Szobrászművész, keramikus, éremművész, grafikus, közíró. A kárpátaljai magyar kortárs képzőművészet, meghatározó művészegyénisége. A Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé 2005-ben, Tóth Lajos, Erfán Ferenc, Magyar László festőművészekkel, Vári Fábián László, Füzesi Magda, Nagy Zoltán Mihály írókkal, Vidnyánszky Attila rendezővel együtt, ünnepélyes keretek közt választották be. Gerzson Pál festőművész és Kő Pál szobrászművész ajánlásával, Makovecz Imre elnök vette fel.

Apja vasutas volt, ezért a gyakori költözködések miatt Iglón, Kassán, majd Beregszászon járt iskolába. Gimnáziumi tanulmányait Beregszászon, Kassán és Lőcsén végezte. Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz tartozó magyar Kárpátalja határozta meg pályáját és tevékenységét. Érettségi után, sok területen kipróbálhatta magát. 1946-tól a beregszászi téglagyár csempekészítő műhelyében vállalt munkát. Itt szerette meg kisplasztikáinak, érmeinek nyersanyagát. Autodidakta művész volt. Mestereinek Erdélyi Bélát, Manajló Ferencet és Boksay Józsefet tartotta. A kárpátaljai és magyarországi népművészet hagyományaira épülő, a népi élet jeleneteit megörökítő zsánerszobrai széles körben ismertté tették nevét. Agyagból készült kisplasztikáit humor, és kedves, Kovács Margit keramikusművész (1902–1977) ismert alkotásaihoz hasonló báj jellemzi. Jelentős éremművészként tartják számon, aki sikerrel képviselte az ukrán művészeket a rangos nemzetközi kiállításokon. Állandó alkotói megújulását és kreativitását bizonyítja, hogy több művészeti terület is foglalkoztatta: díszlettervezés, kisplasztika, monumentális szobrászat, rézdomborítás, belsőépítészet, grafika, festészet és nem utolsó sorban az éremművészet. Szüntelenül kísérletezett a formai és technikai megoldásokkal. Sokat merített a kortárs művészeti stílusáramlatokból és technikákból is. Beregszászon élt és alkotott.

1958-ban Beregszászon szerepelt először csoportos tárlaton, amely után állandó résztvevője lett a járási és országos kiállításoknak. 1959-től résztvevője a magyar képzőművészeti kiállításoknak. 1963-tól a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének és az Ukrajnai Képzőművészeti Szövetség tagja. (A Kárpátaljai Magyar Képzőművészek és Iparművészek Révész Imre Társaságának nem volt tagja.) 1994–1996 között számos művésztelepen alkotott, így Tállyán, Sóstón, Esztergomban, Szécsényben, de eljutott Lengyelországba, Romániába, Szlovákiába és Németországba is. Több alkalommal szerepelt a FIDEM (Nemzetközi Éremművészeti Szervezet) külföldi kiállításain. Alkotásait kiállították Varsóban, Budapesten, Berlinben, Bukarestben, Kassán, Nyíregyházán. Kárpátalja számos településén láthatók munkái: Sevcsenko-emléktábla (Beregszász), 14 táblás Krisztus-stáció (Nagyszőlős, római katolikus templom). A szobrászkodás mellett fontosnak tartotta a kárpátaljai irodalom felkarolását. Drávai Gizella tankönyvíró-pedagógussal a Vörös Zászló című beregszászi járási lap mellett működő irodalmi stúdió létrehozásában vették ki részüket. A József Attila Alkotóközösség (1988) és a Bereg Alkotóegyesület alapító tagja. Maga is publikált: kisprózái a Kárpáti Igaz Szóban (újságíróként is működött a lapnál) és a Kalendáriumban jelentek meg. 1965-ben jelent meg Megtört csend című kötete, melyben Beregszász művelődési életének minden lényeges mozzanatát közreadta. A Sugaras utakon című antológiában (1985) is szerepelt írásával. 1994-ben Az a régi nyár címmel megírt jegyzeteit, vallomásait és rajzait az Intermix Kiadó rendezte sajtó alá.

Kárpátalja egyik legkiemelkedőbb, öntörvényű, karizmatikus egyénisége volt. A kárpátaljai képzőművész- és író, költő-generációk példaképe és tanítója. Műterme a pályakezdő fiatal magyar szellemiség központját jelentette. Diákkorában falukutatóként néprajzot gyűjtött. Balla László az Erdélyi Béla és kortársai című (1994) tanulmánykötetében a harmadik festőnemzedék „leguniverzálisabb" művészének tartja őt. Barátja volt Benda Kálmán, a Magyar Népfőiskolai Egyesület elnöke, Várkonyi Ágnes történész professzor, és a kárpátaljai írók, művészek, többek között Kovács Vilmos és Balla László. Több portréfilmet készítettek vele (kijevi, moszkvai, az ungvári, pécsi, budapesti televízió és a berlini Intervízió) munkatársai. 80. születésnapján, 2004-ben, az ungvári televízió készített dokumentumfilmet róla. Az interjúban részletesen beszélt életéről, az itt élők helyzetéről, megpróbáltatásaikról és eredményekről. „Csak tiszta szívvel és tiszta lélekkel lehet hozzányúlni az anyaghoz, papírhoz, ceruzához, az emberhez" – idézték hitvallását a 2012-ben rendezett emlékkiállítás kapcsán (Tudósítónk Molnár Bertalan, Horváth Anna emlékkiállítás. In: Kárpátaljai Hírmondó, Budapest, VIII. évfolyam, 2. szám, 2012. június 9. Horváth Anna 2005-ben hunyt el, hagyatékát Beregszász városára hagyta. A beregszászi Városi Művelődési Ház falán tiszteletére emléktáblát emeltek.

Számos elismerést kapott életpályája során: 1973-ban elnyerte az országos éremművészeti kiállítás második díját (Moszkva), 1976-ban a Szovjet Képzőművészeti Szövetség vezetőségének díszoklevelét (Moszkva). Kárpátalján is számos méltatásban részesült: 1995-ben a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének Nívódíjával (Ungvár), 1996-ban Pro Urbe (Beregszász) díjjal tűntették ki. 1996-ban az Ukrajna érdemes művésze címet nyerte el. 1991-ben a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma a Pro Cultura Hungarica díjjal ismerte el munkásságát.

[2017]