MAROSI MIKLÓS ÉPÍTÉSSZEL BESZÉLGET DVORSZKY HEDVIG MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL

Eddigi pályafutása során számos érdekes, sőt különleges megbízást kapott. Ezeket az építész szakma kiemelkedő díjakkal is honorálta, valamint számított megbízható szakmai véleményére számos funkciójában. Mindezek mellett azonban, elsősorban kórház tervezőként nevezik meg Önt.

Pedig terveztem jó néhány másféle épületet is. Például a Kodály Zoltán Emlékmúzeumot a budapesti Andrássy úton, az APEH Bűnügyi Igazgatóságának budapesti Székházát, az Óbuda–Újlak Új Udvar Bevásárlóközpontját, vagy az ENSZ Menekültügyi Bizottságának budapesti székházát, de én terveztem, – természetesen munkatársaimmal együtt – a ARTISJUS budapesti, Mészáros utcai Kamaratermét, és még jó néhány mást is.

Zavarja Önt, hogy elsősorban egészségügyi területi tervező lett?

Nem zavar, de nem szeretnék abszolút specialistájává válni, és „elhülyülni", mert szerintem bizonyos specialistáknál ez azzal jár, hogy monoton és sokszor ismétlődő gondolatok sorozatából raknak össze dolgokat. Én úgy gondolom, hogy amikor szinte kezdő építészként úgy nyertem meg egy nagy országos kórháztervezési tervpályázatot, hogy előtte még csak látogatóként sem voltam soha kórházban, akkor egy kórház szisztémáját, teljesen csak az én logikai rendszerem alapján próbáltam felépíteni.

Hogy lehetett ezt megoldani?

Meg lehetett oldani. Kaptunk egy olyan orvos-szakmai programot, amelyik pontosan meghatározza, hogy hogyan és minek kell ebben a programban benne lennie. A folyóiratokban is lehet látni eddig megépült kórházakat, amelyek alapján dolgoztam ki a saját teóriámat erre a funkcióra. Az igaz, hogy eleinte számomra is átláthatatlannak, valahogy zavarosnak tűnt a benne való mozgás. De elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt jobban megérteni. Amikor ez a megbízási programom kezdődött, akkor volt Magyarországon divat az úgynevezett építés-iparosítás. A megoldandó feladat az volt tehát, hogyan lehetne ezt valahogy nagyipari eszközökkel és nem a megszokott, kisiparos módon csinálni. Nos, ebből jött ki egy olyan dolog, amit először sokan támadtak, még házon belül is olyan kollegák, akik egy életen át csak kórházakat terveztek, és azok a gépészek, statikusok is, akik elmagyarázták, hogy egy „taknyos" ne akarjon már minket megtanítani a szakmára. Én ugyanis azzal kezdtem az egészet, hogy áttekintettem a már meglévő kórházakat és elgondolkoztam például azon, hogyan lehet az, hogy össze-vissza jönnek-mennek csövek a házban, némelyik kibújik a falon, akkor eldeszkázzák, vagy bútorral eltakarják, szóval nem ez a megoldás ott is lehetne valamiféle rendet tartani. Az első sikeres megoldásom után a módszerem már szinte általánossá vált. Ez a hetvenes évek elején volt. Ezek után kaptam meg az ország egyik legnagyobb, akkor épülő, kormány által kiemelt feladatát, a Kecskeméti Kórház tervezését. Ez egy egyedi nagyberuházás volt. Ezzel párhuzamosan épült meg Budapesten a Dél-pesti Kórház is, ez a kettő volt akkor a „nagy magyar kórház". Nos, Kecskeméten az volt az érdekesség, hogy a Széchenyi-városnak, egy erre rezervált területén épült egy mocsár helyén, a külső városrészben a kórház. A helyi adottságok miatt így nagyon sok kötöttséggel kellett számolnunk.

Kötelezően írtak elő olyan dolgokat, ami ma már talán nevetséges, de akkor az szigorú kényszer volt: az akkor éppen átadás előtt álló Kecskeméti Házgyár paneljeit voltunk kötelesek, de csak a homlokzaton alkalmazni. Bondor miniszter úr és Schultheisz Emil, egészségügyi miniszter határozták meg, hogy milyen építőanyagokat szabad használni és ez nem csak számomra, hanem mindenkire kötelező érvényű volt. Ma már nehéz felfogni, hogy valaha ilyen előírás is létezett. Nos, a Kecskeméti Házgyár lakóházak létrehozására épült. Az volt a szerencse, hogy a belmagasság miatt ugyanazt a panelt, mint ami a lakásokhoz kellett, azért mégsem lehetett egy-az-egyben rátenni a homlokzatra. Sikerült annyit elérnem, hogy a kórházhoz egyedi homlokzati panelt gyártsanak, aztán abból az egyedi panelból nagy nehezen sikerült elérni, hogy kétféle legyen, és akkor ebből raktam össze praktikusan a homlokzatot. Itt jól lehet látni a ritmusváltást. De az érdekessége – az elért gyártási megoldáson kívül – számomra azért mégis csak az volt, hogy az általam akkor is, és azóta is rendkívül nagyra becsült építész, aki tanárom és később kollegám, és főépítész társam is volt, Jánossy György, ezt úgy emlegette, hogy „Öcsi, feltaláltad a lustakötést, amit úgy hívnak, hogy egy sima, egy fordított".

Jánossy annyira megszerette ezt a ritmust, hogy egy-az-egyben ő is átvette és alkalmazta is. Ha megnézzük az ELTE-nek az új épület-szárnyát, – ami a Műegyetem után található –, annak pontosan egy ugyanolyan ritmusú panelsorból állt össze a homlokzata.

Lám, ma már senki nem emlékszik arra, hogy Marosi Miklós mondta azt egykor, hogy „csináljatok nekem egy ilyen elemet".

Hát bizony, nem volt akkor nekem más lehetőségem. Tehát két elemből kellett ritmust csinálni. Azután például elkezdtünk ezen a házon belső átalakítási programot is kidolgozni. Belsőépítész társam Köhler Gitta volt, akivel mesteriskolásként is együtt tanultunk. Beült az én műtermembe és gyakorlatilag mindent együtt gondoltunk végig. Ő is szinte a nulláról próbált mindent újragondolva megvalósítani. Az egész kórházi bútort, azok rendszerét ezekből a terveinkből – úgy látom –, a mai napig a szakma átvette és tudomásul is vette. Azt hiszem talán itt jelent meg először tudatosan, – és mi kezdtük el elsőként – a kórházi információs rendszer grafikusok által megterveztetett formáját kialakítani. Így munkát adtunk tulajdonképpen egy társtervezői szakágnak is. Ebben a grafikai tervben az volt az érdekes, hogy például a Kecskeméti Kórháznak a tanyavilág volt a vonzáskörzete. Az egyszerű parasztemberek bejöttek a kórházba, ahol azt mondták nekik, hogy menjenek például a gasztroenteorológiára, és akkor a szegény embernek fogalma sem volt arról, hogy mi is az, azt sem tudta, hogy most jó helyen jár-e? Ezért kellett kitalálni a piktogramokból és feliratokból egységesített elirányítási rendet, amelynek alapját az emberi test valamilyen grafikus ábrázolásával oldották meg a grafikusok. Lehet ma már, ez túl didaktikusan hangzik, de akkor ez nekünk nagyon izgalmas, új dolog volt, egyebek mellett azért, mert ez által bele kellett magunkat élni egy másik művészeti ágnak a világába is. Ugyanis addig csak tiszteltem, de akkor értettem meg, hogy a grafikának, és különösen a reklámgrafikának milyen speciális kifejezési eszközei vannak és hogy mennyire a divattól függő az alkalmazásuk. A mai napig kevesen gondolják végig például azt, – és ez számomra is akkor derült ki –, hogy azok a korábbi információs rendszerek, amelyeket azért itt-ott, ha nem is rendszerbe foglalva, de már alkalmaztak, már divatja múlttá váltak. Időközben nagyot változott a világ. Ilyen helyzetet idézett elő, mondjuk a Müncheni Olimpia. A grafikusok ott is kitaláltak egy egészen más jellegű információs formát, ahol az elemeket az emberi test sportos mozgásának megfelelően legömbölyítették, – korábban ezek a jelek szögletesek voltak. Ettől kezdve az információs tájékoztatási rendszeren belül egy teljesen új világ jelent meg. Még érdekesebb volt, amikor rájöttek arra is, hogy nem kell mindent újra kitalálni. Ilyen volt például a vasút, amelynek néhány száz éves történelme során a maga szükséges jeleit az egész világon egységesítették. Például, hogy hogyan kell a lépcsőt ábrázolni és ezt nem kell gömbölyíteni, mert a lépcső szögletes; vagy az ivóvíz megtalálásához egy csöpögő vízcsapot kell ábrázolni, függetlenül attól, hogy milyen a divat. Újítani azonban mindig lehet! Például a főnővér fityuláját piros kereszttel lehet ábrázolni, szóval ilyen finomságokon lehetett változtatni, de voltak olyan irányzatok, amelyeket addig soha nem gondoltam végig abból a szempontból, hogy ezeket már eldöntötte valaki, ezeket így ismeri a világ. A piktogramokhoz nem kell nyelvet tudni, a világon mindenütt a lépcső, az lépcső, a jel ugyanazt jelenti. Nos, a tervezés terén tehát számos ilyen dolgot is figyelembe kellett vennünk. Azt is megemlítem, hogy szinte itt, a Kecskeméti Kórháznál volt utoljára lehetőségünk arra, hogy együtt dolgozhassunk különböző művészekkel. Erre az a bizonyos korábbi kormányrendelet ugyan lehetőséget adott, amely szerint a nagyberuházások költségének két ezrelékét művészeti alkotások elhelyezésére kellett fordítani, de az az igazság, hogy egy idő után egyre kevesebben vették ezt figyelembe.

