„Hiszem, hogy a szép dolgok egyben jók is. Hiszem, hogy az alkotás energiaátadás. Ezért rendkívül fontos, hogy az alkotó kezének érintésével, kézi munkával energiát fektessen a munkájába. A legmagasabb értéknek, amit egy mű tartalmazhat, a pozitív energia kisugárzását tartom. És egy egyszerű irányelvhez is ragaszkodom: még a tervezést is úgy kell elkészíteni, mintha az életről lenne szó (és tényleg, itt is az élet a tét).” Rostoka László

Rostoka László grafikus: könyvművész, plakáttervező, bélyegtervező, tipográfus, illusztrátor. Sokszínű tevékenységéhez sokfajta technikát használ. Jártas a plakátok, az illusztrációk, a bélyegek, a logotípiák, az exlibrisek, a hirdetések és mindennemű efemerák készítésében, mégis, végzettsége ellenére autodidaktának tartja magát, mert alkotás közben mindig újat tanul.

Munkái a mai grafikai tervezés alapértékei közé tartoznak. A 20. századi szlovák grafikai tervezés egyik kulcsfigurája lett, nemzedékének meghatározó alakja. A szakmába új lendületet hozott a főiskola elvégzése után. Elsőként töltötte meg szellemi tartalommal a grafikai tervezés fogalmát.

A pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskolában, majd a Képzőművészeti Akadémián tanult, utóbbiban a monumentális festészet tanszékén, ahová a diploma után visszahívták tanítani is. Félszáz önálló tárlat mellett 650 csoportos kiállításon vett részt szerte a világban.

Két meghatározó generációs kiállítása révén került be a művészeti köztudatba. 1979-ben rendezték az elsőt, és 1981-ben a következőt, amelynek ikonikus plakátját is ő szerezte, és amely végigjárta az akkori világ nagy grafikai folyóiratait. Ez a kép már előrevetítette, hogy Rostoka eljegyezte magát a betűvel való munkával. Nála a betű szemléltető elem is. Egyéni kiállításait Tipografika néven rendezte.

400 kulturális plakát, 1100 könyv és katalógus és persze számos bélyeg fűződik a nevéhez. 80 külföldi díjat nyert (beleértve az 1998-as budapesti DOPP-díjat, és az MMA tervezőművészeti tagozatának 2019-es díját), továbbá 24-szer tüntették ki a Csehszlovákia legszebb könyve és 30-szor a Szlovákia legszebb könyve díjjal. Legfontosabb magyarországi kitüntetésének a 2017-ben elnyert Kulturális Érték Díjat tartja, de egy díjjal ér fel az is, hogy tagjai közé hívta az Alliance Graphique Internationale és szerepelt a Taschen kiadó „The History of Graphic Design“ című reprezentatív kötetében.

A grafikai tervezés minden területén végzett munkát, de a könyvek terén végzett alkotásai a legmeghatározóbbak. Képtervei összetett, bonyolult betű- és képstruktúrákból vannak komponálva, amelyekben minden apró elem mikrotipográfiai szinten a helyén van, és megvalósításuk igencsak fáradságos és időigényes. Rostoka László alkotómunkája mellett fontos a szervezőmunkája is. Az ő nevéhez kapcsolódik az általunk BIB-nek ismert pozsonyi gyermekkönyv illusztrációs biennálé és a nagyszombati plakát triennálé. De kezdjük az elején.

Az indulás: érdeklődésének kialakulása, az inspiráló családi közeg

A felvidéki Köbölkúton magyar családban született. Gyermekkora csodálatos családi környezete életre szóló útravalót és inspirációt adott. Köbölkút Pilis hegység kezdeténél terült el. A X. században Szent István király birtokához tartozott. 1938 és 1945 között a térség Magyarország része volt. Már a közelében fekvő falvak nevei is inspiráló volt a művész számára, Sárkány, Muzsla, Vad és Mocsa nevű települések, távolabb pedig Béla, Nána, és Búcs. A faluban a Párizsi patak nagy mocsaras területet hozott létre, amely télen, amikor a mocsár befagyott, jéghokizásra volt alkalmas. A közeli nagy téglagyár is, melynek homok-bányájában hatalmas tengeri őslények maradványait tárták fel szintén csodálatos környezet volt a gyermek Rostoka számára.

Értelmiségi családból származott, édesanyja könyvtáros, édesapja tanító volt. A könyvek, a kultúra közegében nőtt fel. Élete meghatározó személyisége anyai nagyapja, Player Károly volt, akitől útmutatást kapott: “életedben-munkádban mindig csak Budapest felé nézz, ott keresd a megmérettetést”. A nagypapa nagy könyvtárat gyűjtött össze, és ez volt a gyermek Rostoka számára a szülőház legkedvesebb helye. Talán már itt, a könyvek között megfogalmazódott benne későbbi alapvetése, hogy a nyomtatott lapokon megsokszorozott szövegnek az esztétikai és szemantikai súllyal rendelkező grafikát kell támogatnia.

E nagy könyvtár a gyermeknek a tipográfiai formák miatt is fontos volt (Kassák négyszögletes formátumú, 1925-ös kiadású MA folyóiratával is itt találkozott először,) valamint a könyvekből tudta tökéletesíteni a magyar nyelvet és nyelvtant, hiszen Rostoka szlovák iskolákba járt.

