A hely ismerője

A ​szuverén, az öntörvényű műveknek nincs szükségük olvasókra. Nem szorulnak rá az olvasó tetszésére, vagy más, kívülről jövő megerősítésre. Mégis épp az ilyenfajta művekkel történő szembesüléskor vagyunk kénytelenek rádöbbenni: vaskövetkezetességük, meg nem alkuvásuk, témafelvetésük és mindenekelőtt hangjuk – a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betörő, valami egészen mélyről jövő, esendően emberi, ugyanakkor valami egészen embertelen emberen és nyelven túli „nem e világi elevenség" – rabul ejt bennünket, bármennyire igyekszünk is megóvni magunkat tőle. Egy ilyen különös könyvet tart a kezében az olvasó, amely mit sem veszített frissességéből, noha megszületése után majdnem négy évtizeden át feküdt az asztalfiókban. Amely úgy szembesít bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttal megkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel – a lét csodájával és haladék voltával, az elfutó pillanat örömével és az időtlen súlyos jelenlétével, a hely és az idő komplementaritásával, idillel és kárhozattal, tapasztalattal és mítosszal, ezotériával és exotériával –, hogy látszólag semmi egyebet nem tesz, mint hogy lazán egymáshoz kapcsolódó esszék sorozatában világítja meg a házhoz fűződő asszociációinkat, az aranykormítoszoktól kezdve a kiűzetésen át a költőien lakozás lehetőségéig. Kemény Katalin könyve öntörvényű műalkotás. Nem szorul külső megerősítésre. Nincs szüksége az olvasóra. Az olvasónak van szüksége rá.