Visky Árpád emlékére

760 x 560 mm

Visky Árpi emlékére

Árpi sajnálatos halála után, én éppen mint törvényen kívüli, a kivándorlási kérelmem jóváhagyására vártam. (Akkor már harmadik éve…)
Éreztem, hogy tennem kell valamit. Kértem a filmstúdió zeneszerzőjétől egy az öltöző szekrényében lévő, rongyba bugyolált hegedűt, amit Bukarestben, a Sfinta Vineri tér sarkán lévő kocsmában vett meg egy cigány embertől. A hangszerbe egy Granieri cimke volt beleragasztva, amiről kikerekedett szemeimet látva azt mondta, hogy csak egy hamisítvány.

Árpi halála mélyen megrendített! A szeku nyomorúságos hazugságait követően az erdőben, derékig érő hóban sétáló két rendőr találta meg felakasztva Árpit.

Az volt az ötletem, hogy cérnával felkötök egy hegedűt, megforgatom és a rajzoláshoz fotódokumentációt készítek róla. Annyira elragadott a hév hogy akkori feleségemtől, e célra – mint később kiderült – alkalmatlan gyapjúszálat választottam. Rögvest kimentem a teraszra és az ott kifeszített ruhaszárító kötélre gyapjúszállal felkötöttem a hegedűt. Meglibbentettem és fotóriporteri gyorsasággal exponálni kezdtem. Egyszer csak rémülten tapasztaltam, hogy a hegedű kiesik a keresőből. Reflexszerűen elengedtem a Praktika fényképezőgépet és a zuhanó hegedű után nyúltam. Innentől kitágult az idő.

A hegedű, mint általába a veszélyérzettől mentesült tárgyak, szenvtelenül zuhant tovább, még egy sanszot is adott, mert nem törött el rögtön, hanem egy pattanás után a rideg betonon, ügyetlenül, de bántatlanul elfeküdt.

Az agyam, a létező legszerencsétlenebb utasítást adta ki kapkodó kezeimnek, új célt jelölvén meg: elkapni a fényképezőgépet! Bár mindezt még lassított felvételen láttam, mégis a fényképezőgép kíméletlenül felgyorsulva, fékezés nélkül becsapódott az éppen csak eszmélő hegedű hasába. A látványnál csak az érzésem volt rettenetesebb.

Rövidre fogom, bár ami ezután történt szinte másfél évig tartott. Még a hegedű maradványainak pozdorjáit is összegyűjtöttem egy fehér lepedőre, amit a nagyszobába terítettem le és hónapokig kerülgettük, majd a hosszú téli estéken a szilánkokat heteken át módszeresen összepasszítottam és újraépítettem a hegedűt. Vendégeink katasztrófaturistákként egyre sűrűbben látogattak minket, hogy figyelemmel kísérhessék a fejleményeket. Az összeragasztott elemeket lecsiszoltam, az erezeteket, ahol a töréstől megszakadtak finom mókusszőr ecsettel nagyító alatt retusáltam. Az így elkészült műalkotás a szekrény tetejére került. időnként gyantát, kormot, port szórtam rá és le-lelakkoztam. Talpra állítottam a lelkét, majd visszaragasztottam a megmaradt Garnieri feliratú cetlidarabot és izgalommal vegyes félelemmel vártam a kitelepedési engedélyt, hogy majd akkor visszaadom a még meglévő rongyba tekert a hegedűt gyanútlan gazdájának.

Rettegtem a pillanattól, de a gyáva ember naiv hite erőt adott, hogy elé álljak műveimmel. Csaliként az elkészült rajzzal és a kölcsön hegedűvel. Abban reménykedve, hogy a rajz minősége majd elveszi az eszét, eltereli figyelmét végül izzadó tenyérrel bírám elé álltam.
A rajz meg is tette a hatását. Olyannyira, hogy rögtön kicsomagolta a hegedűt, büszkén, bátran forgatta, s miközben be nem állt a szája ragaszkodott hozzá, és felhúrozta a hegedűt. A húrt feszítő kulcs minden száraz nyikorgása éveket vett el az életemből. A hegedű megszólalt. Azóta sem hallottam szebb, lelket gyógyító és bűnbocsátóbb muzsikát.

Forrás: Szilágyi Varga Zoltán