Ablonczy László
József Attila-díjas színházigazgató, kritikus, író
Curriculum vitae
Ablonczy László: Hetven év
1945. október 14-én születtem Bodroghalászon, ma Sárospatak kerülete. Apám a pataki Református Gimnázium görög-latin szakos tanára volt, tragikus halála (1950 szeptember) után 1951 őszén megélhetési gondok folytán anyámmal szüleihez költöztünk Debrecenbe, ahol ő különféle hivatalnoki állásban dolgozott. Debrecenben jártam iskoláimat, ám bukások okán az 1963–1964-es tanévre visszatértem Sárospatakra, s ott érettségiztem. Előfelvételi-formán kerültem a debreceni Kossuth Egyetem magyar-népművelés szakára 1965-ben. A köztes évben az egyetem könyvtárában, mint tudományos segéderő dolgoztam, s ezidőben kezdtem színháztörténeti kutatásaimat. Gyermekkoromban lelkesítő erővel hatott Téry Árpád színháza; a Mensáros László, Márkus László, Soós Imre, Solti Bertalan, Simor Erzsi és más kiválóságokból szerveződött prózai társulatot, illetve a Vámos László Blum Tamás nevével rangosított operaegyüttes előadásait láthattam. A hatvanas években pedig Lengyel György rendezéseiben (Vízkereszt, Sirály, Peer Gynt, Bánk bán, Jó embert keresünk stb) egy akkor induló, s majd nagy életutat igazoló nemzedék kezdte pályáját (Latinovits Zoltán, Dégi István, Linka György, Kézdy György, Sinkó László Béres Ilona, Nagy Anna). Varázslatban éltem, ha őket láthattam.
ÉVEK és LAPOK
Egyetemi éveimben színházi, kulturális cikkeimet a Hajdú-Bihar megyei Napló közölte. Az Alföldben pedig a debreceni Csokonai Színház két világháború közötti történetét feltáró tanulmányaim, illetve fővárosi és vidéki előadásokról szóló beszámolóim jelentek meg. Szakdolgozatomat Horváth Árpád munkásságáról írtam, aki a két világháború között a Nemzeti Színház rendezője volt, majd 1936–1939 között debreceni igazgatóként kiemelkedő fejezetet jelentett a Csokonai Színház történetében. Ötödévesként, (1969 őszétől) a Naplónál dolgoztam, s esztendő múltán, bölcsészdiplomával 1970 októberében az újságíró szövetség ösztöndíjasaként Budapestre, a Csepel című laphoz irányítottak, ahol jobbára kulturális cikkeket írtam. Tanulságos volt persze belelátni, hogy országos dimenzióban miként működik a vörös kerület és a gyár politikája, amely jelezte: Kádár Jánosig menően már a reform fékjei lassították a gazdasági és politikai akaratot. Szabad szerdáim délutánjain Czine Mihály szemináriumaira jártam, esténként pedig Eötvös Kollégiumbeli előadásit hallgattam. Vélhetően az Alföld-beli írásaim nyomán, a Népszabadság színházi beszámolókra kért 1970 szeptemberében, de novemberben már bevégződött a kapcsolat. Mert rendszerkritikus amatőr-előadások dicsérete, s ízetlen pesti produkciók elmarasztalása soknak tűnt Pándi Pál és E. Fehér Pál rovatának. 1971 augusztusában a bölcsészeti diplomát újságírói oklevéllel is erősítve, a Magyar Hírlap ún. kisriport rovatához kerültem. Frissen alapítva, a kormány félhivatalos napilapjaként működött; képességre, emberi minőségre, politikai hűségben is elegyes társaság dolgozott, ahol folytonos emberi-politikai viszályok, gyűlölködések között kellett ömleszteni az 1-3 flekkes anyagokat. Jártam az országot, árvízről, balesetről, érdektelen minisztériumi eseményekről gyártottam a szövegeket. Művészeti témák közelébe nem kerülhettem, így ál-szignóval, vagy név nélkül, Dersi Tamás rovatvezető jóvoltából az Esti Hírlap kulturális rovatába interjúkat írtam, s az erdélyi magyar irodalom és színház eseményeiről tudósítottam. Ez idő tájt az Alföld mellett, a szegedi Tiszatájba és a Forrás című folyóiratban publikáltam színi, irodalmi anyagokat. A magyar dráma új vonulatáról című tanulmányom (Sarkadi Imre, Örkény István, Mészöly Miklós darabjairól) az Együtt-ben, „a debreceni és Hajdú-Bihar megyei fiatal alkotók antológiájá"-ban jelent meg (1971)
Alighanem, ha egyedülálló vagyok, a Magyar Hírlap-viszonyomtól szabadulva továbbállok akár a bizonytalan állástalanságba, de 1972. március 4-én megházasodtam. Párom, Szabó Magda, ma is feleségem, az ELTE harmadéves magyar-francia szakos hallgatójaként 1974. június 26-án szülte első gyermekünket, Balázst. Ez év nyarán jelent meg az Alföldben (Magyar dráma-magyar színház) a színházi élet gondjait felvető írásom, amely nyomán a Népszabadság, az Élet és Irodalom támadott meg, a debreceni folyóirat is hónapokon át közölte a véleményeket, közöttük az aczéli szellem védelmében tényhibákkal és csúsztatásokkal ékesített cikket Kerényi Imre, a Madách Színház rendezője írta. Ezekben a hónapokban a Magyar Hírlap kulturális rovatát Alexa Károly vezette, aki átkért a lap hír-rovatától, s vele tágas horizontú, a határon túli eseményekre is tekintő anyagokat írtunk, szerkesztettünk. Ám a rovat háborgó, ó-korú társasága, szövetkezve Darvasi István főszerkesztővel 1974 decemberére olyan helyzetet teremtett, hogy Alexának távoznia kellett. Jómagam még néhány hónapig maradhattam, de cikkeimet nem adták le, értettem a jelet: 1975 tavaszán munkahelyet kerestem. A filmforgalmazás vállalata, a MOKÉP ajánlatára vártam, amikor két belügyér júniusban csepeli lakásunkban jelentkezett, s egy nyájas beszélgetés végén kibökték: Csoóri Sándor és Sütő András baráti közelségéből jelentsek tényeket. Természetesen nemet mondtam.
