(…)”az itthoni avantgarde törekvésekben (…) a műhelyesek [1] csak szava legalább annyira önkényes és terrorisztikus, mint egy „népies” csak, egy „urbánus” csak. Az igazán modern – átgondoltan avantgárd – gesztus ma a valamennyi területen történő gátlástalan barangolás, a bátran és méltósággal vállalt – mert alapos vizsgálódások és kísérletek eredményét jelentő – modern eklektika! A csak-ot felváltó is lehet az átalakulás legfontosabb mozzanata.” [2]

A már beérkezett, József Attila-díjjal kitüntetett Zalán Tibor az idézett esszében egy aktuális vitához szól hozzá alkotás-módszertani elveket latolgatva, ám ez az ars poetica érvényes alkotói pályája egészére. A „modern eklektika” programszava a későbbiekben „radikális eklektikára” változik, s a kifejezést a recepció is átveszi. Ezért is érdekes, hogy amikor az akadémiai taggá válás kapcsán ez újra fókuszba kerül, miben módosul az alkotó vagy méltatói szóhasználatában.

Az akadémiai székfoglalón ezt hallottuk: „Az, hogy költőként lettem színházi ember, és még drámai-színházi stúdiumokban is elmélyültem, azzal az előnnyel járt, hogy nem tartom magamra nézve kötelezőnek a drámaírókra vonatkozó drámai és/vagy színházi szabályokat. Jó negyedszázada kialakítottam a magam számára egy kategóriát, a radikális eklektikát, abból kiindulva, hogy a költészetben sem voltam hajlandó sohasem a különféle műfaji határokat betartani (…) Ennek leginkább élő és sokak számára ismert színházi megvalósulása A rettentő görög vitéz. Hogy mi benne az eklektika? Sok egyéb mellett az, hogy történetvezetésben, nyelvben, humorban éppúgy szól a kicsiny gyermeknek, mint a felnőtt apjának és az elaggott nagy- vagy ükszülőjének.” [3] Az itt elsősorban műfajváltás és műfajkeverés kapcsán használt fogalmat hasonlóképpen hozza újra elő Papírváros című regényének jellemzése során: „És mit tesz az a költő, akinek nincsenek regénybe illő, izgalmas, legalább érdekes élettörténetei: olyan regényt ír, amilyet már a 20. század vége, illetve a 21. század eleje bátran megenged, lehetővé tesz, mi több, talán követel is: nekiesik a radikális eklektikát a végsőkig alkalmazni”. [4] Ez a gondolat már korkövetelménynek tekinti a hagyományos kategóriák elvetését.

Még tágabbra nyitja szerzőnk a fogalom értelmezését utolsó verseskötete felezőszonett-ciklusához fűzve észrevételét: „Nemcsak nagy tematikus és gondolkodási vagy érzelmi tereket biztosító forma volt számomra a felezőszonett, hanem bármire lehetőséget biztosító találmány. (…) a radikális eklektika kifejezést megtöltöttem tartalommal. Nos, a felezők ennek a csúcsmegvalósításai. Szonettek, amelyek a szonettformának gyakorlatilag csak egyetlen paraméterét mutatják fel: 14 sorból áll a vers”. [5]

A műnemi-műfaji határátlépések, a célközönség heterogén összetétele, a műfaji poétikai hagyományok figyelmen kívül hagyása mellé tehát a tematikai, érzelmi-gondolati és formai homogenitás elvszerű elutasítása társul, akár szervesebb kohéziójú műcsoportra értelmezve is. Ha azonban a személyiségből fakadó ars poetica mindezeknél is teljesebb jelentését kívánjuk megismerni, érdemes idézni az akadémiai életmű-interjú vonatkozó részletét: „Amikor elindultam a pályámon, akkor Ilia Mihály, a Tiszatáj akkori főszerkesztője azt mondta: hogyha nagy költő akarok lenni, (…) ugyanazokat a jegyeket kell alkalmaznom végig az életben. Én meg azt mondtam neki öntelten és meggyőződéssel, hogy Tanár úr, én úgy leszek nagy költő, hogy én mindig azt írom, ami eszembe jut, és mindig úgy írok, ahogy kedvem tartja. (…) Rájöttem, hogy nekem olyan verset kell írni, ami szakít mindenfajta irányzattal, ami az összes irányzatot egybefogja. (…) Ezért lett jellemzője a műveimnek a radikális eklektika (…) azt engedem meg magamnak, amit az anyagom megkíván, amit a megírnivaló szándék megkövetel.” [6] Ebben a gondolatsorban összegződik és nyílik legszélesebbre a zaláni kulcsfogalom jelentése, mely immár a végleteket is magába foglalja: egyetlen szövegen belül az alkotói eszköztár valamennyi lehetséges komponensének kiszámíthatatlan, mégis immanens sokszínűsége a lényeg, vagyis a nyelv, az ihlet, az anyag önindukciós és szabad működése csakis a belső kívánalmak szerint.