Kecskeméten szerencsénk volt: a megye híres, az akkori rendszerben is nagytekintélyű vezetőjének, Gajdócsi Istvánnak volt ebben igen nagy szerepe. Neki köszönhető, hogy ez esetben a „lecsíphető" összeg többszörösét bevitette, mint amit egyébként mások szoktak. Ezért aztán így 10–15 művészt is sikerült egy-egy mű alkotására felkérni. Ezek csaknem mind elismert alkotók voltak, a keramikustól kezdve a szobrászig, több Munkácsy- és Kossuth-díjas művész kapott így új mű létrehozására lehetőséget. Többek között például – csak érdekességként említem –, a kertkompozíciót egy ötvös-szobrászművésszel közösen találtuk ki, amiről azt hiszem, nagyon kevesen tudnak. Ez Lugossy Mária üvegtervező volt, akivel, mint kezdő művésszel a kertet úgy fogtuk fel, mint egy plasztikát és így mintáztuk meg. Ebben például olyan megoldásokat találtunk ki, hogy hegyet terveztünk a síkságra, Kecskemétre! Mindezt azért, hogy legyen egy kicsit megmozgatva a kert abban a sík vidékben. De kitaláltunk mást is. A naivitásunk része volt, de akkor még meg lehetett ilyet csinálni. Akkoriban egy kórházba kivizsgálásra beutalt ember sokszor két hétig is ott tartózkodott, mivel minden nap végeztek rajta valami vizsgálatot. Időközben kimehetett a kertbe, olvasgatott, napozott, pihent, ott fogadta a családját, ott rendezkedett be. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy ott van az a sok ember, aki ugyan valamilyen betegség kivizsgálására vár, de még is mozgásképes, netán kultúrára éhes. Miért ne adjuk meg nekik azt a lehetőséget, hogy a kertben olyan terepfelületeket alakítunk ki, ráadásul a napfény városában – hiszen az Alföld közepén vagyunk – tehát akár lehet napozó helyeket is kialakítani. Aztán csináltunk egy kis tavacskát is, egy kis színpaddal, ahol esténként egy kis nézőtéren üldögélve lehet akár egy kamarazenekari estet meghallgatni, ami nem zavarja a környéket. Ehhez a kis tavacskához természetesen egy kis műforrás vagy egy kis patak is folydogált. Ezt a kertet a művésztársak, szobrászok boldogan körülrakosgatták a tárgyaikkal, amik sajnos áldozatul estek annak a túlracionalizált szemléletnek, amely szerint fölösleges ez a sok „kacat". Ebben a történetben, amit elmondtam, egyúttal benne van az 1974-es megbízásom óta eltelt negyven évnek, magyarországi egészségügyi története is. Ugyanis – és ez nem az egyik napról a másikra született döntés – ma már az a helyzet, hogy aki egy műtét után lábra tud állni, az másnap már hazamehet, ma már szó sem lehet tehát arról, hogy két hétig csupán vizsgálatok kedvéért maradhasson a kórházban valaki. A kivizsgálásokat, az alapvizsgálatokat már nem a kórházak végzik, hanem a szakorvosi rendelőintézetek, tehát akkor minek kell kert egy kórházhoz? Azért, hogy sokba kerüljön a kertész, ugye? Szóval kezd az egész világ rendkívül praktikusan kiszámított lenni. Amikor mi a kórházzal először találkoztunk, akkor még meg volt szabva például az is, hogy betegágyanként hány négyzetméter zöldfelületet kell betervezni. Ma már le lehet aszfaltozni mindent, a zöldfelület, a növényzet szinte nem igény a tervezésnél. Bizony ez egy nagyon szomorú dolog, amely már egy egészen más világszemlélettel függ össze.

Magyarországon, pláne Trianon után az elmúlt száz év során a teljes magyar kórházi hálózat kiépült. Tehát itt már nincs olyan új település, ahova újakat építenének. Az, hogy egy telephelyen belül modernizálni vagy bontani kell, netán újat építeni, az csak egy lehetséges dolog. Ezeket viszont egykor mindenütt valahol a város szélére építették, de közben körülnőtte őket a város. Az épület tehát egyre jobban beszorul a saját kerítése mögé és bővülni csak úgy tud, hogy ha a tervező bontással teremt helyet az új létesítménynek vagy pedig azt a kevés zöldet is beépíti, ami eddig még parkként működött. Nem akarom ebből a szempontból a kórház témát tovább ragozni, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a tervezés milyen komplex feladat, és mennyire meghaladja a közvetlen épületkialakítás feladatait. Nemcsak azért fontos tehát az építész tervezői felkészültsége, hogy egy speciális feladatra minden alkalmazkodás mellett építészeti szempontból is esetleg újat tudjon alkotni, hanem mindez egyúttal egy társadalmi összképet is mutat.

Van egy másik dolog is, amely a kórháztervezésben fontos. Bár gondolom, sokan mások is elmondták már, akik építészként próbálnak gondolkozni: amíg mondjuk egy lakóépületnél nem igény az, hogy annak a bővítése a későbbiekben lehetségessé váljon, egy kórháznál szerintem ez alapvető szempont. Igencsak nyitott rendszerekben illene gondolkodni, hogy az épület egy idő után a megváltozott és egyre rohamosan fejlődő orvostechnológia befogadására alkalmas legyen. Ezek azért is érdekes dolgok, mert tudomásul kell vennünk, hogy az ilyen típusú munkákat, (például a kórházépítést) mindig az adózók pénzéből építteti az állam, ezek nálunk egyelőre nem magánpénzből épülnek. Ezért is mindig gazdaságosan és megfontoltan kellett a pénzzel és a felületekkel bánni. De, ugye egy idő után ezen a téren is rohamos változás következett be. A kórház építészet Európában kétfelé vált, kialakult egy angolszász és egy germán típusú tervezés. Az angolszász levegős, nagy napozóteraszokkal, nagy, terjengős, kisméretű, alacsony pavilonokból összerakott épületekből áll, ahol a kert, a növény, a napozás, mintegy gyógyító eszköznek számít. A germán, német típusú kórházak mások, ezek alapvetően mereven, racionálisan, praktikusan szervezett raszterekbe gyömöszölt házak, ahol minden mindennel átjárható, ahol különféle automaták, robotok meg egyebek helyettesítik a mindenkori vendégmunkásokat. Ezek a gépek már olyanok, amelyek szinte megtestesítik azt a szemléletet, hogy tulajdonképpen a kórház is egy olyan gyár, mint akármelyik autógyár vagy valamelyik más, csak itt az ipari tevékenység tárgya egy ember és nem egy gép, de ez ráadásul „sok gondot" okoz, hogy itt még arra is figyelni kell, hogy ezeknek a humán lényeknek még lelkük is van. Az ebben a megdöbbentő, hogy miközben mindannyian tudjuk, hogy mindenki itt fog születni, esetleg itt fog meghalni és időnként be kell hozni „szervizre", amikor egy kicsit feljavítjuk, majd utána még visszadobhatjuk a körforgásba. Sajnos, ezt nem illik így kimondani, de tudjuk, hogy számos helyen ilyenné vált a az élet.

Nyilvánvaló, hogy a kórházépítészet – amint már említettem –, nagyon összetett feladat. Magyarországon még az is előfordul, hogy a gyakori feladat-átcsoportosítások miatt másféle gyógyító tevékenységre használják fel a korábban megtervezett épületeket. A magam részről ezért is választottam a már említett Kecskeméti Kórháznál a pavilonos rendszert, amelynek meglehet az az előnye, hogy bizonyos gyógyítói feladatokat el lehet helyezni ezekben a kisebb egységekben. Máskor azonban a technikai fejlődés kikényszeríti, hogy az olyan nagyon drága diagnosztikai berendezések, mint például az MR, vagy a CT és egyéb képalkotó eszközök, inkább egy védett épülettömbben nyerjenek elhelyezést, ahová a vizsgálandó beteget szállítják. Építészeti szempontból tehát ezek indokolják a kétféle tervezői koncepciót. Megemlítenék még néhány egyéb üzemi tevékenységet is, akár legyen szó az élelmezés vagy a gyógyszer, vagy a szennyes ruhák szállításáról, vagy az orvosok és munkatársaik mindenképpen szükséges pihenőhelyeinek, másrészt az adminisztrációs tevékenységek ellátására alkalmas irodáknak a kialakításáról. És akkor még nem is említettem ennek a speciális üzemnek a teljes műszaki háttér-berendezését, a világítástól a fűtésen át, a biztonsági berendezésekig, és azok folyamatos, könnyű javíthatóságának megoldásait.