Még 1972 szeptemberében Szervátiusz Jenő és Tibor Tamási emlékművének farkaslakai avatásán megismerkedtem Sütő Andrással, s attól kezdve az író haláláig szívbeli barátságát életem nagy ajándékának tudhattam. Gyakran hetente, havonta utaztam Romániába, színházi eseményekre, baráti találkozókra, Sütő András közlésre nem engedett beszédeit, írásait, darabjait hoztam át, közvetítettem folyóiratoknak, színházaknak. Jó fél éve, amikor már a MOKÉP-nél dolgoztam, a Tájékoztatási Hivatal személyzeti osztályvezetője, Éles Tibor, egykori ÁVH-s, lakásajánlattal, magas fizetéssel, későbbi főszerkesztői állás ígéretével csábított a sajtófelügyelethez, mely a KB-titkári posztjáról nem sokkal korábban a miniszterelnök-helyettessé lefokozott Aczél Györgyhöz tartozott. Feleségemmel egyetértésben nemet mondtam a csábításnak – és maradtunk huszonhét négyzetméteres padlásterünkben. A filmvállalatnál mint a propaganda osztály helyettes vezetője Filmnapok falun, Munkás Filmnapok és Gyermekfilm fesztivál eseményeit szerveztem azzal a céllal is, hogy egy-egy film vetítését követően írók, művészek és a közönség közti beszélgetések társadalmi ébresztő és mozgósító erővel szolgáljanak. Számos örömös eseményre emlékszem, például: Kósa Ferenc Balczó-filmje (Küldetés) a betiltás szakadékában imbolygott; védelmében száztíz ankétot szerveztünk, s az alkotás melletti, sokszor tüntetés-erejű fogadtatás nyomán a felső vezetés meghőkölt. Művészek portréit kiadványsorozatban szerkesztettük; Szirtes Ádám, Ranódy László füzete megjelent, ám a Latinovits Zoltán halálának emlékére 1977 júniusában készült, az Illyés Gyula, Nagy László, Huszárik Zoltán, Páskándi Géza, Fábri Zoltán, Ruttkai Éva és mások verseivel, vallomásaival rangosított kiadványt betiltották, a negyvenezer példányt a MOKÉP raktárában zárolták. De a csomagokat felsőbb parancsra gyakran megbontották, mert az elvtársakat a kiadvány igencsak érdekelte. Végül a füzet tíz esztendei anatéma után a nyolcvanas évek végén került a közönség elé.
A Film Színház Muzsika szerkesztősége hívott, s két és fél év múltán távoztam a MOKÉP-től. 1978 januárjától tizenkét évig munkatársként dolgoztam a lapnál. Riportokat írtam készülő filmekről, színházi próbákról, számos alkotóval (Jancsó Miklós, Markó Iván, Páskándi Géza, Novák Ferenc, Sütő András, Harag György, Csurka István, Csoóri Sándor stb.) terjedelmes interjúkat készíthettem, s határon túli színházi bemutatókra is rendszeresen jártam. Ami a magyar előadások mellett azt is jelentette, hogy a kelet közép-európai égbolt alatt a bukaresti Bulandra törekvéseit éppúgy megismertem, mint a krakkói Stary Teatr munkásságát. Az arezzói színházi fesztiválra hivatalos meghívás ellenére a Tájékoztatási Hivatal utamat nem engedélyezte. Nyugatra feleségemmel először 1979 decemberében jutottam turistaúton, amikor is megismerkedtem a párizsi színházi élettel, s olyan kiválóságok előadásait láthattam, mint A. Mnouchkine, Jean-Louis Barrault, Peter Brook, majd a későbbiekben a háromévenkénti turista utak sokirányú tapasztalattal szolgáltak. Stílusok változatosságában kitűnt: kiváló rendezőkhöz köthető párizsi és vidéki műhelyek, az avignoni fesztivál a modernitásban a hagyományt is éltető légköre, a Comédie Française törekvése azt is jelenti, hogy a szellemi élet demokráciájában ki-ki a maga műhelyében munkálkodik, s diktátumos erővel nem óhajt beleszólni más művészeti elgondolásokba.