A műfaj- és műnemváltások, a végtelen stiláris és poétika-módszertani sokféleség mellet a teljes tevékenységi spektrum is hasonló arculatú. Eltekintve attól, hogy a megjelent publikációk és kötetek aránya műnemenként milyen megoszlású, hogy az irodalmi élet mely területén milyen súllyal esik latba Zalán jelenléte, munkássága efféle szerves sokarcúságot tükröz: lírikusként kötetszám publikált gyermekvereseket és műfordítást, írt dalszövegeket; epikus életművében fellelhetők novellák és tárcanovellák, jelentős mennyiségű mese, valamint a Papírváros regény-pentalógia; színházi tevékenységei: élő performanece-ok saját művek adaptációjával, hangjátékírás, saját drámák, színházi átiratok, átvezetések, adaptációk elkészítése felnőtteknek-gyermekeknek. Az irodalom határterületeihez tartozó tevékenységek is említendők a teljes összképhez: irodalmi publicisztika, televíziós kultúrműsor-szerkesztés (Gong), kritika- és esszéírás, irodalomszervezés (pl. JAK, FISz, Csokonai-társaság); lap- és antológiaszerkesztés (Kortárs, Szivárvány, Kelet; Ver/s/ziók, NEM mind egy stb); alkotóközösségek képviselete (pl. JAK-vezetőség, Írószövetség választmánya, díj- és ösztöndíj-kuratóriumok), illetve az irodalmi oktatómunka (egyetemi, színházi, kreatív kurzusok).

A szegedi egyetemista Zalán Tibor szépíróként húszévesen publikált először [7], és már akkor megfogalmazta a folytonos és autonóm változás és változtatás ars poeticáját, pedig még nem is gondolhatott rá, hogy munkássága a műnemek mindegyikére ki fog terjedni, illetve hogy lesz, amikor egy kísérleti műnem létjogosultságáról is értekezni fog. [8] A több műneműséget a recepció a nemzedék általános világszemléleti-egzisztenciális hiányérzeteivel is kapcsolatba hozza, s az irodalmi érvényesülés korabeli nehézségei is késztették erre a rátermetteket (pl. Géczi János, Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa).

A költőként induló Zalán Tibornak már korai munkái között is szerepelnek epikus és drámai művek. Az első verseskötet 1980-ban jelent meg (Földfogyatkozás), és ugyanebben az évben sor került első elbeszélésének közlésére [9] , valamint az első drámapublikációra. [10] A későbbiekben hol szakaszosan, hol párhuzamosan bővült az életmű a különböző műnemekhez tartozó alkotásokkal. Hogy a radikális program érdemi nívón valósult meg, azt bizonyítja, hogy minden műnemi területen komoly szakmai díjakban részesült: lírikusként kapta a Radnóti, Graves-, és József Attila-díjat, drámaírói munkásságáért a Szép Ernő-életműdíjat, prózapublikációit pedig Artisjus- és Kortárs-díjjal ismerték el.

Történeti hagyományaink szerint irodalmi vezéregyéniségeink közé (pl. Vörösmarty, Petőfi, Babits és Illyés) joggal illeszthetjük Zalán Tibort is, habár alkotói sokoldalúsága és irodalomszervezői munkássága ellenére sem említhetjük nemzedéki vezérként, hiszen programjának már kezdettől meghatározó eleme a tudatos elkülönülés. Ennek ellenére a kritika gyakorta emlegette mint sereg nélküli vezért, hiszen nemzedéke szószólójának nevezhető a generációs problémákat összegző elhíresült tanulmánya, az Arctalan nemzedék [11] alapján. Zalán igazi, demonstratív és deklarált kiválása – kilépés az írószervezetekből, függetlenség az irodalmi szekértáboroktól és kánonoktól – a rendszerváltás időszakában következett be, amit nyilatkozatai mellett a Kívül című verseskötet (1993) is jól szemléltet. Ha a műnemek közötti, műnemeken belüli műfaji vagy a művek közötti stiláris eklektikát tekintjük, nehezen tűnik korszakolhatónak az életmű, ez a kötet azonban mégis határjelölő. Megjelenéséig oly gyors egymásutánban jöttek ki verseskötetei s gyermekkönyvei, hogy az a különböző ihletek és poétikai törekvések dinamikus váltakozása miatt eleve eklektikusságot mutat, ráadásul olykor kötetanyagon belül is.

