1. A Csóványos északi oldala

Dél. Nincs felesleges mozdulat.

Lehetnék homok, lehetnék kagylótörmelék.

Ez a szembesítés.

Mint az írásvetítőre egy rajz, úgy terítődök ki

a vízre, áttetszőn, élesen.

És meglátni azt, ami vagyok.

Az több, mint elviselhetetlen.

Győrffy Ákos költészete nem véleménylíra. Tőle távol áll mindenféle éles fényű szembesítés, tételmondat, ítélet. Ő nem mozdul, vagy ha igen, hát távolodásban, a csend köreiben maradva figyeli a világot. Nem állítja, hogy Isten halott (persze azt sem, hogy él), de az első kötet verseinek alapélménye az elhagyatottság, melynek kimondatlan panasza egyszerre idézi bennünk Krasznahorkai László és Rainer Maria Rilke világát: valami történt az évszakokkal, az erdővel, a kapcsolatainkkal, valami elemi erővel ment tönkre, és mi őrjítően otthontalanul vagyunk otthon jól berendezett világunkban, mert mire berendeztük, iszonyú messze távolodtunk tőle, egymástól, magunktól. Erre azok a lények figyelmeztetnek bennünket (persze ez a „figyelmeztetnek” is már az elidegenedett lét szava), amelyek megmaradtak a közvetlen létezés áttetsző, megindító bizonyosságában: az állatok és a növények. Azt a megható komolyságot, amellyel ők belevetik magukat az életbe, mi, a létezés méricskélői már sohasem fogjuk elérni. Öt kötettel odébb Győrffy majd ezt fogja írni:

Tegnap hajnalban sétáltam egyet az erdőn. Egy nyiladékban őzet vettem észre. Mozdulatlanul állt, mögötte lassan gomolygott a köd a fák között. Fölöttünk még halványan látszott a Hold. Egy állat a puszta, nyers életével, a csillagok alatt. Irigyeltem.

Annak ellenére, hogy a szerző nem kérkedik véleményével, nem akar megmondóember lenni (mint azok az írók, akiknek tehetsége nem áll arányban érvényesülési vágyukkal), folyamatosan elénk tartja a tükröt. A kötet versei hétköznapi tájakon mozognak – fákat, sziklákat, pingpongasztalokat, vasútállomást, padlásszobát látunk –, de rendre kiderül, hogy ha a költő tekintetét követjük, akkor életünk legsemlegesebb terein is, érzékeink legegyszerűbb, legismerősebb terepein is tragikus mélységek nyílhatnak előttünk. E mélységekben megint csak nincs mit méricskélni. A lélek ős-szövedékében vagyunk. Ha ezeket az olykor szinte zenei futamokat megpróbáljuk szétszálazni, mi bennük az ontológiai, mi a morális, mi az esztétikai, az egész azonnal szétbomlik. Győrffy úgy akar látni, mint egy állat. Úgy akar írni. Ha jól olvassuk, egy pillanatra állatok lehetünk. A szellemi-lelki-testi szövedék befogad. Itt van például a dunai átkelés alkalmával előálló lelki komp-ország képe:

(…a mozdulatlan hajtson ki bennem,

fonjon be indáival.) Árasszon el,

mint a komp fülkéjét a köd,

uszadékfa csapódik a horgonylánchoz,

megyek feléd. Az átkelés nem kezdődik

el és nem fejeződik be, mondja.

Mintha kétfelé kéne szakadni.

Az izmok a hullámzás ritmusa

szerint remegnek. Aprópénz után

kotorászom, a ködlámpa rúdján

tollászkodó sirály. Mi itt lent

irigy Ikaroszok, a vállunkra

fagyott viasszal. Örülni, mint a

madarak. És félni is úgy.

Közhely, hogy minden költőnek a második kötete a mérvadó, mert az első könyv általában az útkeresés, a hangicsálás munkadokumentuma. Győrffy Ákos első kötetével nem ez a helyzet. Ahogy Várady Szabolcs is megjegyzi a fülszövegben: itt már kiérlelt hangot hallunk. Mintha az első kötetes költő már túl volna mindenen. A képek persze alakulnak, ahogy előrébb haladunk a kötetek során, finomul a kín, de bárhonnan is merítsünk az életműből, ugyanaz a tiszta forrásvíz. Minden mozdulat, minden apró történés a túliban keresi támpontját, értelmét; minden emberi arc önnön láthatatlanjának súlyából merül föl. És valahol, még a túlin is túl, ott az aranykor emléke:

A lakatlan területek elfogytak végleg.