Gyermekkorában folyton rajzolt, sokszor édesapjával együtt a nagyapai könyvtárból kiemelt könyvekbe is. Jó rajzkészségét felismerve karácsonyra gyakran kapott kifestőket, rajzfüzeteket, gyönyörűen illusztrált könyveket, festékeket, így szenvedélyévé vált a rajzolás. Édesapja a pedagógusi munka mellett hétvégéken idegenvezető is volt Magyarországon, ezért -nagyapai intelemre is- kamaszkora óta tudott minden budapesti kiállításról, megnyitóról, hiszen majdnen minden hétvégén a pesti galériákat látogatta. Bár képzésre nem járt, már az általános iskolában kezdte érdekelni a betű formája is: édesanyjának segített a helyi könyvtárban és megbabonázta a könyvek vizuális megjelenése. Ekkor kezdett intenzíven foglalkozni a kalligráfiával.

1963-ban, 15 évesen felvételizett a Pozsonyi Művészeti Szakközépiskolába, ahová egy nagy, rajzokkal és festményekkel teli bőrönddel érkezett, a művei pedig különféle technikákkal készültek (rajz tussal, krétával, akvarell, tempera, olaj, linómetszet), köztük nagyon kidolgozott (mai szemmel majdnem hiperrealisztikus) művészek portréi is voltak (Munkácsy Mihályé, Kassák Lajosé). Az iskolában, amely a Bauhaus pedagógiai elvei szerint tanított, már programszerűen foglalkozott a betű történelmével, felépítésével, morfológiájával. Első nyomtatott plakátját a tanulmányai alatt készítette 1966-ban, Schwartz István professzorának kiállítására. A plakát teljes szövegét kézzel rajzolta meg tussal 1:1 méretben. Ebből a sablonból horganylemezt készítettek, és magasnyomással nyomtatták ki. Élete első honoráriumát ezért a munkáért művészeti könyv formájában kapta: Max Ernst monográfiáját választotta a professzor könyvtárából, amelyet máig őriz.

Szárnybontogatás, a főiskolai évek, és annak hatása

A középiskola utolsó éveiben úgy készült a felvételi vizsgára, -ahol realisztikus portrét kellett rajzolni vörös krétával élőmodell alapján, színes csendéletet tempera festékkel és figurális kompozíciót szabad technikával,- hogy minden szombaton a Szépművészeti Múzeumba járt kópiákat készíteni. 1967-ben felvették a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára. Grafika és festészet szakon diplomázott. Pozsonyban maradt, de figyelemmel kísérte a budapesti Iparművészeti Főiskolai évfolyamtársai Árendás József, Káldor Kati, Felvidéki András és Bányai István grafikusok tevékenységeit. Már 1963-tól intenzíven tanulmányozta Moholy-Nagy László, Kassák Lajos és Victor Vasarely munkásságát. 1973-as diplomamunkájának gyakorlati része egy 10 x 5 méter nagyságú, 120 szegmensből összerakott alumínium domborműből állt, amelyet meg kellett valósítani 1:1 méretben. Ezt szülőfalujában állította fel. A diploma elméleti része egy 3 példányban kiadott 100 oldalas tanulmány volt Victor Vasarely munkásságáról. Az ötletet egy 1965-ös prágai Vasarely grafikai kiállítás adta, amelynek a katalógus reprodukciói szitanymással voltak kinyomva arany és fekete színben. Amikor a nagyszabású Vasarely kiállítás 1969-ben a Műcsarnokban megnyílt, elkészítette teoretikus diplomamunkájának tervét „Hommage à Vasarely” címmel, amelyet a francia festő és szobrász örömmel vett és segédanyagokat is adott hozzá, és elismerése jeleként meghívta Rostoka Lászlót Párizsba. Tíz évig tartó mester-kolléga kapcsolatuknak 1979-ben lett vége, egy idős festő miatt, aki besúgó volt a csehszlovák titkos rendőrségnél. A diplomamunka sajnos nem maradt fenn, mert 2016-ban egy pőstyéni Vasarely kiállításról ellopták, Vasarely 1969-es műcsarnoki kiállításának dedikált katalógusával együtt.

Az ifjú művész

„Örökös hallgatók vagyunk, a mi hivatásunk az igazi egyetemünk.” Rostoka László

A Főiskola elvégzése után három évig tanított tanársegédként az Képzőművészeti Akadémián. Mivel nem volt hajlandó politikai képzésben részt venni, 1976-ban elhagyta a tanítást és egyéves katonaság után szabadúszó grafikusként dolgozott egészen 1991-ig. Ekkor alapította meg a Rabbit & Solution nevű grafikai stúdiót, ahol 2006-ig művészeti igazgató volt. Ezután 2007-ben egyszemélyes stúdiót alapított Rostoka Graphic Atelier néven, amelyben azóta is főleg könyvek és postabélyegek tervezésével foglalkozik. Elköteleződött az élethosszig tartó tanulás és önálló munka mellett. Autodidaktának tartja magát, és vallja, hogy a grafikai tervezés a leginkább változó szakma a világon. Úgy alkot, hogy rendszeresen visszatekint a grafikai tervezés és elődök történetére. Úgy tartja: „Csak úgy érhetünk el új grafikai győzelmeket, ha elődeink vállára állunk.” Elkötelezetten kiáll az alkotók felelőssége mellett, akiknek nem utolsó sorban az is a feladatuk, hogy megvédjék a közönség jogát a minőségi grafikához, az olyan tervezők által létrehozott művekhez, akiknek társadalmi elkötelezettsége felülírja haszonét.