Számos kórháztervezési munkája közül, az Ön számára is a legsikeresebb a budapesti Uzsoki utcai Kórház. Milyen tapasztalatokkal felfegyverkezve tudta ezt azon a magas színvonalon megalkotni, amelynek nyomán számos rangos elismerést is kapott?

Az Uzsoki utcai Kórház rekonstrukciójára egy olyan időszak után kaptam felkérést, amikor már felépült a Budapesti Hungária körúti Nyírő Gyula Kórház, és már terveztem az Arab Emirátusba is kórházat, sőt elkészült a jordániai, Ammanban lévő kórházam is. Ezzel párhuzamosan zajlott a Szegedi Klinika építése. Mondhatom, hogy ilyen szempontból „dörzsöltebb" voltam, és kialakult a megfelelő önkritikám is. Ennyi referenciával és egy Ybl-díjjal a hátam mögött keresett meg egy magyar kórházépítő cég, amelynek ez volt az első kivitelezési referencia anyaga. A későbbiekben éppen erre hivatkozva sorra nyerte el a további kórház kivitelezési megbízásokat. Jelentős dolog volt ez akkoriban. Számomra, mint tervező számára pedig több érdekes feladat várt megoldásra. Az Uzsoki utcai Kórház régi főépülete eredetileg egy zsidó leánynevelő intézet volt, amit talán még az I. Világháború idején vontak be az egészségügybe. Ezt az épületet is körülnőtte Zugló városrésze, éppen ezért vált a kerület kórházává. Sok alkalommal össze-vissza toldoztak-foldoztak az egész területen. Például volt valaha a kórház területén egy nagy futballpálya, onkológiai célt szolgáló épületekkel, számos végiggondolatlan elhelyezéssel. Engem a Fővárosi Önkormányzat kért fel arra, hogy készítsem el az egész területre vonatkozó rendezési tervet. Számomra egyszerre volt élmény az általam nagyra becsült szecessziós épület megóvása és az a feladat, hogy, hogyan lehet ezt az építészetet folytatni a mai modern szemlélettel. Addigra beleszerettem a téglaanyagba is, amellyel utazásaim során Európa szerte számos helyen találkoztam. Tudvalévő, hogy a Monarchiában is ennek az anyagnak a felhasználásával épültek meg a különféle vasútállomások, laktanyák, honvédségi épületek, iskolák és a kórházak is, ha csak a Szent János, a Szent István, a Szent Margit és más budapesti, szentekről elnevezett kórházakra utalok. Ez volt ugyanis az az anyag, amelyből már akkor is legolcsóbban lehetett a homlokzatokat tartósan megépíteni, elkerülve a gyakori vakolásukat. Megjegyzem, a sumérok már ötezer éve kitalálták a tégla építészetet, amely azután a középkori európai templomépítészetben folytatódott. Budapesten ebből az anyagból készült az említett kórházakon kívül a Budapesti Műszaki Egyetem, vagy az Eötvös Lóránd Tudományegyetem számos épülete.

Az Uzsoki utcai Kórház, egykori Leánynevelő Intézet fő épülete azonban egy olyan fagyálló minőségű, sárga színű keramit téglából épült, amelyet a rekonstrukció idején Magyarországon már nem lehetett beszerezni. A kivitelező azonban megtalálta azt a szlovén gyárat, amelyből be tudtuk szerezni a szükséges téglaanyagot. Ezután az épület helyreállítása során, illetve a további homlokzatokon meg tudtam valósítani plasztikai elképzeléseimet. Így hoztuk létre a tégla hasításával azokat a recés és bordázott felületeket, illetve negatív térelemeket, és egyes kiváltó tagozatokat, amelyek különbözőképpen törték meg a fényt.

Ez a tégla homlokzati kialakítás szinte kézműves jellegű volt.

Igen, a precíz mérnöki munka mellett ez a fajta „aprólékos" tevékenység tette lehetővé azt, hogy sikerült nekünk is legyártatni azt a sokféle profilelemet, párkánytéglát és egyebeket, amelyeket az elődök nagy gyártási kapacitással egykor könnyedébben valósíthattak meg. Ugyancsak ehhez a munkához fűződik az a „tettem" is, hogy sikerült megakadályozni azt, hogy erre a területre ne egy hét- vagy nyolcemeletes épületet akarjanak megépíttetni. Végül is az én koncepcióm győzött, a földszint+három, illetve a földszint+négyemeletes épületek belesimulnak az adott városrészbe. Számos kollegám, még olyan zuglói építészek is, akikkel korábban semmilyen kapcsolatom nem volt, örvendve kísérték figyelemmel a munkát. Ugyanakkor sikerült modern építéstechnológiával megoldani a földszinten, illetve a föld alá süllyesztett alagsorban azt a fajta betegforgalmat, amelyet, egy ilyen méretű kórházban, elválasztva a gyalogost a mentőktől, és az ambulanciákat az üzemi egységektől, feltétlenül figyelembe kellett venni. Mivel itt is emberek dolgoznak, ezek fölé a munkahelyek fölé üvegprizmákat építtettem, ami, amellett, hogy az ott dolgozóknak kellemesebb belső térélményt nyújt, kívülről pedig igazodik léptékével a környező villanegyedhez. Az egész kórház kialakításában részemről végül is az a rafinéria nyilvánult meg, hogy pavilonos kórházakat fűztem össze úgy, hogy megmaradt a kis léptékű paviloncsoport, de ezeknek a belső technológiája révén, nem folyosókon, hanem egy épülettesten keresztül voltak ezek összevonva. Mert máskor ez úgy szokott megszületni, hogy a tervező „lerak" rengeteg épületet, azokat „virslikkel" összekötözgeti. Azt hiszem, hogy így az én megoldásom nagyvonalúbb és komplexebb lett. Ezeket az allékat szemlátomást mind az orvosok, mind a betegek szeretik, hiszen amikor ezekben tartózkodnak, találkoznak a megfontoltan kiválasztott anyagokkal, világítással, növényzettel. Tudom, hogy külföldön nem ritka az ilyen bravúr, de nekem meg kellett küzdenem még azért is, hogy azt a téglaanyagot, amelyet a homlokzaton használtam, beforgathassam a belső térbe.

További apró örömeimet is szeretném elmondani. A kivitelezés során a munkások is örömüket lelték a szokatlan formák, plasztikai játékok megvalósításában, amelyek sokkal munkaigényesebbek, mint ami a megszokott normabérükbe belefért. Számomra pedig megnyugvást jelent az általam választott téglaanyag tartóssága, amelyet még máig sem kellett javítani.

A kórháztervezésnek, mint mondtam, az az alapja tehát, hogy mindazon technológiai szükségletek kielégítése mellett, mint amilyeneket például a jól üzemelhetőség miatt különböző színekre festett, rejtett vezetékek tömegének elhelyezése jelent, lényegében a mindenkori továbbfejlesztés lehetőségét kell biztosítani. Európa egyik legfejlettebbnek mondott nagy kórházlétesítménye a svédországi Karolinska Kórház, illetve Egyetem. Náluk eleve létrehoztak egy ún. puffer épületet, amely azt a célt szolgálja, hogy ha valamelyik épületben felújítást kell végezni, akkor ez ideiglenesen biztosítja a betegek ellátását. Miután nálunk erre nincs egyelőre mód, azt azért el kell és el is lehetett érni, hogy szabad tereket hagyjanak a továbbfejlesztés érdekében.

Bármennyire tiltakozik is, azért mégiscsak a kórházépítésben elért sikereinek köszönhetően juthatott el néhány arab országba, ahol szintén kórházak tervezésére kapott megbízást.