A nyolcvanas évek eleje sokirányú fordulatot hozott az életemben. Ikergyermekeink születvén (1981. július) nagycsaládosokká lettünk, ilyenképp évtizedes várakozás után a padlástéri kis lakásból egy háromszobás panellakásba költözhettünk Pesterzsébeten. Írtam életrajzszerű beszélgetést a Sára Sándorral, Ruttkai Évával és Dajka Margittal készült filmes füzetekbe, a Kulin Ferenc jegyezte Mozgó Világ utolsó számába terjedelmes tanulmányban összegeztem a Nemzeti Színház 146. évadát, amely a felügyelő testületek körében erős visszhangot keltett (Főképpen a tanulságokról). A színházi hetilap mellett Magyar Játékszín címmel rovatot kezdtem a Tiszatájban, melyben az 1986 augusztusi betiltásig terjedelmes beszélgetés keretében jeles személyek (Illyés Gyula, Horvai István, Harag György, Sylvester Lajos, Varga Mátyás, Sütő András, Őze Lajos, Hubay Miklós, Pozsgay Imre, stb.) vallottak életükről színházhoz való kötődésükről. Az Alföldbe pedig Dráma-színpadra! címmel betiltott, előadásra nem engedett érdemleges darabokról írtam sorozatszerűen. Az 1986-os augusztusi számban pedig színházi életünk anomáliáiról szóló írás (Védekező magatartásban – Színházi jelek '86) a felső pártvezetés körében okozott forgószelet. Amelynek lenyomata Szinetár Miklós Élet és Irodalomba írott, számos valótlanságot, rágalmat tartalmazó cikkének végén „libanoni terroristá"-nak nevezett. Válaszomat Bata Imre főszerkesztő nyegle levél kíséretében visszautasította, de a Magyar Ifjúság, ahova gyakran írtam kulturális, művészeti jegyzeteket (főszerkesztő: Gubcsi Lajos) Szinetár cikkének fakszimile változata mellett közölte cikkemet, amely nagy bolydulást okozott a művészeti közéletben. Ez időben a Mafilm igazgatójának (Föld Ottó) sajtótanácsadójaként is dolgoztam. Tanulmánnyal kísérve szerkesztettem Jékely Zoltán darabjainak gyűjteményét (Oroszlánok Aquincumban – 1984) majd Tamási Áron drámagyűjteményét (Z. Szalay Sándorral -1988). A Film Színház Muzsikában 1986 nyarán megjelent Latinovits-sorozat újraírt, sok dokumentummal bővített változata könyv alakjában is megjelent Latinovits Zoltán tekintete címmel (1987). Sütő András Gyermekkorom tükörcserepei (1982) című kötetével kezdtem szerkeszteni műveinek sorát, majd Az idő markában következett (1985), 1989-től kezdődően pedig csaknem egy évtizeden át életművének darabjait rendeztem sajtó alá a Szépirodalmi, majd az Akadémia Kiadónál. 1982 novemberében párommal Németh László családjának otthonában Illyés Gyula és Flóra asszony, Sütő András és Sütő Éva, Csoóri Sándor, Domokos Mátyás, Ács Margit, Illyés Mária és Kodolányi Gyula, Elek István, továbbá Czine Mihály, Kiss Ferenc és feleségük társaságában aláírtuk a Hitel alapításának szándéknyilatkozatát, amely majd csak 1988 őszén válhatott valósággá. További tények: 1985 júniusában a román belügy kitiltott Romániából, 1987 szeptember 27-én részt vettem és felszólaltam a lakitelki találkozón, 1988 márciusában a Jurta Színházban az Erdély-tanácskozáson olvastam fel tanulmányomat, majd májusban a médiáról rendezett összejövetelen fejtettem ki Kádár János március 17-i (mint később kiderült, utolsó) tévényilatkozatának képtelen és tarthatatlan állításait. 1989 augusztusában, az 1986-ban betiltott szám közreadásával a Tiszatáj régi szerkesztősége újra átvehette a lapot, amelynek öt éven át szerkesztőbizottsági tagja voltam. 1989 őszétől feleségemet a strasbourg-i egyetem magyar lektorává nevezték ki; tartós betegségem is nehezítette, hogy azonnal kövessem, így gyermekeinkkel 1990 februárjában költöztünk Elzász fővárosába. Ahonnan Tamás Menyhért főszerkesztő-helyettes kérésére tudósításokat küldtem a Népszavának, melyekben főként a marosvásárhelyi pogrom francia visszhangját ismertettem. Csurka István és Kósa Csaba kérésére pedig 1990 őszén és 1991 tavaszán Európa Tanács tagságunk körüli kulturális, művészeti és politikai eseményekhez kötődő interjúkat, cikkeket írtam a Magyar Fórumba.
