Berki Viola mindig afféle outsider-nek számított a hazai képzőművészetben. Egyedi hangvételű és igen sokoldalú képzőművész volt – festett olajjal vászonra, dolgozott akvarellel, ceruzával, tussal, készített rézkarcokat, de a mozaikművészet sem volt tőle idegen, emellett pedig illusztrált folyóiratokat és mesekönyveket is.

Édesapja szintén festett, így korán felismerte lánya tehetségét, aki saját bevallasa szerint „azért kezdett el rajzolni, hogy legalább a képein elérje azt a világot, amelyben nem élhet a valóságban". Berki Viola fölbirtokos felmenőit titkolva felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol eleinte igéretes tehetségként tartották számon, később mégis kizárták a főiskoláról származása miatt (szülei birtokosok voltak) és bár tehetsége miatt egy év elteltével visszavették, műveszetről alkotott − a korban szokatlan − elképzelései miatt Fónyi Géza osztályába másodszorra sem tudott beilleszkedni. Fónyi, aki Berki Violát „művelődésre alkalmatlan"-nak tartotta, a 60-as években megszokott realista ábrázolásmód követelményei szerint képzelte el a művészeti oktatást, ennek viszont a vidéki, paraszti környezetben (Berki a Kiskunhalas határában lévő Kötöny-pusztán nevelkedett), a dicső magyar történelemi múlt, a bibliai témák és az egzotikus keleti művészet igézetében szocializálódott festőnő ezzel nem volt képes azonosulni. Berki távoli nagybátyja volt Petőfi barátja, a Márciusi ifjak közé tartozó Bulcsú Károly, aki honvédként részt vett a Szabadságharcban, de közeli rokona volt Tornyai János is, aki gyermekkorában gyakran felkereste Berki Viola családját).

„Kora ifjúságomtól kezdve tehetségem kibontakozásával egy időben, már az elképzelésem is megszületett arra nézve, hogyan akarok dolgozni, ha majd kellő mesterségbeli tudásra teszek szert. Példaképeim a művészi tudás és tehetség dolgában a koraröneszánsz és később a perzsa miniaturák alkotói, varázslatos színvilágukkal" − vallja egy 1998-as interjújában. A „nagy példaképeket szerettem volna megközelíteni és elérni az ő színvonalukat. De már főiskolai tanulmányaim alatt fel kellett adnom ennek reményét, látva, hogy korunk művészképzésének módszere ezt nem teszi lehetővé" − folytatja.

A Főiskolát Berki 1958-ban technikailag képzetten, de jövőjét illetően bizonytalanul hagyta el. „A főiskola elfojtotta a hallgatók természetes önkifejezési hajlamát, ugyanakkor nem tanította meg őket a képalkotás és kompozíció alapvető törvényeire."[1] Ekkortájt került jó barátságba az akkorra már befutott Kondor Bélával, akivel műterme egy házban volt, munkáikban egymás hatása mégsem szembetűnő: „Kondor munkásságának nagy felszabadító hatása volt, az ember bátorságot kapott tőle, de másról, azt hiszem, a magam nevében nem beszélhetek. Azt igyekeztem mindig festeni, ami bennem van." A Kondornál megforduló művésztársasággal Berki is kapcsolatba lépett − olyan irodalmárokat ismert meg itt, mint Pilinszky, Sarkadi Imre, Nagy László, aki később verset is írt hozzá Viola rajzai címmel. „Nékem elég volt Kondor munkáit látnom, Nagy Lászlót olvasnom, többet ért az, mint valamiféle társas művészet-bölcselkedés érhetett volna. Ezek a barátok tiszta emberek voltak, így éltek, dolgoztak. Magatartást, szemléletet tanultam tőlük, nem csupán egy-két műhelyfogást."[2] Berki ekkortájt Gross Arnod javaslatára felkereste a szentendrei művésztelep meghatározó egyéniségét, Korniss Dezsőt, aki nyaranta a fiatal festőnő rendelkezésére bocsátotta szentendrei műtermét. Ezek az évek a saját stílus megtalálásával teltek, melyhez szükség volt a Szépművészeti Múzeum anyagának és a szentendrei művészet (elsősorban Vajda Lajos és Barcsay technikájának) tanulmányozására is. Ekkoriban többször megfordult Szovjetunióbeli alkotótáborokban, ahol megismerkedett Andrej Rubljov ikonfestészetével, melynek eredményeit szintén beépítette saját ábrázolásmódjába.