Egy műhold talán most is az udvart fényképezi.

Az országos kék túráról letérni valahol, legyen

ott szikla, ölyvlebegés, és csak harminc másodperc

addig, míg meg nem hallom az első repülőt. Legyen

még fél perc abból az azelőtti csöndből.

Íme, a „legyen”-ek enjambement-jának verse a remény előtt mindig levegőt vesz, zihál. Nem fojtja el végleg a reményt, de nincs is szükség rá, hiszen nyilvánvaló, hogy a remélő lelki pozíciója ab ovo reménytelen.

2. Akutagava noteszéből

A Csóványos északi oldalától kissé hátrébb lépve, a feltétlen alanyiságból kihátrálva született meg a második verseskötet. Mészöly Miklós egyik naplójegyzetének Akutagava-idézete inspirálta (amely talán nem is magától a tragikus sorsú japán írótól származik). Ez az idézet a kötet első darabja (noteszlapja, ha úgy tetszik):

Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna.

A második bejegyzés azonnal az itt és most kontextusába helyezi a dolgot:

Pacalpörkölt maradékai a konyhaasztalon. A kövér test a díványon nagyokat

nyögve másik oldalára fordul. Megy a tévé, reggel óta megy. A vonuló

vadludak hangja beszivárog a lehúzott redőny résein. Aztán a vonat, ahogy

átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött.

A mérgezett folyó fölött átdübörög a vonat: az elviselhetetlenség keresztje ez. Az első kötetben megnyitott dráma folytatódik. A költőnek, aki örökös félhomályban él, törött pengéjű, tehát ölésre használhatatlan kard van a kezében. Ebben a kardban ott a múlt, a hagyomány. Törött ugyan, de támaszkodni még lehet rá. Sőt, ha az ember költő, akkor csakis törött kardra támaszkodhat. És ha ennyire halandók a támpontjaink, akkor nincs messze az a felismerés, amelyet a kötet 28. számú töredéke tesz világossá:

Úgy érzed, mindig épp máshol történik valami. Hogy a jelenléted tesz

valótlanná minden helyszínt. Hogy épp rajtad átszűrődve válik semmivé az, ami

van. Hogy kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg

üresen.

Az emberiség átszűrte magán a tájat, és ezzel megsemmisítette. E tény alanyi vonatkozása talán úgy fogalmazható meg, hogy aki érezni akarja a tájat, az életet, annak önmagától kell eltekintenie, önmaga fölé, vagy legalábbis önmagán kívül kell lépnie, hogy ebben az önkívületben újra meginduljon az áramlás, a dolgok esti lélekvándorlása, és az időtlen, elidegenített én ebben az önfelszámolásban úgy álljon önmaga színe előtt, mint egy őserdő. Gyakran tetten érhető toposza Győrffy lírájának az effajta önfelszámolás vágya, hogy tudniillik úgy nevelje fel a saját lelkében lakozó idegenséget, mint egy erdőt, hogy abban meghitt sétát téve találjon végül haza. Persze tisztában van vele, hogy ilyesfajta „végül”-ök nincsenek, mert az a halál. „Gyerekkorom óta folyamatosan azzal az érzéssel kell megküzdenem, hogy van bennem valami személytelen lény, akinek az életéből semmi nem vonatkozik rám, azaz arra, aki az én személyes életemet éli. Nem érvényes rá semmi, mindent azonnal eltol magától. Ezt a két lényt kell valahogy egyensúlyban tartanom. A környezetem számára ez nem egy ideális állapot. Számomra sem az. Más szempontból viszont mégis az, mert a két felem állandó feszültségéből születik minden, amit írok.” – mondta a kötet megjelenésekor Győrffy egy interjúban.

3. Nem mozdul

Valamiféle ars oblivionis-ra utal a kötet fülszövege: a zajló emberi, túlságosan is emberi világ mozgalmasságából visszafelejtődni oda, ahol nem mozdul semmi. Ugyanaz az elvágyódás fűti ezt a verseskötetet, amelynek A Csóványos… óta rendre tanúi voltunk. Nem is lehet másképp, hiszen a versakarásában mindvégig következetes (avagy következetesen következetlen) Győrffytől idegen minden, ami „emberi”. Nem „érdekli” semmi, hanem a táj és ő kölcsönösen átolvadnak egymásba. Egészen odáig, ahol már nincs egymás.

