A tanú

Megeszünk valamit, megiszunk valamit – szokták mondani Bodor Ádám novelláiban. Megiszunk valamit, nem pedig inni fogunk valamit, vagy iszunk majd valamit, vagy megiszunk egy fél deci rumot vagy konyakot vagy vodkát. Megteszünk valamit – van az ilyenszerű kifejezésekben valami egészen finom nyelvtani és azon túli feszültség. A jövő idejű értelemben használt jelen idejű igealak a cselekvés feltétel nélküliségét, bizonyosságát sugallja, kizár minden – a fog-gal vagy majd-dal kifejezett jövő időben benne rejlő – feltételes árnyalatot, bizonytalanságot, s a meg igekötő révén a cselekvés befejezettségére, következetességére, telítettségére utal. Annak rendje és módja szerinti cselekvésre tehát, olyan cselekvésre, amely nem tünékeny, esetleges eszköze valami egyébnek, hanem telítettségében, töménységében maga is cél. Az ily módon meghatározott cselekvésre aztán különös mondattani iróniával rímel rá tárgya, ez a határozatlan, elmosódó, érzeteink és fogalmaink diktatúrája ellen fellázadó tárgy: a valamit.

Forrás: kötetborító