Valóban, többször dolgozhattam arab országokban. Az az igazság, hogy az ammani kórházat egy ún. Tesco-s kiküldetés keretében terveztem meg. Az a Tesco nem az általunk ma ismert üzlethálózatot jelenti, hanem annak idején ez a cég volt a magyarországi szellemi export intézménye. Ha külföldről érkezett megrendelés, akkor ezen keresztül keresték meg a mindenkori hozzáértő partnert. Az ammani munka esetében az volt a helyzet, hogy Hussein király háziorvosa, aki egyébként az ammani egyetem rektora volt, egy szülészeti-nőgyógyászati klinika megépítésére kért tervet, amit a Medicor Művek szerelt volna fel. Számomra külön érdekességet jelentett az iszlám-vallási előírásokhoz való igazodás. Ez a tervezés során olyan helyzeteket teremtett, mint például egy olyan egyszerűnek látszó dolog, hogy milyen széles lehet egy folyosó, ahol egy tolókocsival közlekedni lehet. Ott az volt a szempont, hogyha szembejön egy nő, akkor legalább 60 cm távolságra tudjon egy vele ellentétes irányban tartó férfi elhaladni. Az említett szülészeti-nőgyógyászati kórházban egyébként nem létezett a kislány és az érett nő közötti életkori határvonal, így az egyes kórtermek kialakításánál ezt is figyelembe kellett vennünk. De megtapasztaltam más, az iszlám vallás különösségéhez tartozó dolgot is. Az Arab Emirátusban pedig, Dubaitól 60 km-re készült az első autópálya melletti baleseti kórházunk, amelyben egy hatalmas kapacitású, a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt műtő is volt. Tekintettel arra, hogy közel s távol semmiféle település nem található, ezért csak az autópálya sérültjeinek első, gyors ellátása és az életmentés volt a célja. Ennek ellenére a recepciót, illetve a betegfogadót úgy kellett kialakítani, hogy külön-külön ajtón érkezhessen be a férfit, ill. a nőt szállító mentőautó, miközben ugyanabba a műtőbe kerültek. Más meglepő élményem is akadt. Ezen, a városon kívüli sivatagi településen nincs gyógyszertár, ez is a kórházban van. Az összes specialistát, így a patikust is az arabok „vásárolják", azaz mondjuk magyar, svéd orvos, vagy patikus dolgozik ott, aki egyetlen emberként áll az olyan pultnál, amelyet kifelé tömör fal választ el, egyik oldalán a férfiakat, a másik oldalán a nőket kell neki kiszolgálni. Nos, ilyen furcsaságok ellenére, mivel hosszú ideig tartózkodtam kint, több partnerrel szinte családi barátságba kerültem. Itt láttam, hogy a csodaszép, babaarcú nő, milyen hatalmas willandorf-i, vénuszi méretű, azaz kövér, mert az ő rangjához, nem illett semmiféle otthoni munkavégzés, mozogni nem nagyon tud, mert be van zárva a saját házukba, még a gyerekét is a filippino cseléd eteti. A férfi és a nő intim családi életéről azonban legfeljebb néhány bőbeszédű férj ejt el egy-egy megjegyzést. A titkosság hagyománya látszik az utcán elmenő, teljesen lefátyolozott nő megjelenésén is, akinek csak a szeme villog a burnusza alól, viszont a lábán fél kiló arany csörömpöl, hiszen csak a bokája látszik ki, tehát oda teszi mindazt az ékszert, amelyet a férjétől kapott. Azok az arab urak, akikkel mi kapcsolatban voltunk, már nem tartották a többnejűség szokását, európai egyetemet végzett emberek, de a feleségüknek a legdrágább, márkás ajándékokat hordták haza európai útjaikról.

Valóban érdekes feladat egy, az európai emberek számára ilyen mélységekig kevéssé ismert kultúra közegében, olyan speciális intézményt, mint amilyen a kórház, megtervezni. A tervező kiválasztásakor vajon mire figyel a megrendelő?

A gyógyászat ma már ilyen értelemben internacionális. Úgy gondolom, hogy bizonyos személyes kapcsolatokon túl azért elsősorban mégis csak a tervezői reputáció számít. Számomra pedig alapkövetelmény volt és maradt, hogy, hinnünk kell abban, hogy képesek vagyunk a környezethez alkalmazkodni. Egy-egy megbízás esetén – így tehát az iszlámvallású arab országokban is –, természetesen meg kellett ismernem a közvetlen helyszín építészeti-, környezeti- és növényvilágát éppen úgy, mint a történelmét. Tervezéseim során ugyanakkor igyekeztem elkerülni mindenféle historizálást. Sajnos az araboknál elég sok olyan középületet, irodaházat lehet látni, amelyeket amerikai, japán vagy más nemzetekből való mérnökökkel terveztetnek meg, a végeredmény pedig egy-egy olyan épület, amely soha nem látott és soha arabnak nem minősíthető formákat visel magán. Ezek, mint paravánok kerülnek az épületek elé, tele arabeszk motívumokkal, azonban gyanús, hogy ezeknek van-e egyáltalán valamiféle hagyománya azon a vidéken. Nekem volt egy olyan különleges kórháztervezési feladatom is az Arab Emirátusban, amely szerint a sivatagban jelöltek ki erre a célra egy területet, mert tudták, hogy a közelben hamarosan jelentős hozamú olajkutakat fognak megnyitni. Ahhoz, hogy angol, amerikai és más nemzetiségű olajipari szakembereket családostul oda vihessenek, megfelelő infrastruktúrát kellett teremteni, amelyhez legalább egy kis kórházra is szükség volt. A helyszínt igen gyorsan kellett felmérni, ahol, amerre csak ellát az ember, se fát, se növényt nem látott. Egyetlen rácsos torony, amely valószínűleg távközlési adó lehetett, ezen kívül még egy helikopter leszálló hely volt található a környéken. Mire mindent felmértünk, leegyeztettünk és megkaptuk az építési engedélyt, valamint kitűztük a helyszínen a kivitelezési pontokat, kiderült, hogy három vagy négy méterrel átcsúsztam egy olyan területre, ami már egy másik sejknek bejegyzett tulajdona volt! Megdöbbentem, hogy a sivatag ilyen módon van telekkönyvezve, de nem volt mit tennem, át kellett tervezni, hátha később éppen ott találnak egy másik nagy hasznot hozó olajforrást. Megjegyzem, azóta sem épült oda semmi. Azt be kellett látnom, hogy ahhoz az egyetlen acél adótoronyhoz, mint környezeti adottsághoz, mégsem lehet házat tervezni. A megoldás az volt, hogy annak a környéknek az építési technikáját, építési módját, ezeket az erőteljes, kubisztikus, tömör kockákból halmozódó világot jelenítettem meg.

Egyébként én úgy keveredtem bele ebbe az arab világba, különösen az Arab Emirátusba, hogy volt akkor a KÖZTI-nek egy rezidense, aki kint élt egy Amein (?) nevű településen, mely mélyen a sivatagban van, Sheikh Zayed emírnek itt volt a nyári rezidenciája. Ez egy oázisváros, ott volt a KÖZTI irodája is. Ez a rezidens innen gyűjtötte be azokat a munkákat, pályázati lehetőségeket, amelyeket ő ott nem csinált meg, hanem haza küldte Budapestre. Nemcsak nagy kórházat kellett a sivatagba megtervezni, előfordult, hogy a hozzátartozó mecsetet is, sőt az ugyancsak a külföldről, ez esetben a kifejezetten Ausztráliából meghívott gondozónővérek részére szállást, élelmiszer boltokat, és még egy katolikus kápolnát is. Ott egy percig nem volt gond, hogy ezek a katolikusok a húsvéti körmenetet is megtarthassák, csak jöjjenek, mert az arabok odavannak ezekért a fehérbőrű nőkért. A szintén munkavállalóknak meghívott filippinókkal is ugyanez a helyzet, de azt hiszem, hogy ez csak az Emirátusban létező engedékenység. Nos, a konkrét feladatomra visszatérve, elkészítettem egy pályázati anyagot, amelynek elbírálása során kiderült, hogy a rengeteg külföldi hasonló közül, belekerültem az első tíz kiválasztott közé. Ekkor Mányoky László, a KÖZTI igazgatója eldöntötte, hogy végre kiküld erre, az addig általam soha nem látott terepre. Közben megrendeltek egy nagyméretű modellt is, amelyet darabokra szedve repülőn vittünk ki és a kinti stábbal a helyszínen raktuk össze. A meglepetések egymást követték. Egy mentőhelikoptert is igényeltek a makettre, amelyet legnagyobb csodálkozásomra, lehetett kapni az ő ottani üzletükben. Ezt a hatalmas makettet, a többiekével együtt kivitték a sivatagi oázisvárosba, ahol az uralkodó márványtermében állították ki. Az öreg emír, Sheikh Zayed – látszik a fényképeken, hogy éppen úgy, mint egykor nálunk Rákosi elvtárs – hatalma tudatában szemléli ezeket. A kezében egy görcsös-végű botot tart, amin egy sólyom ül, mindig ezzel fényképezték. Később megtudtam, hogy az a bot, egy olyan sivatagi fának az egyik ágából készült, amely csekély vízzel is évszázadokig megél a sivatagban. Így aztán nagyon védett növény. Ha valaki egy ilyen fát kivág, a mai napig csuklóból leütik a kezét. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között, mit érzett ott a sok európai! Én csak elbeszélésből tudom a következőket. A koronaherceg egy angol férfival csináltatott egy pályatervet és mindenki úgy gondolta, hogy biztosan az nyer, mert már volt neki egy kisebb helyi kórháza. Ez a tervező annyira biztos volt a dolgában, hogy az eredményhirdetés előtt, a Hilton Hotelben két szintet is kibérelt abból a célból, hogy majd onnan irányítja a kivitelezést. Az uralkodó sleppjével együtt, azonban a makettek között sétálgatva és nézegetve egyszer csak ezzel a bizonyos különleges botjával rábökött az én makettemre, mondván, hogy ez kell! Mi nem hittünk a szemünknek, amikor megérkezett a KÖZTI-be a tájékoztatás! Akkor ez fantasztikus sikert jelentett nemcsak az irodának, hanem Magyarországnak, hogy egy ilyen jellegű munkát egyáltalán magyar tervvel meg lehetett nyerni. De hát azért, nem kapkodták el a dolgokat. Miközben mi ünnepeltünk, eltelt néhány hónap, az uralkodó hazament, a koronaherceg pedig néhány hét múlva, apja tudta nélkül, mégiscsak átjátszotta az angolnak a munkát. De azért érdekes ez az arab világ. Valahogy, mégis becsületesek voltak, talán fájdalom-díjul, később ugyanis kaptam minden pályázás nélkül két kisebb kórház tervezésére közvetlenül megbízást. Ezt csak azért mondom, mert valószínűleg Magyarországon ilyen nem fordulna elő. Egyébként azt gondolom, – mert mondták is a helyszínen tartózkodók –, hogy az általam beadott pályatervről, illetve makettről azt hitték, hogy valamelyik helyi arab építész tervezhette, mert azt én át– meg átszőttem az általam ismert arab történelmi motívumokkal. A Budapesti Műszaki Egyetemen volt egy iraki tanítványom, később barátom lett, még az esküvői tanúja is én voltam. Ő utóbb Bagdad főépítésze lett. Ettől a fiútól, aki minden évben jött Magyarországra, folyamatosan kaptam különféle arab építészeti kiadványokat, amelyekből sokat tanultam és az említett tervezésben fel is használtam. Az igaz, hogy Irak, Jordánia és az Arab Emirátus sok szempontból különbözik, de stiláris értelemben azért van az arab világban több közös vonás. Például az épületeiken használt ornamentika. Gyakran használnak a Koránból vett idézeteket is, és mivel a betűk maguk is ornamentikák, a mondanivaló pedig minden arabnak szól, ezért említettem a stiláris közösséget.