Aktív munkaévek

„Hiszem, hogy e nagyfokú türelmességet is igénylő képességem olyan ajándék, mellyel a mindennapi stressz által felgyorsított jelenre reagálhatok, s kiléphetek a hektikus környezetből, amely sok tervezőt az ötletek felületes feldolgozására kényszerít.“ Rostoka László

Munkamódszere pontos, rendszerezett, rendezett. A minőséget és a professzionalizmust nagyon magasra emelte, akár rézmetszőkéssel dolgozik, akár rajzol. Elkötelezetten ellenáll a mesterséges intelligencia digitális térhódításának, hiszent felismerte, hogy a kortárs digitális dizájn nem kommunikál a nézőjével, ezért leállni látszik a kapcsolata az emberekkel. Rostoka pedig számít a nézőre. A könyvtervezés elsődleges alapelemével szólítja meg a nyilvánosságot. Számára fontos a régi mesterek által kidolgozott normák, a nemzedékek számára tiszteletet parancsoló tekintélyek és a szakma erkölcsi alapvetéseinek elfogadása, mintája. Annak tudatában alkot, hogy minden munkája saját önarcképe is, amely alapvető dolgokat árul el róla, személyiségéről, sorsáról, múltjáról és jövőjéről. Hisz abban, hogy a múlt felé fordulás, a régi megoldások új variációinak és kombinációinak kutatása talán a legjárhatóbb és legtermészetesebb út minden alkotó számára, hogy munkája koherens legyen, átélhető és bensőséges. Munkájának alapja, hogy a világ tárgyi és emberi elemeit, a valós formákat megjelenítse. Célja a valóság természetes tempójú megrajzolása saját szemmel, ahogyan a világot látja. „Szeretném, ha a forma-sziluettekből összeállított kompozícióim egyfajta bábszínházat teremtenék meg a világról, színházat, amelyben intim csevely hangzana, és a jelek, jelentésének tréfás egymásba forgatása, építő társadalomkritikája, de mindezek mellett lenne bennük mindig valami szerethető vicces üzenet is. Magaménak érzem a claudianusi idézetet: „A világ egy színpad: bejössz, eljátszod, elmész.“ Én a tipográfiával szeretek játszani. Világéletemben érzékeny voltam a betűkre és a szimbólumokra. Szeretem, ha a dolgok becsületesen vannak letéve, s a legapróbb részletekig végig vannak gondolva – mondhatnám, cizellálva. A tipográfusi műhelymunka ezt követeli, szerintem enélkül nem létezhetne a szakma. Azt szeretném, ha a tipográfiát magában foglaló könyvet mint egy szobrot lehetne a térbe állítani.“ –vallja.

Plakátok

A plakát kép és szöveg együttese, amely vizuálisan figyelemfelkeltő, nagyméretű, nyomdailag sokszorosított kültéri hirdetmény, amely grafikai, és tipográfiai elemek felhasználásával készül. Hazánkban a megjelenése a világháborúk közötti időkre köthető leginkább, hiszen a 10-es, 20-as évektől a háborús plakátok nemzetközi cserekiállítások tárgyai lettek. A magyar plakát már kezdetkor is külön műfajnak számított, nem a képzőművészet valamely melléktermékének. A szélesebb tömegekhez való eljutást pedig elősegítette, hogy gyorsan sokszorosítható és könnyen terjeszthető. A plakát egyike a leghivalkodóbb művészeti ágnak, megállít, előtolakszik, harsány és melldöngető. Talán ezért is meglepő, hogy a legendásan szerény és szemérmes, intellektuális és rejtőzködő Rostoka Lászlót a magyarországi grafikusok mégis plakáttervezőként ismerték meg. Alapító tagja volt a 2004-ben létrehozott Magyar Plakáttársaságnak, és hazánkban is jól ismert csehszlovákiai és szlovákiai plakátjai, a Cistka, a Hamlet, a Tóték révén írta be magát kitörölthetetlenül a művészvilágba.

Plakátképein olyan rajzokat vágyik létrehozni, amelyek képesek valamely egyszerű formát hiperkifejezővé fordítani, és korábban nem sejtett jelentéssel felruházni, példátlan érzelemmel teli betű-formákból anatómiákat alkotni, kiterjeszteni jelentését a mindennapi tárgyaknak, és megtalálni rejtett arcukat. Ezekkel az olykor ironikusnak tűnő antropomorfizmusokkal (például ruhacsipeszből, pillangóból vagy pengéből álló paradoxonokkal) hoz létre egy koncentrált, groteszk formavilágot.

Orosz István így vélekedik a plakátművész Rostokáról :„Ha a fél évszázados diktatúrára gondolunk, amely országaink sorsát összekötötte, aligha tudnánk pontosabban vizionálni, mint ahogy a Cistka című plakát teszi. A lefojtott dráma feszültségét nehéz volna tömörebben megfogalmazni, mint ahogyan a Hamlet emblematikus rajza ábrázolja. A plakátművészet csak a pillanatnak szóló fájdalmas kiszolgáltatottságát lehet-e érzékletesebben bemutatni, mint Rostoka szépséges szitakötő metaforája?“