Nyelvi-formai-műfaji szempontból homogén korpusz az időszak kötetei közül a mindmáig legismertebb és néhány akvarell (1986, romantikus-elégikus szerelmi elégiák), valamint a Borús reggeli üzenetek (1989, aposztrofikus közérzeti-bölcseleti szabadversek); a két ciklus-kötet. A többéves keletkezési időszakot demonstráló Földfogyatkozás (népies szürrealista stílusú strófikus és szabadversek) tematikus ciklusokra osztása eleve mutat belső variabilitást, az OPUS N3: KOGA című kötet (1982) pedig úgy képez szövegcsoportokat, hogy mindegyikre az újavantgárd poétikai módszerek jellemzőek (nyelvkritikai szövegkezelés, grafikus elemek felhasználása, a nyelvi elemek térbeliségének manipulálása), de külön-külön érzékelhető a nyelvi és vizuális eszközök – akár egy művön belül is – el-eltérő metodikájú alkalmazása (hosszúversek, képversek, konkrét költészet, kollázs), a formai és műfaji differenciálás. Az említetteknél szembetűnőbb az Álom a 403-as demokráciában (1984) és a Hagyj még, Idő! (1988) heterogén arculata. Előbbi struktúrája azt szemlélteti, hogy a keletkezési időszakot műfaji és stiláris szempontból is polifón törekvések jellemezték: öt rövid ciklus különböző szemelvényeket mutat avantgárd és romantikus, vizuális vagy auditív többlethatásra építő, lineáris vagy tükröző szerkezetű kompozíciókból. A Hagyj még, Idő! nagy készletére a szintetizáló jellegű ciklus- és kötetszerkezet jellemző. Itt felütésként egy József Attila szellemiségét megidéző, küldetéstudatos ars poeticát találunk (Alkalmi Versezet Hajdan Élt Költőhöz), melynek kulcsszavai a szabad lét és szabad alkotás, a mindent megírás bevégezhetetlen tervének bevégzése. A kötetegész felmutatja Zalán költészetének állandósult jegyeit is: az elégikus-komor létszemléletet és hangulatiságot, a szerelmi és bölcseleti tematika primátusát, a társművészeti ihlet nyitottságát, a minél céltudatosabb nyelvi kifejezhetőségre törekvést és a változatos formákban jártasságot. Önálló ciklust kapnak itt is az OPUS-kötet Énekeiéhez hasonló hosszúversek (pl.: Kísérletek Síva háta mögött), a fotó-szöveg kollázsok (Fénylapok), illetve a korai szürrealista törekvések újragondolását mutató onirikus meditációk (A láz tévelygései).

Mire a „korszakváltó” Kívül megjelenik, már valamivel jobban ismerhető a prózaíró Zalán is, hiszen novellaközlések és mesekönyvek [12] mellett elkészül amerikai útjához kötődő esszékötete. [13] A hazai és külföldi színházi bemutatók [14] révén ez idő tájt Zalán drámaíróként is kibontakozik, s munkája akkor kap lendületet, amikor a Stúdió K Színházzal való együttműködés, illetve a Vígszínház ösztöndíja, majd pedig a Kolibri színházbeli dramaturg státusz kapcsán meghatározó részévé válik életének a színház. Ugyanekkor már majdnem be is fejeződik a hangjátékok megírásának és bemutatásának fő pályaszakasza (1985-1997), azonban az életműnek ez a része érdemben akkor válik megismerhetővé, amikor az aktív pálya zárásánál gyűjteményes kötetben is megjelennek a legfontosabb hangjátékok. [15]

A Kívül kötet jelentőségére utal, hogy megjelenését a korábbiaknál hosszabb rákészülés előzte meg. A hatvanhat (!) elemű osztatlan, ám formai-tematikus szempontból jól tagolható anyag fontos új verstípusokkal egészíti ki az eddigi kínálatot. Itt találjuk először a később rendszeresen felbukkanó [16] haikut (Hét haiku), jelentősebb mennyiségű rövidverset, és itt látjuk először, hogy a versekben Zalán az aktuális társadalmi-közéleti folyamatokra reflektál (pl. „kövéren is lehetünk jó hazafiak kurválkodván is vezető / állam- és pártférfiak elgyangyulva is büszke européerek (…) a dunaparton áll még az ország háza és össznépi talk show-t / játszanak aranyozott termekben kopott hitű hölgyek és unt urak” – Szilveszter esti dünnyögések 1989-re; „ez az új kurzus a posztmodernnel / és túl innen azon tüntetők törtetők tüntörtetők ez az / új héroszok és falloszok kora” – 120). A világszemléleti érvényű, összegző reflexió az Epiktétosz körül című versből olvasható ki (vö. az 1995-ös kétnyelvű kötet címadásával: aversion), amely sztoikus-szkeptikus egzisztenciális és bölcseleti kívülállásról tanúskodik: „Körbehordozták a / tálat s nem vettem belőle. / Nem mozdulok, nem akarok sehová / eljutni.”

A későbbiekben egyre inkább az egzisztencialista létszemléletre ismerhetünk rá Zalán műveiben, mindhárom műnemben. Ennek megerősítéséhez használja fel Emil Cioran megidézését, például A szürrealista balkon (2004) kötetmottójában: „A világ szépsége jobban elszomorít, mint rútsága. Honnan e kegyetlen elmúlást elfedő halom ékesség és megannyi lagzis hejehuja a létben rejlő örök harangzúgás szünetében?” A nemzedéki, hangulati-élethelyzeti válságversek [17] után a létszemléleti-egzisztenciális mélypont szlogenszerű, gnomatikus megfogalmazását a Fénykorlátozás című kötet (1996) felütésében, kölcseys utalásként találjuk: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / hagyd örökűl, ha kihúnysz: OLY SZOMORÚ EMBER / NEK LENNI” (Emléklapra), az egzisztencialista látásmód és önszemlélet szintézisét pedig a Fáradt kadenciák című kötetben (2012), ahol 15 kompozíció épül meg keretes szerkezetekkel, mégis a struktúrán belül független elemként viselkedő, szabályos strófákkal. Az egyéni és ontológiai létállapot-meghatározáshoz a költő többször is felhasználja kulcskifejezésként a veszteglés fogalmát, mellyel találkozunk lírai és drámai művek címében is. [18] A veszteglés, a lét kiüresedése állapotában van a Papírváros című regény – a szerző alakjára, történetére emlékeztető – hőse is, akivel az 1998-ban kiadott legkorábbi kötetben találkozhatunk.