Bár a szakma túlnyomó többsége elismerte tudását és már az 1964-es Ernst Múzeumban megrendezett Stúdio-kiállításokon nagy feltűnést keltett Szentendrén készült műveivel („elismerő kritikákat kapott és a kortárs magyar képzőművészet egyik reményteli tehetségének kiáltották ki, a szentendrei indíttatású és Vajda Lajos hatását mutató lírai konstruktivizmus képviselőjének")[3], de ő mégis elégedetlen volt témaválasztásával, érezte, hogy művészete egyelőre kiforratlan. 1969-es, Derkovits Terem-beli, a megelőző évek tevékenységének eredményeit bemutató kiállításának anyagával viszont már elégedett volt, ekkortól saját bevallása szerint úgy érezte, hogy művészetét illetően rátalált egyéni hangjára. Ballada című, a katona által elcsábított, majd férjéhez visszatérő Molnár Anna népballadáját feldolgozó, leegyszerűsített formavilágú, stilizált, dekoratív képi világot ábrázoló grafikája egy új korszak kezdetét jelentette.

Berki Viola tevékenysége eltért a képzőművészet legmeghatározóbb, az avantgárdra épülő „haladó" irányvonalától és különösen a hatvanas évek második felétől érdeklődése egyre inkább a magyar történelem nagy alakjainak és eseményeinek meseillusztrációkat idéző ábrázolásai felé fordult.

Gyermekkora óta vonzották a távolabbi korok és tájak műalkotásai, pl. a németalföldi későgótika és a korai reneszánsz, különösen Piero della Francesca és Pisanello alkotásai, a Mediterráneum évezredes kultúrájának emlékei (a nyolcvanas évektől gyakran látogatott Itáliába), az indiai művészet, a perzsa miniatúrák, vagy az asszír palotareliefek nyomai gyakran megjelentek festményein és grafikáin, mint ahogy a preraffaelita festészet színvilága is. Részletekbe menő, aprólékos kidolgozottságában grafikái hasonlóságot mutattak a nemrég elhunyt Gross Arnold grafikáival. Művein gyakran megfigyelhetőek Chagall népies szürrealizmusával rokon vonások, de néhol Csontváry és Gulácsy látomásos műveinek hatása is érezhető festményein. Berki Viola alkotásai rendkívül szubjektívek, romantikus hangulatú képeinek gyakori vonása a letűnt korok iránt érzett nosztalgia és a klasszikus művészet utáni vágy. „Tradicionális témái, naiv szemlélete, kompozíciós biztonsága, élénk színei, neoprimitív formái, meséinek őszinte, bájos világa, egyszerű szépsége egyszerre szigeteli el és emeli piedesztálra művészetét a kortárs jelenségek között."[4] Az avantgárdtól elhatárolódó, „archaikus" és stilizált elemeket felvonultató pályakép nála tehát tudatos választás eredménye. Népművészeti előképeket használ fel, mely összefüggésben áll a naiv művészettel. Berki monográfusa, Kovács Zita szerint „ha naiv ez a szemlélet, akkor talán jóhiszeműségében leginkább. Mert bár sokat csalódott, keresztyénként töretlenül hitt az emberekben, az emberi jóságban." Színeiben, festék- és ecsetkezelésében, kompozíciós megoldásaiban, képszerkesztésében ugyanakkor professzionális. Berki ebből a szempontból olyan művészek sorába illeszkedik, mint Pekáry István, Paizs-Goebel Jeno, Szabó Vladimír, Bolmányi Ferenc, Anna Margit, Gross Arnold és Galambos Tamás.

„Pályám során soha nem lelkesítettek az éppen divatos művészeti irányzatok. Beláttam, nincs más utam, mint saját belső világomba bányászni és onnan hozni felszínre a megfesteni való témákat, mert ezt rajtam kívül senki sem fogja megtenni. Hidegen hagynak a mai, már-már kötelező követésre sugallt „művészeti" irányzatok is. Bátran vállalom a korszerűség bélyegét." – foglalta össze művészi hitvallását. Sajnos ennek következményeként a hazai képzőművészetben sokan egyszerűen dekoratív műészetté alacsonyították Berki Viola tevékenységét. Több évtizedes sikerekben bővelkedő pályafutása ellenére az 1991-es Nemzeti Galériában helyet kapó Hatvanas evek című kiállítás anyagából kihagyták műveit. Mára azonban megváltozott megítélése. Méltatója és életrajzírója, Szűcs Károly a következő sorokat írja róla: „Berki Viola műveit ma is sokan szeretik. A laikusok is szimpátiával tekintenek ezekre az artisztikus értelemben vett „szép" képekre – a festmények, rézkarcok, szitanyomatok a gyenge ismertség mellett is népszerűek a közönség körében. Irritálóan érdekes életmű, művészettörténeti kontextusa azonban máig érdemtelenül elhanyagolt. Képvilága informálisan személyes, szemben a formális trendekben gondolkodó művészettörténeti és kritikai gondolkodással. Könnyen dekódolható, mert a történelem és a kultúra továbbélő emlékeinek felelevenítésével dolgozik. Hiteles, mert létrehozója nem ideológiai és szakmai divatoknak kívánt megfelelni. És nem utolsósorban magas szintű, klasszicizáló és népi elemeket tartalmazó művészet, amely egy formailag kidolgozott és eredeti, ugyanakkor irodalmi és történelmi műveltségre alapozott, szofisztikált képvilágba enged betekinteni."[5]