Harmadik verseskötete arról tanúskodik, hogy a költői út mélyül. A könyv borítóján egy 15. századi festmény részlete. Angyal lebeg a levegőben, alatta a fehérrel írt cím. A kép alján egy kéz, amely áhítatosan az égi lény felé nyúl. (Nem éri el.) A fedelet szétnyitva megláthatjuk a kép másik felét, a moccanatlan, örökéletű hírhozó ellenpontját: emberek csoportját. A mozgás, a halandóság, a változás világa.

A mozdulatlanság, az időnek nem kitett létezés az európai kultúrában (is) a magasabb rendű lét jele. A könyv borítóképén, az angyal hátterében hegyek, előttük egy tó. A tó partján templom. Egymásba rétegződik város és természet, templom és fa, víz és levegő, inneni és túli. A rétegek metszéspontjában áll a szerző, aki minderre reflektál, aki (Rilkével szólva) bensőbb remegéssel érzi a tájat, és híradását most útra bocsátja. Vajon véletlen vagy tudatosan ironikus gesztus, hogy a hátsó fülszöveg helyén látható Győrffy-portré – a könyvet nyitogatva-csukogatva – belenézhető az angyal figurájába? Ezt indokolná Az angyal arca című vers utolsó másfél sora:

..csak az arcod ne kelljen

látnom többé, az angyal világító arcát, magamat.

Az angyali tájkép már felületi szinten is jogos. A versek legtöbbje most is a táj élményéből bomlik ki. A természet a mozgás, a pusztulás-megújulás világa. A költő előbb tárgyilagos hangon megcsendíti az élményt:

A menedékház teraszán pipázom.

A közeli forrás hangja, ahogy veri

a vékony vízsugár a rozsdás ereszdarabot.

Épp a völgy fölött a nap, a szekérút

közepén felenged a sár…

Ezután általában elindulunk arrafelé, ahol az lakozik, ami nem mozdul. Ahol minden nem mozdul. Itt nyeri el értelmét minden leírás. Győrffy versiránya az első kötet óta transzcendens, mondanánk, ha nem volna túlterhelt ez a fogalom, ha lehetne egyáltalán bármit is transzcendensnek mondani, ha a transzcendenst még lehetne mondani. A váltás, pontosabban az átsiklás a képek mélyebb értelme felé gyakran két-három soron belül megtörténik:

Fűzfához láncolt ladik.

Olyasmiből meríteni erőt,

ami nem létezett soha…

Győrffy korai verseit olvasva némelyek rögtön Krasznahorkait kiáltottak. Krasznahorkai hatása valóban letagadhatatlan. De szó sincs utánérzésről. A mondatfűzés vagy a képek drámai iránya olykor a Krasznahorkai-prózáéra emlékeztet, de ezek a mondatok nem kötik gúzsba az olvasót. Tragikus világ ez is, de itt nem a fátum hangja szól, hanem a természetadta öröm és a lélek borzalmai oldják, színezik át egymást.

A kötet verseit olvasva egyfajta levegőperspektíva bontakozik ki előttünk. A levegőperspektívát a festők sokáig nem látták. (A könyvborító 1490 körül készült festményén sincs még nyoma.) Vagy nem tudták megfesteni, ami ugyanaz. A levegőperspektíva felfedezése óta az ember másképp látja a tájat: olyasvalaminek, amely határfelületét képezi a körénk záródó, látható világnak. Az elhomályosuló rétegekbe belefáradó, megroskadó tekintetből egy másfajta látás támad fel. Ez olyan beláthatatlan távlatba hal bele, amely titokzatos módon a táj erővonalainak célja és alapja.

Ez a halálpontot – Győrffy Ákos költészetének centrumát – akkor érhetjük el, ha belső tekintetünket engedjük végigsiklani azokon a tájakon, amelyeket a kötet bejár, majd hagyjuk, hogy arra enyésszen, amerre akar. Ha jó irányba vagyunk akaratlanok, megérezhetünk valamit abból, amit a megismerés levegőrétegei elfednek. A Mi lenne az című versben például ez áll:

…Értelmetlen szavakat kiabálni

a sziklaszirtről a túlparti

hegyeknek, olyan szavakat,

melyeknek csak ezen a helyen,

erről a helyről kiabálva

van értelmük, két ember

az esőfelhők közt, a föléjük

boruló otthontalanságban,

tétjüket vesztett mozdulatokkal,

csinálhatnánk az ellenkezőjét

is, de mégis mi lenne az.