Váltsunk témát. Munkásságában ugyanis nemcsak kórházépítés szerepel.

Valóban. Most már, mondhatom így: nagy kedvem volt a szállodatervezésekhez is. Tudvalévő, hogy a szállodákat, különösen régebben, csillag-fokozatokkal minősítették, aszerint, hogy milyen gazdag, ill. igényes bennük a szolgáltatás. Szerencsésnek mondhatom tehát magamat, hogy sikerült megnyernem Budapest egyik legdrágább, patinás szállodájának a felújítását, ill. újratervezését. Ez a Corinthia Grand Hotel Royal volt. A szálloda történetét egyébként számos korabeli novellaíró, újságíró is feljegyezte. A mi időnkben a régi műemlékeket megóvni kívánó televíziós műsorvezető, Ráday Mihály szentelt teret műsoraiban ennek az épületnek is. A tervezéshez éppen ezért néhány motívumot meg kell említenem. Ehhez a sok szobás, hatalmas épülethez például úgy építettek meg egy nagy báltermet, hogy az nem kifejezetten csak a szálloda részét képezte, hanem egyúttal ez volt a korabeli Budapest díszterme, bálterme is. Ilyenképpen szinte áttételesen kapcsolódott a Nagykörúti épülethez, ugyanis a Hársfa utca felöl volt egy önálló lépcsőházi bejárata. A bálterembe ugyan be lehetett a szálloda felöl is menni, de annak előcsarnokából nem volt közvetlen megközelítési lehetőség. Nem véletlen, hogy a Körút és a Hársfa utca közötti fiáker-udvar felöl lehetett megközelíteni az épületet. Ugyancsak a történetéhez tartozik az is, hogy még az eredeti megtervezések előtti egy-két hónappal korábban arról folyt a vita, hogy hajózható csatorna legyen-e a mai Körút helyén, vagy sem –, mivel ez valaha egy dunai holtág volt. De közvetlenül a szálloda építésének megkezdése előtt dőlt el az is, hogy mi történjék azzal a forrásvízzel, amely ma is a villamos-sínek alatt van betemetve, illetve onnan vezették be a Royalban lévő fürdőbe, amelyet vasas vizű fürdőnek is neveztek, és éppen ezáltal vált a korabeli város nevezetességévé. Számos történelmi eseményt is sorolhatnék még, amelyek közül kiemelem, hogy ebben a bálteremben történtek meg olyan kiemelkedő események, mint hogy, itt mutattak be néhány Bartók Béla művet, de itt vetítettek Magyarországon filmet is először. A Lumiére-fivérek Budapestre elhozták azt a bizonyos filmjüket, amelyen egy, a nézőkkel szemben robogó vonatot lehet látni és mindenki rettegve figyelte, hogy a vászonról, neki megy-e a vonat. Jellemző, hogy a filmvetítés olyan népszerűvé vált, hogy később bezárták a báltermet, hirtelen mozi-teremmé alakították át, ez volt a Royal Apollo mozi, amelyet a kommunista időszakban Vörös Csillag névre kereszteltek át. De itt volt Reichstag központja is, amelyet 1945 után a magyarországi Kommunista Párt követett. A II. Világháborúban szétlőtték, 1956-ban szinte leégett, tehát elég viharos történelme volt. Meg kell még azt az érdekességet is említenem, – amely fontos szerepet játszott az általam készített rekonstrukció során –, hogy volt ennek a szállónak egy viszonylag elzárt olyan része is, ahol a korabeli dzsentrik, újságírók, írók dorbézoltak, mulatoztak a végkimerülésig. Itt fektették le őket, majd reggelre kimosva, kivasalva, felöltözve mentek haza az urak, és az ebédnél már sétabottal, és keményített gallérral jelentek meg. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez volt a dzsentri világ ilyen utolsó bázisa, ahová azonban még az 50-es, 60-as években is jártak esti kikapcsolódásra a környező színházak színészei. Én, vidéki lévén, mindent elkövettem azért, hogy alaposan megismerhessem ennek a fővárosi különleges épületnek minden történelmi mozzanatát, ezért szinte valamennyi író novelláját elolvastam, aki valaha ide járt. Később aztán különös módon láttam ennek más hasznát is. Már a felújított épületben kellett egyszer egy Amerikából Magyarországra visszaérkezett „nyolcvanas" hölgy kérésére, számos hozzá hasonló öreg, amerikás-magyar előtt előadást tartanom a szálloda történetéről. A csaknem száz vendégseregből egyre többen meséltek el a maguk idejéből, különböző, az épülethez fűződő történeteket. A legmeghökkentőbb ezek közül talán az volt, amikor kiderült, hogy akkoriban frizsider nem lévén, az aznapi süteményeket nem tehette el a cukrász másnapra. Ezért zárás előtt a környékbéli emberek negyed áron megvásárolhatták azokat. Ezeket a történeteket külföldre távozásuk után is boldogan megőrizték.