A NEMZETI SZÍNHÁZ
igazgatói tisztjére Fekete György államtitkár úr megtisztelő hívására 1991. április 18-i hatállyal nevezett ki Andrásfalvy Bertalan miniszter úr három évre. Jó néhány tanulmányban és könyvben beszéltem a küzdelmekről, arról, hogy politikai kartácstűzben kellett dolgozni, mert a sajtó és a „szakma" változatos és alantas eszközökkel támadta törekvéseinket. Akkor a már több meghurcolást, összeroppanást megélt Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Lukács Margit nevével jelzett generációt és társulatot kellett hitre és új életre generálni, megújítani, s fiatal nemzedékkel társulattá egyesíteni. Sík Ferenc főrendezővel, Páskándi Géza irodalmi tanácsossal Bartók Béla, Németh László közép-kelet-európai gondolatának jegyében kezdtünk munkához. Vagyis minden törekvésünk az összetartozás gondolatát képviselte: nemzet-nemzetiségek-nemzetek hármas csillagzata alatt.
Nemzeti: Színház a magasban! Ilyenképpen a Wesselényi utcai és várszínházi otthonunkból rajzottunk a nagyvilágba: Sepsiszentgyörgytől Párizsig folyamatosan jártuk a magyarság otthonait, fogadtunk határon túli magyar színházakat, s más országok (horvát, román, szlovák) nemzeti színházait. Folyamatosan bemutatkoztak a vidéki és a határon túli magyar színházak, de a magyar darabokkal kitüntetetten foglalkozó, Pamela Billing és Brogyányi Jenő nevéhez köthető New York-i Küszöb Színház is járt nálunk Páskándi-abszurdoidjaival. Amikor a délvidéki háború tombolt, egyik hónapban a horvátországi Eszéki Nemzeti, majd az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház vendégszerepelt nálunk. A nemzet gondolatába a nemzetiségiek is benne foglaltatnak, ennek jegyében nálunk alakult meg hivatalosan a hazai Szerb és a Horvát színház is, s tanácskozást is rendeztünk a feladatokról. Amint 1993 májusában Catherine Lalumière-nek, az Európa Tanács főtitkárának védnökségével a változásokat megélt közép-kelet-európai nemzeti színházak új feladatairól szerveztünk nemzetközi tanácskozást.
Darabok és stílusok. Kötelezettségünkhöz híven a magyar dráma szolgálatát öröklötten kitüntetett feladatnak tekintettük. Évszázadokon átívelően Bornemisza Pétertől, Katona Józsefen át Illyés Gyuláig, Sütő Andrásig, Spiró Györgyig és Gyurkovics Tiborig több mint harminc magyar szerző műve szerepelt a Nemzeti műsorán 1991-1999 között. S olyan szerzők tértek vissza, mint Szomory Dezső, Szép Ernő, Herczeg Ferenc, akik félévszázadnál is régebben szerepeltek a repertoárban. Hunyady Sándor-darab pedig először került színpadra a Nemzeti történetében. 1994-ben meghívásos drámapályázatot hirdettünk, amelyre (Hubay Miklóstól Spiró Györgyig ívelően) nemzedékek és stílusok változatában valamennyi meghívott, mind a tizenegy szerző elküldte darabját. (Minden évadban Shakespeare egy-egy műve is színpadra került, Andrzej Wajda rendezésében hazai ősbemutatóként a lengyelek klasszikus művét, Wyspiański Wesele-Menyegző-jét adtuk elő, a szerb Kovacevič A profi című darabja pedig a politikai fordulat olyan emberi, szellemi kérdéseivel foglalkozott, amelyek a mai napig is rágcsálják a társadalom mindennapjait. A rendezők is jelzik: a Nemzeti stílusok változatosságában dolgozott: a kololozsvári Victor Frunza a Cseresnyéskertet állította színre, a német Dieter Löbach a Don Carlost, a katalán Ricard Salvat Az ember tragédiájának különös látomását mutatta meg. Marosvásárhelyről Kincses Elemér az Egy szerelem három éjszakája című musicalt jegyezte, a Párizsból érkezett Funtek Frigyes Örkény Tótékját hangolta újra Cserhalmi György, Sinkovits Imre és Béres Ilona főszereplésével. Hívásunkra Izraelből pedig Pártos Géza tért haza, hogy Pap Károly Szent színpad című elfeledett művét állítsa színre. Kevéssel halála előtt Mensáros László A mi kis városunkat vitte színre (1992), a Refektóriumban pedig Arany János-estje került a repertoárunkba.
