itt, de nem szeretném, ha ezt a műhelyt leegyszerűsítve „műhelyként” értelmeznék. A műhely az élet, az én életem, az önök élete, a mi életünk. A műhely az egész, a sors, a kikerülhetetlen és a választott. Vannak nagy útelágazások és végpontok, mint például a györöki temető, ahol az orvos-tudós elveszti fényképezőgépének tartozékait. Nem véletlenül veszti el itt. Alig szerepel a könyvben, de az egyik legfontosabb hely. Nagyon szép ez a temető, nemcsak napnyugtával és holdfényben, hanem délután is, mert ide a mandulafák ágbogain át becsillog a Balaton víztükre. Ebben a temetőben a halottak élnek, az élők borzongás nélkül járnak ki virágot gondozni, beszélgetni az éppen csak átlényegült rokonaikkal, barátaikkal. A temető a határmezsgyék világa. Az innen és túl között nagyon kevés a különbség. Ahogy a valóságban is egyre fogy a „biztos”, a megfogható, és növekszik az elmosódó, megmarkolhatatlan szellemi anyag. Mindezt feloldja, összemossa a temetőbe beömlő napfény, s a nagy fényben a temető talán már nem is temető."

Forrás: kötetborító