Ha abból indulunk ki, hogy alapvetően kétféle versakarás lehetséges: a klasszikus és a romantikus, akkor megállapíthatjuk, hogy Győrffy versakarása alapjaiban romantikus. A romantika előtti korok költői abban a parmenidészi állapotban érezték otthon magukat, amelyben létezés és gondolkodás azonos. Ez még akkor is így van, ha az erre felelő hérakleitoszi elv, miszerint háború (vita) mindenek atyja, a kezdetektől fogva jelen van az európai szellemtörténetben. Hiszen a dolgok örök változásának tana már Hérakleitosz felfogásában is – amennyire ez töredékeiből megállapítható – ugyanabba a logosz-tanba illeszkedik. E tan a dolgok rendjének, a dolgok elgondolásának és a dolgokról való beszédnek a mindig is előfeltételezett egységén nyugszik. Mindez végső soron az én belső nyugalmán (Kanttal szólva: az appercepció eredeti egységén), transzparenciáján alapul.

A romantikában ez a nyugodt léthelyzet felborul. Az én kitör önmaga ketrecéből, a sötét végtelenbe húz, és – paradox módon – kilépésében, eksztázisában talál új otthonra. Már csak akkor érzi a létet, ha az nem esik egybe a gondolkodással, és megfordítva. Megszületik az elvágyódás embere. Az ő lelke vágyaira vetül ki, és az elérhetetlenség az útja. Az élet nem más, mint az elértből az elérhetetlen felé való távolodás. A létezésből a gondolkodás felé. Az új ember nem véletlenül kapja Spenglertől a fausti ember nevet. Faust ördögi szerződésének lényege, hogy abban a pillanatban, ahogy az útra vetett fausti lélek célhoz ér, halott. A megismerhetetlen, a befoghatatlan lét felé távolodva születnek a versek. Például a Hideghegy:

Helyek után sóvárogsz.

Kilépve az ég alá, valamelyest

enyhül a szorongás.

Elnézni, ahogy szétfoszlik a felhő,

ami néhány másodperce még eltakarta

a napot.

Úgy tűnik, nem vagy sehol.

Légy száll a papírra, nagyobb, mint

bármelyik betű.

4. Havazás Amiens-ben

Saját elmondása szerint Győrffy e könyvet érzi leghomályosabb, leghermetikusabb verseskötetének. Mintha a költő még tovább hátrálna a lírai éntől, még szenvtelenebb belső tájak felé, miközben a kötet centrumában egy szív dobog: a Szent Márton-legenda szíve. E lüktető közzépponttól távolodnak a versek, hűlő nyomai valaminek. A védőborítón egy régi francia kalendárium festménye: havas falusi táj.

A kötet címadó versében a végtelen havazás maga az evilág. Ezen a kavargó, mindent beborító fehérségen kell átkelni az élet mélyebb színeiért anélkül, hogy megfagynánk. Előrebocsátott, szerkezeten kívüli verssel indul a könyv: Védőbeszéd a címe. Mint ilyen, ez jelöli ki a szemléleti horizontot, amelyen a kötetegész megjelenik. Ez a védőbeszéd egy olyan ember logosza (beszélye, értelme, törvénye, létszabálya), aki már látja, hogy merre kell élni, de még nem arra él.

Van még két vagy három életem ezen

kívül, amiből most beszélek ki. A két

vagy három másik életem helyszínei

és viszonyai sokkal egyszerűbbek és

letisztultabbak, mint ezé a – jobb híján

nevezzük így – saját életemé. (…)

Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok

valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak,

csak a saját gyengeségem jele.

A lét láthatatlan bírája előtt a vádlott úgy védekezik, ahogy tud: látja ő, hogy mi a helyzet, de hát az ember nem kap ambróziát a Mc Donald’s-ban.

Lapozunk. Belépünk Győrffy Ákos valamelyik képzelt életébe. Képzeljük azt, hogy a most következő ciklusok mind ilyen életek. Az első a Távoli arc. Az arc, amelyre az emberi lét minden szépsége és szenvedése rárajzolódik, távol, a hegyek mögött, az erdők sűrűjében látható. A létezőnek ahhoz, hogy a létig eljusson (eljutni a létig persze lehetetlen, csak a fantázia-életben nyílik rá mód), el kell tudnia olvasni, mit írnak a kagylók az iszapba, annak az álombéli lányt kell kikérdeznie, meg kell látnia a kőről lefeszített tengericsillag karjainak görbületén a kín geometriáját. Életét olyan áttetszővé kell élnie, hogy bele tudjon költözni egy bükkfába, ahogy a Terepismertetés III. című versben megjelenő nő:

Úgy költözött bele, hogy egyszer nekidőlt

a törzsének sírva. Nem tudom pontosan,

miért sírt, de a sírás erőssége olyan volt,

hogy azóta a bükkfában él. (…)

Az egész hegyoldalt letarolták, csak ezt

az egy fát hagyták meg az erdészek.