Rendezők, helyszínek, események. Iglódi István (1995-től főrendező) számos nagysikerű előadást teremtett. Százas szériát is meghaladta a fiatalokkal a Bánk bán és a Szentivánéji álom című előadása, A nagymama sikerszériáját csak Tolnay Klári halála bénította meg (1998 november), s a Balkáni gerle első évadában (1998/99) csaknem ötvenszer került színpadra. S a hazai modern törekvéseket képviselő rendezők közül a Nemzetibe szerződött Gaál Erzsébet két, a Nemzetiben soha nem játszott görög klasszikust (Prométheusz, Médeia) illesztett a repertoárba, Somogyi István pedig a magyar dráma két legrégibb darabját a Magyar Elektrát és a Szép magyar komédiát mutatta be (1998) a Várszínházban. Amelynek Refektóriuma a huszadik századi magyar szerzők (Németh László, Illyés Gyula, Szép Ernő, Hubay Miklós, Sarkadi Imre, Kányádi Sándor, Határ Győző, Spiró György) stúdiójaként is működött, Gulyás Dénes zenei vezetőként rangos művészek (Ránki Dezső, Klukon Edit, Keller vonósnégyes, Amadinda ütőegyüttes stb.) koncertjeit szervezte. Az irodalmi-pódium keretében pedig hazai és határon túli művészek előadóestjeit láthatta a közönség. Ugyancsak a Várszínház Refektóriuma adott otthont a Nemzeti Baráti Társasága üléseinek (elnöke: Jókai Anna), melynek keretében színészek, írók, művészek találkoztak a közönséggel, s ahol a tanácskozásokat is rendeztünk Katona József, Kelemen László emlékére, a hazai nemzetiségi színjátszás gondjairól stb. A Várszínház előcsarnokában több mint hatvan kiállításra került sor, neves tervezők (Schäffer Judit, Kézdi Lóránt, Vágó Nelly, stb.) mellett a hazai élő képzőművészet színház-ihletésű tárlatát Kő Pál együttműködésével mutattuk be, de a modern lengyel szcenika éppúgy a programban szerepelt, mint Harag György rendezői munkássága, Büki Béla báb-életműve vagy Tolnay Klári emlékeinek tárlata és Agárdy Gábor ikonfestészetének kiállítása.
Akadémia, fiatalok. Kovács Gábor Dénes vezetésével megújítottuk és hivatalossá avattuk Színi Akadémiánkat, amely hároméves képzésben kiváló művészek (pl.: Béres Ilona, Csernus Mariann, Császár Angela, Peremartoni Krisztina, Rubold Ödön, Szélyes Imre,) vezettek osztályokat, közismereti tárgyat oktatott például Páskándi Géza és Gombár Judit, Rangját jelenti, hogy mára neves színésszé érett sok egykori hallgató, mások pedig a kulissza mögötti életben színházi titkárként, asszisztensként, rádióbemondóként találták meg hivatásukat. Vizsgaelőadást rendezett például Kozák András, Kézdy György, Trokán Péter, Zsótér Sándor is. E. Lavery: Az úr katonái című darabja olyan sikert aratott (Rendező: Császár Angela és Szélyes Imre), hogy az előadást a színház műsorába illesztette, s hatvanszor került közönség elé. Dráma-színházbeavató sorozatunkat is itt rendeztük Balatoni Monika vezetésével. Amikoris a Nemzeti fiataljai a világ drámatörténetének fejezeteit magyarázó gondolatokkal kísérve, illusztrálták általános iskolásoknak. Gyerekeknek szóló előadások változatos alkalmait szerveztük, melynek sorában a Kaláka együttes különféle műsoraival folyamatosan vendégszerepelt a Várszínházban. Szerzőinket is gyakran köszöntöttük előadások keretében; így Páskándi Gézát, Hubay Miklóst, Határ Győzőt akadémiai ünnepe alkalmából, Sütő Andrást hetvenedik születésnapján. Az emlékezés más formájában a Halottak Napján Kávási Klára vezetésével akadémistáink a Kerepesi temetőben a Nemzeti Színház egykori jeles színészeink sírjánál gyertyát gyújtottak, de így emlékeztünk, s koszorúztunk évfordulók alkalmával, például Paulay Ede, Hevesi Sándor, Mészáros Ági, Kálmán György sírjánál, és sírkövet avattunk Szirtes Ádám, Mensáros László emlékére. A színház előcsarnokában pedig elhelyeztük Németh Antal és Timár József mellszobrát. A 200 éves kolozsvári színjátszás ünnepére a Tótékkal utaztunk 1992 decemberében, s elzarádokoltunk a házsongárdi temetőbe is, hogy a seregesen ott nyugvó eleinkre emlékezzünk. Marosvásárhelyre gyakran visszatértünk olykor előadással, máskor irodalmi rendezvényre, felkerestük Kántorné, Harag György, Tompa Miklós sírját. A nagyváradi Színház előtt álló Szigligeti Ede-szobor és -szülőház előtt is többször tisztelegtünk koszorúval. Illyés Gyula születésének kilencvenedik évfordulója emlékére a szatmárnémeti és a révkomáromi Jókai Színház vendégszerepelt az író darabjaival, Örkény István emlékét is kisebb előadás-koszorúval idéztük: saját Tóték-előadásunk mellett a szatmáriak a Kulcskeresőkkel, a kecskemétiek, a Macskajátékkal szerepeltek. A Temesvári napok jegyében (1992) mindhárom színház (magyar, román, német) magyar darabbal vendégszerepelt a budapesti Nemzetiben.