Aki összegyűjtve látja Rostoka László plakátjait rájön, hogy nemcsak az itt és mostról ad képet, ahogy a plakát hivatott. Kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak ezek a plakátok. Már nem az a fontos milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll. Rostoka személyisége teszi hitelessé valamennyit. A képek odahagyva eredeti funkciójukat az iparművészet területéről átvonulnak az önálló képzőművészet világába. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy nézhetjük őket, mintha tiszta és hibátlan tükörbe néznénk. Rostoka Lászlót 1965 óta tartják számon plakáttervezőként. A politikai, a gazdasági és a technikai változások átírták a tervezőgrafika arculatát, mint ahogyan a vizuális művészetek egymást követő stílushullámai is periodikusan megújították azt. A művész lépést tart ezekkel a változásokkal, megújul, és saját értékrendjéből, stílusából, művészfilozófiájából és etikájából egy jottányit sem enged. A szabadkézi rajz játékosságát, személyességét, magától értetődő természetességgel ötvözi a komputer-grafika adta lehetőségekkel, a technika szabályos, geometrikus objektivitásával. Szűkszavú, emblematikus erejű munkáira a cseh, a szlovák és a magyar képzőművészeti hagyományokból elsősorban a konstruktivista törekvések hatottak. Akár jelmondata is lehetne: „kevés eszközzel sokat mondani”. Műveinek túlnyomó részében a geometria tiszta szabályrendje húzódik meg. Rostoka a geometria igazságait, illetve az igazságok folyamatos újraértelmezését tudatosan használja és ősi tartalmakkal dúsítja. Nagy hatással volt plakáttervező munkájára az 1968-ban Műcsarnokban kiállított Konecsni György (1908-1970) plakáttervező retrospektív kiállítása, valamint a 100+1 éves a magyar plakát. A magyar plakátművészet története 1886-1986 kiállítás szintén a Műcsarnokban.

Tipográfia

„A tipográfiának mindenekelőtt egy indító energiával kellene rendelkeznie, hogy besugározza a jelen generációk életét is. Csak akkor történhet meg ez, ha a tervező egyenrangú partnere a megrendelőnek, és nem csupán eszköz, hogy kívánságait teljesítse.“ Rostoka László

Az első „Tipografika” című tervezőgrafikai kiállítását 1978-ban rendezte Pozsonyban, és 47 folytatása lett. Mindegyikhez készült egy plakát, felületén rendszeresen nagy T-betű dominál. Rostoka európai dimenziókban gondolkodó könyvtervező grafikus. Már a kezdetektől vonzódik a papírra való rajzoláshoz, a kézi rajzolás számára a kitartó figyelem eszköze. A rajzolás által érti meg a világot. Munkamódszerében az alkotási folyamat mély és szoros kapcsolatban van a megértéssel, a megoldások feltalálásával. Rajzolni annyi, mint érteni. Ifjú korától vizuális naplót vezet, és a 20. század kilencvenes éveitől intenzíven használja az A5-ös formátumú Moleskine füzeteket, amit eredetileg egyfajta szakácskönyvnek szánt, írott és rajzolt vizuális receptekkel. Ezeknek a jegyzeteknek erős hatása lett a tervezői munkájára. Vállalja a híres magyar származású amerikai plakátművész, Milton Glaser gondolatát a kézi rajzról: „A rajz a legalapvetőbb elkötelezettség egy tervező számára“.

A dizájn 20-dik és 21-dik évszázadi rehabilitációjában Rostokának kulcsszerep jutott. Munkájának alapvető jellemzői a kimeríthetetlen tipográfiai ötletek és a lakonikus rajzok harmóniája. Rostoka László a lét értelmét elzárt magányban keresi, a munkába mélyedve. Fizikailag szinte láthatatlan a nyilvánosság előtt, remeteként is emlegetik. Szó szerint vizuálisan kommunikál nézőivel.

Miroslav Cipár, illusztrátor, grafikus így fogalmaz Rostokáról: „Grafikai és tipográfiai munkájának világos, összetéveszthetetlen szerzői vonásai vannak. A síkok szilárd építkezési területén is tudja használni a humort, a koholmányokat és a kitalációkat; aforisztikus tömörséggel és következetes grafikussággal tud viccelni. A betű-kombinációk példátlanok, megengedi magának a kockázatos méretkapcsolatokat és a szürke használatát, vagy a színek árnyalatosságát a szöveg blokkban is. Megtaláljuk bennük festői érzékenységet.“ Rostoka Miroslav Cipár tervező, illusztrátor, rajzoló, grafikus, festő, szobrász munkásságát 536 oldalon, 2501 képpel mutatta be egy monumentális kötetben.

Fedor Kriška művészettörténész a következőkben foglalta össze a tipográfiája lényegét: „Rostoka a munkájával abszolút beteljesíti a „Numquam vera species ab utilitate dividitur” mondat értelmét, vagyis az „igazi szépség sohasem válhat el a hasznosságtól“, melyet Quintilianus, az ókori római szónok szokott mondani. Egy igényes, szép könyv létrejöttének ugyanis előfeltétele a tervezői feladat szabad kijelölésése: a kitűzött cél mindig a meglepő, sajátos szövegkezelés, a mondatok, a bekezdések és a teljes oldalak egyedi átformálása. A mindennapjainkat feltűnés nélkül díszítő gyönyörű könyveinek hasznossága pedig az igényes terv koncepciójában, a tipográfia komplex megoldásában rejlik, amelynek máig megvannak a maga rögzült, Gutenbergi törvényei, melyek a szedés ritmusára, a képek elhelyezésére és az üres és a kitöltött felületek összekapcsolásának mesteri játékára vonatkoznak. Mindezeket a tervező koordinálja. Mintha több alkotó is élne Rostokában, olyanok, akik szent küldetésükkel gyarapították az emberiség történelmét: az ékírás ősi metszője, az egyiptomi papiruszok írnoka, a kínai kalligráfiák költő-rajzolója és az iluminált kódexek alkotója egy középkori kolostor szkriptóriumában...”.

Rostoka néhány plakátján szabálytalan formájú papírlapot használ, mintha valami sablonból vágták volna ki. A vágás a Vachálek kiállítási plakátján oly módon történik, hogy az egyes példányok egymáshoz igazítva végtelenül ismétlődő posztert eredményeznek 3D hatással. Az ilyen ismétlődő plakátok eltérnek a klasszikus plakát hagyományos téglalapjától.