A negyvenéves költő tiszteletére megjelennek az első válogatáskötetek. [19] Ezek eleve eklektikusak, hiszen különböző kötetek szövegeit illesztik demonstratíve egymás mellé. A jubileumi kiadványok közül a legfontosabb, legátgondoltabb a Zalán Tibor legszebb versei című (2014), melyben a szövegek kronológiájának megtartása mellett, osztatlan belső struktúrával a lírai változásfolyamat jól nyomon követhető, habár a vizuális alkotások és a hosszúversek technikai és terjedelmi okokból ide nem kerülhettek be. Érdemes azonban idézni a szerkesztő által azonosított jegyeket, amelyek jól leírják a zaláni sokszínűség, eklektika jellegzetességeit: nagy mesterségbeli tudás, jelentős kulturális tapasztalat, a nyelv uralása, lenyűgözően gazdag nyelvi-képi fantázia, képesség (vers)technikai bravúrokra, változatos szerkesztésmódok, kísérletezőkedv, az állandóságot is létrehozó változatosság, otthonos mozgás a konzervatív, újavantgárd és posztmodern költészet világában, klasszikus műfajok mellett betű-, kép- és szabadversek, modern viszonyokhoz érvényesen alkalmazott antik formák, az alkotó szabadság révén felszabadító élmény létrehozásának képessége, az intertextuális nyitottsággal tágabb horizont nyitása a grandiózus én-líra mellett. Jankovics József rámutat a zaláni tragikus életérzés jellegzetes kulcsszavaira is (szerelem, gyönyör, bűn, vér, halál, Isten, hó, csönd, magány, ég, tenger). [20]

A szerzői életkorokhoz kötődő kiadványok között érdemes megemlíteni az első húszéves pályaszakaszt áttekintő kismonográfiát és a komplex életműnek tisztelgő tanulmánykötetet is. [21]

A Kívül után megjelenő verseskötetek szinte mindegyike felelevenít valamely korábbi zaláni műfajt vagy formát, illetve hozzá is tesz a lírai életműhöz valamit, amire még nem volt példa, tovább árnyalva-gazdagítva az eklektikát.

A Fénykorlátozásban találjuk a Kopszohiladész elégiák 8 tételes ciklusát. Ezek sors- és hitbölcseleti indíttatásúak, komor világképük szerint a lírai én „túl mindenen”, az ürességgel szembesülve a léttelen lét paradoxonát éli meg. A jobb margóhoz igazított cikluszáró darab korpulensebb a veszteglés (ld. fentebb) című vers végletekig fragmentált alakzatánál, de az akvarellszövegekhez képest jóval karcsúbb, s így megtörtebb lelkiállapotra, lét-látleletre utalhat. Váratlannak mondható az Átszivárgások című kötet (1997) műfaj- és formátumválasztása, hiszen az egytételes hosszúvers-kompozíció az OPUS kötet Énekeinek újavantgárd extralingvisztikus hatáseszközeire alapoz. A manipulált látványhatások később már szolidabb formátumban, egykeként tűnnek fel. [22] Hogy mennyire fontos része a zaláni lírának az avantgárd kísérleti eszközrendszer, azt egy szakmonográfia támasztja alá. [23]

A Kívül rövidversei és a haikuk után a rövid, kifejtetlen alakzatok mind gyakoribb jelenlétét látjuk a kötetekben. A Lassú halált játszik (2000) ilyen versekből tevődik össze, kivéve a szonett című záró ciklust, amely az OPUS N3: KOGA kísérleti kisciklusa után új távlatot nyit a klasszikus verstípus felhasználásának a Mesterszonett-kópiák elkészítésével (a pretextusokból a második, a harmadik, a negyedik stb. sorok egybeírásával hoznak létre az első mesterszonettel egyenrangú szövegeket). Rövid alakzatok még az újabb kötetekben a reflektáló ötletszerűségből adódó, de verstanilag szabályosan megformázott két-, négy- vagy hatsoros szövegek a dünnyögés félhangokra című kötetben (József Attila-intertextusok felhasználása a centenáriumi tisztelgés és szemléleti rokonság jegyében, szélsőséges stílusárnyalatokkal; 2006), a Fáradt kadenciák esetében pedig a már leírt szöveghalmazok építőelemeiként a rímes, négysoros mikro-elégiák.

A szürrealista balkon mint cím részben szemlélődési-viszonyítási pozíciót jelöl, amit az első, általánosan népies szürrealistának jellemzett kötethez köthetünk, itt viszont nem általános stílushatást azonosít, a kötetanyag heterogén, sőt olykor a realista jegyek dominálnak, a hosszabb szövegekben viszont akár az automatikus írás szabad asszociációs technikáját azonosíthatjuk legfőbb poétikai eszközként. Megjelenik a „tökéletes szám” (9) égisze alatt sor- és strófaképleteket kialakító szövegtípus, mely majd A lovak reggelije (2021) című kötet gerincét alkotja 51 verssel. Ugyanitt a záró fejezet (mű-fordítások) szerepversei különböző világirodalmi alakokat szólaltatnak meg. Zalánnál a szerepvers ritka, de pl. Quasimodo-emlékdíjjal (2013) ismerték el a Kései Berzsenyi-estéket. Másfajta allúziókat, formahű előzménykövetést hoz újdonságként a Szállás rossz ágyon kötetben a szerepszerű megszólalás, és ironikus korfestő hangvételt (A névtelen velszi bárd, Családi kűr).