Tele van vésve szívekkel.

A létezés nyitottsága abban áll, hogy az ember úgy tekint a világra, mint André Gide Philoktétésze. A színmű hőse így szól: „Mióta nem embereknek beszélek, sokkal szebben fejezem ki magam. (…) Többet ismertem meg így az élet titkaiból, mint amennyire mestereim valaha is tanítottak. (…) A legvégső áttetszőségig szeretnék eljutni, addig, hogy ha cselekedni látsz, hát te magad is érezd a fényt.” Valami ilyesmiről van itt szó.

Megérkezni addig a pontig, ahonnan

körbenézve már biztosan látni, hogy

nincs visszaút.

Ezt mondja a (nincs) című Ruysbroek-töredék. És rögtön utána a (szemmel tart) című vers:

A tópart, egy hatalmas arc

változásai. Szemből nem látni

soha, a tekintetét egészen soha.

Nem engem néz, ami szemmel

tart. A szőlőhegyek közt az ég

árnyékrajzai.

Amikor az ember eljut odáig, hogy elengedi határait, megnyitja magát a határozatlannak, akkor a létezés eredendő, elengedhetetlen bizonytalanságának terében kiderül, hogy – ahogy Rilke mondja – valaki (vagy inkább valami) ezt a hullást óvón tartja. Ez morális/ontológiai felmentés ugyan nem ad semmi alól, de mi szükség volna felmentésre, ha az ember költői, azaz intenzív életet él, túl jón-rosszon?

…A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá

válik: nem lehet elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mást

lehetne. Az életemre vonatkozó hazugságokból kiválogatni

a legkevésbé szánalmas hazugságokat, és aztán ezekben

bújni el. Mi elől. Mintha egy mocskos dunyhát húzna

végig valaki a csupasz lombkoronákon, hózáporban

indulok tovább.

A Reggeli gyakorlatok ciklusának darabjai – a görög aszkészisz értelmében – olyan rituális gondolások (a szó mindkét értelmében), amelyek tudtunkra adják: az átvitel, az átevezés a másik, „az igazibb” Velencébe – napi munka. Az elgondolás ritmusa – ahogy a minden reggeli kerti munkáé, meditációé vagy erdőjárásé – azt üzeni: ez az üteme a szférák zenéjének, a Föld mélyebb életének, a létet kutató létezők gondolatainak. Az átvitel kijelöli az elképzelendő, az e versekben megsejthető birodalmat. Az irányt, amerre Győrffy másik életeinek helyszínét keresni kell:

…Egy ilyen óriás levél alá feküdni a patakzúgásban,

és a levélerezetbe suttogni. A halványzöld erekben

induljon el…

Egy nyárfa gondolatai…

Egy rigó emlékeiben próbállak megtalálni…

...Megfordultam, nem láttam senkit,

aki nézhetett volna, leszámítva egy öreg

lucfenyőt…

Az ember létezésének legmélyét, e létezés fájdalmának túlvilágát Győrffy a természetben, az állatok és növények életébe átlépve éli át. Ez az a terrénum, ahonnan nem sápadt, teoretikus, megéletlen igazságok szivárognak, hanem az ősi, még a legriasztóbb civilizációs fejlődés embere számára is átélhető léttapasztalat. Ebben a tájélményben gyökerezik Győrffy élénk benyomásokból táplálkozó metafizikája.