A rekonstrukciós feladatra térve, egy teljesen használhatatlan szerkezeti állapotba jutott, csaknem teljes lebontásra ítélt épületet kellett helyreállítanom. Ezt a „romot" egy máltai milliárdos vásárolta meg, akiről tudni kellett, hogy történelmi épületekhez ragaszkodott, már van száztíz éves szállodája is, függetlenül attól, hogy az csak csekélységet őrzött meg eredeti állapotából. Ez a megrendelői igény okozta számomra a legnagyobb dilemmát. Az én szempontom az volt, hogy ennek a Nagykörúton, szinte zászlóshajónak tekintett épületnek minél több városképi fontos elemét újra megmutathassam. A számos bonyolult feladat közül kiemelek egyet. Az épület belső részét francia mintára egy ún. cour d' honneur, azaz belső udvar jellemezte. Az én rekonstrukciós munkámat megelőzően azonban éppen ezt a különleges adottságú helyet sajnos tönkretette egy ismert, korombéli építész vezette cég, a Janáky és Társai. Ők üzleti megfontolásból beépítéssel kötötték össze az épületrészeket, ezáltal kapualjjá tették a cour d' honneur-t, azért, hogy minden szinten még két-két szobát lehessen felhúzni. Szállodai szempontból ugyan meg lehetett indokolni ezt, mert így nem „zsákokba tömött holmikkal" kellett a londinereknek meg a szoba-asszonyoknak közlekedni. Csakhogy az építész ezzel a döntéssel tönkretette az egész házat. Számomra ennek a helyreállítása jelentette az egyik fő feladatot. Megoldásomat a szakmából többen a mai napig sem ismerték el igazán, de mivel én tudomásul vettem azt, hogy ezt a homlokzatot nem lehet csak úgy „lesöpörni" onnan, inkább, úgy ahogy van, kell helyreállítani, mivel ez ugyanolyan fontos eleme a budapesti eklektikus városképnek, mint a többi homlokzat. A másik döntésemmel azt hiszem, nyugodtan máig is elégedett lehet még a szakma is: ezt a bizonyos cour d' honneur-t, lefedtem üveggel, és így olyan fantasztikus belső átrium-terek jöttek létre, amelyekben a legigényesebb hightech világ, a legfinomabb üveg, és a rozsdamentes acél harmonikusan megfér a finomkodó kis neobarokk és eklektikus stílusú elemekkel. Voltak azonban nehézségeim a máltai megbízó által, a belsőépítészeti tér kialakítására általa meghívott angol-amerikai designer csapattal. Ezek internacionalista belsőépítészként egyik nap Hongkongba terveznek ötcsillagos szállodát, a másik nap mondjuk, éppen Budapesten. Elképesztően tehetséges emberek voltak ugyan, ezt nem is vitatom, de kiderült, hogy építészettörténeti ismeretekkel aligha találkoztak. Stukkókból, gipszből, meg mindenféle anyagokból csináltak oszloprendeket, és mindenféle keverék építészeti stíluselemet, annak össze-vissza arányrendszerével vegyítve alkalmaztak volna. Szerencsére a megbízó okos emberként a vitás esetekben mindig nekem adott igazgat. Végeredményben, ha nem is az én ízlésem szerint való ennek a rekonstrukciónak minden részlete, de sikerült egy, a mai nemzetközi szállodavendégek igényeit is méltó módon kielégítő, modern épületegyüttest létrehozni. Ahol lennie kell például olyan szusi bárnak, ahová Kínából hozták a nád falburkoló elemeket és a bambuszból készült egyéb tárgyakat. Mint említettem, ez a válogatós, gazdag szállóvendégek világa. Természetesen a háttérben sok egyéb dolgot kellett megoldanunk a különleges rejtett gépészeti rendszerek technológiájától a márványból készült padló rajzolatának (inkrusztációs technika) helyszíni kialakításáig. Számos tehetséges művésztársat is sikerült a sokféle munka elvégzésébe bevonnom, például a kovácsoltvasból készült kerítések, lámpák, egykori fotók nyomán történt újra elkészítéséhez. A munka nehézségére és a mesterek felkészültségére jellemző, hogy gyakran meg sem próbáltuk a bonyolult indázásokat grafikailag előrajzolni, csak megbeszéltük a mesterrel, aki tudta, hogy mit kell csinálni. El kell, mondjam azonban néhány további megrendítő élményemet is. A máltai anglomán megbízó tiszteletből meg akarta lepni Magyarországot azzal, hogy a díszterem falán egy olyan frízt helyez el, amelyen, mintegy 16 magyar hírességet freskó-szerűen kívánt ábrázolni. Ezek között szerepel például Munkácsy Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre, Kodály Zoltán, Bartók Béla és mások, de mindezt egy angol piktorral készíttette el, és ha nem lennének a nevek aláírva, meg sem ismernénk őket. Sajnos ebben nem volt beleszólási lehetőségem. A másik ehhez hasonló „meglepetést" az ugyancsak külföldön leszövetett, hatalmas méretű szőnyegek okozták. Ezeket a 60 méter x 40 méteres szőnyegeket megrendelték valamely híres angol szövödében, a szállításhoz valamilyen módon darabolták, így érkeztek meg, a minták szerinti pontos illesztés rajzaival együtt. A helyszínen derült ki, hogy a kivitelező 3 cm-rel elmérte azt a helyiséget. És akkor mi történt? nem a szőnyeget vágták le, hanem a falat vitték odébb! mert olyan nagy értékű már az az egyedi tárgy, azaz a szőnyeg, hogy könnyebb végrehajtani a fal áthelyezését. Kétségtelen, hogy én tudomásul veszem általában, hogy a megrendelőnek van igénye. Ez esetben is időnként rácsodálkoztam erre az emberre, akinek tudtam az élettörténetéből, hogy mielőtt megvásárolta a budapesti Royalt, előtte már 21 ötcsillagos beach-hotellel rendelkezett, de 40 évvel korábban még egy betonkeverő mixer-kocsival dolgozott. Ebből gondoltam, hogy ez is egyfajta tehetség, ez az ember tudja, hogy mit akar, és ezért nekem az ő megrendelői igényeit többé-kevésbé tudomásul kell vennem.

Volt-e még a Corinthia Hotelhez hasonló, különleges szálloda tervezése?

Volt egy másik különleges felkérésem, a budapesti Dohány utcai zsidó negyedbe. Ennek is meg volt a maga érdekessége és nehézsége. Az egyik az, hogy olyan hatalmas, hat asztalnyi munkahelyet is igénylő tervezői munkám mellett, elvállaltam egy tulajdonképpen kis feladatot. Ennek nincs akkora léptéke, mintegy kórháznak. A műfaja is különleges, Magyarországon még akkor ismeretlen, boutique hotel volt. Volt tehát egy 9 méter széles és 60 valahány méter mély telken volt egy 3 méternyi széles, oldalfolyosós, gangos ház a régi zsidó negyedben. Erre akartak szállodát építtetni a megrendelők. A boutique hotel műfaja Párizsból indult, és az a lényege, hogy a zömmel középosztálybeli emberek, akik a jövedelmüket munkával szerezték meg, az olcsó repülőjeggyel megtakarított pénzüket, jól akarták elkölteni. Azaz fapados repülőkkel jöttek azzal a céllal Magyarországra, Budapestre, hogy olyan kis, ám de összkomfortos szállóban tölthessék el azt a néhány napot, amit az utazásra szántak, hogy akár gyalogosan is körbe sétálhassák a legfőbb érdekességeket, elérjék vásárlási céljaikat. Bőséges reggelire tartottak igényt, de napközben a várost járták, este pedig legfeljebb a szálló meeting roomjára tartottak igényt. Így tehát étteremre és a hozzá tartozó nagy infrastruktúrára nem volt szükség, ugyanakkor a minimál méretű szobákba igényelték a legutolsó design szerinti berendezést és komfortot. Ezek az utazók jól tudták, hogy nem érdemes a lelakott szállodák, gyakran minden higiéniát nélkülöző kínálatát választani, éppen ezért a szállodatulajdonosok ezekben a butique szállodákban sűrűn cserélik a bútorzatot, a szőnyegpadlót és egyebeket. A maximum 18 m2-es helyiségekben gyakorlatilag fürdőszobástul, mindenestül, négycsillagos igényű szálláshelyet kellett kialakítani. Az említett méretű telken két lakótorony volt, amelyeket a földszinti lobbyszinten tudtam összekapcsolni, fönt, tűzvédelmi okokból pedig egy külső gangot alakítottam ki. Nemcsak az jelentette számomra az örömöt, hogy ezért a munkámért Budapest Nívó-díjat és más elismeréseket is kaptam, hanem az is, hogy például az Új Élet című izraeli lapban úgy írtak a hotelről, mint amelyik a budapesti zsidónegyed példaadó találkozóhelye is. Természetesen kihasználtam a homlokzaton alkalmazható téglának, mint anyagnak a plasztikai lehetőségét, amely az egyik szakmai méltatómat a hétágú menora ábrázolásának felfedezésére késztette. Bevallom, bennem nem volt ilyen tudatos törekvés, és úgy tekintettem az ott alkalmazott motívumra, mintegy fára, amelynek fölfelé nyílnak szét az ágai. Terveztem a homlokzatra egy kis pártázatot, mert annak is vannak előképei a kerületben. Mindenesetre van a tervezésemben néhány olyan dolog, amit nem csak tudatosan, de mindenképpen megfontolással komponáltam. Itt említem meg azt is, hogy az egyik legkedvesebb építészeti stílusom a szecesszión belül az art deco. Ennél a háznál is ennek a finom plasztikai értékeit próbáltam alkalmazni.

Érdekes, az art decóhoz való manapság egyre népszerűbb vonzódás. Mivel indokolná a saját érdeklődését?

Úgy érzem, hogy ebben ötvöződnek a korábbi korok stílusainak arányai és szépségei, nem is annyira a formákon, mint inkább az alkalmazott rendszereken és az elveken. Ezeket látom nagyon letisztult alkalmazásban.

Kérem, említsen meg erre néhány magyarországi példát.