Az utolsó verseskötetek mindegyike felvonultat olyan domináns verscsoportot, melyek egyediek az életműben, vagyis kiteljesítik az eklektikát. Számmisztikus elem, hogy a Holdfénytől megvakult kutya (2013) „kései zsengéi” éppen 54-en vannak (Zalán születési éve, ami a Földfogyatkozás verseinek számában is megjelenik). A lovak reggelijében (2021) a kötet összterjedelmének kétharmadát kitevő záró fejezet (Az idő sakktáblája) úgy viszi tovább a számmisztikát, hogy minden sor legyen 9 szótagos, minden strófa 9 soros, és minden vers 9 strófából álljon. Ez csak sorvégi szótörésekkel valósítható meg, ami nem tiszteli a szótaghatárokat, így neológ szótöveket eredményez, megsokszorozva a jelentésképzés, az értelmezés lehetőségeit. A cikluscím arra mutat rá, hogy az időbölcselet is fontos része a zaláni tematikának.

Az utolsónak szánt verseskötet (A nehéz léptű ember, 2024) alcímében jelzi, hogy itt újszerű műfajiságra számíthat az olvasó: Felezőszonettek. Ahogy korábbról az akvarell, a dünnyögés, a fáradt kadencia, úgy a felezőszonett is egyedi műfaj, s az említettek közül csupán ez sejtet alkotás-módszertani információt. Az OPUS… és a Lassú halált játszik szonettjeitől e művek eltérnek, de hasonlítanak a mechanikus belső szövegrész-tükrözést alkalmazó avantgárd versekre [24], illetve a módszertani előzménynek tekinthető a Holdfény-kötet Tükörszonettjére: ott kétszer 14 sorban valósul meg a szöveg-középpontra vonatkoztatott variatív textúra-megfordítás. Ezek a textusok is kísérleti jellegűek: a szórendi-szókészleti tükrözés, variabilitás, s így az újraértelmezhetőség szinte végtelen lehetőségeit szemléltetik. [25]

Amint A rettentő görög vitéz című darab eklektikusságának említéséből, illetve az összműnemi tevékenységek áttekintéséből kiderült, a színházi munkák terén is meghatározó szerepe van a szerző egyedi törekvéseinek. Munkavállalóként majd harminc éve dolgozik mint dramaturg, száznál több bemutatója volt, dráma- és hangdrámaköteteinek [26] számaránya a publikációk terén is jelentős.

Zalán eredeti drámáinak stílusvilága élesen különbözik a lírai életműétől: darabjaiban meghatározó az irónia, az abszurditás, a szarkazmus, illetve felismerhető bennük egyfajta becketti vagy beckett utáni keserű groteszk. Így indul a sor a Sakk-bástyával és az Azután megdöglünkkel, s folytatódik többek közt a botránykeltő Bevíz úr hazamegy, ha „majdnem drámájával”, a Vesztegléssel, a Szása i Szásával és a Vakkacsatojásokkal, a hangjátékok közül a Szavak, kék alkony, szavak vagy az AnyÁtokföldje címűekkel. Drámáiban sincs szó semmiféle szabály- vagy hagyománykövetésről, fő ismérv az egyedi szituáció- és nyelvteremtés, s mindkettő úgy alakul a mű létrejöttekor, hogy az invencióból és a karakterekből következzék. Zalán nem hisz a modern dráma cselekményességében, a ma már spekulatívnak és valóságidegennek minősülő klasszikus drámaszerkezetben; [27] a mondatformálás szerinti folyamatos előrehaladás programját valósítja meg, még ha az aktuális szólamban a mondandó tartalmilag nem is érdekfeszítő. Különösen így van ez a rádiódrámákban, melyeknek nyelvi-szituatív megkonstruálásához szolgáló alapvetését a drámaszövegek mellett legutóbbi kötetében közzé is tette. [28] Az akció dramaturgiai szerepét a szituációk belső feszültségrendszere, szituatív dialógusok kiélezettsége, a közönség komplex reakcióira alapozottság veszi át, s csak késleltetve ad lehetőséget az érzelmi-gondolati felszabadulásra, provokálva is a konfliktusok feloldásában reménykedő közönséget. Szabad ihletekkel alkot, nem tartózkodik a nyelvi-stiláris végletektől, hiteles nyerseséggel, vulgaritással szólaltatja meg a szociolektusokat, a jellemformálásban avatott behaviorista. Különös érdeklődést mutat, borúlátó létprognózist szemléltet azokban a műveiben, amelyek a humán kultúra, a személyiség leépülésének, a humán lényeg torzulásának, a pusztulásnak, a lét-reménytelenségnek illúziótlan vízióit jelenítik meg, többnyire parabolikus módon, néhol szítirikus elemekkel (Azután megdöglünk, Ószeresek, Katonák, Ne lőj a fecskére, Patt Lenn, Papageno a metróban, unferlédi, Übü mama, Szavak, kék alkony, szavak, Romokon emelkedő ragyogás). Pamfletszerű történelemparafrázisai (AnyÁtokföldje, A vak, Vereségképek) mellett két olyan történelmi drámája ismeretes, melyeket színházi pályázatra alkotott, sikerrel ( Midőn halni készült, Karaffa). [29]