Kiadványok dolgában is igyekeztünk szolgálni a közönséget. 1992-től havonta Szín-Világ címmel adtuk közre képes műsorfüzetünket, melyben Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Páskándi Géza, Gulyás Dénes rovata mellett a művészekkel, írókkal közölt beszélgetések, a bemutatókhoz kötődő művelődési, művészeti anyagok, színháztörténeti írások, könyvismertetések, a határon túli színházak eseményei mellett a Nemzeti barátai megismerhették a világszínház áramlatait, jeles személyek (J. Ljubimov, J-L. Barrault, Peter Brook, Andrzej Wajda) munkásságát, s a francia nemzeti, a Comédie Française törekvéseit. A Holocaust évfordulója alkalmából bemutattuk Pilinszky János két darabját (Orbi et Urbi- KZ Oratórium), melyek szövegkönyvét is közreadtuk. Nemzeti Könyvtár címmel sorozatot indítottunk, melyben jeles színháziak (Raksányi Gellért, Szakácsi Sándor, Agárdy Gábor, Váradi Hédi, Tolnai Klári stb) emlékei mellett megjelent Páskándi Géza Száműzött szavak temploma című színi írásainak gyűjteménye. .A csillagok felé címmel, adattárral kísérve közreadtuk a kilencvenes évek Nemzetijének fiataljaival készült huszonkét fejezetből szerkesztett beszélgetésgyűjteményt. A kis antológia is igazolta: a rangos művészek mellé egy új fiatal nemzedék szerveződött (Fazekas Andrea, Juhász Judit, Nagyváradi Erzsébet, Ifj. Jászai László, Őze Áron, Bede Fazekas Szabolcs stb.) s immár társulati összetartozással dolgozik, bizonyítva: a Nemzeti Színház minden időben megtalálja és szolgálja hivatását.
Minthogy a kilencvenes évek közepén az új épület felépítése körül fellobbant képtelen javaslatok, állítások (Kerényi Imre pl. mozgalmat indított, hogy a New York Palotában legyen az új Nemzeti) áradtak a közéletben, Kávási Klára könyvtárossal Nemzeti a magasban címmel (1996) összeállítottuk a Nemzeti épületeinek, rombolásainak történetét. Postáztuk politikusoknak, hírlapíróknak, különféle néven nyilatkozó szakértőknek, de mind a mai napig áradnak a tudatlanságból, vagy szándékosan eszelt hamis állítások. S ugyan nyomdai költségre nem jutott, de a fontos bemutatóink színházi, műveltségi, irodalmi megvilágítására Nemzeti Téka címmel sokszorosított kiadvány-sorozatot szerkesztettünk. Amelynek darabjait az előadásra látogató diákok tanárai kapták kézhez, hogy az elemzések során kevéssé, vagy egyáltalában nem ismert tudnivalókkal segítsék az előadások értelmezését.
Jótékonysági igyekezetünk változatos jeleit igyekeztünk mutatni azzal, hogy fölöslegessé vált műszaki berendezéseinket a határon túli magyar színházaknak ajándékoztuk. Egy-egy előadásunk bevételét felajánlottuk a lebombázott eszéki Nemzeti Színház javára, máskor az áradattal sújtott Veszprémi Petőfi Színháznak juttattuk egy esti bevételünket; a frissen alakult Szerb Színház előadását díszletekkel segítettük; más színházaknak jelmezeket, kellékeket kölcsönöztünk díjmentesen. Tisztelet a színház művészei és műszaki gárdájának az esztendő végén Császár Angela szerkesztésében Karácsonyi kalács címmel külön műsorral kedveskedtek a színház nyugdíjasainak, barátainak, szervezőknek. Vasárnapi matiné keretében meghívtuk a Pető Intézet gyerekeit a János Vitéz előadására. S éveken át országos mozgalmat tudtunk szervezni a Nemzeti Alapítvány segítségével: kis települések gyermekeinek, iskoláinak egynapos fővárosi kirándulási programjába illesztettünk klasszikusaink előadását, amely a Nemzeti Múzeum látogatása mellett a színház örömét jelentette. Ünnepi érzéseink változatait sorolhatnám, itt most csak annyit: évenként hívott és szívesen látott vendégei voltunk – a Nemzeti alapítóját idézve – a tassi Földváry Gábor Általános Iskola ünnepének, amit a református templomban rendezett irodalmi műsorral falu-eseménnyé nemesíthettünk. Olyasképpen, hogy a színház művészei a magyar irodalom, az anyanyelv, a történelem témakörében esztendőként önálló műsorra szolgáltak a hallgatóságnak. De játszottunk a tűzkárosult gödi katolikus templom újjáépítésének javára, s gálaműsort szerveztünk a Rózsák terén álló templom felújításának óhajában. S mára teljesedett ki az egykori közös álom: az első magyar színigazgató, Kelemen László csanádpalotai sírját és a temetőt emlékparkká szépíthette a helybeli alapítvány. Amelynek első bátorító eseményét jelentette, amikor 1994 májusában az Advent a Hargitán című előadásunkkal vendégszerepeltünk a település művelődési házában. A többszázezer forintos bevétel alapozta meg azt a tervet, hogy a Kelemen emlékpark a kálváriával és a kápolnával ma a város büszkesége.