5. Haza

Győrffy Ákos szabadversei, prózaversei és esszéi között mindig is folyamatos volt az átmenet, és jóformán csak tördelés kérdése volt, hogy melyiket minek nevezzük. A Haza a szerző első olyan könyve, amelyben „versgyanús” szövegek nem szerepelnek. A könyv anyagát újságokban, folyóiratokban megjelent esszéiből, tárcáiból állította össze. Címéről – amely például Németországban olyannyira problematikusnak bizonyult, hogy német fordítása meg sem jelenhetett – így beszélt akkoriban a szerző: „Ez a cím nem politikai hovatartozást vagy hitvallást jelöl. Az volt a célom, hogy megpróbáljam belőni, mi az otthon, mi a haza. Persze az adott földrajzi tér, amelyben a könyv íródott, az nem valami tiszta, absztrakt tér. Mégis valahogy el akartam jutni addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút, valami olyan mély áramlatig, ahol már nem elkülöníthetők a dolgok. A táj, amelyben élek, számomra mindig azt sugározta, hogy a mélyén van valami személytelenség, azon túl pedig nincs semmi. Ebbe az otthontalanságba akartam eljutni, hogy ott találjam meg a hazát.”

Ez a haza tengerből, gyümölcsösből, erdei ösvényekből, völgyekből rajzolódik ki. Ezeken a tájakon próbál a költő szembenézni mindazzal, amit külső és belső hazája kínál neki, amivel elborzasztja és amire felszólítja őt.

Visszanézek, a búzaföldön túl, nem is olyan messze ott a fűzfák kékeszöld csíkja, és mögötte a folyó. És a folyón túl az elviselhetőbb halálfélelem, amit most minden pátosz nélkül hazának érzek. Így és innen visszanézve kezdem érteni, hogy mit jelenthet ez a szó, hogy haza. A haza, gondolom már a kocsmában, egy tényleg életmentő beherovka és néhány korty sör után, a haza az elviselhetőbb halálfélelem az ismerős és megszokott díszletek között.

Ennek a kötetnek Heidegger is örülne: az élet hátborzongató otthontalanságának élménye az alapszövete. Hogy a hazát megtaláljuk, ahhoz – lineáris haladványban ábrázolva – három létfeladatot kell teljesítenünk. Mindhárom egy-egy meditáció. Az első az, hogy fölismerjük ezt az otthontalanságot, és szívszorongva beleálljunk. A második, hogy engedjük e világmély számkivetettségben magától megszületni a csodálkozást. A harmadik, hogy (az otthontalanságot nem feledve) engedjünk a csoda húzásának, és jöjjünk vissza. Vissza oda, ahonnan elindultunk. De mennyire más most ez a hely, mint annak előtte! Ez lesz az az otthon, amelyet már nem mi találtunk meg, hanem amely ránk talált. A haza, melynek mikró- és makró-tájai, bükkösei és vízpartjai, örömei és félelmei folyamatos átmenetben tárják elénk mindazt, aminek parányi része szavakba fogható.

Kiszáradt, üres csigaházak, derekamig érő páfránylevelek, a kút kövén vastag moha. Nézek egy bogarat, ahogy megpróbál bemászni egy kavics alá. Nagyanyám lassú léptei a veteményeskertben. Határozottan érzem, hogy idegen vagyok itt, de az egész mégis szívfájdítóan otthonos.

6. A hegyi füzet

Az ókori görögök a hegycsúcsot akménak nevezték. De átvitt értelemben ez a szó jelölte a (jó esetben nyolcvan évet élő) ember életének csúcsát. A negyvenésere azt mondták: akméjában van. A hegyi füzet éppen Győrffy Ákos akméjakor jelent meg. Talán ez az oka annak, hogy a könyvben Dantéra hivatkozik. Az emberélet útjának felén járó költővel ekkoriban olyasmi történt, ami kiváló alkalmat adott rá, hogy következő kötetének keletkezése legendába illőre sikeredjen. Ő ugyanis Kismaros külterületén, a család lakhelyétől nem messze talált egy lakatlan, erdei faházat. A szobában, a málladozó íróasztal fiókjában pedig egy üres jegyzetfüzetet. Úgy döntött, hogy ide, ebbe a meditatív hajlékba fog járni ezentúl, hogy ezt a füzetet teleírja. És lőn.

Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt.

A költőnek, akinek a megfigyelés, az eltávolodás, a visszahúzódás amúgyis „munkamódszere”, most alkalma nyílt arra, hogy a világ elől idáig, az elhagyatottság házáig húzódjon vissza. „A nyelv a lét háza” – mondta Heidegger. A kis erdei ház most a nyelvben-lét házává vált. Elzarándokolni a kis faházba, és ott írni „vallomásainkat” olyan, mint valami ima. Gyónásnak azért nem mondanám, mert Győrffy nem moralizál. Vagy ha igen, hát nem azon a szinten, ahol a gyónás fogalma még értelmezhető volna.