A dramaturgmunkákból adódóan Zalán némely intervenciós tevékenysége is önálló alkotómunkával ér fel. Az átiratok esetében csupán nyelvi korszerűsítés, rövidítés zajlik (pl. Bánk bán), a nagyszámú adaptáció elkészítésekor viszont nemcsak arról van szó, hogy epikus vagy lírai művet kell színpadra alkalmassá tennie, hanem ezzel együtt karakter- és szituációteremtésben dialógusokra váltani minden lényeges eredeti tartalmat, s ehhez már az intención túl az invenció is szükséges, ezért mint társ-alkotó, e művek bemutatásakor a felelősségvállalás jegyében magát is szerzőtársként jelöli meg (pl. Egri csillagok, Toldi, Revizorr, Köpönyeg, /Mario és/ a varázsló).

Ahogy a hangjátéki ars poetica kifejtésében, úgy a Papírváros második kötetének megjelenéskor adott interjúban sem a klasszikus cselekményvezetés hagyománya felől közelítette meg prózametodikáját Zalán: „Én nem vagyok prózaíró, én minden munkámban elsősorban költő vagyok. Ez azt jelenti, hogy nincsenek (…) előre kitervelt haladási irányaim, nincs előre eltervezett jellemrajzom, gyakorlatilag szerkezeti vázlatom sincs. (…) Így már nem a cselekmény alakulására kell fordítani a figyelmemet, hanem az azok által kiváltott lélektani mozgásokra, mozzanatokra, rezgésekre.” [30]

Zalán már a pályakezdés éveitől jelen van kortárs prózánkban, de az epikus életművet a regény-pentalógia uralja. Az esszék, [31] a szórványos novellapublikációk [32] és az Élet és Irodalom 2006-os évfolyamában megjelent tárcanovellák, a nagyrészt belőlük készült Artisjus-díjas prózakötet ugyanakkor minőségi írásokkal árnyalják az összképet. A Göncölszekér első ciklusának (Téglagyári történetek) darabjai egyes szám első személyű narrációval dolgozzák fel a szerző gyermekkorának anekdotikus történeteit. Ezek a ritka kivételek az epikus életműben, melyekben kronologikus, lineáris, fordulatosságra alapozott cselekményvezetés működik. Néhány oldalas szövegek, többnyire nyers humorral, a gyermeki ösztönvilág naturalisztikus megjelenítésével vagy éppen megrázó drámaisággal. Méltó rokona ez a korfestéssel is árnyalt gyermeki lélekrajz Csáth, Kosztolányi, Ottlik ábrázolásmódjának.

A Papírváros már több mint negyedszázada íródik. A címével együtt jelölt „lassúdadság” ugyan nem műfaji információ, ám azzal mégis összefügg. Az első és a tervezett záró, ötödik kötet megjelenése közt 28 év telik el, így a lélektani, tudatregényi karakterből adódóan az alaptörténet szintén lassan bontakozik ki, hiszen elsősorban tudati, emlékezeti történések kapnak teret a műben. Lassúság jellemzi a szöveg olvashatóságát, a beépített történésvonalak, szólamok építkezését is, mivel folyamatos fragmentálással, inzertálással, mozaikos-montírozó jelleggel szerveződik a textúra. Állandósult velejárója ennek a szövegkép változása (írásformák variálása, olykor verses tördelés vagy dráma-formátum), az interpunkció hol szabályos, hol részleges, hol negligált alkalmazása. Az említett „külsőségek” és a szövegépítkezés asszociatív volta miatt rokonság mutatkozik Zalán korábbi hosszúverseivel, valóban kísérleti megoldások vannak itt, s a műfajiság kérdésénél maradva érdemes a tudatregényi jelleg, a lírai és drámai részek szabad beszerkesztése kapcsán az Ulyessessel való rokonságot is felvetni.

Mivel az utolsó rész ismerete nélkül még mindig nem azonosítható pontosan, hogy ki a főszereplő (ha egyáltalán van ilyen), nehéz lenne a tudatregény jelleget egy valaki tudatához rendelni. Leginkább a szerzői tudat és asszociációk terrénuma lenne azonosítható, és ezt több önéletrajzi elem is alátámaszthatná, bár egyértelmű, hogy Zalán nem magáról mintázza az építészként azonosítható fő karaktert (az egyes szerkezeti részek elkülönítéséhez a formális váltásokon túl pl. az alanyiság variálása is hozzátartozik, magáról a problematikáról pedig már az első rész közepén egy külön fejezetben értekezik). [33] Fejlődésfolyamatról nem beszélhetünk tehát, viszont lehetne a stagnálás-regény vagy – a szenvedéstörténeti vonulat kapcsán – a leépülés-regény kifejezést használni, amelyekkel a mű legfontosabb történései és belső folyamatai leírhatóak (ld. a Th. Mann-i mottó állapothatározóit, melyek az egyes kötetek hívószavai is: „kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen”). A tudatállapotok között gyakran felbukkan a delírium, az onirizmus, az álombeli vizionálás, illetve az ájulás határának léthelyzete. A szöveg műfajiságát tovább árnyalja, hogy minden részben találhatunk a korábbi kisepikai termésből származó beépített szövegeket, néhol pedig kifejezetten anekdotikus rövid történetek kerülnek be a regényfolyamba leírható szabályszerűség vagy következetesség nélkül. Az első két részben ezek a korai novellák [34] megszakításokkal, közbevetett történet-töredékekkel vagy reflexiókkal variálva szervesülnek.