Hát, lehet, hogy hírtelen nem jut konkrét épület az eszembe, de az biztos, hogy kedvelem a Lajta által tervezett lakóépületeket, vagy említhetném a Nagymező utcai Új Színház homlokzatát, valamint a kerületben lévő jó néhány épületet. Talán úgy tudnám rokonszenvemet megfogalmazni, hogy a különféle épületeken alkalmazott szakipari munkák gondossága egyúttal az egész épületre érvényes. Ilyenek a nyílászáró ajtók, az ablakok és más homlokzati elemek. Az art deco idején ezek képesek voltak harmonikus egységet alkotni. A mai építőipari és kézművesipari hiányosságok is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy mi építészek kevésbé merünk ilyen különleges, talán úgy is mondhatnám, arculatot meghatározó formákat tervezni. Ilyesmit Makovecz Imre megengedhetett magának, mert ő csak olyan munkákat vállalt el, – az Ő tehetsége és hírneve mellett ezt megengedhette –, amelyeknél kezdettől fogva tudomásul vették, hogy azt csinálják meg, amit Ő mond. Hát, én még itt nem tartok, és nem is fogok soha, de attól még lehet ez a magatartás és tervezői mentalitás a példaképem.

Számos dologról beszélgettünk már, amelyben szerényen és történetekbe ágyazva mondta el egyik–másik munkájának a körülményeit. Az életrajzából, természetesen látható, hogy milyen sokféle megbízása volt, mennyi díjat és elismerést kapott, még fiatal tervezőként is. Az ismert tény, hogy a Középülettervező Vállalat (KÖZTI), amelynek utódintézményében Ön ma vezető szerepet tölt be, alakulása óta az ország egyik legkiemelkedőbb tervezőirodája. Milyen pályaíve volt addig, amíg bejutott ebbe a neves intézménybe?

Az az igazság, hogy lassan én vagyok már a cégnél a legrégebbi, a legidősebb, még aktívan tervező építész. De mielőtt elmondanám, hogy kerültem ide, visszatérek a pályakezdésemhez. Az egyetemen az utolsó pillanatban, a diplomavédés előtt a Postai Tervező Intézetnél (POTI) aláírtam egy társadalmi ösztöndíjat, amiért cserébe négy és fél évig ott kellett dolgoznom. A II. Világháború után, alighanem abban az évben fordult elő először, hogy a Union Internationale des Architektes (UIA), a Nemzetközi Építész Szervezet meghívta a magyar egyetemet is a diplomadíjasok versenyére. Ezért a Műegyetem minden diplomáztató tanszéke kijelölt egy-egy hallgatót arra, hogy részt vehessen ezen a versenyen. Athénban egy építészegyetemen terveztünk, a diplomafeladatunk a tengerpartra vonatkozott. Nekünk, azt hiszem öten vagy hatan voltunk ilyen kiemelt személyek, akiknek egy hónappal korábbra jelölték ki a diplomavédést, a többiekéhez képest. A Bíráló Bizottság a szakma legkiválóbbjaiból állt, így Major Máté, a MÉSZ akkori elnöke, Szendrői Jenő professzor, az IPARTERV akkori igazgatója és más nagyságok előtt kellett megfelelnünk. Így utólag nyugodtan elmondhatom, – miután én is már több, mint három évtizede vagyok diplomabizottsági elnök –, bizony nevetségesen könnyű védésünk volt akkor. Olyan tapintatosan kérdeztek, hogy nem is lehetett rosszul válaszolni. Mindenki tudta, hogy a mieink csak jeles tervek lehetnek. A védés után azonnal meghívott Szendrői Jenő az IPARTERV-be munkatársnak, akiről akkor én még nem tudtam, hogy Ő a szakma egyik legnagyobb élő személyisége. A POTI-val kötött társadalmi szerződésemre hivatkozva kénytelen voltam ezt a kitüntető meghívást visszamondani. „Hát, meg fogod bánni fiam" mondta Ő. Utólag tudom, hogy maximum négy-ötévente hívott meg egy-egy embert, ami akkor óriási kitüntetésnek számított. Annak ellenére, hogy ezt elmulasztottam, Ő nem feledkezett meg rólam, mindig figyelemmel kísérte a pályázatokon nyertes munkáimat, vagy a díjaimat, azaz kitüntető szeretettel viseltetett irántam. Végül a POTI-ból úgy keveredtem át a KÖZTI-be, hogy váratlanul megnyertem egy munkát. Ehhez tudni kell, hogy a televízió és az elektronikus telefónia terjedése miatt kellett oda egy ember, így másfél éves diplomával lettem a Tiszántúli tévélánc létesítményének a főépítésze. Ez volt Magyarország első nagy tévélánc sorozata. Így a Szentesi TV-adó tervezése volt az első munkám, – akkor ez volt a legnagyobb adótorony, amely az egész országra sugárzott adást. Időközben meghívtak a budapesti belvárosi Martinelli téri Telefonközpont létesítésének a pályázatára, amelyet – jelentős építészek között – szerencsére én nyertem meg. Második helyezett volt az egyetemi tanárom, Reisch Frigyes és Kapsza Miklós, valamint Schall József. Ők voltak a Műegyetem Lakóépület Tanszékének vezérkara, és én nyertem ott előttük! Amikor a POTI a tervezésre a felkérést megkapta, akkor az az igazgató, aki addig nagyon „futtatott" engem, megtorpant, mert tartott attól, hogy a neves emberek előtti fiatal győztes megbízása esetleg az állásába kerülne, ha botrány keletkezne ebből. Ezért közölte, hogy a POTI nem vállalja a feladatot és visszaadta a megbízást. Másnap én felmondtam. Hófer Miklós már évekkel korábban csalogatott a KÖZTI-be. Ő még egyetemista koromban volt tanárom, és most azzal bíztatott, hogy mellette lehetnék a Nemzeti Színház társtervezője. De mire átjöttem, „lefújták" a pályázatot. Kárpótlásul azonban kaptam egy fantasztikus nagyságrendű munkát, első „Köztis" feladatomként. A mostani Hyatt szálló helyére egy ún. Malév R-terminált szerettek volna építtetni, ennek építési engedélytervét kellett elkészítenem, a budapesti Roosevelt térre néző telekre. A Fővárosi Tanács Városrendezési osztályvezetője, Polonyi Károly is tanárom volt az egyetemen, így hát nem csoda, hogy azonnal megkaptam az engedélyt a tervre. De ismét közbejött valami: három hónapon belül, három Malév gép is lezuhant (koppenhágai, kijevi, és a bukaresti járatok), és akkor ahelyett, hogy a belvárosba Malév szálloda épült volna, lemondatták a Malév akkori, orosz származású vezérigazgatóját, Zammek Vladimirt, és levették a napirendről ezt a témát. Egyébként ez a belvárosi szálloda igen érdekes budapesti unikum lehetett volna. Az R-terminál ugyanis azt jelentette, hogy miután a Ferihegyi repülőtérnek nincs tranzitszállója, ezeket az utasokat behozzák a Duna-partra, a Belvárosba, akik ugyanúgy, mint egy belföldi utas, ebben a szállodában rendezhetik a csomagfeladásaikat, a repülőjegyeik visszaigazolását, stb., és innentől kezdve már csak egy kézitáskával, egy JET-busszal viszik ki őket közvetlenül a repülőgépig. Sajnos, a repülőgép szerencsétlenségek miatt az egész ügyet 6-8 évre elaltatták, ezalatt én közben megnyertem a Kecskeméti Kórház pályázatot és azzal foglalkoztam. Időközben azonban újra téma lett ennek a teleknek a sorsa, ezért engem, – mint, aki utoljára tervezett ide épületet –, hívtak meg a Belkereskedelmi Minisztériumba a tárgyalásokra. A történet hosszú lenne, a lényeg az, hogy idő közben a Finta József által tervezett Fórum Szálló mellett a Hyatt-cég nyerte el a következő szállodalétesítési lehetőséget. Ennek tervezésére, az akkor már elismert építész kollegát, Zalavári Lajost kérték fel. Csak megemlítem, hogy volt a KÖZTI-nek egy másik ugyancsak kiemelkedő szálloda tervezése, ez a Budavári Hilton Hotel, amelyet a kitűnő építész, Pintér Béla tervei szerint építettek meg. Mindezt csak azért mondom, hogy érthetővé tegyem, hogy fiatal korom ellenére, ezek miatt a tárgyalások miatt, talán egy kis tekintélyem is kialakult még a korosztályomon belül is. Hamarosan kineveztek vállalati főépítésznek, így kerültem azonos beosztásba, szinte kezdőként Zalavári Lajossal, Jánossy Györggyel, Nagy Elemérrel, a szakma elismert nagyságaival. A KÖZTI-ben olyan rendszer működött, hogy minden, a tervezőintézetben készült munkát először a főépítészeknek kellett bemutatni. Itt egyértelműen kellett véleményt formálni, mindenkinek hozzá kellett szólni, ezek után az igazgató döntött a munka sorsáról. Ezektől az építészektől az évek során nagyon sokat tanultam, és miután ők nyugdíjba mentek, én, mint rangidős maradtam meg a legrégebbiek közül. Az 1989–90-es rendszerváltás után neveztek ki vállalati főépítésznek. Mindez mellett végeztem a stúdióvezetői és műteremvezetői munkámat. Vállalati főépítész vagyok a mai napig is, ezt így tartják nyílván a KÖZTI történetében. Amikor a KÖZTI részvénytársasággá átalakult, az ebben a szervezeti formában együtt maradt építésztársaság engem kért fel arra, hogy legyek az Rt. elnöke.