Arra gondolok, hogy ha nagyapám, akit sosem ismertem, kilépne egyszer csak a fák mögül, ideülne mellém a rönkre, értené-e egyáltalán, ha elmondanám neki, mit jelent nekem ez a reggel. Értené-e, ha azt mondanám neki, kétségbeesés, ha azt mondanám, tanácstalanság, ha azt, gyötrelem, ha azt mondanám, nők és gyerekek lelke, ha azt, hazugság, ha azt, gyávaság, ha azt, hogy bennem immár semmi nem maradt abból, ami az ő számára észrevétlenül volt természetes. (…) Miközben tudom, és ez a tudás a sötét centruma ennek a bénult melankóliának, hogy senki, hogy soha többé nem lép elő senki a fák mögül, ahogy eddig sem lépett elő soha senki a fák mögül, hogy szelíden állhatatos tekintettel a vállamra tegye a kezét, hogy megöleljen, és hogy aztán a részvéttől átjárt mélységes csendben a gyógyulás, a felejtés lehetősége egyáltalán felmerülhessen.

Messze a történelmi időkben, az írás elterjedésekor még úgy tűnt, hogy most az emlékezés művészetét sikerült feltalálni. De már az első rendszeresen író gondolkodó, Platón figyelmeztet rá, hogy épp ellenkezőleg: a felejtés varázsszere ez. Csakhogy – és ezt még az amúgy emlékezetbajnok görögök is tudták – a felejtés lehet pharmakon is, azaz gyógyszer. Az emberlét feloldhatatlan tragikumára rezonálva mi másban bízhatna az író, mint a jótékony felejtésben, hogy valahogy folytatni lehessen a folytathatatlant? Így kerül ki a keze alól saját jövője.

7. A távolodásban

2021-ben jelent meg ez a zöld – tehát terepszínű – hibrid könyvecske, amelyben egy különös blokk is található, a Szövegek T.J. hagyatékából. Már a megelőző kötetben, a 2016-os A hegyi füzetben is olvashattunk néhányat a pszichiátriai beteg T.J. monológjaiból, amelyeket Győrffy diktafonnal rögzített a hajléktalanszállón, ahol T.J. élt. Módszere a következő volt: egy újságcikket vagy fotót tett T.J. elé, aki ennek alapján briliáns, improvizatív monológba kezdett. A szövegekből kiderül: T.J. őrült volt és zseni. Mendelssohnról így beszélt:

Négyszáznegyvenháromezer műve maradt ránk,

pontosabban rám és édesanyámra.

A többiekre valamivel kevesebb.

(…)

A fal díszei kromoszómák, mert nem másról van szó,

mint a művészet bebocsátásáról a testbe.

Ez egy testfolyosó, amely folyosóban gyémántgravitáció áll fenn.

Itt rejtőznek azok az ütőerek,

amelyek visszaadnak bennünket a magasságnak.

A távolodásban a Magvető Kiadó Időmérték című verseskötet-sorozatának darabja. A benne olvasható versek a szerző korábban megjelent tárcáinak, esszéinek sűrített változatai; összehúzott, átírt, tömörített szövegvariánsok. Érdekes ez a játék, hogy az elmúlt idő mit tett már-nem-odaillővé, hogyan farag egy régi szöveget. Győrffyt az érdekelte, hogy mi az a maradandó szövegmag, amely versbe emelve élhet tovább.

Neveli az idő a szöveget, alakul a személyisége. Hogy egy költő hogyan viszonyul saját régi műveihez, az alkati kérdés. Van, aki folyamatosan átírja őket. Győrffy nem átírós típus, most mégis megengedte magának ezt a játékot. Ráadásul prózát írt át verssé. Összehúzódnak fázósan a világnak kitett szövegek, versarcukat mutatják.

8. A csend körei

A Mandiner című hetilapban megjelent tárcák gyűjteményes kötete A csend körei. Szellemi naplójegyzetek, reflexió és önreflexió. Ezeknek az írásoknak – funkciójuk okán – nem kell olyan sűrű, viszkózus lefolyásúaknak lenniük, mint a súlyosabb, nem politikai hetilapokba szánt esszéknek, de ezek szellemisége ugyanabból a mélységből forrásoz. Ez a Győrffy ugyanaz a Győrffy. Ennek legfőbb jele, hogy a kezdeti könnyedebb, rávezető futamok után – engedmény az átlagolvasónak, akit persze még senki sem látott – az anyag általában elnehezül, és a figyelmes olvasó megérkezik oda, ahová kell: a súly szívébe.