Lengyel színházi plakát tervezésére (Lengyelország máig a plakát nagyhatalma) szintén lehetőséget kapott.

1995 - 2015 között a BIB, vagyis a Pozsonyi Illusztációs Biennálé számára, amely összesen tíz kétévenként rendezett tárlatból állt, közel 100 négyzetformátumú plakátot tervezett.

Számos munkáiból említünk néhányat.

A 2023-as Orosz István: Color Book / Black Book monográfia kísérlet arra, hogyan lehetne bemutatni egy kötetben ellentétes műfajokat, egyik oldalról az alkotó plakátjainak, illusztációinak, filmjeinek színes világát, másik oldalról a fekete-fehér grafika, az anamorfózis, a deszkametria teret feszegető, lenyűgoző találmányait. A kötet ezért kettő - színes és fekete részre van osztva: a könyvtest első fele normális pozícióban, a második fele fejjel lefelé van kinyomva; a nézőnek csak forgatnia kell a könyvet, ha mindkét világgal meg szeretne ismerkedni.

2021-ben készült Keresztes Dóra könyve a Virágnak világa, világnak virága. Már a címe is utal a lapokon megjelenő egyéni, eredeti munkásság érzelmiségére.

2021-es az Árendás József színes plakátvilágát ismertető monográfia, amely a művész plakátjainak elementáris, ironikus, nyers erejét akarja sugározni. Ezt szeretné alátámasztani a könyv robusztus tipográfiai koncepciója is.

A 2016-os Typo 1. könyv a tervezőgrafika Á - Bé - Cé -jének első része, 26 grafikus példáján mutatja be a XX. századi világ vizuális kultúrájának alakulását.

Az 1988-as Hosszabbak egy fejnél című könyvben, a könyv címe adta az „O“ betű -vel kezdett illusztrációs játszmát. A publikációban ugyan a fej „O“ -betűs parafrázisai dominálnak, de az a-bé-cé többi betűjét is megpróbálta belevonni a tipojátékba.

A Kamil Peteraj: Szövegek könyv dalszövegeket tartalmaz, ezért a kotta 5 vonalának használata jelentette az oldalak struktúrájának tervezési alapját. A könyvet díjazta a Világ legszebb könyvei verseny zsürije is. Ez a könyv egy szép tervezői feladat volt számára. A Boris Filan: Kóbor kutya kiadvány koncepcióját, az illusztrációk formáját, a szerző neve adta, amely „F“ betűvel kezdődik. Ezért megpróbált az „F“ betűvel játszani, alakját deformálni, rajzos intervenciókkal kiegészíteni. A logotípiák tervezésénél is a betű absztrakt formái a meghatározók. A „K“ betűs logó egy magyarra Lovacskának fordítható nevű étterem számára készült.

A Szlovák Dizájn Center megbízásából tervezett logóban a kezdőbetűk: S - C - D összekötésével egy hullámforma megidézésére törekedett. Az Architecture Awards szlovák építészeti verseny számára készített logóval térbeli, 3D illúziót akart kelteni. Az illusztrációban mindig a betű és a rajz szoros kapcsolata érdekelte.

Fórumok a művésztársakkal

Rostoka László már ifjúkorában érdeklődött a felvidéki Érsekújvárban született Kassák Lajos munkássága iránt, ezért Kassák Képarchitektúrák című, életében az utolsó kiállításának megnyitóján jelen volt 1967-ben. Intenzíven figyelte a magyar kollégák munkásságát az előfizetett Művészet és Magyar grafika folyóiratokból. 1979 februárjában Berlinben, a Legszebb német plakát zsűrijébe hívták meg. Ott ismerkedett meg személyesen egy magyar zsűritaggal, Papp Gáborral a kiváló magyar grafikusművésszel, akinek már korábban látta műveit. Többek között a Dorottya utcai Kiállítási Teremben rendezett „Papp csoport” kiállításokat: Emblématervek (1969), Grafika (1971), Kiállítás (1972), 70x100 (1974), Hétköznap (1975), Poster (1976), Kalligráfia és tipográfia (1977), Falrahányt borsó (1978). 1983-ban a Budapesti Történeti Múzeum posztumusz kiállítást rendezett Papp Gábor tiszteletére. Ekkor ismerkedett meg Sára Ernő grafikusművésszel, a kiállítás szervezőjével.

1981-ben beválogattak az AGI (Alliance Graphique Internationale) tagjai közé. Ez volt a világ legfontosabb grafikusi társasága, amihez legfiatalabb tagként csatlakozott. Laudációját egy világhírű holland grafikus, Wim Crouwel mondta. Az akkori csehszlovákiai politikai helyzet miatt nem mehetett külföldre a társaság éves összejöveteleire, a megszaporodott külföldi postázásokkal azonban a titkosrendőrség figyelmébe került.

Magyarországi kollégáival azonban permanens kontaktusban volt, pl. Orosz István, Árendás József, Pócs Péter, Bányai István, Pinczehelyi Sándor, Gyárfás Gábor grafikusművészekkel. Első alkalommal 1990-ben volt a Békéscsabai Országos Alkalmazott Grafikai Biennálé zsűri tagja (majd 2002, 2004, 2006-ban). Ott személyesen is megismerkedhetett az idősebb tervezőgrafikusi generáció képviselőivel: Ernyei Sándorral, Szilvássy Nándorral, Máté Andrással. 1990-ben Kass János grafikus, illusztrátorral a „Legszebb Magyar Könyv” zsűrijében ismerkedett meg, akivel később Pozsonyban is többször találkozott a BIB illusztrációs biennále alkalmából.