A már számba vett műnemi, műfaji, szerkezeti sokárnyalatúság eleve megnehezíti a szerző dolgát a nyelvhasználat terén. Lehet-e, kell-e harmonizálni, egybefésülni a nyelvi anyagot egy ilyen összetett karakterű szövegfolyamban? Logikus és következetes nyelvszemlélet és ars poetica tartozik ehhez Zalánnál: olyan nyelvhasználatmódot kellett kialakítania, melyben a textúra szövődése a belső kohézióigény jó értelemben vett öntörvényűségének enged, hihetetlen figyelemmel és igényességgel létrehozva, akkor is, ha olykor stílnyelvi okok miatt a vulgaritás, a nyelvi leépülés is szükségessé válik, mindenesetre elképesztő intenzitást és sodrást kölcsönözve a látszatra öngerjesztő, de intenzíven kiélesített nyelvi anyagnak, mely a végletes mondatformák használatával (bekezdés- vagy fejezet-mondatok) egyszerre képes a lassúság és a dinamikusság képzetét kelteni, az immanens nyelvi kifejezőerő csúcsteljesítményét létrehozni az inkorporálás, a szintézisteremtés maximumát megvalósítva.

Motivikusan, a szereplők lelki-tudati állapotától, társadalmi státuszától, az aktuális alanyiságtól függetlenül gyakran előkerül az alkohol és a szexus érintettsége, és felidéző vagy reflektáló jelleggel évtizedeket átfogó korrajzos részleteket is bőven találunk a regényben. A létállapot-rajzok, az alanyi világkép jellegzetessége a kiüresedés felé gravitálás, az ontológiai pesszimizmus. Elképzelhető és projektálható, hogy a szövegfolyam elején felbukkanó fekete nőalak, aki az egyes kötetek végén mindig azonos megszólalással van jelen („hát még mindig nem volt elég?”), a készülő utolsó részben is hasonló funkcióval, akár a halál angyalaként fog felbukkanni, s történeti és szemléleti szinten is a kulmináció letéteményese lehet.

„The tree of knowledge has been pluck’d – all’s known” [35] – olvashatjuk a Papírváros minden részének elején a Byron-idézetet, mely elsődlegesen nyilván a főhős kiábrándult, mindenen túli létállapotát és létszemléletét jellemzi, de jelentését vonatkoztathatjuk ars poeticus értelemben magára a regényfolyamra is, hiszen itt valóban összegződik és szemlélhetővé válik az alkotó minden ars poeticus tudása és célja, világképe. A regény önmagában is képes felmutatni, szemlélhetővé tenni azt a fajta globális szintézist, a valóban radikális eklektikusságot, amely a teljes életműben jelen van mind műnemi-műfaji, mind stiláris vonatkozásban, és magába foglalja, illetve ezzel együtt le is zárja, tudatos végpontjához juttatja el Zalán Tibor alkotói törekvéseit és azok megvalósítását.