Így állt elő az a rendkívül ideálisnak mondható helyzet, hogy mint elnök, az igazgatóval, Skardelli György építésszel általában együtt tárgyalunk külföldi, és belföldi lehetséges megbízóinkkal. Azonban az a szokatlan helyzet állt elő, hogy mint részvénytársasági elnök, nekem a beosztottam az igazgató, tehát ő tőlem kér szabadságot, én emelem a fizetését, satöbbi. Én viszont, mint alkalmazott, az ő beosztottja vagyok, tehát a munkatársak azt mondják, hogy ennél ideálisabb dolog nincsen, minthogy ez a két ember „sakkban tartja" egymást, egyik sem tud a másik rovására lépni, még ha akarnának sem. Kérésükre még egy ciklusra elvállaltam ezt a munkakört, azaz még négy évig, ha bírom, én vagyok az elnök.

Olyan időket élünk, amikor csaknem minden építész arról panaszkodik, hogy nincs elég munkája, megbízása. Mit lehet ebben a helyzetben mondani a KÖZTI jelenéről és jövőjéről?

Én úgy gondolom, hogy nekünk mindig lesz munkánk, amíg ez a stáb itt van. Ennek többek között az az oka, hogy ugye a II. Világháború előtt magánpraxisok voltak, majd 1945 után ezekből létrehozták a közismert nagy tervezőintézeteket (KÖZTI, IPARTERV, LAKÓTERV, AGROTERV, TIPUSTERV, stb.). Ezek az intézmények, amint neveikből is látszik, a szocialista irányítás szellemében egyes profiltervezéseket kaptak feladatul. A KÖZTI viszont megkapta az ország valamennyi középületének tervezési jogát, (színház, kórház, iskola, egyetem, szálloda, stb.). Miután jogfolytonos, szerzői jogi alapon ezeket az előjogokat a lehetőség szerint igyekeztünk máig megőrizni, ezért nekünk hosszútávon, amíg a szerzői jog ebben a formában érvényes, biztonságban érezhetjük magunkat. Nem véletlen, hogy ez ellen többen is küzdenek, pályázatok kiírását követelve, mert az az egyetlen jogi formula, amely felülírhatná ezt a helyzetet. A hozzánk hasonló részvénytársasági vagy más szervezeti formába átalakult kisebb-nagyobb tervezői csoportok azonban ma már szintén arra törekszenek, hogy megnyerjenek minden lehetséges megbízást. Innentől kezdve azonban mi is abban vagyunk érdekeltek, hogy akár még gyárak tervezését is megszerezhessük. Mint vezetőnek is az az véleményem, hogy egy építésznek mindent meg kell tudni tervezni, csak adják meg hozzá a megfelelő technológiát.

Elég régóta van az építésztervezői pályán ahhoz, hogy kellő tapasztalatokkal rendelkezhessék önmagáról. Hogy fogalmazná meg, minek köszönhető az, hogy tervezői munkájának elismerése mellett szívesen látják Önt tárgyalópartnerként, tanárként, és bíráló bizottsági tagként is. Talán ebben a kompromisszum készsége is szerepet játszik?

Bevallom, nem nagyon örülök ennek a feltételezésnek, hiszen általában a legjobb meggyőződésem szerint igyekszem elkerülni a teljes kompromisszumkötést. Azt viszont tudomásul veszem – amint már említettem is az egyes megbízásaimról mondottak során –, hogy ha egy megbízó valami olyasmit követel a pénzéért, amelyet a legjobb tudásom szerint akár jobban is meg tudok oldani, mint ahogy ő megálmodta vagy elképzelte, akkor ez a kötelességem. Nem szoktam nyíltan vitába bocsátkozni, inkább felajánlok többféle variációt az elfogadható, lehetőleg legjobb cél érdekében. Ugyanakkor vallom, hogy nehéz helyzetben van minden építész, hogy rendszertől és pártoktól függetlenül is meg tudja valósítani azt az elképzeléseihez is méltó, építészeti szempontból rangos alkotást, amit saját munkásságán belül is elfogadhatónak tart.

Úgy tűnik, hogy a tervezői munka, és az egyéni tehetség mellett ez az emberi képesség is hozzátartozik egy sokoldalú pálya igényes betöltéséhez.

Igen, ez így van. De az mindenképpen szükséges, hogy kellő felkészültség alapján legyen képes az ember alkalmazkodni. Az én szakmai előmenetelemhez – ha ezt egyáltalán lehet így mondani, hiszen már hosszú idő óta ugyanabban a székben ülök –, az biztosan nem járult hozzá, hogy például KISZ, vagy bármilyen párt-tagsággal rendelkeztem volna. Azt viszont elmondhatom, hogy a KÖZTI igazgatói – hiszen belépésem óta legalább három igazgatóm volt –, akik a kezdetektől fogva támogattak, elismertek és megvédtek akár mindenféle külső támadástól is, amit azért időnként kaptam. Ezt bizonyítja az is, hogy talán egyetlen voltam az ottani munkatársak közül, akiket felhatalmaztak arra, hogy minden évben áttekinthettem az államvizsga bizottság előtt diplomázó évfolyamokat, és ott, akár Finta Józseffel, meg még egy-két másik építésszel megküzdve, a KÖZTI-be „csalhattam" a legjobb tehetségeket. Ezt én nagyon fontos dolognak tartom, meggyőződésem, hogy ezért tudott a KÖZTI folyamatosan az élvonalban maradni. Valóban, minden évjáratból a legtehetségesebb embereket igyekeztünk behozni, és nem „sógor-koma" alapon töltöttük fel az intézmény létszámát. Büszke vagyok arra, hogy jelenleg is van egy olyan munkatársam, Tima Zoltán, akit az egyetemi államvizsgáztatás nyomán hívtam meg ebbe a részvénytársaságként működő cégbe. Választásaimat talán az is igazolta, hogy többen közülük Ybl-díjasok lettek, vagy például az előbb említett közvetlen munkatársamat, a Magyar Művészeti Akadémia meg is hívta a tagjai közé. Ha már ezt szóba hoztam, el kell mondanom, hogy én is a saját akadémiai felvételemet tartom pályafutásom legkiemelkedőbb elismerésének, hiszen ebbe csak meghívás alapján lehet bekerülni. Mindezeknek a tisztségeknek, tagságoknak, díjaknak, különböző elismeréseknek van egy fajta másik hozadéka is. Egyrészt az, hogy ha általam kiválasztott, alkalmasnak vélt kollegát én terjesztek fel díjra, vagy én ajánlok egy tárgyalás során megbízásra, akkor annak megvan a megfelelő súlya, hiszen az is számít, hogy ki ajánlja az illetőt.

Mint egyetemi oktató, illetve a különböző bírálóbizottságokba meghívott zsűror, igazán bőven lehet alkalma arra, hogy érzékelhesse az építésztervezés magyarországi jelenlegi állapotát, éppen úgy, mint a jövő nemzedékének felkészültségét, illetve esélyeit. Mi erről a véleménye?

Kétségtelen, hogy én is rendelkezem egyfajta, mondjuk úgy, elég széles áttekintéssel a szakmáról. 1965 óta vagyok a Magyar Építőművészek Szövetségének tagja, ahol 1982–1990 között vezetőségi tag voltam, 2009-től pedig az Ellenőrző Bizottság elnöke. Ez már önmagában is lehetőséget ad az említett széleskörű áttekintésre. De hasonlóra kínál lehetőséget a Budapesti Építészeti Kamarai tagságom is (1996-tól), ahol többféle funkciót is betöltöttem, voltam már Felügyelő Bizottsági tag, majd elnök. 2002-től állandó tagja vagyok a Budapest Fővárosi Tervtanácsnak, 1998-tól pedig a Magyar Építőipar című folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként veszek részt a publikációk figyelemmel kísérésében. Van még néhány más kuratóriumi tagsági tevékenységem is, amelyen keresztül igyekszem a legjobb ismereteimet közvetíteni. Mint említettem, megtisztelő dolognak tartom, hogy 2007-ben felkérést kaptam a Magyar Művészeti Akadémia tagságára. Mindezeket csupán csak azért mondom, hogy ily módon válaszoljak a feltett kérdésre, mert az igaz, hogy számos kórház- és középület tervezési munkám során is csapatban dolgoztam, de kötelességemnek éreztem, hogy ne csak a szakma „jószolgálati követeként" foglaljak helyet a különböző közéleti pozícióimban, hanem a kollegák érdekében hatékonyan befolyásoljam az építész szakma elismerésének a sorsát is.

[Készült: 2013. október 30.]

Marosi Miklós

Marosi Miklós HOGYAN KÉSZÜLT? VIDEÓK