A rendszerváltás után fontos időszak kezdődött a művész számára: sok kolléga, barát műtermét látogathatta meg: így Schmal Károly, Faragó István, Ducki Krzysztof, Pócs Péter (Kecskemét), Pinczehelyi Sándor (Pécs).

1998-ban megnyitó beszédet mondott a legendás DOPP csoport (Ducki, Orosz, Pócs, Pinczehelyi) utolsó kiállításán a Vigadó Galériában. A huszadik század kilencvenes évei tehát hektikus együttműködéssel voltak tele. Az új évezred elejének legfontosabb eseményei pedig a 2004-es Magyar Plakát Társaság megalapítása, és a 2005-ös Magyar Művészeti Akadémia tagsága voltak számára.

Monográfiák, illuztrációk

Rostoka több mint 1200 könyvet és katalógust készített, köztük nagyon sok terjedelmes monográfiát, de mindezek közül egyértelműen három kisebb formátumú könyvet tart kulcsfontosságúnak: Kamil Peteraj = Szövegek (1985), Boris Filan = Kóbor kutya (1987), és Jozef Čertík = Hosszabbak egy fejjel (1988). „E könyvek illusztrációiban először sikerült integrálnom a betűk absztrakt formáit a rajzok beszédével egy egységbe. A Szövegek könyvben a „T“, a Kóbor kutyában az „F“, és a Hosszzabbak egy fejjel z „O“ betű formája volt a főszereplő. Soha nem vagyok elégedett a munkámmal, de az elmúlt idő perspektívájából azt látom, hogy ezekben az esetekben talán közel is jutottam az elégedettséghez. Isten segítségével, nulla sietséggel, egyfajta tökéletességre való törekvés megszállottja vagyok, és soha nem adom fel, amíg nem közelítem meg azt az eredményt, amelyre törekedtem.

E könyvek illusztrálása, tervezése alatt abban is meggyőződtem, hogy a szerző azonosító kódja ebben a kaotikus világunkban csakis a személyes kézirata, saját stílusa lehet. Itt megvalósítottam azt az izgalmas játékot is a telítettség és a hiány kettősségével. Azt próbáltam demonstrálni, hogy a két ellentétes örökös párharca, a fekete-fehér, a pozitív-negatív ütközése nemcsak drámai hatású, de vidám játék is lehet.

Ekkor arra is rájöttem, hogy a könyvek tervezése nem rutinmunka, minden négyzetmilliméterért mindig újra meg kell küzdeni, az elejétől fogva. Pld. a papír minősége, illata, állaga, simasága, ezek mind olyan tényezők, amelyek nemcsak az olvasót befolyásolhatják, hanem a terv egyik fő elemét képezhetik. E könyvekben foglaltam össze az addig ismerteket és alkottakat, valamiféle szilárdabb alapot teremtve a további munkához.

Mert hát az idő őrülten rohan: „Tempus fugit” – gyorsan változnak az idők és mi is, velük együtt. Itt már arra a következtetésre is jutottam, hogy a könyvek létrehozása, teremtése révén az ember nem csak fizikilag, testileg, hanem lelkileg is „életben” maradhat. Azt hiszem, hogy a teremtésben, a tevékenységben van a megváltás. És ezekben a munkákban Paul Rand - amerikai grafikus szavait is megpróbáltam praxisba átvinni: „A jó tipográfia magas művészet lehet”. Itt megerősítettem azt a meggyőződésemet, hogy nem akarok eltávolodni az esztétika és szépség közönséges (emberi) felfogásától, csak az egyfajta menő, trendi, extravagáns alkotás kedvéért. Azt a hitemet, hogy nem szeretnék azoknak az alkotóknak cool bőrében lenni, akik őrült festményeikkel, furcsa szobraikkal, hallgathatatlan zenei kompozíciókkal, extravagáns épületeikkel, és olvashatatlan tipográfiájukkal „örvendetik” meg ezt a világot. Szóval: többre tartom a lélek és a vonal harmóniáját, mint az avantgárd mesterkedést.”

Külföldi kiállítások

Közel 650 közös kiállításon vett részt, és 48 egyéni kiállítást rendezett világszerte. Közülük talán a legfontosabb 1998-ban volt. „Az ötvenedik születésnapomra a Pécsi Galéria igazán nagyszabású retrospektív kiállítást rendezett több mint 300 munkámból, Pinczehelyi Sándor, a Pécsi Galéria igazgatója meghívására, Orosz István megnyitó beszédével. Itt láthattam először egy helyen 1967 – 1997 között készített főbb munkáim válogatását: láthatók voltak könyvek, illusztrációk, bibliofíliák, katalógusok és cégek évi jelentései, plakátok, logotípiák és naptártervek.”

Jelenleg Káldor László (1905-1963) és Káldor Kati (1948) grafikus-művészeknek készít egy dupla monográfiát. A grafikus apa és grafikus lánya munkásságát egy kötetben mutatja be. Jelenleg is tervez postabélyegeket, borítókat és pecséteket a Szlovák Posta számára, köztük 2024-ben Peter Pellegrini, a Szlovák köztársasági elnök kör alakú bélyege jelent meg. A Karácsonyi bélyegen és a Pozsonyi 30. BIB - illusztrációs biennálé bélyeg tervén dolgozik. Rekonstruálja a régi, XX. század 60-as éveinek fontosabb munkáit, amikről csupán tervek maradtak meg. Könyvtervezési tevékenységét egy összegző monográfiával szeretné lezárni. K. F. Mather szavait: „Nem véletlenül, vagy szeszélyből élünk az univerzumunkban, hanem Isten törvényeinek és rendjének köszönhetően, amelyek szervezete teljesen racionális, egy csodálatos természeti projektet tartalmaz, és méltó a legnagyobb tiszteletre.”