A 60-as évektől elsősorban irodalmi műveket illusztrált, majd a magyar történelem nagy alakjainak cselekedeteit és költők portréit rajzolta meg a tőle telhető legszemélyesebb hangnemben. Kompozíciói a néző előtt életre kelnek, pompás színeik, kedves alakjaik pedig hosszú időre megmaradnak emlékezetünkben. „Rajzain alig van érintetlenül hagyott, fehér felület. Minden részlet pontos, mégsem bénítja meg fantáziánkat, hanem az ábrázolt jelenet továbbgondolására-élésére ösztönöz. Mint ahogyan a népmesék is ezt teszik: totális világképet adnak. Berki Viola színes és fekete rajzai gyermekkorunkat, a csodavárás és csodateremtés pillanatait idézik fel, amikor még minden megtörténhetett, minden kézzelfogható közelségben volt." – irták róla a nyolcvanas évek elején az Új Tükör hasábjain.

Berki Violát lírai illusztrációinak létrehozása mellett gyemekkorától kezdve vonzották a nagy méretű alkotások − már középiskolásként 2 × 5 méteres művet festett egyik kiskunhalasi melléképületük falára, később, a Nemzeti Galériában tett látogatásai során rendszerint megcsodálta Benczúr Gyula monumentalis történelmi képeit.

Első nagyméretű murális alkotása a Tárnok utcai Általanos Iskola török kort idéző dekoratív üvegmozaikja volt 1971-ben. Ezt követte két évvel később a soproni Óvónőképző Intézet Gyakorló Iskolájának kerámiafala, majd sorban a Csokonai életét megelevenítő falmozaik Debrecenben, Győrben a Káptalan-dombi vendégház két pannója, a nyolcvanas években pedig a fővárosi Heim Pál Gyermekkórház falképe és a kiskunhalasi Házasságkötő Terem pannója, melyen Árgyélus királyfi és Tündér Ilona történetét dolgozza fel úgy, hogy a népmese szereplőit kiskunhalasi környezetben, de édeni körülmények között, gyönyörű kertben, aranyalmafával, virágoktól, szökőkutaktól övezve jeleníti meg.

E művein Berki Viola mintha a reneszánsz staffázsképeket és a képregényszerű torténetmesélést elegyítené – ő maga ezt a módszert képírásként definiálta. Ez a szimbolikus kert-motívum végigkíséri pályafutásának késői szakaszát - számos rézkarcot is készített ebben a témában.

Alkotásain a legünnepélyesebb, vagy legszomorúbb pillanatokba is jatékosságot és bájt visz, igy történelmünk tragikus momentumai is megszépülnek. Művei mintha egy − a miénkkel parhuzamos, de − kedvesebb és emberibb, humánusabb világ játékos leképezései lennének. „Azt szeretném, amit mindig: a reneszánsz festészet felé fejlődni. Örülnék, ha olyan szinten tudnék megfesteni valamit, mint egy reneszánsz kép jelentéktelen részlete. De ennél többet is szeretnék. Olyan képet csinálni, amiben minden megvan. A teljesség."[6]

[2015]

[1] Csapó György: Berki Viola. Ország-Világ, 1975. febr. 19., 8. sz. 19.

[2] Nádor Tamás: Berki Viola. In: Múzsák és mesterek. Párbeszéd a művészekkel. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1984. 26.

[3] Szűcs Károly: Artmagazin 2012/3. 26-32.

[4] Kovács Zita: Berki Viola – Violaszín pecsét alatt. Berki Viola művészete. Thorma János Múzeum – Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2013

[5] Szűcs Károly: Artmagazin 2012/3. 26-32.

[6] Frank János: Szóra bírt műtermek. Bp. Magvető, 1975

Párhuzamos életutak