Sokat dolgoztunk, kevesebbet, mint szerettünk volna. De 1994-es kormányváltás után a színház létéért voltaképp azokkal kellett harcolni naponta, akiknek megbízatása arra szólt, hogy munkánkat segítsék. Fodor Gábor miniszter politikai alapozottsággal szervezett hajszája (Sík Ferenc főrendező halála, Merlin tanácskozás, a New York-beli Nemzeti ügye, stb.) teremtő energiánkat sorvasztotta, majd fondorlatosabban folytatódott Magyar Bálint minisztersége idején (1996-98). Állandó hadakozásokra, védekezésekre, válaszokra kényszerültünk; beadványok, levelek, valótlan állítások (rádióban, parlamentben, tévében stb.) cáfolata emésztette időnket, igyekezetünket, főképpen álmainkat. Naponta a munka, az esti előadás, a társulat belső nyugalmát kellett biztosítani a magas hivatal, s az őket zengő tollnokok össztüzében. Egykori kritikusként szomorúan észleltem még egykori kollégáim köréből is: hiteles beszámoló, értékelés alig íródott munkánkról, eseményeink javát még hírben sem tudatták. De ez már aligha a Nemzeti ügye, hanem a politika mindennapjainkban megrokkant szellemi élet látlelete. Adalék a „rendszerváltozás"-hoz. Miközben kiváló színészeinket, előadásainkat naponta piszkolták, Andrzej Wajda úgy búcsúzott a ferihegyi repülőtéren: „Kiváló színészeid, társulatod van!" Romlott a pénz, a kivezényelt katonaság és a szocialista brigádok sereglése is elfogyott a nézőtérről; ám a közönség védett és igazolt bennünket. Évente 120-140 ezer néző látta előadásainkat – ma sem több a néző az új Nemzetiben. Bukásokat is éltünk persze, hisz ez a színház természete, de építettük a „soha el nem készülő várat" (Németh Antal) - az öreg épületben is megújult igyekezettel, lélekkel.
Említettem: 1991 tavaszán három évre szólt a megbízatásom, s az intézmény további vezetésére 1993 őszén Mádl Ferenc miniszter úr pályázatot írt ki. Tudomásom szerint nyolcan adták be igényüket a direkcióra, én nem, mert úgy véltem: körvonalaztuk az új idők Nemzeti Színházának szellemi, művészi munkáját, a további építkezés ezután következik. Ami pedig felső bizalom kérdése, s nem egy dolgozat tárgya, vagyis: pályázat, mert ez, tudjuk, gyakran a parttalan ígérgetés műfaja. A pályázatot érvénytelennek minősítették, s az új kiírását követően a társulat óhajára s Mádl Ferenc közvetítésével Boross Péter miniszterelnök úr felkérésére két és fél év eseménynaptárát, az elvégzett munka dokumentumait összegezve egy kísérő levelet mellékelve jeleztem: a korábbi törekvések jegyében szeretném folytatni a munkát. Egyhangú bizalmat kaptam, s miniszter úr újabb öt évre (1994-1999) megerősített a Nemzeti élén. A kormányváltást követően az említett viszályok a kormánykoalíció viaskodásának lecsapódásáról árulkodtak; voltaképp ürügy voltunk. A kultúra területén komoly tételnek mutatkozott a Nemzeti kérdése – immár építészeti kérdésekkel is bonyolítva. Pollák Magda gazdasági igazgatóval, Sík Ferenc főrendezővel, majd tragikus halála után Iglódi Istvánnal forgatagos és változó időben igyekeztünk becsülettel dolgozni, s igazolni: költői színházat, közösségteremtő igyekezettel a lelkek estéli otthonát óhajtjuk szolgálni. A társulat nevében ebben a jelben búcsúztatott Sinkovits Imre 1999 júniusi évadzáró ülésen.