Rostoka László művészi hitvallása

„A grafikai tervezés definícióját hivatásként és küldetésként fogadtam el, semmiképpen sem pénzkereső tevékenységként. Az egyetem után, a kezdetektől igyekeztem megfogalmazni, és szisztematikusan fejleszteni (az érzésem mércéi szerint) a saját esztétikai kánonomat (a betűk, vonalak és színformák játékát), amely erős esztétikai élményt tudna kiváltani a nézőben. Mert szerintem a személyes kézírás (saját stílus) a szerző azonosító kódja, amely nagyon fontos elem a megkülönböztetés ügyében a globális trendek diktátuma káoszában.

Azt szerettem volna, hogy a megalkotott mű létezése és működése alatt egy bizonyos univerzálisan kreatív, és esztétikailag szép gondolatot mutassak be az embernek. Szerettem volna a munkámat mindig olyan szolidan végezni, hogy aztán a lehető leghosszabb életutat bírja ki. A tervezés kivitelezésében mindig a tökéletességre és a pontosságra törekedtem, és amennyire csak lehetett, kerültem azt a furcsa partijátékot, ami a megnyert szerződésekben zajlik, mely tele van kompromisszumokkal és hamis engedményekkel. Azért a grafikai tervezésnek azokra a kamara területeire koncentráltam, amelyek garantálták a munka örömét, és főleg tiszta lelkiismeretet hagyhatnak a tervezőnek. Ezek számomra a könyvillusztráció, tipográfia és kulturális plakátok területei voltak. Mert a kultúra, a művészet, és különösen a könyv az ember korlátjainak komoly ellenfele volt a kommunista rezsimben, és ma is az. Mert számomra a könyv a kerékkel, az ábécével, a hajóvitorlával, a kenyérrel és a borral együtt az emberiség legnagyobb felfedezése. Ezért akkor úgy döntöttem, hogy az első helyen a könyvművészet fejlődését szolgálom az életemben. A könyv minden ember kedves tanára, aki kiabálás és harag nélkül tanít. Egy tanár, aki soha nem alszik – éjjel-nappal elérhető. Amikor kérdezünk és hibázunk, nem gúnyol minket.

A könyvvel kapcsolatos teljes szakmai gyakorlatom és tapasztalatom azon az elgondoláson alapult, hogy minél több értékes információt foglaljak és rögzítsek a könyvbe. Azzal a törekvéssel, hogy támogassam a könyv státuszát, mint az információmegőrzés mindeddig felülmúlhatatlan módját. Ezt a megközelítést - hogy a könyvet vizuálisan és tartalmilag is érdekessé tegyem - mindig nagyon szükségesnek tartottam. Számomra a könyv a kerékkel, az ábécével, a hajóvitorlával, a kenyérrel és a borral együtt az emberiség legnagyobb felfedezése. Számomra a könyv leküzdhetetlen jelenség, nagy lecke és szellemi örömök forrása, ötleteket ad az embereknek. Szent tárgyként tisztelem, akárcsak a Szent Bibliát. „Az írott nyelv szent dolog, és szárnyai vannak”, mondta valaha Platón.

Ez mindig nagyon fontos dolog volt számomra, mert aki csak részben is tisztában van azzal, hogy milyen körülmények között dolgozik a tervező (például a múlt században), az regisztrálja azt a fájdalmas tényt, hogy a grafikus ki van szolgáltatva a rossz ízlésnek, amit a megrendelő szép szavakba becsomagolva ellenőrizhetetlen követelésben, állításban ad közzé, mely háttérbe szorítja a művész egyéniségét, érdeklődési körét, és a szürkeátlag megteremtésére ösztönöz, mely már-már közelíti az amatőr barkácsolás szintjét.

Mindig is azt vallottam, hogy álmok nélkül nagyon kevés olyan dolgot sikerült elérni, ami igazán számít. Tudom, hogy akkor félre kell tenni a fejet a kalappal együtt, különben nem jutok tovább. Az álmok mindig aggasztanak: hogyan alakítsam ki a valóságban azt, ami a képzeletemben logikus, harmonikus, tiszta? Hiszem, hogy egy álom vagy kívánság puszta megfogalmazását is figyelembe veszik valahol odafent, és néha majd valamilyen formában teljesülni fog a háromdimenziós valóságban.

A jelenlegi minimalista (egyszerű, „letisztult” grafikai tervezési irányzat, amit a fiatal generáció hevesen és arrogánsan hirdet és érvényesít, nem áll hozzám közel, szemnek, léleknek nem tetszik, csak végtelen unalommá válik. Végül is, itt hiányzik az ötlet, gondolat és humor. Szerintem a minimalizmus zsákutcába vezet, jócskán korlátozott a jövőben a lehetősége, mert nagyon könnyen kimeríthető. Egyre inkább volt egy olyan érzésem, és fokozatosan meg voltam győződve arról, hogy a minimalista (számomra kényelmes) megoldások mögé az bújik, akinek nincs mit ajánlania. A „grafikus ne mutasson meg mindent, amit tud, legyen észrevehetetlen, háttérbe szoruljon” mottója alatt dolgoznak. Akkor miért tud egy grafikus valamit, miért tanult, ha nem akarja megmutatni? Honnan tudjuk meg, hogy valamit tud? A minimalista unalom fokozatosan tönkretette a kreativitást, és a nemzetközi tipográfiai stílus kiegyenlítődését idézte elő. Szóval én a maximalizmus híve vagyok. Elképzelésben, hitben és gyakorlatban egyaránt. Számomra sokkal fontosabb, hogy észrevehető legyek, mintsem észrevehetetlen ebben a durva, elvont, töménytelen, hektikus jelenben, melyben abszolút hiányoznak a szabályok. Soha nem igyekeztem felkapaszkodni a folyamatosan változó trendek körhintajába, amelyek ismételten gyökeresen ellentmondanak az előző véleménynek.

