Az Eufrátesz Babilonnál

Nagyon is ismerős és mégis idegen világ képe bontakozik ki előttünk Bodor Ádám legújabb kötetét olvasva. Ismerős, mert hamisíthatatlanul „közép-kelet-európai” és idegen, mert ebből a szemszögből, ebben a megvilágításban még sohasem láthattuk. Pedig Bodor Ádám – látszólag – nem tesz mást, mint leír egy történetet, ami a legtöbbször nem igaz, „sztori”, legalábbis a klasszikus novella műfaji kritériumai szerint. Inkább a mindennapi élet egy-egy metszete – első pillantásra jelentéktelennek tűnő, apró események láncolata, melyben szinte fontosabb az atmoszféra, a hangulat, a külső körülmények láthatatlan, de parancsoló befolyása, mint ami ténylegesen történik. Jóllehet a tényleges „esemény” is szimbólumértékű. Különös fénytörésben elénk vetített bizarr világ ez. És bizarrnak tűnnek a szereplők gesztusai, válaszai is. De az író meggyőzően érzékelteti: ezekben a rendkívüli, bár mégis mindennapi helyzetekben az ember másképpen aligha válaszolhat a körülmények kihívásaira. Mert amikor az abszurd válik mindennapivá, akkor a természetes reakció is csak abszurd lehet. Abszurdan triviális, és a legtöbbször abszurdan sivár… Mégsem a sivárságról, mégsem a bizarrá vált világról szólnak ezek az írások. Hanem a rejtőzködő emberről, az önmagát elhallgattató emberről, aki kimondatlanul is érzi, tudja, hogy a legértékesebbet őrzi meg így: saját emberségét.

Forrás: kötetborító