Jegyzetek

[1] Az utalás a Párizsi Magyar Műhely 70-es, 80-as évekbeli alkotógárdájára vonatkozik – J. A.
[2] Zalán Tibor: Vázlatos gondolatok – Pontatlan kapcsolódások Láng Gusztáv okos fejtegetéseihez, Életünk, 1987/3., 238-239.
[3] Zalán Tibor: A sokműfajúság mint antinómia, avagy a csak befelé tartó labirintus – Bárka, XXXI., 2024/4., 64.
[4] Uott. 65.
[5] Szabados Attila: „Költői életem gyakorlatilag megszűnt” Beszélgetés Zalán Tiborral – Bárka, XXXI., 2024/4. 74.
[6] Ld. Zalán Tibor akadémiai adattárában a felvétel szöveges leiratát.
[7] A fiú indulása, A mítosz születése - Tiszatáj, XXVIII., 1974/10., 21-22.
[8] Z. T.: 1 (és) más között a Bujdosó Alpárról elnevezett hídon - Életünk, XIX., 1981/6., 567-568.
[9] Z. T.: Blue Dolphin – Mozgó Világ, 1980/5.
[10] Z. T.: Sakk-bástya – Életünk, XVII., 1979/9., 737-741., ill. Veszprém, 1980
[11] Z. T.: Arctalan nemzedék - Életünk, XVII., 1979/11., 957-968.
[12] Kék cserepek – Palócföld, 1980/5., A tanktípusú nő – Alföld, 1980/11., Úton, sehová – Tiszatáj, 1991/2., Mos, főz, vasal, takarít, iszik, ledől – Forrás, 1991/7., Sz. Simon szégyene – Kortárs, 1988/6.; Hi-szen, a guruló madár (Móra, 1988), Bongóc a tavaszban, Bongóc a nyárban (Vario, 1990, 1991)
[13] Amerika, körülírás, munkapad – Új Forrás Könyvek, 1992.
[14] Ószeresek (Stúdió K, 1987), Azután megdöglünk (Debrecen, Rimaszombat 1988, Újvidék 1990)
[15] Z. T.: Reménytelenek (Fekete Sas, 2023), a gyűjteményben nem található darabok rádiós bemutatói: A vád szavait hallgatta (1985), Amíg hajnalodik (1989), Ördögkerék (1989), Huszárok, hej, gyászhuszárok (1992), A kis rohadék (1993)
[16] Először önálló haikuciklussal a Lassú halált játszik című kötetben találkozunk (30 haiku, 2000), százas nagyságrendben közölnek viszont haikukat egyéb versek mellett A szürrealista balkon (2004) és a Szállás rossz ágyon (2005) című kötetek, ezekből válogat új szövegekkel a színtisztán haikukat és wakákat tartalmazó Váz című kötet (2008), a sort pedig újabb egységes műfajú kínálattal az és néhány haiku zárja (2015), összességében mintegy félezres nagyságrendet átfogva a japán eredetű, gyakorta címmel is ellátott verstípusból.
[17] Ld. pl. a Borús reggeli üzenetek c. kötetet
[18] A vers A szürrealista balkonban kötetnyitó pozícióban olvasható, a dráma (Veszteglés – amikor a látótávolság a kritikus szint alá csökken. Szürrealista dráma) az Azután megdöglünk c. kötetben (Napkút, 2004) olvasható.
[19] Seregszámla. Tizenöt év verseiből (Pesti Szalon, 1994), Áttűnések – áttüntetések. álom a napon felejtett demokráciáról (Ecotrend, 1994)
[20] A felsorolás elemeit a verskötet utószavában (275-280.) találjuk, ld. J. J.: Zalán Tibor legszebb versei?
[21] Juhász Attila: Zalán-verziók. Z. T. három évtizede (kortárs, 2004), szerk. Virág Zoltán: Hintázni a lét peremén. Írások Zalán Tibor tiszteletére (Tiszatáj Könyvek, 2014)
[22] Ilyen pl. A szürrealista balkonban az egy múlhatatlan nosztalgia forgácsai vagy a szállás rossz ágyon című kötetben (2005) a Tűnődések az öngyilkosság előnyeiről és hátrányairól
[23] H. Nagy Péter: Orpheusz feldarabolva. Zalán Tibor költészete és az avantgárd hagyomány (Ráció Kiadó, 2003)
[24] Ld. az Álom a 403-as demokráciában záró ciklusának verseit.
[25] Ennek a szerzőtől származó elemző ismertetését ld. Szabados Attila: „Költői életem gyakorlatilag megszűnt” – Beszélgetés Zalán Tiborral, Bárka XXXI., 2024/4, 75.
[26] Hal, vér, festék (Nap Kiadó, 2000), Azután megdöglünk (Napkút Kiadó, 2004), Szín-hang-báb (Kortárs Kiadó, 2009), Szín-játékok (Békéscsabai Jókai Színház, 2014), Két színpadi játék (Fekete Sas Kiadó, 2016), Revizorr (Tiszatáj Könyvek, 2017), Ruhatárban felejtett kabátok (Fekete SAS Kiadó, 2019), Reménytelenek (Fekete SAS Kiadó, 2023)
[27] Színház- és drámaelméleti kisesszéi a Napút folyóirat B2 páholy tárcasorozata nyomán az azonos című kötetben (2017) és az Istenek az árokparton (2022) több ciklusában is olvashatók.
[28] Ld.: Tűnődések a hangjátékról – Z. T.: Reménytelenek, 7-10.
[29] A Janus Pannoniusról szóló dráma „A reneszánsz a mai színház tükrében” c., a Békés Megyei Jókai Színház által kiírt pályázat egyik győztese, bemutatója 2008. december 1-jén volt. A Petőfi-bicentenárium tiszteletére a veszprémi Pannon Várszínház és a Pesti Kalligram Kiadó hirdetett meghívásos pályázatot a töredékben maradt dráma kortárs szerzők általi befejezésére, továbbírására – a kiadó által gondozott tízszerzős kötetbe Zalán Karaffa c., fikciós elemekkel kiegészített, műfajilag áthangolt darabja is bekerült, ld. ott: szerk. Géczi János: Karaffa (2022).
[30] Ld.: https://kultura.hu/irodalom-archivum-zalan-marad/
[31] A fentebb említetteken (12-13. jegyzet) kívül ld. még: Halva feküdni ott / Curriculum vitae (Kortárs, 1995/5.)
[32] A fentebb említetteken (12-13. jegyzet) kívül ld. még: Ács Feri öt napja (Kortárs, 2008/6.); itt nem említjük a pentalógia különböző részeibe utólag beépített 8 novellát
[33] Ld. ott: 185-187.
[34] Blue Dolphin; Sz. Simon szégyene
[35] A.m.: Letépve a tudás gyümölcse már (Byron: Don Juan, Első rész, Első ének, 127. strófa, ford.: Ábrányi Emil); https://mek.oszk.hu/10700/10767/10767.htm#4

[2024]