Igazi írónak nemigen megterhelő feladat, ha hétről-hétre el kell látnia egy orgánumot írással. Tekintete úgyis minduntalan befelé, mélyebb rétegek felé fordul, bármi is történjen vele a hétköznapokban. Mindennek, amit az élet hoz, van mélysége. Vagy ha úgy tetszik, magassága. És ha már elérte a repülési magasságot, Győrffy megindul olvasójával.

A herceg pedig azon merengett, hogy áldás-e vagy inkább átok, hogy két világ határára született, hogy éppen akkor kell élnie, amikor az új menthetetlenül felzabálja a régit. Nem mintha a régi olyan nagyon jó lett volna. Szó sem volt Árkádiáról. Ha nem is volt jó, de arra alkalmas volt, hogy álmodni lehessen benne. A herceg az álom békéjét féltette, az olajfaligetek délutáni csendjét, a must forrásának csendjét a hűvös pincékben, a kocsmaasztalok melletti bóbiskolás csendjét, a kabócareszelés tengerhullámzásban feloldódó békéjét, egyszóval valami olyasmit, ami sokkal inkább a költészet birodalmához tartozik, mint az úgynevezett való élethez.

Lampedusáról írja ezt a szerző, de ír Kertész Imréről, Jungról, a tibeti halottaskönyvről, Mészöly Miklósról, Csáthról, szicíliai utazásról, tengerparti tájak melankóliájáról; ám minden, ami itt szóba jön, egy irányba húz. Arról a bizonyos csendről van szó, amelynek életünk eseményei a körei. Amelyben Győrffy Ákos valójában él. Bármit is jelentsen ez a valójában.

9. Watteau felhői

Első szavát az ember – jó esetben – a szüleitől tanulja. Első mondatait az író íróktól tanulja. Minden író könyvek között él, adott irodalmi hagyományba születik bele, és ha szerencséje van – függetlenül attól, hogy halottnak lehet-e szerencséje – műveit az újabb írónemzedékekre hagyományozza. Hogy mit kezd egy író az irodalmi hagyománnyal, hogy alázatos szolgája lesz-e, megtagadja, vagy esetleg valahol e két szélső pont között foglalja el szellemi helyét, az teljesen mindegy, mert a lényeg az, hogy valahogyan mindenképp viszonyul hozzá. Az író nem légüres térben él, és még a legmélyebb írói magánynak, csöndnek is vannak támpontjai.

A könyvek élő organizmusok vagy szellemek, lidércek, tündérek, szabadon járnak ide-oda az időben és a térben, befurakodnak a jelenségek és az események mélyére. Sokszor egyáltalán nem emlékszem egy konkrét könyvre, mégis tudom, hogy láthatatlanul és szinte érzékelhetetlenül végzi bennem a maga titokzatos munkáját. Talán a hagyomány – és végső soron a kultúra – sem más, mint ezt a titokzatos működés az emberben, a könyvek, a képek, a zenék áldott aknamunkája a lélekben.

Kortárs írók és költők, no meg halhatatlanok művei állnak most a reflektorfényben. Győrffy recenzióinak, kritikáinak gyűjteménye a kötet. Ahogy A csend körei esetében értelmetlen volt azon merengeni, hogy tárcáknak vagy esszéknek nevezzük-e ezeket az írásokat, úgy itt sem releváns kérdés, hogy a szerző irodalmi reflexiói inkább recenziók, vagy inkább kritikák-e. Ez azért sem eldöntendő, mert a kortárs könyvekről szólva Győrffy gyakran esszéisztikusan kitér az adott költővel-íróval való kapcsolatára, lelki képeket tár elénk, történeteket mesél saját életéből, megszőve azt az értelmezési hálót, amellyel csak egyvalamit tehetünk: műfajelméleti kukacoskodás helyett érzőn belepottyanunk.

Győrffyt a számára fontos könyvek ürügyén is ugyanaz érdekli, ami mindig: mennyiben segítenek szerzőik a belső csönd elérésében? Testvérek-e? Mert ha az embert egy könyv megtalálja, akkor annak szerzőjével megtörténhet, amiről Győrffy még A hegyi füzet lapjain írt: „hogy szelíden állhatatos tekintettel a vállamra tegye a kezét, hogy megöleljen…”. Így fogad egy távoli lelket testvérré, anyává, apává az író, amikor éppen nem ír, hanem olvas.