PÁRIZS
A kormányváltás utáni évben, 1999. július 31-én lejárt a megbízatásom, s a Magyar Intézet művészeti igazgató-helyettesi posztját február óta betöltő feleségemet követve Párizsba költöztem. Státuszom szerint a Nemzeti Színház szabadságolt dramaturgjaként kezdtem az életemet, de amikor 2000 augusztusában a kormány rangjától megfosztotta színházunkat, levelet írtam Iglódi István igazgató úrnak, s közöltem: nem igénylem Magyar Színház-i tagságomat. Vagyis: tudván minden későbbi anyagi hátrányát is, a munkanélküliséget választom. Idővel a Reformátusok Lapja futárpostával küldött anyagait javítottam, szerkesztettem, s magam is írtam cikkeket. Továbbá díjtalanul művészeti, közéleti témában tudósításokat küldtem a marosvásárhelyi Néplapba, Farkas Árpád kérésére a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszékbe és Filep Tibor főszerkesztő óhajára a debreceni Debrecen című hetilapba. Irodalmi, színházi tanulmányaim jelentek meg a Hitelben. Az említett írások java kötetbe is összeállt (Bartók Béla kertjében (2002), Múló levelek Párizsból (2005). Feleségemmel pedig Az „Állj fel" torony árnyékában címmel a huszadik századi franciaországi magyarság irodalmi, történelmi, művészeti, politikai dokumentumait összegeztük (2003), melynek bevezetőjét Mádl Ferenc köztársasági elnök úr írta. És egy kismonográfiába foglaltam Mensáros Lászlóról való emlékeimet („Szélfútta levél…"-2004). Időközben (2002 november) a Bethlen Gábor-díj kuratóriuma kitüntetésre érdemesített „A nemzeti színjátszás értékeit védelmező munkásságának" elismeréseként.
2005-ben hazaköltöztünk Párizsból. Immár nyugdíjasként folytattam színháztörténeti kutatásaimat, és tanulmányokat írtam (Nemzeti lélekharang-Jászai Maritól Bubik Istvánig- 2007; Szín-vallás, avagy az Őrnagy úr feldarabolásának szükséges voltáról-2008; Árvai Réka csodái- Kubik Anna könyve- 2010; Latinovits Zoltán élete, halála és feltámadásai -2011, Régimódi színháztörténet –ÁVH-s iratokkal…- és Raksányi Kutyával- 2012; Sinkovits Imre a Hargitán -2013; „Templom, parlament, kínpad: megannyi színpad" –ÁVH-s (be)súgókkal -2014).
Az elmúlt évtizedben írásaimat a Hitel és a Magyar Szemle közölte, Cs. Nagy Ibolyával pedig szerkesztettem Sütő András Létvégi hajrá című gyűjteményét (2006), amely még a szerző jóváhagyásával, de halála után néhány nappal jelent meg. Szerkeszteni kezdtem Sütő András új életműkiadását a Helikon kiadónál, de a tulajdonos-váltások folytán a munka összeomlott (A készülődés éjszakái-2008; A máglya füstje-2008). Éveken át Nagy Gáspárnak és Juhász Juditnak köszönhetően a Katolikus Rádió sugározta színházi jegyzeteimet, és szerkesztettem egy tizennégy részes sorozatot a Nemzeti Színház történetéről. Munkámat Magyar Örökség-díjjal is megtisztelték 2011 szeptemberében. S ebben az évben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje kitüntetésre is érdemesítettek.
Feleségem a párizsi évek után visszatért a Magyar-Francia Ifjúsági Alapítvány élére, majd a Duna Tévé kulturális alelnökeként dolgozott, ahonnan 2011-ben önként távozott. Életéről beszélt Dvorszky Hedvignek a Hazám és Párizs című könyvében (2011). 2013 nyarától a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója, a Pázmány Egyetemen több éven át vezetett kultúrdiplomácia gyakorlatot. Gyermekeimről: Balázs történész, két gyermek édesapja több tudományos munka szerzője, tanított Bloomingtonban, majd röpke itthoni tartózkodás után 2011-ben a Párizsi Magyar Intézet igazgatójává nevezték ki. 2015 nyarán családjával hazatért, s az ELTE Művelődéstörténeti tanszékének docense s az MTA Lendület című Trianon történetét feldolgozó kutatás vezetője. Bálint történész végzettséggel a Heti Válasz szerkesztője, négy gyermek édesapja, beszélgető könyvet írt Kallós Zoltánról. Ikertestvére, Borbála francia diplomát szerzett, két gyermek édesanyja, a MÜPA művészeti titkárságán dolgozik.
2014 júniusában a Magyar Művészeti Akadémia megtisztelő bizalmának köszönhetően az MMA levelező, majd 2017 májusában rendes taggá választott. 2015 augusztusában pedig Csanádpalota városának önkormányzata díszpolgári címre érdemesített. A Tamási Áron, illetve Nagy Gáspár Alapítvány mellett az MMA Művészetelméleti tagozatában és az intézet formálásában igyekszem hasznossá lenni, hogy reményesebb szellemi, társadalmi, művészeti életet éljünk, mint ami korábban adatott. Ennek jegyében 2016 szeptemberében Jégtörő írók címmel Tamási Áron és Sütő András szellemében emlékülést rendeztem az Akadémián, melynek anyaga 2017 májusában kötetben is megjelent. 2016 őszétől a Magyar Idők Liget mellékletében a Magyar Játékszín című rovatomban színháztörténeti kutatásaim nyomán írott cikkek jelennek meg. Törekvésem: tisztázni a múltat, a holnap megvilágítására. Mert Tamási igéjével vallom: „Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot."
[2017. május]
Életrajzi adatok
Bodroghalász (ma Sárospatak kerülete), 1945. október 14.