Preferálom az érzékiséget és a fantáziát. Egy becsületes, több ezer éves szobor végtelenül többet mond nekem, mint a földön szétszórt konceptuális papírdarabkák. A grafikusok azzal érvelnek, hogy szándékosan üres munkájukkal világunk ürességére mutatnak rá. Miért nem harcolnak ellene fantáziával, szépséggel és tehetséggel? Véleményükkel összetéveszthetetlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy ma a vizuális művészetek területén minden eddiginél nagyobb frusztrációhoz járulnak hozzá, ezért jelenleg több esztétikai értékvesztés alakulhatott ki, mint bármikor korábban. Egy kézben a civilizációs fejlődés mesterséges intelligenciával irányított eszeveszett káoszának kétértelműségével, és a médiareklám diktatúrájával.

A kezdetektől mindig csak egy tervet nyújtottam be az ügyfélnek. A többféle kialakítás feleslegesen eloszlatja a koncentrációt és az energiát, amely szükséges a legjobb létrehozásához. Természetesen a magam számára mindig részletesen megvizsgáltam a bemutatott terv lehetőségeit és számos változatát készítem el (pl. egy logó elkészítésekor több mint 1000 tervet készítettem).

Mindig is igyekeztem gátat állítani az emberi manipuláció egyre erősödő tendenciáival és megnyilvánulásaival, szemben a multikulturális hazugság terjedésével, amely a művészet sokszínűségét törölje el, és egyetemes, globális stílusban kívánja egyesíteni. Ellenzem a digitális kor ilyen „elidegenedett” kultúráját, nem fogadom el a kész szoftveres megoldásokat. Előnyben részesítem és értékelem az egyéni stílussal jól megkülönböztethető dizájnt. Szerintem a jelen igazi alkotóinak alapvető intelligenciabázisába tartozik a múlt személyiségeinek munkájából való tanulás, és nem feledkezés a gyökerekről.

A tipográfiai művészetben (mint a természetben is) nincsenek parancsikonok. Lehetetlen ott létezni inspiráció és képzelet nélkül. De minden inspiráció haszontalan lenne a hosszú, becsületes munka nélkül, amelynek szükségszerűen lassúnak, megfontoltnak, lelkiismeretesnek és türelmesnek kell lennie. A hektikus rohanás nem hozhat jó eredményt. Más szóval - egy grafikusnak (és minden művésznek) „vas fenekének” kell lennie. Minden egy szóban csapódik le - kitartás! (Példáim: Leonardo - köztudott, hogy hosszú éveken keresztül napi 20 órát dolgozott, így persze maradt némi eredménye is. Bodoni - a betűtípusok alkotója 209 ábécét hozott létre a legmagasabb szinten. Mindegyik több mint 1000 matricát, betűt tartalmaz). Gondolom, hogy a tipográfiának nevezett szakma egy építészeti tervező vagy színházi rendező tevékenységére hasonlít, amely meghatározza egy drámai mű koncepcióját és értelmezését. A lényeg a pontosan artikulált rendszerben van. Precízen tagolt rendszerben, egyszerűségben, hiteles kifejezésben és élénk feszültségben. Egy olyan rendben, amely bizonyosságot ad nekem. Hiszem, hogy ezzel működik a belső törvények rejtett hálója. A tipográfia, bár univerzális nyelven beszél, egyben az adott ország kulturális klímájának barométere.

Véleményem szerint a plakátnak a művészi típusok közösségében valami olyasmit kellene idéznie, mint egy erős zaj vagy sikoly az éjszaka csendjében. A hozzá vezető utam azonban teljesen elhatárolódik a divatos grafikai elemek kommersz lármájától, a felszínesség pusztító káoszától és a civilizáció csillogó jelenétől. A sikoly felé a lehetőségeim szándékos korlátozásán keresztül tartok. Azzal, hogy megpróbálom kizárni a véletlenszerűséget az alkotás folyamatából, a kifejezés csendes egyszerűségét próbálom elérni. Hiszem, hogy a mai esztétikai zűrzavarral teli napokban, az eszmék és a spirituális értékek totális inflációjában ez a csend sikoly hatású lehet.

A munkamódszerem nagyon egyszerű: egyfajta tudatalatti vonzódás egy szisztematizált rendhez vezérel, ez egy ösztön, ami belém van kódolva. Igyekeztem, hogy a munkám ne legyen csak egy csobbanás a vízben, hogy az ember nyomot hagyjon az örökkévalóság porában. A múlt nyomása és a jövő vonzása alatt éltem és dolgoztam. Vagyis: jól ismertem őseink, az elmúlt nemzedékek munkásságát, azért tiszteltem és becsültem. Vágyaimat mindig a jövővel társítottam. A mai generációk különleges helyzetben vannak - megvetik a múltat, és egyáltalán nincs szükségük arra, hogy megismerjék. Csak a jövőbe néznek. Ami pedig a jövőt illeti: fogalmam sincs, sikerül-e egyáltalán rábeszélni az emberiséget arra, hogy beleegyezzen a saját túlélésébe.”

[2024]